Az Indian Currency and Finance

Keynes élete tehát rendeződött, és így elérkezett az idő „igazi” munkájának megkezdésére. Mint korábban írtam, Keynes elsősorban államférfi volt, nem pedig tudós, aki alkalmi kirándulást tett a gyakorlati ügyek területére. Ehhez azonban mégis tudóssá kellett válnia, mert sem a hivatásos politikusok tüleke-désében nem kívánt részt venni, sem a tisztviselők szamárlétrájának útját nem akarta végigjárni, hogy eljuthasson az államférfiúi státuszba. Még akkor sem tudta volna megtenni egyiket sem, ha akarta volna, mert mindkettő ellenté-tes volt az egyéniségével. Keynest mint alázatos tisztviselőt vagy mint képvi-selőjelöltségért, majd képviselőségért könyöklő és ezért megaláztatásokat is vállaló törtetőt még csak elképzelni sem lehet.

Egyéniségének megfelelően járt el tehát. Miután megszerezte a megfe-lelő tudományos státuszt Cambridge-ben, és megkapta az Economic Jour-nal szerkesztői, valamint a Royal Economic Society titkári tisztjét, az indiai valuta- és pénzügyekben látta és kapta meg azt a lehetőséget, amely az államférfiúi útra vihette. Erről írt könyve (Keynes [1913]) lett első nyomta-tásban megjelent műve.

Az, hogy itt egy megoldatlan, sőt megoldhatatlannak látszó problémáról volt szó, semmi sem mutatja jobban, mint hogy 1892 és 1913 között tizenkét bizottság foglalkozott az üggyel, eredménytelenül. Az 1913-ban megalakított királyi bizottság (Royal Commission), amelynek már ő is a tagja lett, volt a tizenharmadik (Keynes [1913], 7–8. o.). Nyilván segítségére volt az is, hogy az Indiai Ügyek Minisztériumából való kilépése után is fenntartotta a kapcsola-tot ezzel az intézménnyel, valamint vezetőivel és tisztviselőivel. Megírta tehát könyvét és ebben a probléma megoldását. A készülő könyv részleteit megmu-tatta a minisztériumban dolgozó barátainak, és ezért kapta meg, 1913. március 11-i kelettel, még mielőtt teljesen befejezte volna könyvét, a meghívást az indiai valuta- és pénzügyekkel foglalkozó királyi bizottságba (Royal Commission on Indian Currency and Finance). Itteni tevékenységét összegyűjtött írásai soro-zatának XV. kötete (Keynes [1906–1914/1971]) írja le.

Mi sem természetesebb, mint hogy a legteljesebb korrektséggel járt el. Felké-rőinek bemutatta még be nem fejezett könyvét, kérve hozzájárulásukat, hogy ezt

még a királyi bizottságban végzendő munkájának megkezdése előtt kiadhassa.

(Természetesen megkapta erre az engedélyt.) A könyv 1913. május 12-i keltezésű előszavában azt írta, hogy azonnal, még a királyi bizottság megalakulása előtt közzéteszi a már kész fejezeteket, anélkül, hogy hozzátenne néhány olyan továb-bit, amelynek megírását tervezte. Ez a könyv tehát teljes mértékben megelőzi a királyi bizottság tevékenységét. Bejelentette meghívatását Cambridge-ben is. Alf-red Marshalltól a következő választ kapta: „Kedves Keynesem, nagyon örülök, hogy ismerem a legfiatalabb [királyi] bizottság legfiatalabb tagját, és azt hiszem, hogy ő minden eddigi [királyi bizottság] legfiatalabb tagja. Ön a megfelelő ember erre a helyre. Szükség lesz azonban arra, hogy kordában tartsa az erejét.

Boldogan az ön híve: Alfred Marshall.” (Keynes [1906–1914], 2. o.)

Ennél is érdekesebb az, amit Austen Chamberlain, a királyi bizottság elnöke írt neki „private” jelzéssel, 1913. augusztus 12-i kelettel. „Kedves Keynesem, […]

Elolvastam könyvét oldalról oldalra. Ha szabad ezt mondanom, csodálatramél-tóan világos, de nem tudom, hogy gratuláljak-e Önnek, vagy részvétemet fejez-zem ki saját magamnak. Bizonyára Önt fogják tekinteni a [királyi] bizottság jelentése szerzőjének, ha ez a dokumentum napvilágra kerül. Elámulva nézem, hogy a [királyi] bizottság nézetei, amint ez informális vitáinkból kiderül, csu-pán ismétlései azoknak az érveléseknek és következtetéseknek, amelyekre elemzései már ezt megelőzően vezették Önt.” (Keynes [1906–1914], 99–100. o.).

