Az interrogáció mint esztétikai értéktöbblet vagy mint kvázi-kérdés az irodalomtudományban

A Magyar irodalmi lexikon alighanem nem lát kapcsolatot a költői és a szónoki kérdés között, mert két külön, egymásra nem is utaló szócikkben definiálja. A költői kérdés meghatározását lényegileg A magyar stilisztika vázlata szellemében adja meg: „olyan stilisztikai, retorikai alakzat, amely nyelvtani formája szerint kérdés ugyan, de a szerepe nyomósított állítás: a felfokozott érzelmek, vágy, meglepetés, parancs stb. hatásos kifejezése. Az ilyen kérdés természetesen nem igényel feleletet, hatása jóval nagyobb, mint a megfelelő kijelentő és felkiáltó mondatoké” (1963: 1: 698). Példája is egyezik az egyetemi stilisztikakönyvivel:

Nem hallottátok Dózsa György hírét? (Petőfi Sándor: A nép nevében). A szónoki kérdést pedig így definiálja: „olyan kérdés, amelyet a szónok v. az író saját ma-gának tesz fel és nem vár rá választ” (1978: 277). Ez a megfogalmazásmód meg-kérdőjelezhető, mivel egyrészt a retorikai kérdés létét szövegtípushoz köti, másrészt „az író saját magának tesz fel” kitételt csak részben lehet elfogadni.

Kétségtelenül kérdezheti önmagát is a kérdező, de a kérdés, még ha választ nem kíván is kiváltani, sokkal inkább kifelé irányul, a befogadóhoz. Kissé pontatlan a szócikk folytatása is: „Ezzel a fogással leggyakrabban a retorika él” (1978: 277),

mert nyilván nem a tudományág, hanem a szónoki gyakorlat. A továbbiakban csak a mondat első felével lehet egyetérteni: „A beszélő, ill. elbeszélő mintegy a feltehető kérdéseket védi ki azzal, hogy maga kérdez, s többnyire válaszol is nyomban” (1978: 277), mert az utolsó tagmondat megállapításával nem lehet azonosulni, hiszen a nyelvileg kifejtett választ tartalmazó alakzat már nem „szó-noki kérdés”, bár kétségtelenül a kérdés egyik alakzata: szubjekció vagy racioci-náció. A szócikk funkciókat részletező egysége viszont helytálló észrevételeket fogalmaz meg: „A stílus élénkítésére, a feszültség fokozására szolgáló szónoki, ill. írói eszköz. Az élőbeszédben hatásszünet követi. Ha az író válasz nélkül hagyja, akkor azt akarja elérni, hogy olvasói maguk keressenek rá megoldást. Ha a mű végén hangzik el, a rá adandó felelet rendszerint csak egyféle lehet, még-pedig olyan, amely a műalkotás egészéből önként adódik. (Egyetlen nagy szóno-ki kérdés József Attila: Mondd, mit érlel... c. verse.) (1978: 277)”.

Gadamer Wahrheit und Methode című filozófiai hermeneutikája a hatástörté-neti tudat elemzésekor a kérdés hermeneutikai elsőbbségét hangoztatva taglalja a valódi, illetve az álkérdést és az utóbbin belül a szónoki kérdést is. Abból az alaptételből indul ki: „Kérdezni csak akkor tudunk, ha tudni akarunk, ez pedig azt jelenti: ha tudjuk, hogy nem tudunk” (1984 [1975]: 254), és a platóni dialógusok-ra hivatkozva állapítja meg: „a kérdés mindig megelőzi a dolgot feltáró megisme-rést és beszédet. A beszédnek, amely egy dolgot fel akar tárni, szüksége van arra, hogy egy kérdés feltörje a dolgot” (1984 [1975]: 254). A gadameri levezetés ezért a kérdéssel a tudáshoz való eljutás folyamatát deríti fel: „Kérdezni annyi, mint nyitottá tenni. A kérdezettek nyitottsága a válasz rögzítetlenségében áll. A kérdezetteknek még ingadozniuk kell a megállapító és eldöntő igény számára.

[...] A kérdés értelme mindig csak azáltal válik teljessé, hogy keresztülmegy az ilyen ingadozáson, melyben nyitott kérdéssé válik” (1984 [1975]: 254). A tudás-nak a kérdésen áthaladása szerint állít fel Gadamer kérdéskategóriákat: „Minden valódi kérdés megkívánja ezt a nyitottságot. Ha nélkülözi, akkor alapjában véve álkérdés, melynek nincs igazi kérdésértelme. Ilyesféle például a pedagógiai kér-dés, melynek sajátos nehézsége és paradoxiája abban áll, hogy olyan kérkér-dés, amelyhez nem tartozik valódi kérdező. Vagy a szónoki kérdés, mely nemcsak a valódi kérdezőt, hanem a valódi kérdezett dolgot is nélkülözi” (1984: 254–255).

