1. (Befejezetlen)
Az eddig tárgyalt közösségi képződményekre az jellemző, hogy a bennük végbemenő közösségi cselekvés rendszerint csak részben racionalizálódik, ám e képződmények struktúrájukat tekintve egyébként fölöttébb eltérő jellegűek: többé-kevésbé amorfak vagy társulást alkotnak, többé-kevésbé folytonosak vagy nem folytonosak, többé-kevésbé nyitottak vagy zártak. Valamennyi ilyen képződménnyel szemben áll mármost a piaci csere révén létrejövő társulás; amely a racionális társadalmi cselekvés (arche)-típusa. Már akkor is piacról beszélünk, ha csupán az egyik oldalon többen tartanak igényt a cserére, és versengenek az esélyekért. Az, amikor a cserére igényt tartók egy bizonyos helyen - a helyi piacon, a távolsági forgalmat bonyolító piacon (évenkénti országos vásáron, más vásáron), a kereskedők piacán (tőzsdén) -, találkoznak is egymással, csupán a piac legkövetkezetesebb formáját jelenti. Mindamellett ez az egyetlen forma, amely a piac sajátos jelenségének, az alkunak a teljes kibontakozását lehetővé teszi. A piaci folyamatokat - mivel azok kifejtése a társadalom-gazdaságtan lényegi tartalmát alkotja - itt nem mutatjuk be. Szociológiai szempontból a piac egymás melletti, illetve egymás utáni társulásokat jelent, amelyek mindegyike efemer, 2 amennyiben a cserére szánt javak átadásával megszűnik, hacsak nem létezik már valamiféle oktrojált rend, amely a cserélőket cserepartnereikkel szemben a cserére szánt javak jogszerű megszerzésének garantálására (evikció 3-garanciára) kötelezi. A realizált csere csak a cserepartnerrel alkot társulást. Az előzetes alku azonban mindig közösségi cselekvés, amennyiben mindkét cserére igényt tartó fél meghatározatlanul sok más - a cserében ugyancsak érdekelt, valóságos, vagy képzelt - konkurensnek és nem csak a cserepartnernek a potenciális cselekvéséhez igazodik, és minél inkább ez történik, annál inkább közösségi cselekvés az alku. A pénz használatával bonyolított csere (vásárlás) ezenfelül a pénz felhasználása folytán is közösségi cselekvés: a pénz csakis azáltal látja el a feladatát, hogy mások potenciális cselekvésére van vonatkoztatva. Elfogadása ugyanis kizárólag azon a várakozáson alapszik, hogy mint fizetési eszköz meg fogja őrizni sajátos keresettségét és felhasználhatóságát. A pénzhasználat folytán kialakuló közösség a jellegzetes ellenpólusa minden olyan társulásnak, amely racionális megállapodás alapján jön létre vagy valamilyen oktrojált renden alapul. A pénz a piacon és a fizetésben aktuálisan vagy potenciálisan érdekeltek valóságos érdekviszonyain keresztül fejt ki közösségképző hatást, mégpedig oly módon, hogy az eredmény - a pénzhasználat teljes kibontakozása esetén az ún. pénzgazdálkodás, amely igen sajátos természetű - úgy fest, mintha lett volna egy olyan rend, amelyet ezen eredmény elérése céljából hoztak volna létre. Ez éppen annak a következménye, hogy a piaci közösségen belül a csereaktus - kiváltképpen pedig a pénzzel bonyolított csereaktus - nem csupán a partner cselekvéséhez igazodik, hanem mindenkinek a cselekvését szem előtt tartja, aki a cserében potenciálisan érdekelt, mégpedig annál inkább szem előtt tartja, minél inkább_ racionális megfontolások kísérik. A piaci közösség mint olyan, a legszemélytelenebb kapcsolatot jelenti, amelyre az emberek a gyakorlati életben léphetnek egymással. Nem azért, mert a piac az érdekeltek harcát jelenti.