A könyv még egy tanúnak, a Bank of Bengal titkárának és kincstárnokának a szavait is idézi, aki szerint Chamberlain a neki feltett kérdésekre a következő-ket válaszolta: „Ez mind meg van írva Mr. Keynes könyvében,” illetve: „Teljes mértékben egyetértek azzal, amit Mr. Keynes mond.” (Uo.)

Ez a könyv kritikus fontosságúnak bizonyult Keynes egész élete szempontjá-ból: ez indította el életpályáján. A könyv páratlan tökéletességgel szerkesztett és hatalmas tényanyaggal alátámasztott remekmű (még ha mára legnagyobb-részt aktualitását vesztette is), és azonnal a királyi bizottság meghatározó tag-jává tette a szerzőjét. Ennél is fontosabb, hogy megnyitotta számára az utat az I. világháború kitörése után a Pénzügyminisztériumba, onnan pedig Ver-sailles-ba, majd A béke gazdasági következményei-nek megírására, a világhírre.

Pályája érthetetlen lenne e nélkül az epizód nélkül.

Ami a könyv gondolatmenetét illeti, azzal kell kezdenünk, hogy az indiai valutaproblémákat a bimetallizmus egy speciális formája okozta, amely, mint a bimetallizmus általában is, eleve és szükségképpen halálra volt ítélve. A rúpia ezüstpénz volt, mégpedig eredetileg értékpénz, amelynek értéke megfelelt ezüsttartalma értékének. Az ezüst azonban nagymértékben leértékelődött az arannyal szemben, de a szokás – amelynek egy ilyen elmaradott és konzerva-tív társadalomban rendkívül nagy a hatalma – fenntartotta gyakorlati értékét és vásárlóerejét. Az angol hatóságok is fenntartották az 1 £ = 15 rúpia érték-arányt, amelynek azonban semmi köze sem volt a valóságos, tehát fémértékben

kifejezett értékarányhoz. Amint ezt Keynes szellemesen írta, a rúpia olyasfajta fedezetlen és érték nélküli pénz volt, amelyet véletlenül éppen ezüstre nyomtat-tak; azt már nem írta, hogy papír helyett, de nyilván erről volt szó. A bonyodal-mat tovább fokozta, hogy a rúpiát, noha ez volt a legelterjedtebb pénz, mégis csak az ország egy részében használták. Másutt az angol font, tehát aranyra szabadon átváltható pénz volt használatos, ismét másutt pedig a magánban-kok, az ún. presidency bankok által kibocsátott és nekik nem csekély nyeresé-get hozó papírpénz (mert hiszen jobb üzlet még csak el sem képzelhető, mint értékálló fedezetlen papírpénz kibocsátása).

A megoldásra négy lehetőség kínálkozott (Keynes [1913], 6. o.):

a) a rúpia egyetlen törvényes fizetőeszközzé tétele, de konvertibilitásának megszüntetése;

b) az angol font egyetlen törvényes fizetőeszközzé tétele, tehát az angol rend-szernek megfelelően az aranyalapra való áttérés;

c) a fennálló rendszer adminisztratív eszközökkel való fenntartása a rúpia átválthatóságának időnkénti felfüggesztésével;

d) Londonban beváltható váltók kibocsátása, ami a rúpia korlátozott mér-tékű leértékelését jelentette volna.

Keynes ezek közül csak egy megoldással foglalkozott részletesen, az arany-valutára való áttéréssel, de e helyett egy ötödik megoldást javasolt, az aranyde-viza-rendszer bevezetését. Ez utóbbi közel állt későbbi világméretű javaslataihoz, és ezért csak ezzel a kettővel szabad itt foglalkoznunk, mert az ezekről leírtak a világ pénzrendszerére vonatkozó későbbi javaslatainak előfutárai.

Az aranyvaluta-rendszerről kimutatta, hogy a modern történelemben egye-dül Angliában volt igazán érvényben, és ott is csak speciális okok következté-ben. A ’Pax Britannica’ évszázadában a font volt a világpénz, és a sterlingöve-zetbe tartozott Dél-Afrika is, a világ monetáris aranykészletének legfőbb for-rása. Ennek folytán mintegy „házon belül” rögzíteni lehetett az arany fontban kifejezett értékét; ez a rögzítés határozta meg az aranytermelés költségeit és nem fordítva, mint ahogy ezt az elmélet állította. Az új monetáris arany meny-nyisége elegendő volt ahhoz, hogy folyamatosan fenn lehessen tartani az angol fontbankjegyek változatlan áron történő aranyra átválthatóságát. Ezt azonban csak ez az egyetlen ország engedhette meg magának; másutt elvben fennállt ugyan az átválthatóság, de ritka volt a gyakorlatban. Az aranynak a belföldi forgalomban betöltött valóságos szerepe mindenütt korlátozott volt, és az ún.

aranydeviza-rendszer volt érvényben. Nem csupán az arany számított tartalék-nak, hanem az aranydeviza-rendszerre áttért összes többi országra szóló köve-telés is, és ez a rendszer azért volt működőképes az összes fejlett vagy nagyobb országban, mert London így manipulálta az arany értékét. Ez a mondat nem jele-nik meg Keynesnél, mert kellőképpen bölcs volt ahhoz, hogy ezt így ne írja le, de ez benne foglaltatik az érvelésében.

