A három fokozat összehasonlítása

Az érthetőség kedvéért most - összehasonlító módon és a néhány legfontosabb jelenségre összpontosítva figyelmünket - összegezzük a teljes, háromfokozatú fejlődés vizsgált vonásait.

A leginkább szembetűnő e jellegzetességek közül az, hogy az emberiség mind nagyralátóbb gazdasági célokat tűz ki maga elé történelme folyamán, s e célok megvalósításának eszközét a munkával járó terhek egyre messzebbre gyűrűző elosztásában leli meg, mely végül a teljes népességre kiterjed, s mindenkire a többiek iránti kötelezettségeket ró. Míg a házgazdaságban a vérrokonságra alapozódik ez az együttműködés, a városgazdaságban már a szomszédságra, a népgazdaságban pedig az államra, sőt a világra. A rokonságtól a társadalomig vezet az emberiség által bejárt út, s amennyire most látható, egyre szorosabbá szövődő társadalmasodásba torkollik. A megtett út folyamán az egyén mind gazdagabb és változatosabb szükségleteit elégítheti ki, ám egyszersmind egyre önállótlanabbul és egyre bonyolultabb módon. Minden egyes ember léte és munkája mindinkább összefonódik mások létével és munkájával. Ugyanakkor az egyes egyéni gazdaságok jószágellátása mindinkább folyamatos lesz, s egyre kevésbé függ a természeti véletlenszerűségtől.

A házgazdaság fokán minden jószágot ugyanabban a gazdaságban használnak fel, amelyikben megtermelték; a városgazdaság fokán a termelői gazdaságból közvetlenül áramlanak a javak a fogyasztói gazdaságba; a népgazdaságban pedig mind elő-állításukkor, mind elkészültük után több, különböző gazdaságot járnak be:

keringenek. Az összfejlődés folyamatában megnövekszik a termelés és a fogyasztás közti távolság. Az első fokon a teljes termelést saját használatú cikkek teszik ki, a másodikon a javak egy részét cserére termelik, a harmadikon többségük áruvá válik. Míg kezdetben a használati érték határozza meg a termelés módját és terjedelmét, később egyre inkább a csereérték meghatározó szerepe válik uralkodóvá.

Az egyéni gazdaság az első fokon termelői és fogyasztói közösség is egyben; szervezetét a család adja; ez a városgazdaság fokán annyiban marad érvényes, hogy a kézműves segéd és a falusi cseléd munkaadójuk háztartásába illeszkednek; a népgazdaságban elválik egymástól a termelői és a fogyasztói közösség. A termelői közösség a szerződéses elven felépülő vállalkozás lesz, mely egyben a tőkevagyon hordozója is, s melynek hozamából általában számos, elkülönülő háztartás él. A család nem képezi többé a társadalom gazdasági (alap)egységét; csak kivételesen tartozik funkciói közé a javak előállítása; pusztán fogyasztói szervezet, s a használati javak készletezője.

A házgazdaság fokán a földtulajdon az uralkodó erő. Aki nem rendelkezik vele, arra kényszerül, hogy megélhetése érdekében mások rabszolgájává vagy jobbágyává váljék. A föld által dologiasul az összes társadalmi kapcsolat. A városgazdaságban földjáradékok, házbérek, telekbérek révén - az újonnan létrejövő hitelformák is a földtulajdonhoz kapcsolódnak. A népgazdaságban a tőke jut uralomra. Minden gazdasági elem, végül még a föld, a termelőtalaj is a tőke alá rendelődik. Míg az első fokon csak a földbirtokos jut munka nélkül jövedelemhez, az utolsón ez egyedül a tőkés privilégiuma.

Mindegyik fokozat közös vonása, hogy nagyobb gazdasági feladatok megoldására csupán vezetőknek alárendelt, alávetett munka által képes. A szükségessé vált idegen munka végzőjét az első fokon tartós kényszer, (pl. a rabszolgák, jobbágyok esetében) a másodikon huzamosabb szolgálati-, a harmadikon rövid tartamú szerződéses viszony köti a gazdasági vezetőhöz. A fogyasztó a zárt házgazdaságban vagy maga is munkavégző, vagy tulajdonosa a munkavégzőnek; a városgazdaság fogyasztója közvetlenül veszi meg a munkástól a munkateljesítményt (munkaértékesítő iparűzés) vagy a munkaterméket (kézműipar); a népgazdaságban viszont már semmilyen kapcsolat nincs a munkás és a fogyasztó között. Utóbbi a vállalkozótól és a kereskedőtől veszi az árut,- s ők fizetik munkást.