Jól látszik ebből az okfejtésből, hogy minden tudás csak kérdés által lehetséges, és mivel a szónoki kérdés nem nyitott kérdés (ez nem egyezik meg a grammati-kákban használt „nyitott kérdés” fogalmával), a válasz is (nyilván impliciten) rögzített abban az értelemben, hogy csak egyetlen válasz adható rá, ezért tekint-hető a szónoki kérdés filozófiai szempontból álkérdésnek.

Ingarden – filozófus és esztéta – Az irodalmi műalkotás című könyvében a tárgyalt kérdéskört a szépirodalmi alkotások szemszögéből nézi. Abból indul ki:

„ha irodalmi műben kérdő mondattal van dolgunk, akkor ez már nem valódi kér-dés, hanem csak kvázi-kérdés” (1977 [1931]: 188). Az ún. „szerzői” mondatok-kal szemben, ha az ábrázolt személyek mondanak ki kérdést, akkor „ez az illető személy elgondolásában valódi kérdés” (1977 [1931]: 188). Így tehát a valódi és a kvázi-kérdés fogalma a szerző értelmezésében más megvilágításba kerül, mint

ahogy arról a grammatikusok és stilisztikusok vélekednek. Ingarden tovább foly-tatva gondolatsorát, azt a kézenfekvő lehetőséget is felteszi, hogy az ábrázolt személyek is kimondhatnak olyan mondatokat, amelyeket „nem gondolnak ko-molyan”, és ilyenkor ezek a kérdések maguknak a személyeknek is csak kvázi-kérdések. Értekezésem problematikája szempontjából az ezt követő okfejtés nagyon lényeges: „A kérdő mondat egyéb funkciók mellett a kinyilvánítás funk-cióját is betölti, melynek révén a kérdező kérdésaktusa »kifejeződik«. A meg-kérdezett számára, ha a kérdést komolyan veszi, ezáltal egy olyan tény mutat-kozik meg egészen sajátos módon, amely a kérdezőben játszódik le. [...] Mint kinyilvánított tényállás, lényegileg tartozik hozzá a valóságosan feltett kérdés-hez” (1977 [1931]: 189). Ez viszont olyan következményekkel jár, hogy „nem-csak a kérdő mondat kérdésfunkciója szenved »kvázi-modifikációt«, hanem ki-nyilvánítás-funkciója is, valamint – tőle elválaszthatatlanul – maga a kinyilvá-nított is” (1977 [1931]: 190).

A Világirodalmi lexikon (1979a: 183–185) kérdő mondat szócikkének Fónagy által írott része a kérdések két nagy típusát a pragmatikai helyzetet tekintve külö-níti el. Az egyik a kérdés alaphelyzete: ilyenkor a kérdező nem ismeri, a kérde-zett ismeri a választ. Ehhez képest másodlagos kérdésnek minősül a többi hely-zetben előforduló kérdő forma, mert ezt a beszélő olyan helyzetre viszi át, amely közvetlenül nem indokolja a kérdésfelvetést, hiszen „kétszeresen kizárja a kér-dést: minek kérdez az, aki ismeri a választ, és miért olyantól kérdez, aki a választ nem ismeri? Nincs lehetőség ismeretcserére, ha az egyik fél sem ismeri a választ [...], nincs szükség rá, ha mindkettő ismeri” (1979a: 184). A másodlagos kérdé-sekben a kifejezésmód és a pragmatikai helyzet között ellentmondást állapít meg a szócikkíró, de éppen ezzel magyarázza a beszéd és az irodalom kifejezőségét:

„A kérdő forma átvitele, alapjelentésének kiterjesztése mondatalakzat, az átvitel mechanizmusa lényegében a metaforának felel meg” (1979a: 184).

Fónagy úgy tartja, hogy az irodalomban leggyakoribbak éppen „a formális kérdések, melyeket szónoki vagy költői kérdéseknek is neveznek. Számos for-mális kérdés válik hagyományossá az idők folyamán a köznyelvben. »Honnan tudtam volna?«, »Minek is jöttem ide?« […] A kérdő szerepüktől megfosztott el-döntendő kérdő mondatok idővel elvesztik kérdő hanglejtésüket is. […] Ritkáb-bak az ellentétes irányú hanglejtés-metaforák. A közlekedési dolgozó beszédé-ben a »felszálltunk!« kérdésből válik múlt idejű noszogatássá. Az »értettem?«

inkább parancsoló értelmű” (1979a: 185). Nagyon lényegbevágó tényekre mutat rá a kutató: nincs különbség a szónoki és a költői kérdés között, illetve az így ne-vezett formális kérdések előfordulási gyakorisága az irodalomban és a köznyelv-ben a legnagyobb.

