Etnográfiai beszámoló

A közel tizenöt négyzetmérföld kiterjedésű Nyugat-Baltimore a térképen egy homokórára emlékeztet.

Délkeleten Upton, észak-nyugaton a Lower Park Heights terül el, a két részt a Druid Hill Park kapcsolja össze, az az egyre kisebb kiterjedésű zöldterület, ahol — oda nem illő módon — a Baltimore Konzervatórium és az Állatkert található.

Upton a legszegényebb környék Baltimore városában. Ezen a helyen a szegénység valami mást és némiképp többet jelent, mint az anyagi javak hiánya. A közösségi életnek több nemzedék óta korlátokat szab a lakóhelyi elkülönülés, valamint a produktív beruházások hiánya. Upton lakóinak kilencvennyolc százaléka afrikai leszármazott. A többségük bérlő, nem tulajdonos. Jelzálogkölcsönök és más kölcsönforrások gyakorlatilag elérhetetlenek. 1990-ben a környékbeli lakások átlagára 7442 dollár volt, ami minden mérce alapján rossz befektetés. Gyakori a lakások felgyújtása és elhagyása (a tulajdonosok számára sokkal kifizetődőbb, ha felgyújtják a tulajdonukban lévő lakásokat, mint ha felújítanák őket), amit tanúsít az a rengeteg kiégett és kiürített lakás, mely gyakran biztonságos menedéket nyújt a kábítószer-kereskedőknek. Részben ennek eredményeként sok az üres lakás: Uptonben a lakások 30 százalékában nem lakik senki. Magas a munkanélküliek aránya, de a munkaerő kihasználtsága is igen rossz. Az üzleti tevékenység elenyésző, eltekintve az élelmiszerboltok és italboltok tömegétől, melyeket a koreai bevándorlók vettek át a korábbi zsidó vállalkozóktól.

De Nyugat-Baltimore amiatt is magára vonja a kutatók figyelmét, hogy itt a fiatalkori terhesség gyakorisága még a baltimore-i átlagot is meghaladja, pedig Baltimore-ban a fiatalkori terhesség aránya háromszorosa az országos átlagnak, és az országban a legmagasabbak közé tartozik.³⁰ 1990-ben a városban 13 000 gyerek született, és az anyák közel egy negyede kamaszlány volt. Ugyanebben az évben a Nyugat-Baltimore-ban élő tizennégy és a tizenkilenc év közötti lányok majdnem egy harmada anya volt legalább egy gyerekkel. E lányok közül sok olyan családban nőtt fel, amelyben az anya állami segélyekből tartotta fenn a családot. Baltimore-ban - akárcsak az ország nagy részében - a kamasz fejjel gyermeket szülő lányok anyja nagy valószínűséggel maga is igen fiatalon szült, és gyakran az állami segélyek jelentették számára a megélhetés legfőbb forrását. Ebben a tekintetben a számok megdöbbentőek: minden második olyan lány tizenévesen anyává válik, akinek anyja kamaszkorában szült, és állami segélyekből tartotta fenn családját.³¹

Hogy megértsem, mit jelent a fiatalkori terhesség Nyugat-Baltimoreban, és feltárjam azoknak az egymással összefüggő eseményeknek a sorozatát, amelyek ezekhez az eredményekhez vezetnek, etnográfiai kutatást végeztem, melyet részben az Egészségügyi és Emberi Erőforrás-gazdálkodási Minisztérium támogatott. 1989 és 1992 között ötven család tagjaival készítettem interjút, összesen több, mint 250 emberrel. Először egy húsz családos mintát választottam ki azon családok közül, amelyek pályázatot nyújtottak be az 1988-ban elfogadott Általános gyermektámogatási törvény alapján indított szociális programra. Ezt az alapmintát később hólabdaeljárással és - bizonyos esetekben - véletlen találkozások révén kiegészítettem. E nagyobb mintából tíz család különösen fontos volt a vizsgálat szempontjából. Az interjúk különböző hosszúságúak voltak, némelyiket egy óra alatt lefolytattam, mások több napon keresztül készültek. Ebben a részben arra a kis részmintára összpontosítok, amely az eredeti minta lányanyáiból áll.