A leírtaknak az a logikus következménye, hogy az aranynak nincs jelentő-sége a belföldi forgalomban, és így nincs szükség a bankjegyek aranyra való átválthatóságára sem, vagy ha esetleg mégis, akkor az csak marginális, cse-kély mértékű lehet. Az aranynak csak a nemzetközi forgalomban van és lehet szerepe, és még ott is csak korlátozott mértékben, mert az aranyat helyettesí-tik a rendszerbe tartozó más országok kötelezvényei. E rendszer bevezetését javasolta Indiában is, és javaslatát el is fogadták. A bankjegyek belföldi for-galomban aranyra való átválthatóságának megszüntetése Indiában fontosabb volt, mint másutt, mert Indiában rendszeresen vontak ki monetáris aranyat a forgalomból felhalmozás, kincsképzés céljára és luxuscélokra is. (Keynesnek az indiai pénzrendszerrel kapcsolatos javaslata előfutára volt a világ pénzügyi rendszerére vonatkozó későbbi elképzeléseinek. Ez világosan mutatja, hogy Keynes egész tevékenysége egységes egész, amely utolsó műve, a nemzetközi gazdaság és gazdaságpolitika keynesi rendje felé mutat.)

Keynesnek az arany monetáris szerepére vonatkozó nézetei valójában negatívabbak voltak annál, mint amit könyvében leírt (vagy le mert írni), és a királyi bizottság előtt kifejtett (vagy ki mert fejteni). Skidelskynél a következőket olvashatjuk: „A Transvaal Leader 1913. szeptember 8-i száma szokatlanul toleráns nézetet foglalt el Maynardnak azzal az utalásával kap-csolatban, hogy majd egy napon csak a fogtöméshez vagy az ékszerek készí-téséhez lesz szükség aranyra. Úgy tekintették őt, mint az egyetemi profesz-szor egy modern fajtáját – mint egy olyan embert, aki kombinálja téma-köre elméletének mély ismeretét az üzleti ügyek bensőséges ismeretével, és fel tudja fogni azokat a problémákat, amelyekkel a »gyakorlati« embernek kell szembenéznie.” (Skidelsky [1983/1992], 277. o.) Elgondolkoztató, hogy ha az arany jövőjét így ítélhette meg az I. világháború előtt egy dél-afrikai újság, akkor hogyan volt lehetséges az, hogy a II. világháború után a világ lényegében véve visszatért az aranyalapra…

Áttérve a könyvről a tárgyalási anyagokra, a konstrukció másik kritikus eleme az Indiai Állami Bank (Indian State Bank) létrehozatala volt (Keynes [1906–1914/1971], 128–219. o.). Keynes ezzel kapcsolatos álláspontja egyér-telmű. „A bankjegykibocsátást részben kötelezvényekkel [bills] lehet fedezni”

(i. m. 136. o.), ami az aranydeviza-rendszer lényege. „Erős bankra van szükség, hogy meg tudjon birkózni a következő bankkrízissel. […] Az a véleményem, hogy a jelenlegi bankpozíció gyönge.” (I. m. 137. o.) „Nagy jelentőséget tulajdo-nítok az erős bankfelügyeletnek.” (Uo.) Felsorolja az összes problémát, és arra jut, hogy „mindezek a nehézségek arra a helyzetre jellemzők, amikor nincs állami bank, és ez esetben szükségképpen felmerülnek” (i. m. 146–147. o.).

Noha megkísérelte megnyugtatni a bankokat, hogy ez a rendezés az ő érde-kük is, javaslatainak elfogadtatását egyes bankkörök határozottan ellenezték, de sikertelenül. Ez esetben tehát Keynesnek – amint ezt látni fogjuk: Bretton

Woods-szal ellentétben – sikerült érvényre juttatnia elképzeléseit, és az ennek megfelelő rendezés sikeresnek is bizonyult.

Indiával kapcsolatos szereplése után Keynes visszatért Cambridge-be, ottani oktatói munkájának azonban hamarosan véget vetett az I. világháború kitörése.