A valódi és a formális kérdés több nyelvtudományi ágban

II. A KÉRDÉS ÉS A KÉRDEZÉS

2. A valódi és a formális kérdés több nyelvtudományi ágban

Károly Sándor a formális kérdés problematikájához grammatikai értelmezéssel járult hozzá A mai magyar nyelv rendszere című leíró nyelvtan egyik fejezetében (1962: 23–64). Ebben azt állapítja meg, hogy a magyar kérdő mondatnak – mint minden mondatfajtának – a jellegét az intonáció és bizonyos lexikai, esetleg morfológiai elem, szórend, illetve mondatszerkezet adja, de az igemódjelekkel szemben közömbösen viselkedik. Az intonáció mint a modális forma legfonto-sabb alkotórésze az ún. emotív mondatfajtákban és így a kérdő mondatban is grammatikai értékű, ráadásul ehhez még érzelmi indítékú másodlagos intonáció is társul. Ennek helyesírási vonzata is lehet: „Az erősebben érzelmi színezetű kér-dő mondat járulékos intonációját szokták felkiáltójellel jelölni a kérkér-dőjel mellett”

(1962: 41). A mondatfajták legjellegzetesebb grammatikai kifejezőeszközeit tár-gyalva a szerző arra a következtetésre jut, hogy ezek között vannak szükséges, elengedhetetlen és nem szükséges, csak lehetséges sajátságok, és ezek az utóbbi-ak teremtik meg a mondatfajták stiláris variációit.

Károly Sándor a kérdő mondat jellegzetes funkcióiból és formai jellemzőiből vezeti le a stilisztikába utalt kérdéstípust, a szónokit, megállapítva: „A kérdő mondat felhívó és emociatív (kíváncsiságot felébresztő) jellegénél fogva igen al-kalmas mondatfajta az érdeklődés felkeltésére, a figyelem ébrentartására. A kér-dő hanglejtés élénkebb benyomást tesz a fülre, gondolat- és érzésfolyamatot indít meg, ezért gyakran használják tudományos, oktató előadásokban, művekben és

szónoki beszédben is. Az ilyen stiláris értékű kérdéseket a stilisztikák szónoki kérdésnek nevezik” (1962: 40–41).

Mivel a kérdő mondatot szeretjük a magyarban más mondatfajta helyett hasz-nálni, ezért a kutató részletes elméleti taglalásra vállalkozik példák sokaságával.

Nagyon fontos alaptételből indul ki: „A szokásostól eltérő funkciót az intonáció sajátsága jelzi, s ezenkívül megértését a szituáció teszi lehetővé” (1962: 44). A kérdő mondatok megváltozott szerepét és ezzel kapcsolatban használati körét így jelöli ki: „Kérdő mondattal kifejezhetünk nyomatékos állítást vagy tagadást. Ezek a kérdő mondatok a felkiáltó mondatok funkcióját töltik be, sokszor figyelemkel-tés a céljuk” (1962: 44).

Hogy a szónoki kérdések sokszor tagadó formájúak, ennek okát Károly Sán-dor abban látja, hogy a tagadás stilisztikai értéket növelő eszköz, mivel „a taga-dásban az érzelmi elem egy fokkal több, mint az állításban” (1962: 52), ezért a tagadó formát érzelmi és kifejező értéke miatt szokás állítás kifejezésére hasz-nálni mind a köznyelvben, mind az irodalomban. Példái: Ki ne tudná?; Nem meg-mondtam?; Nem takarodsz?; Mit nem adnék érte?! (közny.) (1962: 52).

A megváltozott szerepekhez társuló grammatikai kifejezőeszközöket a követ-kezőkben állapítja meg:

„a) [...] Nyomatékos állítást ki lehet fejezni kérdő alakú tagadó vagy tiltó mondattal is, mégpedig kijelentő módú igével vagy névszói állítmánnyal: [...]

»Hát nem mögmondtam?« (Móra: Ének a b.) [...] Feltételes módú igével: »Miért ne adnák?« [...] Nyomatékos tagadást ki lehet fejezni kérdő alakú állító mondattal is, mégpedig kijelentő módú igével vagy névszói állítmánnyal: [...]