Amikor 1988-ban megismertem, Towanda Forrest tizenkét éves, csodálatos gyereklány volt, merész tekintettel és kissé mesterkélt hanghordozással. Első beszélgetéseink egyikén azt mondta nekem:

„Csak a hülyék lesznek terhesek. Az hiszik, hogy olyan okosak, de közben hülyék, mer' az ember semmit se nyer, ha gyereket szül, csak egy rakás gondot vesz a nyakába. Mondtam is a többi lánynak, Towanda okos, soha nem lesz terhes, soha. Majd meglátjátok!”

1991 decemberében, két hónappal tizenötödik születésnapja előtt, Towanda megszülte első gyermekét, egy kisfiút, aki a Reggie Shantell Brown nevet kapta. Towanda hónapokig gondolkodott, hogy mi legyen a gyerek neve, de sajnos nem tudta helyesen leírni. A közel hét esztendőnyi iskolába járás ellenére Towanda gyakorlatilag írástudatlan volt, és még ma is az. Mire Reggie Shantell megszületett, Towanda abbahagyta az

30Rath 1993.

31Tienda és Steir 1991.

bevándorlás gazdaságszociológiájára

iskolát. Amikor emlékeztettem arra a korábbi elhatározására, hogy sose lesz terhes, azzal vágott vissza, hogy

„Néhány dolog csak terv marad”. 1993 tavaszán Towanda már második gyerekét várta. Ekkor tizenhét éves volt.

Hogyan jutott Towanda jelenlegi helyzetébe? Semmibe vette — a gettókban élő szegény lányok egyre nagyobb seregével együtt — a szélesebb társadalom értékrendjét? Élő példája annak, hogy a jóléti programok elősegítik a függőséget és a szabados szexuális viselkedést? Vagy talán alkalmazkodó áldozata olyan körülményeknek, amelyek fölött nincs semmilyen ellenőrzése?

A kutatás során, mellyel megpróbáltam feltárni azokat a körülményeket, amelyek között a tizenöt elszegényedett nyugat-baltimore-i család élt, huszonhét tizennégy és tizenkilenc év közötti nőnek tettem fel kérdéseket azzal kapcsolatban, hogy mi indította őket arra, hogy gyermeket vállaljanak. A tizenhét éves Latanya Williams második gyermekét várta, amikor 1990-ben találkoztam vele. Latanya szókimondó lány volt. Anyjával és öt testvérével élt a sok felhőkarcoló egyikében, amelyek Upton legismertebb államilag támogatott lakásprogramjának, a George Murphy Homes keretében épültek. Anyja, egy csendes, vallásos asszony, közel húsz éve állami segélyekből tartotta fenn a családot. Az egyik forró nyári napon, tökmagot rágcsálva az egyik szomszédos ház tövében, Latanya egy igen jellemző gondolatmenetet adott elő:

„Sokáig vártam, mielőtt gyerekem lett volna. Bárki megmondhatja neked, az összes barátnőm előbb szült, mint én. És rettenetesen irigy voltam, mer' ha nincs gyereked, akkor nincs semmid, amire büszke lehetnél. Nem tudtam tovább várni. Miben reménykedhettem volna?”

Amikor megkérdeztem tőle, gondolt-e arra, hogy befejezze a középiskolát, hiszen úgy sokkal nagyobb esélye lenne arra, hogy jobb élete legyen, akkor szkeptikusan rám pillantott, és azt mondta:

„Nem arról van szó, hogy nem szeretném, ha lenne egy bizonyítvány a kezemben; de nem ilyen egyszerű a dolog... Ráadásul nem ismerek senkit, nem tudok neked mondani senkit, akinek jobb állása lenne azért, mert befejezte a középiskolát. Ez egy hazugság, egy kibaszott hazugság! Nem éri meg. Inkább azt szeretném, hogy legyen egy saját lakásom, egy olyan hely, ami az enyém...”

Ahogy belemelegedtünk a beszélgetésbe, megkérdeztem tőle, nem reménykedik-e abban, hogy férjhez menjen gyereke apjához:

„Nem tudok róla... Szeretem a függetlenségemet, és nem bízhatsz meg a férfiakban, megőrjítik az embert. Először is, tudnom kell, hogy tényleg gondját akarja-e viselni a gyereknek; tesztelem őt, tudod ... egyetlen hülye pasi se akarjon parancsolgatni nekem!”

Amikor a fogamzásgátlás kérdéséhez értünk, Latanya lendületbe jött:

„Miről beszélsz, ember? Csak tizenhét vagyok, de ez nem jelenti azt, hogy nem tudok semmit.