Valamilyen értelemben minden emberi kapcsolat - még a legbensőségesebb kapcsolat és a feltétlen személyes odaadás is - viszonylagos jellegű, s küzdelmet jelenthet a partnerrel, például jelentheti a partner lelkének megmentéséért folyó küzdelmet. Inkább azért jelenti a legszemélytelenebb kapcsolatot, mert a piac sajátosan tárgyszerűen a cserére szánt javakhoz kapcsolódó érdekekhez - és csakis ezekhez - igazodik. Ahol hagyják, hogy a piac öntörvényűsége jusson érvényre, ott a piac csak dologi szempontokat vesz figyelembe, nincs tekintettel a személyre, a testvéri ás a tiszteletből adódó kötelességekre, és nincs tekintettel azokra az őseredeti emberi kapcsolatokra, amelyeket a közösségeken belüli személyes kapcsolatok őriznek. Ezek a dolgok mind akadályozzák, hogy a kendőzetlen, pőre piaci társulás szabadon kibontakozzék, a piaci társulás sajátos érdekei pedig - másrészt - sajátosan próbára tesznek minden személyes kapcsolatot. A piaci folyamatokat rendkívül nagy mértékben racionális célokhoz kapcsolódó érdekek határozzák meg, s a cserepartnertől racionális törvényességet várnak - kiváltképpen azt várják tőle, hogy rendíthetetlenül állja a szavát: ha egyszer valamit megígért, ahhoz formailag tartsa is magát -, ez alkotja a tartalmát a piaci etikának, amely ebben a tekintetben szerfelett szigorú felfogásra nevel: a tőzsdei évkönyvekben szinte példátlannak számít, hogy akár a teljesen ellenőrizetlenül és egyáltalán nem bizonyíthatóan - például jeladással - megkötött megállapodást is megszegjék.
Az ilyen teljes tárgyszerűség - mint ezt főképpen Sombart ismételten és nemegyszer ragyogóan megfogalmazta - ellenkezik mindazzal, ami az emberi kapcsolatok őseredeti szerkezeti formáját jellemzi. A „szabad”, azaz etikai normáknak nem alávetett piacot- amely kihasználja az érdekek konstellációját, s amelyen monopolhelyzet
1Max Weber: Gazdaság és társadalom. A megértő szociológia alapvonalai 2/1. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1992. 325-330.
old. (Fordította: Erdélyi Ágnes. A fordítást ellenőrizte: Bertalan László.)
2Tiszavirágéletű.
3Kisemmizés, kiforgatás.
és alku lehetséges - minden etika olyasminek tekinti, ami testvérek között elvetendő. A piactól - ennyiben teljesen ellentétes az összes olyan társulással, amely mindig személyes testvéri kapcsolatot, többnyire vérrokonságot feltételez - gyökerében idegen minden testvériség. A szabad csere először csak kifelé irányult a szomszédsági közösségből és minden személyes kapcsolaton alapuló szervezetből; a piac azok között teremt kapcsolatot, akiket a helyi, vérségi és törzsi határok elválasztanak, s eredetileg ez közöttük az egyetlen formálisan békés kapcsolat. A közösséghez tartozó társak között eredetileg nem is folyhatott csere azzal a szándékkal, hogy nyereségre tegyenek szert, mivelhogy erre nem volt igény olyan időkben, amikor a mezőgazdaságban a tulajdonosok még maguk gazdálkodtak. A fejletlen kereskedelem egyik jellegzetes formájában, a néma cserében drasztikusan kifejezésre jut, hogy a kereskedelem ellentétes a személyes testvéri kapcsolattal: a néma csere kerüli a személyes érintkezést, a kínált árukat elhelyezik a szokásos helyen, az értük cserébe kínáltakat szintúgy, az alku úgy történik, hogy mindkét oldalon további tárgyakat kínálnak cserére, míg végül az egyik fél vagy elfogadja az ajánlatot, és elégedetten magával viszi a másik fél áruit, vagy nem fogadja el, és elégedetlenül visszavonul. Annak biztosítéka, hogy a cserepartner törvényesen fog eljárni, végső soron mindkét oldalon azon a - rendszerint jogos - előfeltevésen alapul, hogy mindkettőjüknek az az érdeke, hogy a cserekapcsolat - akár a jelenlegi cserepartnerrel, akár más partnerekkel - a jövőben is fennmaradjon, s ezért a másik fél az ígéretét be fogja tartani, legalábbis el fogja kerülni, hogy kirívóan megszegje a hűséget, és becsapja azt, aki hitt neki. Amennyiben ez az érdek megvan, annyiban érvényes az a tétel, mely szerint „honesty is the best policy”. Ez a tétel természetesen egyáltalán nem valamiféle egyetemes, racionális igazság letéteményese, és így empirikus érvényessége is ingadozó: a leginkább az adott - a hosszú távon állandó - vevőkörrel rendelkező racionális üzemek esetében érvényes. Az állandó vevőkkel kialakított - és így a piaci etikai kvalitásokat illetően akár egymás kölcsönös személyes becsülésével is összefonódni