Pénz eleinte egyáltalában nem létezik a zárt házgazdaságban, még a későbbiekben is közvetlenül fogyasztási cikként és kincsképző eszközként funkcionál. A városgazdaságban lényegileg csereeszköz; a népgazdaságban emellett forgalmi eszközzé s a szerzés eszközévé is válik. A naturális gazdaság, pénzgazdaság, hitelgazdaság kategóriasor találóan jellemzi a pénz változó szerepét, még ha nem is ad teljes képet a változásokról.

Tőke alig-alig van az első fokon a fogyasztási cikkek jellemzőek. A második fokon a munkaeszközöket ugyan termelőtőkeként kategorizálhatjuk a szokásos értelemben, általában a nyersanyagokat azonban semmiképp sem.

Tulajdonképpeni szerzést szolgáló tőkének itt csak a kereskedelmi tőke tekinthető. A harmadik fokon a szerzést szolgáló tőke az az eszköz mely a javakat a munkamegosztás egyik fokáról a másikra juttatja, s a teljes forgalmi folyamaton átáramoltatja. ³/ Itt minden tőkévé válik, még azok a javak is, melyek nem magát a termelést, hanem a termelés eredményének alkalmas idő- és térbeli elosztását szolgálják. E vonatkozásban a zárt házgazdaságot tőke nélküli, a városgazdaságot tőkeellenes, a modem népgazdaságot pedig tőkés gazdaságnak nevezhetnénk.

A jövedelem és a vagyon a zárt házgazdaságban nem válik és nem is választható el egymástól, jóllehet már megjelennek a földjáradék bizonyos kezdeményei. A városgazdaságban többnyire a kamat is a földjáradék formáját ölti; vállalkozói nyereség szinte csak a kereskedelemben van, a munkabér legfontosabb formája pedig a fogyasztó által fizetett kézműves bér.

Ám a javak legnagyobb része még mindig nem kerül át az előállító gazdasági egységből más gazdaságokba.

Tiszta jövedelemhez csak az juthat, aki járadékvásárláskor véglegesen lemond valamilyen vagyonról. A népgazdaság fokán a négy jövedelemforma világosan szétválik. A termelés hozama csaknem teljes egészében a forgalomba áramlik. A vagyonon belül a járadéki és a szerzést szolgáló alapok elválnak a fogyasztásicikk-készletektől, s utóbbiak a lehető legkisebb mértékűre zsugorodnak.

A készletek tartása minden gazdasági fokon elengedhetetlen előfeltétele annak, hogy váratlanul fellépő szükségleteket is ki lehessen elégíteni. A zárt házgazdaságban minden gazda maga és hozzátartozói számára tart készleteket. Ezek összességükben nagy mennyiségű használati cikk holt tömegét jelentik, mely csábít a gazdaságtalanságra. A városgazdaságban szükség esetén számítani lehet más gazdasági egységekből bevont javakra is, ha mód van arra, hogy elkészültüket kivárják. Mégis, aránytalanul nagy még a saját készlettartás is, s a ház ura által készenlétben tartott készpénzösszeg minden várakozást felülmúl. A népgazdaság fokán a kereskedők üzleteiben mindenféle áruból használatra alkalmas készletek találhatók, így az egyéni gazdaság mentesül attól a kényszertől, hogy bizonytalan célokra tartalékokkal rendelkezzen.

Másfelől a fel nem használt jövedelmi többleteket, melyek az első és többnyire a második fokon is a fogyasztásicikk-vagyont gyarapítják, a népgazdaságban vagy közvetlenül az üzleti tőkéhez csapják, vagy takarékpénztárak és bankok közvetítésével kamatozó kölcsönné változtatják, tehát mindenképpen tőkésítik.