»Mit ér az ember, ha magyar?« (Ady: Az ős Kaján) [...] »Fázol. Hát mondd, hihetsz-e annak, – ki fűtve lakik öt szobát?« (József: Vigasz) [...] Feltételes módú igével: [...] »Mi hasznom volna belőle?« (uo.) [...]

Sokszor a kérdő alakú mondat helytelenítést, rosszallást fejez ki, a kérdő mon-dat egyenlő értékű egy olyan sajnálkozást kifejező felkiáltó monmon-dattal, amely így kezdődhetne: Kár, hogy... Baj, hogy... Vö.: »Hogy is indulhatott el ilyen időben hazulról?« [azaz: ’Kár, hogy elindult...’] (Petőfi i. h.); [...] Ha a kérdés tárgya maga rosszalló kifejezés, akkor kérdő mondatunk egyenlő értékű kérdőforma nélküli változatával: »Hát meg van maga bolondulva?« [’Meg van maga bolon-dulva’] (közny.) [...] Olykor a kérdőszót kell egy helytelenítést kifejező jelzővel helyettesíteni: »Miféle viselkedés ez?« [’Rossz viselkedés ez’] (közny.).

[...] Felkiáltó mondat értékűek a közlést megismétlő, csodálkozást, sajnál-kozást, örömöt stb. kifejező kérdő mondatok. Példák a csodálkozásra: Solness:

»...Inkább menjenek [a megrendelők] máshoz...« – Brovik [...]: »Menjenek máshoz?« (Ibsen: Solness építőmester); felháborodásra: Kaja (aggodalmasan):

»Ha nincs más mód, szakítok vele.« – Solness (indulatosan): »[...] Szakít?« (uo.);

örömre: Solness: »Maga az ifjúság, Hilda.« – Hilda (mosolyog): »Az ifjúság?«

b) Kérdő alakú mondattal óhajt is kifejezhetünk óhajtó mondat helyett: Ezer zsibbadt vágyból mért nem lesz – Végül egy erős akarat? (Ady: Magyar jakobi-nus dala) [...].

c) Kérdő mondattal felszólítás is kifejezhető. Udvarias felszólítás, kérés – óhajtó módú igével: »Akarna velem egy négyest táncolni?« (Mikszáth); [...];

kijelentő módú igével: »De hát miért nem ül le, Tóth bácsi?« (Mikszáth); [...];

fenyegető parancs: [...] »Elhallgatsz végre...?« (Kortárs)” (1962: 44–46).

Károly Sándor A mondatfajták vizsgálata a funkció és a forma szempontjából című dolgozatában leszögezi: a funkcióváltáson átesett kérdő mondatok sajátos-ságát éppen az adja, hogy ezek „habár valóságosan nem is, formailag mégis fele-letadásra szólítják fel a hallgatót: a kérdő mondatnak itt nincs meg a kérdő-kom-munikatív szerepe, de megtartotta kérdő-emocionális szerepét, a kérdés felhívó jellege a hallgató aktvitását jobban felkelti, a hallgató mintegy átéli azt, hogy vá-laszol: Ó, miért nem hallani hangotok? (óhajtó); Adnál egy kis vizet? [..] (felszó-lító); Hát szép ez? […] (felkiáltó)” (1964: 86). – Ezekhez a funkciót változtatott kérdő mondatokhoz átmenetiként kapcsolja a kutató egyrészt az úgy-e és az igaz szavak beiktatásával a beszélő álláspontjának megerősítésére az igenlő vagy ta-gadó feleletet sugalló kérdő mondatokat (De te is szereted az állatokat, igaz?) vagy a csak szót tartalmazó, rendszerint tagadó mondatot (Hiszen csak nem ta-gadhatom meg az aláírásomat?), másrészt a kétely kifejezésére elutasító feleletet várókat (Hát ez már magyar föld?) (1964: 86). Mindenféle mondatfajta funkció-váltására vonatkoztatva azt az igazságot mondja ki Károly Sándor, hogy a „mon-datfajták funkciócseréjéről csak akkor beszélünk, ha bizonyos típusú mondatok más funkcióban való használata kollektív érvényűvé vált” (1964: 84). A szerző – bár elsősorban a grammatikalizálódott elemeket kutatja a funkcióját változtatott kérdő mondat kapcsán – sok stilisztikai és pragmatikai megállapítást is tesz, így tárgyalása nem tisztán grammatikai megközelítésű.