Nézd, a tabletták ártalmasak az egészségre, felpuffasztanak meg minden. Óvszerek? Vastagok, az emberem nem szereti őket; és az abortusz, az bűn, bűn megölni azt a szegény gyereket.

Szeretem a gyerekemet. Fel akarom nevelni őt.”

Bár Latanya elképzelése sokakra jellemző, találkoztam olyan lányokkal is, akik másképp vélekedtek az anyaságról. Latisha Marvin, egy erős testalkatú lány, rettegve várta első gyerekének érkezését, amikor 1990-ben megismertem. Tizennyolc éves volt:

„Azt hittem, nem eshetek teherbe, tudod, mer' az orvos azt mondta, hogy aszimmetrikus a méhem. De terhes lettem, és most nagyon meg vagyok ijedve, de már nem tehetek semmit.”

Félelmébe azonban némi remény is vegyült. Azt mondta, hogy a baba érkezése „új esélyt” adhat számára. Anyja elmondása szerint tizennégy éves kora óta dolgozott az egyik helyi élelmiszerboltban, és erejét megfeszítve próbált középiskolai bizonyítványt szerezni egy olyan iskolában, ahol a tanárok több időt töltöttek a zajongó diákok lecsendesítésével, mint a tanítással. Latishának volt némi reménye arra, hogy továbbtanuljon, bár nehezen ment át angol irodalomból. Röviddel első gyermeke, Byron érkezése előtt sikerült elvégeznie a középiskolát. Sajnos az orvos azt tanácsolta neki, hagyja ott az állását, mivel a terhesség miatt feldagadt a lába.

Amint teljesítette az egyetemi felvételihez szükséges követelményeket, átlépett a dolgozó szegények osztályából a teljes mértékben segélyekből élő emberek csoportjába.

Bár Latisha anyja vegyes érzésekkel fogadta lánya terhességét, nem látott semmi rendkívülit a dologban. Ő is egészen fiatalon lett először terhes.

bevándorlás gazdaságszociológiájára

„Isten adja a gyermekeket — mondta nekem —, és ők a mi legnagyobb kincseink.”

És azután ott volt Towanda Forrest, akinek véleményét korábban ismertettem. Tízéves unokatestvére, Melinda Jordan arra áhítozott, hogy gyereke legyen.

„Így Towandával mehetnék — mondta —, amikor megkapja a lakását, és saját otthonunk lehetne.”

Ezek a vallomások, úgy tűnik, arról tanúskodnak, hogy e lányok az állami segélyt olyan eszköznek tekintik, amelynek révén növelhető a gazdasági haszon, és csökkenthető az energiafelhasználás, és így alátámasztják a jóléti szolgáltatások kritikusainak véleményét. Az ilyen kalkulációk azonban magukban foglalják az információk értékelését és a versengő alternatívák előnyeinek mérlegelését. És vajon beszélhetünk-e arról, hogy egy tíz éves gyerek valójában a kormányzati segélyt „választja” a munkavállalás helyett, amikor terhességre vagy gyermekre áhítozik? Miről álmodoznak a gyerekek, amikor gyerekre vágynak?

Mielőtt megpróbálnék válaszolni e kérdésekre, részletesebben elemzem az idézett vallomásokat. Először is, kételyt fejeznek ki azzal kapcsolatban, hogy megéri-e tanulni. A lányok, akikkel beszélgettem, nem vetették el az iskolai végzettséget mint ideált, csupán gyakorlati értékében kételkedtek. Egyikük sem volt közömbös az iskolai végzettség iránt. Egyetértettek abban, hogy az iskolázott - az „okos” - emberek szereznek meg minden előnyt, de nem hitték, hogy az egyetemi teljesítményük vagy az iskolai végzettségük jobb lehetőségeket nyitna meg előttük. Az ő osztálytermeik zsúfoltak és zajosak voltak. Az oktatási segédanyagok hiányoztak vagy elavultak voltak, és - jellemző módon - mindegyikük jelentős hátránnyal kezdte az iskolát, és ez a hátrány az idők során csak nőtt.³² A tíz éves Melinda Jordan kisgyerekkorában agyhártyagyulladáson esett át. Később hol rokonainál, hol nevelőszüleinél lakott, és végül egy barátságos, de alkoholista nagynénjénél kötött ki. Standard teszteredményei az országos normacsoport csúcsára helyezték őt. A tizennyolc éves Latishia Marvin felnőtté válása során csodálatosan viselkedett, és kezdettől fogva megküzdött mindenért. Towanda Forrest tizenkét éves korában gyakorlatilag írástudatlan volt, és tizennégy évesen kimaradt a középiskolából.