Az ipar önálló foglalkozási ágként nem létezik az első fokon; az anyagmegmunkálás teljes folyamata pusztán háziipar. Bár a városgazdaságban megtaláljuk a hivatásos ipari munkást, a vállalkozót még nem: az ipar munkaértékesítő iparűzés vagy pedig kézműipar; folytatásához szakértelemre van szükség. A népgazdaságban uralkodóvá válik a gyár és a bedolgozó ipar, mindkettő kereskedői képzettségű vállalkozót és jelentős tőkét előfeltételez. Nem feltétlenül szükséges, hogy a vállalkozó a termelési folyamat technikai vonatkozásait is uralja.

Hasonló változás jelentkezik a kereskedelem üzemformáiban is. A zárt házgazdaságnak a vándorkereskedelem felel meg, a városgazdaságnak a piaci kereskedelem, a népgazdaságnak a helyhez kötött kereskedelem. Míg a két első fejlődési fokon a kereskedelem inkább csak kiegészítő szerepet játszik az egyébiránt önálló termelés mellett, a népgazdaságban szükséges köztes elemmé válik a termelés és fogyasztás között. Elválik a szállítástól, s utóbbi önálló jelentőségre jut, és önálló szervezeteket épít ki. Végül csaknem minden, vállalkozásszerűen

3Vö. az e fordítás alapjául szolgáló kötet IV. és VIII. előadásával.

termelt jószág a kereskedelem hatáskörébe kerül; mely így az általános árutermelést mozgató intézménnyé válik.

Persze, a szállítási szolgáltatások nem hiányoznak az antik rabszolga- és a középkori jobbágygazdaságból sem;

ott specialista rabszolgákra és jobbágyokra hárulnak. A középkorban megtaláljuk a városi küldöncöket, akik eleinte ugyan csupán a magisztrátust szolgálták, később azonban magánlevelek kézbesítését is vállalták. A posta már az új idők küszöbét tapodja: először csak az államvezetés, majd az egész közösség rendelkezésére áll. A XIX. század szülöttei a vasút, a távíró, a távbeszélő, a gőzhajó-járatok, melyek ügyeibe a gazdaságosság érdekében az állam is beavatkozik, emellett pedig a legváltozatosabb fajtájú magán közlekedési vállalkozások. ⁴ Ám bizonyos közlekedési szolgáltatásokat minden gazdasági fokon a legfelső gazdasági vezetés szervez meg, méghozzá először mindig saját szükségleteire.

A hitel az első fokon tisztán fogyasztói hitel; csupán a személyeknek és egész vagyonának elzálogosítása révén lehet hozzájutni. A második fokon a személyi kölcsön korábbi garanciája, az adósrabszolgaság lehetősége, zálog letétbe helyezési kötelezettséggé enyhül. A fogyasztói hitel mellett megjelenik egyfajta ingatlanszerző hitel is, ez azonban a vétel formáját ölti, ami általában véve is jellemző a városgazdaság hitelnyújtásaira. Az újkor specifikus hitelformája, az üzleti vagy termelési kölcsön először a kereskedelemben fejlődik ki, s onnan terjed át az összes többi gazdasági területre. Az államkölcsön a korai államokban természetszerűleg kényszerkölcsönként jelentkezik, a középkori városokban életjáradék-eladásként és visszavásárlással együttjáró formaként, a modern államokban pedig beváltható, kamatozó adóslevelek kibocsátásaként, vagy kerek összegre kiállított örökjáradékként.

Hasonló fokozatok mutathatók ki a közszolgáltatások területén is. A jogvédelem eleinte a rokonság ügye, később a földesúré; a középkori városok az úri bíráskodás alól felmentett bírósági területeket képeznek; ma pedig az állam funkciói közé tartozik a jog és a rendőrség fenntartása. Ilyenformán fejlődött az oktatásügy is. Az oktatás kezdetben a házközösség dolga, Izlandon az még ma is így van. A római pedagógus - rabszolga. A középkorban először autonóm házközösségek - a kolostorok - szervezik a képzést, később létrejönnek a városi- és az egyházi iskolák, az újkor sajátossága az oktatásügynek állami intézményekbe történő összpontosítása és elkülönítése. Ez a fejlődési út még szembetűnőbb a védekezést szolgáló létesítmények terén. Annál a számos népnél, amelyek mindmáig az elszigetelt gazdaság fokán állnak, minden egyes ház erődítmény is egyben (gondoljunk a malájok és polinéziaiak cölöpépítményeire); a korai középkorban az uradalmat fal és árok vádi. A második gazdasági fokon minden város -erőd. A harmadik fokon pedig mindössze kisszámú határerődítmény biztosítja az egész állam védelmét, s jellemző e tekintetben, hogy Louvois, az első határerődrendszer megalkotója, Colbertnek, a merkantilista francia gazdaság megalapítójának kortársa volt.