Rácz Endre Az egyszerű mondat vizsgálata című tanulmányában a különböző érzelmeket kifejező mondatfajták említésekor megállapítja: „A szépirodalmi stí-luson kívül a publicisztikai stílusban is lehet – módjával – alkalmazni a (rend-szerint eldöntendő formájú) szónoki kérdést, amely nem vár feleletet” (1961:

228). A legtöbb példát mégis a köznyelvből idézi egyik fontos tétele igazolására:

„Ahogy az állító kérdés lehet nyomós tagadással egyenértékű, úgy a tagadó kér-dés még nyomós állítást, illetve felszólítást is kifejezhet” (1961: 236):

Tehetek én róla?

Szóltam én egy szót?

Nem megmondtam?

Ki ne tudná?

Mit nem adnék érte?!

Nem szégyelled magadat?

Nem takarodsz?

Helyesírási vonatkozásra is kitér a kutató, amikor a szónokikérdés-végi írásjel-használattal kapcsolatban azt jegyzi meg, hogy „a felkiáltó vagy kérdve-felszólító mondatok végére kettős írásjelet is tehetünk” (1961: 229).

A mai magyar nyelv című egyetemi tankönyv mondattani fejezetének írója-ként Rácz a kérdő mondatról ezt a meghatározást adja: „A kérdő mondattal a

be-szélő tudásvágyának ad kifejezést, s – a válaszra nem váró kérdésektől eltekintve – felhívja a hallgatót a tudásvágy kielégítésére. A kérdő mondat bizonytalan vagy hiányos ismereteket tartalmaz” (1968: 219). Az eldöntendő fajtájának a jellegze-tességét így részletezi: „Az eldöntendő kérdéssel a beszélő azt fejezi ki, hogy a kérdezett dolgot illetően van valamilyen föltevése, de bizonytalan benne, s a hall-gatót felhívja a megerősítésére vagy elvetésére. A kérdő mondatnak ezt a fajtáját kételkedő kérdésnek is nevezik. Rendszerint csak egy vonatkozásban kétséges a beszélő álláspontja: ezt a kérdő mondat leghangsúlyosabb szava fejezi ki, amely bármelyik mondatrész szerepét betöltheti” (1968: 219). Azt is tisztázza, hogy erre a típusú kérdésre „igenlő vagy tagadó, illetőleg az igenléssel vagy tagadással ha-táros […] feleletet lehet adni” (1968: 220). Fontosnak tartja a formai jegyekkel megkülönböztetett (-e, ugye kérdőszós) és a kérdőszó nélküli típus intonációs kü-lönbségére is felhívni a figyelmet: az utóbbinak az emelkedő-eső hanglejtésére.

A kiegészítendő kérdés sajátosságaként említi a kutató: ezzel „a beszélő azt feje-zi ki, hogy tudása egy vonatkozásban hiányos, erre nézve még föltevése sincs, s a hallgatótól várja hiányos ismereteinek a kiegészítését” (1968: 220). A vajon és az ugye mind a két típus velejárója lehet. Felveszi Rácz (apró betűs részben) a vá-lasztó kérdést is, amely „a beszélő két- vagy több irányú föltevését fejezi ki.

Ilyenkor a válasznak is reagálnia kell mindegyik lehetőségre” (1968: 220).

Rácz a valódi kérdő mondatok taglalása után foglalkozik a felkiáltó és a fel-szólító mondatok kategóriájába „átsikló” kérdő mondatokkal. Ezeket kettős el-lentmondás miatt ítéli különösen figyelemre méltónak: egyrészt a kérdő forma és más funkció, másrészt az állító forma és tagadó értelem (illetve tagadó forma és állító értelem) közötti ellentmondás miatt, és ennek tulajdonítja, hogy „a feszült-ség is fokozza stilisztikai hatásukat” (1968: 222): Tehetek én róla?; Te vacsorá-dat hoztad el – kértem én? (József Attila: Kései sirató); Nem megmondtam? Ki ne tudná? Egyes felkiáltó intonációjú mondatokban a kérdő mondat nyomát csak a milyen, hogyan típusú névmás, határozószó meglétében fedezi fel a kutató (1968:

215): Milyen halkan ver most a szíved! (Jókai Mór: Az aranyember); Hogy vítt ezerekkel! (Arany János: Szondi két apródja).