Azoknak a fiatal nőknek, akikkel interjút készítettem, nem volt semmi okuk arra, hogy a tanulásban a sikerhez vezető utat lássák. Ennek következtében az iskolát nem oktatási, hanem társadalmi arénának fogták fel, ahol ők csak azokban a kis darabokban játszottak, amelyeket más gyerekek nem akartak előadni. ók pletykáltak, barátokat és ellenségeket szereztek, versengtek egymás figyelméért, és legfőképpen küzdöttek az önmegerősítésért. Amikor Towanda annyi idős volt, mint Melinda, elkezdte feladni az iskolában a küzdelmet — akárcsak most Melinda. Mindketten ugyanazzal indokolták magatartásukat:

„Nem engedheted meg az embereknek, hogy átgázoljanak rajtad; kapnod kell egy kis tiszteletet.”³³

A tisztelet iránti igény alapvető jelentőségű minden kamasz életében, attól függetlenül, hogy milyen osztályba vagy fajba tartozik, és milyen családi háttérrel rendelkezik. A különféle eredmények azonban a társadalmi kapcsolathálók jellemzőitől függnek.³⁴ A tehetősebb családok gyermekei a tiszteletért folytatott küzdelemben támaszkodhatnak azokra bőséges erőforrásokra és potenciális előnyökre, amelyeket a felnőttek tettek elérhetővé, akik a fiatalokétól elkülönült pozíciót foglalnak el. Elszegényedett környezetben, ahol a kamaszok gyakran ugyanolyan típusú állásokért versengenek, mint a felnőttek, a tisztelet keresése más utakon zajlik; általában főleg a testi erőre, a bandaterület védelmére és a testi díszekre összpontosul. Az erő jeleit tehát azért konstruálják meg, mert más alternatíva nehezen érhető el .³⁵

Másodszor, azok a fiatal nők, akikkel beszélgettem, bizalmatlanok voltak a férfiakkal mint férjekkel és szülőkkel szemben. Több kutató is megemlítette, hogy az elszegényedett afro-amerikai férfiak és nők össze nem illőként értelmezik egymást.³⁶ Ezek a nézetek viszont különösen elterjedtek olyan környezetben, ahol a férfiak körében, függetlenül faji vagy etnikai hovatartozásuktól, a munkanélküliség aránya magas. Olyan környezetben, ahol a férfiak nehezen tudnak llást találni, a házasság és a család lehetősége sajátos formát ölt. Továbbá, a férfiak és a nők egyaránt jelentős különbséget látnak az elérhető állások és a vonzó állások között. Mivel a férfiúi identitás - a normák főárama szerint - erősen függ a munkavállalói jellemzőktől, a férfiak élesen

32Kozol (1991[p2bib_255]) beszámol arról, milyen körülmények uralkodnak néhány belvárosi állami iskolában.

33A legutóbbi munkák azt hangsúlyozzák, hogy a szegények életében a tisztelet fontos kérdés. Lásd Bourgois 1991. Lásd továbbá Taub 1991.

34Lásd Gouldner 1960, Granovetter 1985, Coleman 1988, Granovetter 1990.

35E megfigyeléshez kapcsolódik Pierre Bourdieu munkája. Lásd Bourdieu 1979.

36Hannerz 1969; Loic J.D. Wacquant es Wiliam J. Wilson 1989; Taub 1991.

bevándorlás gazdaságszociológiájára

tudatában vannak annak, hogy nem képesek megfelelni a férfi mint „eltartó” előírt szerepének. A munkával és az állásokkal kapcsolatos tapasztalataik befolyásolják a házassághoz való hozzáállásukat. A férfiak és a nők egyaránt azt mondhatják, hogy nem házasodnak meg, mivel meg akarják őrizni függetlenségüket. De az is lehet, hogy úgy érzik, nem engedhetik meg maguknak a házasságot.