Fokról-fokra gyökeresen átalakul a hivatalnok gazdasági helyzete is. Az autonóm házgazdasági rendszerhez tökéletesen illik az a megoldás, hogy a hivatalnok, állami megbízásra végzett munkájáért hűbéri földet kapjon, s ennek hozamából fedezze anyagi szükségleteit. A hivatal összekapcsolódik e hűbéri földdel, s benne dologiasul.

A földdarabot csak azért adják, hogy a hivatalnokot helyben találják, ha a szükség úgy kívánja. A városgazdaságban a hivatalnok járandóságából él: aki igényt tart szolgáltatásaira, annak fizetnie kell értük minden egyes esetben éppúgy, mint ahogyan a kézműves munkájáért is fizetni köteles a polgár. ⁵ A népgazdaság kialakulásával a hivatalnokság a hivatalbérlés és a hivatalvásárlás köztes fokozatain áthaladva közjogi kötelességek halmazává fejlődik, melyet az államhatalom a hivatalnoki fizetésre vonatkozó igény elismerése fejében ruházhat az egyénre. Így a hivatalnok az összesség megbízottja lesz, olyan valaki, aki életcéljának tekinti a köz javának szolgálatát, ezért azonban - teljességgel eloldódva mind a földtől, mind pedig a tevékenységeivel szolgált emberektől -, az államtól kapja a megélhetéséhez szükséges eszközöket.

E párhuzamosságokat még hosszasan sorolhatnánk. Mint ahogyan egy újonnan birtokba vett lakásban is eleinte csupán a legszükségesebbeket rakja rendbe a lakó, ettől az előadástól sem lenne méltányos azt várni, hogy tárgykörében mindent kimerítsen, s minden részletet a megfelelő helyre tegyen. Jómagam érzem leginkább, mennyire kevéssé kidolgozott még a két korábbi fejlődési fokozat jelenségvilága, s mennyi tartalmi pontosítást igényelnek még gazdasági fogalmaik. Ez alkalommal azonban meg kell elégednünk azzal, hogy egészében és részleteiben világossá vált a fejlődés törvényszerűsége.

Csupán egyvalamit szeretnék még egyszer hangsúlyozni. A házgazdaság - városgazdaság - népgazdaság nem képez olyan fokozatsort, melynek tagjai teljesen kizárják egymást. A gazdálkodásnak mindig egyetlen típusa uralkodott; a kortársak szemében ez a típus volt a normális. Egészen máig fennmaradtak a városgazdaság, sőt a

4Az újságkiadás analóg fejlődésére vonatkozóan vö. e fordítás alapjául szolgáló kötet VI. előadásával.

5Vö. a szerző Frankfurter Amtsurkunden, Einleitung (1915) és Das stadtische Beamtentum im Mittelalter (1915) c. írásaival, a drezdai Gehe-Alapítvány előadásainak VII. kötetében.

zárt házgazdaság bizonyos elemei. A nemzeti termelés egy tetemes hányada még ma sem lép be a népgazdasági szintű termékforgalomba, hanem ugyanabban a gazdasági egységben kerül elfogyasztásra, amelyikben előállították; a jószágok egy másik részének áramlása pedig véget is ér azzal, hogy egyik gazdaságból a másikba jut.

Ezáltal majdhogynem úgy tűnik, mintha tévednének azok, akik a népgazdaságtan feladatát a forgalmi folyamatok lényegének és összefüggéseinek tisztázásában látják, és azoknak lenne igazuk, akik megelégszenek a gazdasági formáknak és történelmi átalakulásaiknak a leírásával.