Annak az elvnek a szellemében, amelyet Károly Sándor így fogalmazott meg:

„A funkcióját megváltoztatott mondat kommunikatív szerepe szerint ahhoz a mondatfajtához tartozik, amely helyett használatos: annak stiláris változata”

(1962: 44), Rácz a kérdő mondat stiláris variációit nem a kérdő mondati részben tárgyalja, hanem a felkiáltó, a felszólító, az állító és a tagadó mondatok típu-sában.

Az enyhébb kérést vagy szigorú parancsot kifejező kérdő mondat sajátossá-gát Rácz nemcsak abban látja, hogy a funkció ellentmond a formának, és intoná-ciója eltér a valódi kérdő mondatétól, hanem abban is, hogy a kérdő mondatok több típusa „állító alakban tagadást (tiltást), tagadó alakban meg állítást (paran-csot) fejez ki” (1968: 219), és ezen az igemódhasználat sem változtat: Ideadnád a könyvet?; Nem mondanád meg?; Ne válasszunk magunknak csillagot? (Petőfi Sándor: Négyökrös szekér); Veszed le mindjárt a kalapodat, ilyen-olyan

teremtet-te? (Mikszáth Kálmán: Különös házasság); Nem takarodsz?; Csinálsz ilyet még egyszer?; Mi ne győznénk? (Petőfi Sándor: Az erdélyi hadsereg).

Rácz a Nyelvművelő kézikönyv kérdő mondat címszavában külön is foglalko-zik a kérdő mondatok stilisztikai értékével, mivel ez valamennyi mondatfajtáénál változatosabb. Megállapítása szerint a kérdő mondat különösen a feleletet nem váró típusban különleges kifejezőerejű. Ezért ennek az alfajtáit veszi sorra: a fi-gyelemkeltő, a tűnődő, a költői vagy szónoki kérdést, az utóbbiról megállapítva, hogy ez kérdő mondat formájában fejez ki buzdítást, csodálkozást, fenyegetést, nyomatékos ténymegállapítást stb. De meglepő módon elkülönít egy negyediket is, kijelentve az idetartozó kérdésekről: „A költői kérdésekre emlékeztetnek a köznyelvnek s az élőbeszédet tükröző szépprózának azok a kérdő alakú monda-tai, amelyek átsiklottak a f e l k i á l t ó , ill. a f e l s z ó l í t ó mondatok kategóriá-jába. A formának és a funkciónak efféle ellentétéhez rendszerint egy másik is tár-sul: állító alakjuk ellenére tagadó, ill. tagadó alakjuk ellenére állító értelműek szoktak lenni [...]. Ebből a feszültségből fakad különleges stilisztikai hatásuk, fo-kozott expresszivitásuk: Szóltam én egy szót?; Veszed le mindjárt a kalapodat?!;

Ki ne tudná?; Nem mennél innen?” (1980: 1148). – Nem tűnik kellő indokolt-ságúnak ennek a kategóriának a külön felvétele, mert ebben rejtetten az bújik meg, hogy a költői kérdés csak a költői szövegekben használatos, másrészt a ku-tatónak a költői kérdésre hozott példája szintén átalakítható felszólítássá (Ezer zsibbadt vágyból mért nem lesz Végül egy erős akarat? Ady Endre: Magyar jako-binus dala), harmadrészt pedig az állító-tagadó átértelmezés nem teszi megala-pozottá a költői–prózai, költői–élőnyelvi szembeállítást.

Fónagy Iván és Magdics Klára A magyar beszéd dallama című kötetükben alaposan értekeznek a kérdő mondat dallamáról és ezen belül a formális (szóno-ki) kérdésekről is, megállapítva, hogy ezek hangterjedelme szűk (1967: 43):

Tudod, mit fizetnek csak a lelépésért?