Továbbá, a leendő házastársak viszonylagos jövedelmének világosan észlelt következményei vannak a kapcsolaton belüli erőegyensúlyra. Akinek állása van, attól fél, hogy kizsákmányolják. Akinek nincs állása, attól tart, hogy uralkodnak fölötte. E nehéz helyzetben egymással összeütköző értékelések alakulnak ki. A nők a férfiakat megbízhatatlan, kizsákmányoló, csapodár alakoknak látják, akik nem érdemelnek tiszteletet. A férfiak viszont úgy beszélnek a nőkről, mint anyagias boszorkányokról, akiket a hosszú távú pénzügyi biztonságon kívül nem érdekel semmi. A nők lealacsonyítása a „ringyók” szintjére azt jelzi, hogy a férfiak megpróbálják újradefiniálni a hatalmi viszonyokat a nemek közötti kapcsolatban. De ugyanennek a folyamatnak a másik oldala a nők házassággal kapcsolatos szkepticizmusa és azon elhatározása, hogy megőrzik autonómiájukat.

Taub szavaival: „A tiszteletet - anyagi alapjának hiányában - az elszegényedett feketéknek ott kell keresniük, ahol megtalálhatják. Mivel a férfiak számára a szakmai teljesítmény korlátozott lehetőségeket kínált, megkeresték a státus más lehetséges forrásait, például azt, hogy jól bírják az italt, ügyesen verekszenek, és hatalmas a szexuális teljesítményük. A gettó nyelvében az olyan kifejezések, mint a „majré”, vagyis a vagányság hiánya, a tisztelet irányába mutatnak.”³⁷

A paradox az, hogy a jobb helyzetben lévők számára helytelennek tűnő viselkedésformákról könnyen kiderülhet, hogy bizonyos normatív értékek megvalósítási kísérletei olyan környezetekben, ahol megvalósításuk anyagi bázisa nem elégséges és ennélfogva törékeny.

Harmadszor, az idézett vallomások a terhességet nem valamiféle sorscsapásként, hanem kívánatos állapotként mutatják be. Ez a szakértők ellentétes véleményének fényében némiképp meglepő. Ha meg szeretnénk érteni, mit is jelent az anyaság a szegény kamaszlányok körében, akkor egy pillanatra el kell távolodnunk az asszonyoktól - akik, végül is, lehet, hogy csak valamilyen ex post facto igazolást keresnek -, és arra kell figyelmünket fordítani, hogy a fiatalabb gyerekek mennyire megigézve tekintenek a kisbabákra. Tercell Jones, egy nyolc éves kisfiú, aki járókészüléket viselt, amikor 1991-ben beszélgettem vele, így foglalta össze az uralkodó felfogást:

„A babák olyan édesek; amikor Liza [Tercel tizenhat éves nővére] lánya, Shatiareia pici volt, már az mindenkit boldoggá tett, hogy láthatta, milyen bájos és ügyes. Úgy érezted mellette magad, mintha különleges volnál; nem kellett aggódnod semmi miatt, amikor körülötted tipegett. Magára vonta mindenki figyelmét; csak tanítgatnod kellett őt ... csodálatos baba volt.”

Bár gyakori a durva bánásmód és a gyerekek elhanyagolása a gettóban - akárcsak más, kevésbé elszomorító környékeken, ahol kissé jobb módú családok élnek -, a gettóban élők feltűnően nagyra becsülik a kisgyerekeket.

Az újszülött érkezését kitörő örömmel fogadják a fiatalok és a felnőttek egyaránt, mivel - nyersen fogalmazva - kevés olyan mérföldkő van az elszegényedett környéken élő emberek életében, amely alapján elkülönült szakaszokra oszthatnák életútjukat. Szinte egyetlen olyan esemény sem lelhető fel a gettóban, amely gazdagabb környékeken a gyerekkorból a felnőttkorba való átmenetet jelzi. A takarékbetétkönyv, az iskolán kívüli elfoglaltság, a jogosítvány megszerzésének reménye, a jól fizető állás kilátása - a felnőttkorhoz való közeledés középosztálybeli előfeltételei - igen ritkák a szegény környékeken. A csecsemők felvillanyozzák az embereket, és az önmegkülönböztetés lehetőségét kínálják. A gyerekszülés tehát nem a felelőtlen magatartás következménye, hanem olyan eszköz, amellyel értelmet adnak életüknek.

