II. A KÉRDÉS ÉS A KÉRDEZÉS
3. A valódi és a formális kérdés összehasonlítása
A kérdések akár valódiak, akár formálisak, ugyanazokban a szintaktikai szerke-zetekben jelennek meg, azaz a változatlan struktúra többféle funkció ellátására alkalmas. Egy kérdést alakzattá nem a szintaktikai szerkezete tesz – ez csak a lét-rehozásában vesz részt –, hanem a szövegbeli működése, vagyis a kommunikatív interakcióban születik meg. A ritka kivételek közé tartozik a következő kérdés-pár:
a Hát még mit? [ti. kérsz] valódi, a Hát még mit nem? formális kérdés
pusztán a lexikális különbség, a nem tagadószó kitétele miatt.
3.1. A valódi és a formális kérdés összehasonlítása a létrehozó szándék és a szerep alapján
A valódi kérdésnek mint ismeretet tudakoló mondatfajtának és a nem valódi, ha-nem formális kérdésnek mint funkcióját változtató nyelvi jelenségnek lehetséges az elválasztása a megnyilatkozó szándékából fakadó szerepe szerint.
A valódi kérdés mint párbeszédben létesülő szintaktikai képződmény ismere-tet tudakoló mondatfajta és akusztikus forma, ezért grammatikai és kommuniká-ciós jelenségként is elemezhető. A párbeszédben, ahol van kérdező és választ adó kérdezett, a kérdés az emberi nyelvi érintkezés és egyben a tudakozódás eszköze.
Életünk minden területén felteszünk, illetve megválaszolunk kérdéseket: a vevő–
eladó, a pedagógus–tanuló, az orvos–beteg, a könyvtáros–könyvtárlátogató stb.
kapcsolatában. Kérdéssel érdeklődik a vásárolni akaró ember az eladótól:
Hol találom a parfümöket?, az orvos a betegétől:
Mióta érzi a fájdalmat a lábában?
Ezeknek a kérdéseknek a szerepe a felvilágosításkérés, és a válaszoló feleletadá-sa magától értetődő kötelesség. A tudakozódó kérdések tehát információhiány szülte formák, valódi kérdéseknek minősülnek, feltevésük a legközönségesebb módja az ismeretszerzésnek.
Ellenben nem minden kérdő forma keletkezik információszerzési céllal.
Egyes kérdő mondatokhoz a hagyományos, szó szerinti kérdő értelmen túl más aktuális szándékot, beszédaktusértéket is társíthatunk, mert vannak kérdő formájú mondatok, amelyekkel más a megnyilatkozó szándéka. Zentai István a Miért be-szél mellé folyton az ismert politikus? kérdéshez például a következő állításokat rendeli, amelyeknek igazsága előfeltétele a kérdés érvényességének: 1. Az ismert politikus mellébeszél, 2. méghozzá rendszeresen mellébeszél, 3. sőt az esetek többségében mellébeszél (1998: 113). Tehát ebben a kérdésben implicit módon előfeltevések húzódnak meg.
Formális kérdéssé – vagyis csak a formáját tekintve kérdéssé – a retorikában-stilisztikában számon tartott alakzattá, alakzatos kérdéssé akkor válik egy mon-dat, ha a kérdést nem információhiány szüli, azaz információt tudakoló szerepét elveszti, és a kommunikációban másféle funkcióhoz jut: felszólítás, megállapítás, óhajtás stb. szerepű lesz. Látni való tehát, hogy ezek a funkciók nem felelnek meg a grammatikai formának.
A kérdést létrehozó szándék – amelynek megértése nélkül nem lehet sikeres az interakció – többféle lehet, de mindenképpen információsugallás vagy infor-mációadás szüli. Ilyenkor az alkalmi kommunikációs jelentés nem azonos a kér-dő mondat szokásos nyelvi jelentésével. Ez a nem információt kérő mondatfajta is tanulmányozható természetesen a nyelvészetben, méghozzá a funkció és a for-ma ellentmondását mutató, funkcióváltáson átment szintaktikai képződményként, de ezenkívül számon tartják a retorikában kérdésalakzatként, a stilisztikában sti-lémaként, az irodalomelméletben esztétikai értéktöbbletet biztosító sajátságként, a pragmatikában közvetett beszédaktusként.