– – – – – – – – _ _ –

Ez a megállapítás az ún. normatív mondat (kvart) hangterjedelméhez viszonyítva tekinthető szűknek, de éppen ezáltal van „sajátos mondanivalója”. A beszéddal-lam jellegzetes polifóniáját Petőfi Sándor Föltámadott a tenger című versének két sorával szemléltetik a kutatók, és a következő magyarázatot fűzik hozzá:

„Rejtett felkiáltással párosuló kérdő mondattal találkoztunk a hatodik sorban:

Látjátok ezt a táncot? Itt csak a mondat ereszkedő lejtése, a kérdő-profil elmosó-dása sejtette a két dallamforma interferenciáját. A következő sorban elő is lépett a háttérből a felkiáltó mondat (Halljátok e zenét? )” (1967: 294). Egyenesen dal-lam-metaforaként írják le ezt a jelenséget a szerzők: „A »Föltámadott a tenger«

idézett hetedik sorában a felkiáltó dallam előlép a háttérből, és kiszorítja az ere-deti kérdő dallamot. A metaforikus dallam mindig »komplex«, hiszen betölti a kiszorított dallam szerepét – helyértékénél fogva például kérdő dallam a Halljá-tok e zenét? hanglejtése –, s ugyanakkor megtartja eredeti funkcióját – felkiáltó dallam alapértékénél fogva az idézett verssorban. A helyet cserélő, metaforikus

dallam szükségképpen jelentéstöbbletet hoz létre, akárcsak a lexikális kis vagy grammatikális metafora” (1967: 299).

Bartók János is az intonáció oldaláról közelíti meg a kérdést A négyféle kérdő hanglejtés című dolgozatában. A kérdést – nem tekintve önálló mondatfajtának – a felszólítás alesetének fogja fel, mert a kérdés feltevője felszólítja a beszélőtársat a tájékoztatásra, válaszadásra. Bár a kutató a kérdésalakzatot nem nevezi nevén, de példája alapján magától értetődő, hogy erre gondol:

Talán csak nem történt valami baj?

Ezt a fajta kérdést nem fogadja el igazi kérdésnek, egyrészt mivel feltevője nem feltétlenül vár rá választ, másrészt sajátos kérdő hanglejtésmenete miatt sem, mondván: „Amennyiben elfogadnánk valóságos kérdésnek, akkor egy ötödik kér-dő lejtésmenetet is nyilván kellene tartanunk, mert az ide tartozó lejtésmenetek a hangsor vége felé, 5–6 vagy még több szótagot átfogva egyenletesen emelked-nek. Ez az összes többivel szemben önálló mozgásforma” (1978: 102). Azért mert a kutató (nagyon helyesen) nem tekinti valóságos kérdésnek ezt a típust, at-tól ennek a mondatfajtának a hanglejtése még valóságosan sajátos.

Kiefer A kérdő mondatok szemantikájáról és pragmatikájáról című tanulmá-nyában – mint ahogy jelzi is – tárgyának kettős értelmezésére vállalkozik. Sze-mantikai szempontból eldöntendő, kiegészítendő kérdést, választó és nyitott kér-dést különít el. Pragmatikai elemzéskor abból indul ki, hogy a beszélő a kérdő mondatot – azaz megnyilatkozást – egy bizonyos kommunikációs attitűddel hasz-nálja (ahogy azt Ladányi mátrixa mutatja: 1962: 190). Abban a beszédhelyzet-ben, amikor „a válasz ismert mind a beszélő, mind pedig a hallgató számára, és mindketten tudják ezt egymásról [...] nem lehet valódi kérdés” (1983: 221). A kérdő megnyilatkozás szerepe ilyenkor nem az ismeretközlés, hanem különféle érzelmek érzékeltetése, hiszen „a kérdés kijelentéstartalma már lezárult a kérdés elhangzásakor” (1983: 221). Ebbe a típusba sorolja a kutató az ún. echo-kérdést (Nyertem a lottón. – Nyertél a lottón?), a csodálkozást (Te még itt vagy?) és a fel-tételezést (Bolond vagy?) kifejező kérdések mellé „a cicerói és a retorikai” kérdé-seket, vagyis ennek alapján két független, egyenrangú kategóriaként tünteti fel a cicerói és a retorikai kérdést, bár példaként csak egy, a sokat idézett Cicero-locus szerepel: a Catilina elleni első beszéd indítása. A „cicerói kérdés” elnevezés fél-revezető, mert azt a következtetést sugallja: csak Cicero élt ezzel az alakzattípus-sal. Kizárja viszont Kiefer a beszélő kommunikációs attitűdje szerinti négy prag-matikai csoportból az Elhallgatsz végre?! típusú mondatokat, mert két formai tulajdonság (kérdő és felszólító mondat) keveredését látva bennük, a szintaxis és a szemantika körébe utalja (1983: 221–222). Pedig ez is az interrogáció egyik sa-játosságát hordozza: a kérdve felszólítást.