Egy másik, az előbbivel összefüggő kérdés az, hogy a kamaszok hogyan észlelik jövőbeli kilátásaikat. Ez viszont felveti azt a kérdést, hogy milyen elképzelést alkotnak az időről. A társadalomtudományok egyik népszerű témája, hogy a társadalmi idő mennyiben különbözik a kronológiai vagy a csillagászati időtől; a kérdést azonban még senki nem vizsgálta komoly elméleti igénnyel az elszegényedett embercsoportok összefüggésében. Közvetlenül ezzel a ponttal függ össze a társadalmilag várt tartamok Robert K. Merton által kidolgozott fogalma: társadalmilag előírt vagy kollektíve kialakított várakozások a különböző típusú társadalmi struktúrákba ágyazott időintervallumokról.³⁸ Merton a strukturális vagy intézményesült, azaz kollektíve elvárt tartamokat megkülönbözteti azoktól a f ormába öntött időbeli elvárásoktól, amelyek az interperszonális és társadalmi viszonyok különféle típusaiban érvényesülnek. Azt is megemlíti, hogy a társadalmilag elvárt

37Taub 1991.

38Merton 1984:226.

bevándorlás gazdaságszociológiájára

tartamok „a formába öntött várakozások olyan alapvető osztályát alkotják, amely összekapcsolja a társadalmi struktúrákat és az egyéni cselekvéseket”.³⁹ Ugyanilyen fontos az is, hogy a társadalmilag elvárt tartamok befolyásolják az anticipatorikus társadalmi viselkedést is.

Összhangban ezekkel a szociológiai elképzelésekkel, vizsgálataim arra a következtetésre vezettek, hogy a térbeli elkülönüléssel kombinálódott szegénység sajátos időkoncepciókat és társadalmilag elvárt tartamokat alakít ki. A szegénység és a kirekesztés ellaposítja és összesűríti az időbeli ritmusokat. Alex Kotlowitz részletesen beszámol azoknak az afro-amerikai fiúknak a tapasztalatairól, akikkel egy chicagói lakásprogram keretében végzett felmérés során találkozott. Ezek a fiúk a „Mi leszel, ha nagy leszel?" kérdésre adott válaszukat nem az „Amikor felnőtt leszek, akkor...” időhatározói szerkezettel vezették be, hanem a „Ha felnövök, akkor...” feltételes szerkezettel.⁴⁰ A mindennapos erőszak és halál befolyásolta saját várható élettartamukról alkotott elképzelésüket, és olyan viselkedésformákat váltott ki, amelyek e rövidebb életúthoz illettek.

Az etnikai és faji kisebbségek körében végzett etnográfiai kutatások további részletekkel szolgálnak azzal kapcsolatban, hogy a szegény fiatalok tapasztalatait milyen mértékben jellemzi a felgyorsult fejlődés.⁴¹ Az idősebb gyerekek szülői felelősséget vállalnak testvéreikért, amikor a felnőttek nem képesek vagy nem hajlandók erre. Az elszegényedett csoportokban jóval gyakoribb, mint a vagyonosabb csoportokban, hogy a kamaszok egyenrangú félként állnak szemben szüleikkel vagy az idősebb rokonokkal, de nem azért, mert e csoportokban a korkülönbségek kisebbek, hanem azért, mert e gyerekek a felnőttekéhez hasonló pozícióban vannak a munkaerőpiaci alternatívákat tekintve. Részben ez magyarázza, hogy a tizenhét éves Latanya Williams meggyőződéssel állíthatta, hogy „Sokáig vártam, mielőtt gyerekem lett volna”. És ezért tehette fel a kérdést, hogy „Mire vártam volna?”

Ez szembeállítható azoknak a tehetősebb csoportoknak a tapasztalataival, amelyekben az apaság és az anyaság szintén összekapcsolódik a férfiúi és a női szerep követelményeinek teljesítésével, de több erőforrás áll rendelkezésre ugyanazon cél elérésére. Elszegényedett környezetekben furcsa módon éppen a kívánatosnak tekintett erőforrások hiánya vezet ahhoz, hogy az újszülötteket nem hátránynak, hanem feltétlen előnynek tekintik. Részben ugyanez az oka annak, hogy a szegénység és a korai terhesség világszerte összekapcsolódik.

Az ilyen környezetek legnagyobb részében nincsenek állami segélyek és jóléti programok, és így nem is

Az ilyen környezetek legnagyobb részében nincsenek állami segélyek és jóléti programok, és így nem is