képes - viszonyok talaján ugyanis az érintettek érdekében álló cserekapcsolatok nagyon könnyen levetkőzik korlátlanul alkudozó jellegüket, és az érintettek saját érdekükben újra viszonylagos korlátozásokhoz folyamodnak: korlátozzák az áringadozásokat, és korlátozzák magukat a pillanatnyi helyzet kihasználása tekintetében. Ennek fontos következményei vannak az árképzésre nézve, melynek részletei nem tartoznak ide. A szabott, azaz minden átvevő számára azonos ár, és a feltétlen megbízhatóság nemcsak a nyugati középkorban jellemző nagymértékben egy-egy környék szabályozott helyi piacára - ellentétben a Kelettel és a Távol-Kelettel -, hanem emellett a kapitalista gazdaság egy bizonyos szakaszának, nevezetesen a kora kapitalista gazdaságnak a feltétele, majd pedig a terméke is. Egyik sem létezik, ahol a fejlődés már nem ebben a szakaszban van. Nem léteznek továbbá egyetlen olyan rend és más csoport esetében sem, amely nem rendszeresen és aktívan, hanem csak alkalmilag és passzívan vesz részt a cserében. A caveat emptor tétele például a tapasztalatok szerint a legjobban a feudális rétegekkel bonyolított forgalomra - vagy mondjuk a lovasságnál a bajtársak közti lóvásárra - illik, mint ezt minden tiszt tudja. E rétegektől idegen a sajátos piaci etika, elképzelésükben - akárcsak a parasztokéban a szomszédsági szervezetben - a kereskedelem egyszer s mindenkorra azonos egyfajta álságos viselkedéssel, amelynél csak az a kérdés, hogy ki kit csap be.
A piac tipikus korlátait a javak kifelé irányuló cseréjét lehetetlenné tevő szakrális tabuk, illetve monopoljellegű rendi társulások jelentik. A piaci közösség mármost - amelynek puszta létezése magában hordozza azt a kísértést, hogy a nyereséget hozó esélyekből részesedni lehet - szakadatlanul tágítja ezeket a korlátokat. Ha egy monopoljellegű közösségben az elsajátítási folyamat már olyannyira előre haladt, hogy a közösség kifelé zárt lett, vagyis ha egy faluközösségben a földbirtok, illetve a közös Marknak a használati joga véglegesen és öröklődően el van sajátítva, akkor a pénzgazdálkodás terjedésével - amely egyre inkább differenciálja a közvetett cserével kielégíthető szükségleteket, és egyre inkább lehetővé teszi a földbirtoktól független megélhetést - az egyes érintetteknek rendszerint egyre erősebb érdeke fűződik ahhoz, hogy az elsajátított birtokot kifelé is a legígéretesebb cserefeltételekkel tudják értékesíteni. Pontosan úgy, ahogy például egy öröklött gyár tulajdonosai hosszú távon csaknem mindig arra törekszenek, hogy részvénytársasággá alakuljanak, hogy szabadon elidegeníthessék a részvényeiket. Es a kialakuló, haszonszerzésre törekvő kapitalista gazdaság ugyanakkor, minél inkább erőre kap, annál inkább megköveteli, hogy a piacon módja (legyen) kívülről beszerezhető dologi termelőeszközöket és munkában nyújtott szolgálatokat is megvásárolni, hogy ebben ne akadályozzák szakrális vagy rendi kötöttségek, valamint, hogy a gazdaság értékesítési esélyei megszabaduljanak azoktól a korlátoktól, amelyeket a rendi értékesítési monopóliumok jelentenek. Akik a kapitalista gazdaságban érdekeltek, azoknak addig fűződik érdekük a szabad piac állandó bővítéséhez, amíg néhánynak közülük sikerül - vagy úgy, hogy kiváltságokat vásárol a politikai hatalomtól, vagy pusztán tőkeereje révén - az általa termelt javak értékesítésére vagy a dologi termelőeszközök előállítására is monopóliumokat szereznie, és ekkor ők a maguk részéről azt igyekeznek elérni, hogy a piac bezáruljon. Valamennyi dologi termelőeszköz teljes elsajátítását követően ennélfogva mindenekelőtt megszűnnek a rendi monopóliumok: ha a kapitalista gazdaságban érdekeltek abban a helyzetben vannak, hogy a saját érdekükben befolyásolni tudják azokat a közösségeket, amelyek a javak birtoklását és értékesítésének módját szabályozzák, illetve ha a rendi monopóliumokkal rendelkező közösségeken belül azok kerekednek felül, akiknek ahhoz fűződik érdekük, hogy az elsajátított birtokot a piacon értékesíteni lehessen, akkor az ilyen érdekek nagyon hamar szétfeszítik a rendi monopóliumokat. A termelőeszközök teljes elsajátítását követően továbbá a dologi javakra és a tartozásokból -
köztük a megállapodás alapján nyújtott munkateljesítményekből - fakadó igényekre korlátozták a javak birtoklását szabályozó közösség kényszerítő apparátusa által garantált - szerzett vagy megszerezhető - jogokat.