Kiefer a Jelentéselméletében is foglalkozik a kérdő mondatok szemantikájá-val és pragmatikájászemantikájá-val, és a beszédhelyzetektől függő beszélői kommunikációs attitűd szerint kérdéstípusokat különít el: felvilágosításkérőt, problémaközlőt, fel-adatmegoldást elősegítőt, vizsga- és retorikai kérdést, az utóbbihoz sorolva a cso-dálkozást (Te még itt vagy?) és a nyomatékos állítást kifejezőt (Hát kocsma az én

házam?). A kutató nagyon fontos dolgot szögez le summázatként: „a kérdő mon-datok szemantikája a beszédhelyzettől független, pragmatikai jelentésük ezzel szemben csak a beszédhelyzet ismeretében érthető meg. A beszédhelyzethez tar-tozik az is, hogy a beszélő mit tud, és hogy milyen ismereteket tételez fel a hall-gatóról. Ugyanaz a kérdő mondat megnyilatkozásként más-más pragmatikai érté-ket hordozhat” (2000: 58).

Balázs János A szöveg című monográfiájában a kérdések szövegbeli helyét, szerepét is vizsgálja. Példái között több meg nem nevezett interrogáció is van (Balassi Bálint: Egy katonaének: Vitézek! mi lehet / Ez széles föld felett / Szebb dolog az végeknél?). Kutatásai alapján a szerző arra következtet: „Szokatlan a szövegek kérdéssel való zárása. A kérdés ugyanis, azáltal hogy feleletet kíván, szükségképpen előremutat. De ha a szöveg végére kerül, választ rá nem remél-hetünk. Kétségben maradunk tehát” (1985: 117). Domonkosi dolgozata az ellen-kezőjét állítja: a retorikai kérdést a valóditól az különbözteti meg, hogy benne a kérdőszó nem előreutaló elem (2001: 78).

A formális kérdés frazémává válásának elméleti hátterével, Hadrovics László kivétel, alig foglalkozott a frazeológia. Ő a Magyar frazeológia (1995) című munkájának Mondatok és mondatrészlegek mint frazémák című fejezetében a kérdő mondatokat külön taglalja, mivel a kérdő formát gyakran nem eredeti ér-telmében használják. Hadrovics köznyelvi és irodalmi retorikai kérdéses példákat hoz jelentéstani szempontú megfigyeléseire: „Nagyon gyakori a kérdő alakban kifejezett tagadás, parancs vagy állítás és csodálkozás: »Mi közöd hozzá?« »Nem takarodsz innen?« »Hogy mersz velem így beszélni?« »Hogy kerül a csizma az asztalra?« [...] »Ki kérdezett? Nincs más dolgod, mint hallgatózni?« (KisfK.) […] „A felszólító, parancsoló kérdés vonatkozhat már elhangzott felszólításra mint annak megismétlése: »Mit mondtam?« »Hányszor kell még mondanom?«

»Nem megmondtam százszor?« »Kinek beszélek?« [...] »Ej szedte-vedte gyerme-kei: mit parancsoltam?« (KisfK.) (1995: 116).”

Ahogy Hadrovics megállapítja: „van sok olyan kérdő módon kifejezett fel-kiáltás, amelyben még a kérdés is eleven. Előfordulhat a kérdő felkiáltás mint az előző közlés helyesbítésének bevezetése: De mit beszélek?”, de vannak olyan kérdő formák is (Milyen hideg van! Mekkorát ugrott!), amelyeknek az „igazi kér-dő jellege a megszokott felkiáltásokban ma már nem érzékelhető” (1995: 116).