Fónagy a Világirodalmi lexikonban a költői kérdés címszó által jelzett fogal-mat így definiálja: „eredeti modális szerepét esztétikai funkcióval felcserélő kér-dő mondat” (1979b: 426). Azokba a kérdéstípusokba sorolja ezt a kérdésfajtát, amelyekben mind a kérdező, mind a kérdezett ismeri a választ, vagy egyikük sem. Két szempontból is magyarázza a kérdés gyökeres átalakulással keletkezé-sét: egyrészt a költő sűrítésre, kifejezőségre törekvése szüli a szabályos nyelvi

formától való eltérés érdekében, másrészt az irodalmi közlés sajátos módja: mo-nológ jellege, hiszen az író nem várhat választ olvasójától. A költői kérdés éppen

„céltalansága” miatt jut esztétikai funkcióhoz kijelentés vagy felszólítás kérdő formába öltöztetésével. A költői kérdés értéktöbbletének forrását éppen a két mo-dalitás egyesülésében látja a szerző (1979b: 426).

A szócikk foglalkozik a költői kérdés ún. szerkezetével is, megállapítva, hogy mint a köznapi kérdések, úgy ez is lehet eldöntendő, kiegészítendő vagy alterna-tív. Az eldöntendő kérdés abban a kérdésszituációban a leggyakoribb, amelyik-ben mind a kérdező, mind a kérdezett ismeri a választ, a kiegészítendő pedig akkor, ha egyik sem ismeri a feleletet. Fónagy megfigyelései alapján még a kö-vetkezőket derítette ki: az alternatív kérdés (Rabok legyünk vagy szabadok?) első része többnyire elfogadhatatlan (1979b: 427), a logikai minőséget változtatók gyakran implikálnak negatív jelentést: Tehetek én róla? [’Nem tehetek róla.’];

Szóltam én egy szót is? [’Egy szót sem szóltam.’] Ilyenkor mindig ellentét feszül az állító forma és a tagadó jelentéstartalom között. Felfogásom szerint a Petőfi Sándor-féle választó kérdés kommunikáció típusú alakzat.

A szónoki kérdés esztétikai funkcióját Fónagy a következőkben látja: feszült-séget kelt „mind fiziológiai (kérdő hanglejtés), mind szellemi szinten”; „igen al-kalmas a figyelem ébrentartására. A hallgató keresi a felvetett kérdésre adható választ, és így akarva-akaratlanul aktív részt vállal a kommunikációban” (1979b:

427); a társteremtés módja; a „kérdés nyitott jellegénél fogva, bizonytalanságot fejezhet ki, nyugtalanságot kelthet”; az elmúlás, a halálgondolat kifejezésének (1979b: 428), agresszív érzelmek kinyilvánításának, a drámai jellemzésnek az eszköze, például: „Gyakori szónoki („felesleges”) kérdésekkel jellemzik nemegy-szer a nőket a drámai költemények” (1979b: 429). Ezenkívül a kijelentő monda-tok és a költői kérdések váltogatása fontos szerepet tölthet be a költői mű kompo-zíciójában.

A Világirodalmi lexikon szónoki kérdés szócikkében Martinkó András a szó-noki kérdést azonosítja a retorikai kérdéssel, de a költői kérdéssel nem, zárójel-ben azonban megjegyzi: „ironikus modorban a szónoki kérdést is nevezik költői kérdésnek” (1992b: 656). A szócikk írója tehát nemcsak szembeállítja a szónoki és a költői kérdést, hanem meg is von az előbbitől mindenféle értéket, hiszen el-avultnak, a modern stíluseszményektől már idegennek, „bombasztnak számító”

fordulatnak minősíti, ezzel szemben a költői kérdést esztétikai funkciójúnak tart-ja. A szakirodalomban nem található utalás efféle különbségtételre, sem a szóno-ki kérdés megbélyegző minősítésére, hiszen az az általános, hogy ezt a két fogal-mat azonosítják.

Martinkó a szónoki kérdés fogalomértelmezésekor a kérdező szempontjára van tekintettel. Ennek alapján a szónoki kérdés két típusát különbözteti meg: az egyik esetben a válasz evidenciája miatt a kérdező nem vár választ, a másikban

„ő maga akarja megadni rá a továbbiakban a feleletet” (1992b: 656). – Eléggé körülhatárolatlan jelentésű ez az utolsó tagmondat. Ha ez kérdés-feleletet, párbe-szédutánzást jelentene, ez a megállapítás ellentmondásba kerülne a Világirodalmi

lexikon egy másik, a költői kérdés (1979: 426) szócikkével, amelyben ez a kér-désalakzat az egyszerű és a költői kérdés közötti átmeneti kategóriába sorolódik.

A hivatkozott szócikk a szónoki kérdés előfordulási helyéül a szónoklatokat, dialógusokat, vitairatokat nevezi meg, szó szerint értelmezve a szónoki jelzőt.

Különben Martinkó három funkciót tulajdonít a szónoki kérdésnek: a figyelem-felhívást, a feszültségkeltést és a pátoszfokozást.

1.4. Az interrogáció mint funkciófordulás vagy mint a mintanorma eleme a