Megszűnt viszont minden másfajta elsajátítás, különösen a vevőkör mindenféle elsajátítása és minden rendi értékesítési monopolrum. Ez az az állapot, amelyet szabad versenynek nevezünk, és amely addig tart, amíg a birtoknak piacon kivívott hatalmánál fogva másfajta - kapitalista - monopóliumok lépnek a helyére. De ezek a kapitalista monopóliumok különböznek a rendi monopóliumoktól, amennyiben tisztán gazdaságilag racionális feltételekhez kötődnek. A rendi monopóliumok korlátozzák az eladást - vagy általában az eladási lehetőségeket, vagy a Megengedett eladási feltételeket korlátozzák -,,és ennek következtében azon a területen, ahol érvényben vannak, a piaci mechanizmust a rá jellemző alkuval s mindenekelőtt a racionális kalkulációval együtt kizárják.
A csak a birtok erejétől függő monopóliumok viszont - éppen ellenkezőleg - racionális monopol-politikán, azaz olyan politikán alapulnak, amely a formálisan lehetőleg továbbra is szabad piaci folyamatokat racionális kalkuláció segítségével igyekszik irányítani és kordában tartani. A szakrális, rendi és tradicionális kötöttségek jelentik a racionális piaci árképződés fokozatosan elháruló korlátait, a tisztán gazdaságilag meghatározott monopóliumok viszont a végső konzekvenciáját jelentik. A rendi monopólium birtokosai a piac ellenében őrzik hatalmukat, és korlátozzák a piacot, a racionális gazdasági monopólium birtokosa viszont a piacon keresztül uralkodik. Azokat az érdekelt feleket, akik helyzetüknél fogva a formális piaci szabadság folytán hatalomhoz juthatnak, piaci érdekeltségű feleknek fogjuk nevezni.
Az adott piac alá lehet rendelve a közösségek - a piacon részt vevők megállapodásán alapuló, vagy a legkülönfélébb közösségek, nevezetesen politikai vagy vallási szervezetek - által oktrojált, autonóm rendnek.
Amennyiben ez a rend nem jelenti a piaci szabadság, azaz az alku és a konkurencia korlátozását, illetve garanciát nyújt a piaci törvények betartására, és rögzíti a fizetések módját és az elfogadható fizetési eszközöket, annyiban mindenekelőtt a piaci békét szándékszik szavatolni olyan időszakban, amikor a helységek közti forgalom nem biztonságos. Minthogy a piac eredetileg olyanokkal létesített közösséget, akik nem társak - akik tehát ellenségek -, a piaci béke garanciáját rendszerint ugyanúgy elsősorban az isteni hatalmaktól várják, ahogy a hadviselésnek a nemzetközi jogra emlékeztető szabályai is az isteni hatalmakra van bízva. Nagyon gyakran áll a piaci béke valamilyen templom oltalmában, továbbá díjazás ellenében a törzsfőnökök vagy a fejedelmek is vállalkozni szoktak a béke megvédésére. A csere ugyanis a gazdasági hatalom megszerzésének jellegzetesen békés formája. De magától értetődően előfordulhat, hogy a csere érőszakkal kapcsolódik össze. Az ókori és középkori tengeri hajós örömest elveszi fizetség nélkül, amihez erőszakkal hozzá tud jutni, és csak akkor szánja rá magát békés alkudozásra, ha a vele egyforma erejű partnerrel szemben kénytelen megtenni, vagy ha okosnak tartja és érdekében áll megtenni, mert egyébként veszélyeztetné a jövőbeli csere esélyeit. A cserekapcsolatok intenzív terjeszkedése mindenütt együtt jár a viszonylagos megbékéléssel. A középkorban az országos béke mindenütt azoknak az érdekeit szolgálja, akik a cserében érdekeltek, a javak szabad, tisztán gazdasági szempontból racionális csere során történő elsajátítása pedig formáját tekintve - mint azt Oppenheimer újra és újra hangsúlyozta - fogalmilag az ellenpólusa a javak bárminemű kényszer általi elsajátításának. A kényszer legtöbbször fizikai kényszert jelent, melynek szabályozott gyakorlása különösen a politikai közösségre nézve meghatározó.