Pete István az állító és tagadó mondatok szinonímiájának egyik eseteként ve-szi fel az állító szónoki kérdés és a megfelelő tagadó kijelentés (Hát lehet őt sze-retni? – Őt nem lehet szeretni.), illetve a tagadó szónoki kérdés és a megfelelő ál-lító kijelentés (Kire nem hat az újdonság varázsa? – Mindenkire hat az újdonság varázsa.) viszonyát (1999: 310).

A történeti nyelvtanainkban a kutatók egyöntetűen vallják, hogy az ősmagyar korban a kérdő mondatnak eldöntendő, kiegészítendő és esetleg választó fajtái is létezhettek, lehetett a kijelentőtől elkülönítő kérdő intonáció akár többféle is, és a kérdő partikula (nyomósító szereppel) és néhány kérdőszó (tartalmi elem hozzá-adásával) is használatos volt. „A legkorábbról adatolt eldöntendő kérdésünkben

nincs -e partikula: HB.: »Latiatuc feleym Åumtuchel mic vogmuc«” (Papp Zsu-zsanna 1991: 591). Mindehhez Gallasy Magdolna témám szempontjából lénye-ges megjegyzést fűz az ősmagyar kori időkre vonatkoztatva: „A kérdés formáját öltő, de más közlési funkciókban használt mondatfajtákkal még nem vagy csak csírájukban számolhatunk” (2003: 256).

Az ősmagyar kori kérdő mondatokról ugyanakkor azt is megállapítják a nyelvtörténészek: a kérdőszavak száma megszaporodott, és megnőtt használatuk gyakorisága, illetve „a kérdő mondatoknak már valamennyi típusuk megvolt: az eldöntendő, választó, kiegészítendő és a nyitott kérdések csoportja” (Papp 1991:

591). A korai ómagyarkor kétségtelen kiegészítendő kérdéseként idézik a kuta-tók a HB.-ből: Kic oÅvc. Hogy az intonációnak milyen fontos szerep juthatott a beszélt nyelvi kérdések jelzésében, azoknak a mondatoknak a hangoztatásában tartja különösképpen érvényesülőnek Gallasy, amelyekből következetlenül el-hagyták a kérdőjelet, és „melyek más eszközökben nem különböznek a kijelentő mondattól, így például az eldöntendő kérdések egyik, retorikai kérdésként is értelmezhető csoportjában” (2003: 491).

A magyar nyelv történeti nyelvtana című kötet mondattani részében Pólya Ka-talin a régmúlt, a kései ómagyarkor szövegeit (bibliafordításokat, imádságokat, példázatokat, vagyis nem párbeszédes műfajokat) vizsgálva állapítja meg, hogy a műfajokból adódóan az ezekben előforduló kérdések többsége megválaszolatlan, ún. retorikai kérdés. Az írásjel kitételének fontosságával kapcsolatban azt han-goztatja, hogy az eldöntendő kérdések egy csoportját csupán az intonáció vagy az írásjelhasználat különbözteti meg a kijelentő mondatoktól. „Ezek hiányában kü-lönösen a retorikai kérdésről nehéz eldönteni, hogy kérdés-e vagy kijelentés, esetleg felkiáltás” (1995: 34).

Kugler Nóra a Magyar grammatika mondattani fejezetében a kérdő monda-toknak négy típusát különíti el: az eldöntendőt, a kiegészítendőt, a választót és a nyitott kérdést. Úgy tartja, hogy „csak pragmatikai szempontból határolható el a retorikai kérdés (pl. Miért mondtam el ezeket a szempontokat? Azért, hogy job-ban lássuk…)” (2000: 384). Megállapításájob-ban részben igaza van: pragmatikailag tényleg elkülöníthetők a valódi kérdéstől a „retorikaiak”. A csak-kal való szűkí-tés viszont nem helytálló, mert az intonáció például az interrogációban

In document A KÉRDÉSALAKZATOK RETORIKÁJA ÉS STILISZTIKÁJA (akadémiai doktori értekezés) (Pldal 35-43)