Mégis súlyos hibát követnénk el, ha ez utóbbiaknak adnánk igazat. Több mint egy évszázad tudományos munkásságát dobnánk félre és nagyot tévednénk a jelenkor gazdaságának természetét illetően. Egyetlen zsák búzát sem termelnek ma már a népgazdasági forgalom egészével fennálló kapcsolatoktól függetlenül, még a legtávolibb parasztgazdaságban sem. Még ha a termelő gazdaságban fogyasztják is el, a termelőeszközök jó részéhez (az ekéhez, a kaszához, a cséplőgéphez, a műtrágyához, az igásbaromhoz stb.) a forgalomban jutnak, s a belső fogyasztásra csak akkor kerül sor, ha az a piaci viszonyokat figyelembe véve gazdaságosnak mutatkozik.

Az utolsó zsák búza is erős szállal szövődik a népgazdasági forgalom terjedelmes, művészi szövevényébe. S ugyanezt mondhatjuk el saját gazdasági cselekvéseinkről és eszméinkről is.

Nagy megelégedéssel üdvözöljük hát, hogy a serény anyaggyűjtés hosszú évei után újabban megint napirendre kerültek a modern forgalmi gazdaság problémái, s hogy a régi közgazdasági rendszer helyesbítése és továbbfejlesztése a megalkotáskor választott úton halad előre, csak épp a korábbinál sokkalta gazdagabb tényanyag bázisán. Hisz a forgalmi folyamatok bonyolult oksági viszonyaihoz nem közelíthetünk más kutatási módszerrel, mint az izoláló absztrakcióval és a logikai dedukcióval. Az egyedüliként szóba jövő induktív eljárás, artisztikai, a legtöbb itt felmerülő probléma vizsgálatához nem is eléggé finom, nem is eléggé mélyreható, így csak esetenként, kiegészítő vagy ellenőrző segédeszközként alkalmazható.

Elmúlt gazdasági korok vizsgálatakor is ugyanez a feladat adódik. Ha ilyen munkát végzünk, eleinte persze fokozott mértékben szükség van a tények összegyűjtésére és morfológiai ábrázolására; ám ezt követően lényegük szerint fogalmilag helyesen meg kell ragadnunk, logikai úton fel kell bontanunk a jelenségeket, s meg kell vizsgálnunk oksági összefüggéseiket. Ugyanazzal a módszerrel haladunk tehát előre, mint amelyet a

„klasszikus nemzetgazdaságtan” a jelenkor gazdaságára alkalmazott. Az antik oikosz - gazdaság bizonyos vonatkozásait mesterien elemezte ezen a módon Rodbertus; a középkori gazdaság kutatói viszont mindeddig alig-alig próbálkoztak bármi hasonlóval. Ez a vállalkozás csak akkor járhat sikerrel, ha lesznek olyan kutatók, akik képesek arra, hogy a régmúlt gazdasági korszakok tényleges előfeltételeinek, s elődeik sajátjuktól teljesen eltérő gazdasági gondolkodásmódjának mélyére hatoljanak; de kudarcot vall, ha a félig-meddig megismert, félig-meddig racionalisztikus rekonstruált múltbéli gazdasági állapotok továbbra is a modern forgalmi tanok kategóriáinak tükrében jelennek meg.

Úgy hiszem, ez az egyetlen út, amelyen haladva kölcsönösen megtermékenyítheti egymást a gazdaságtörténeti kutatás és a mai közgazdasági elmélet; egyszersmind ily módon juthatunk csak közelebb a gazdasági fejlődés és a népgazdasági történések törvényszerűségének megismeréséhez is.

Az itt meghatározott fejlődési fokozatok összekapcsolásából származó fejlődési vonallal szemben többször felmerült az a kifogás, hogy nem folytatható tovább a jövőben. Ezzel a hibával - ha hiba egyáltalán - kétségkívül rendelkezik. De senki sem tudhatja, hogyan fest majd a népgazdaságot követő fokozat, s nem tekinthető a tudomány feladatának a jövendő talányainak megfejtése. A tudománynak azzal van teendője csupán, ami van és ami volt. Egyébként nem kevesen tesznek úgy Németországban, mintha tudnák, mit hoz a jövő. Azoknak, akik arra kíváncsiak, milyen lesz majd az elkövetkező gazdasági fokozat, rájuk kell hagyatkozniuk. Ha fantazmagóriáik nem illenének a fenti fokozatrendbe, ez a legcsekélyebb mértékben sem érintené ennek érvényességét.