Egyértelműnek tűnik, hogy az eltérő nézőpont is elkülöníti a kérdésalakzato-kat. Értekezésem nyelvi adatai alapján levonható az a következtetés, hogy az uni-verzális igazságok és a magától értetődő tények kimondására a rejtett referenciá-lis központú interrogáció alkalmas, míg a dubitációban és a kommunikációban a megnyilatkozó személyes nézőpontja kerül fókuszba. Ugyanakkor a dubitációt és a kommunikációt is a nézőpont különíti el: az előbbiben a középpont a megnyi-latkozó, aki a megjátszott vagy valódi tanácstalanságának szavakba öntésével sa-ját hitelét akarja megerősíteni, az utóbbiban a befogadó a fókusz, mert a megnyi-latkozó azt játssza meg, hogy tőle kér tanácsot, és az ő javaslatára fog cselekedni.
3.2. A valódi és a formális kérdés szétválasztása beszédhelyzet szerint
Az interrogatív szituáció olyan beszédhelyzet, amelyben az egyik beszédpartner, a kérdező kérdést intéz a másikhoz, a kérdezetthez, és a megszólított verbális vá-laszt ad rá. Így keletkezik a dialógus, a nyelv természetes létformája. Mivel a kér-désfeltevés egyben cselekvés is, ezért pragmatikai szempontból (a jelek és a jel-használók viszonyát) vizsgálva érdemes az interrogatív beszédhelyzet-fajtákat számba venni, és ezekhez kötni a megfelelő kérdéstípusokat. Ladányi Péter (1962: 190) és Kiefer (2000: 57) csoportosítását felhasználva és kiegészítve a kö-vetkező rendszer képzelhető el:
A kérdező A kérdezett A kérdéstípus Nem ismeri a választ, de feltételezi,
hogy a kérdezett tudja.
Ismeri a választ. valódi kérdés Ismeri a választ, és tudatában van,
hogy a kérdezett nem.
Nem ismeri a választ. feladatmegoldást segítő kérdés Ismeri a választ, de nincs tudatában,
hogy a kérdezett is ismeri-e a választ.
Ismerheti a választ. vizsgakérdés Nem ismeri a választ. Nem ismeri a választ. valódi kérdés v.
probléma Ismeri a választ. Érzékeli a sugallt választ. formális kérdés
Ez világos rendszernek tűnik, ám pontosan értekezésem tárgya: a formális kérdés értelmezése miatt több ponton is megtámadható. Ugyanis az interrogatív szituáción kívül álinterrogatív beszédhelyzetben is születhet kérdés, illetve akár önmagunkban magunknak is tehetünk fel formális kérdést belső beszédben (Mi a csudát csináljak most?). Ilyenkor fiktív a dialógus.
Pragmatikai szinten tehát valódi és álinterrogatív szituáció áll szemben egymással. Az interrogatív szituációban a kérdéssel tudakolódás a cél, az álinter-rogatív beszédhelyzetben viszont információsugallás vagy -közlés, ennek követ-keztében a valódi interrogatív szituációban a kérdő mondat kérdés szerepű, álin-terrogatív szituációban viszont a megváltozott funkció következtében lehet fel-szólítás, megállapítás, óhajtás, kérés stb.
Akár beszélt, akár írott szövegről van szó, a kérdés nem létezik befogadó:
olvasó, hallgató nélkül. Vele az alkotója mindig a valós vagy feltételezett közön-ségéhez fordul. A valódi kérdés, miközben információt tudakol, rejtetten válasz-adásra szólít fel, ezért ez egyben felhívó funkciójú is. Valódi kérdések a minden-napi kommunikációs szituációkban, azaz a beszélőváltás természetes cseréje folytán a dialógusban születnek, amikor a kérdező számít a kérdezett válaszára, így a kérdését pontosan neki címzi.
Vannak azonban olyan kommunikációs szituációk, amelyekben egyenesen ki van zárva a kérdésfeltevés valódisága, hiszen egyirányú közlésről van szó, ilyen-kor álinterrogatív szituáció jön létre.
Ha nem ismeretet tudakoló kérdésről van szó, mert más szerepet lát el, vagy a kommunikáció csak fiktív, akkor a hallgatóság kérdő megszólítása csupán lát-szat, a kérdő forma a felhívó szerepet a közönséghez fordulással tartja fenn. Az így megfogalmazott kérdés csak kvázi-kérdés, az így alkotott párbeszéd csak kvázi-dialógus.
A retorikai szituációban, tehát a szónoki beszédben, prédikációban, előadás-ban stb. bár van hallgatóság, a kérdező a kérdést konkrét kérdezettekhez intézhe-ti, alapvetően mégis egyirányú a közlés, azaz ez az interperszonális szituáció nem teszi lehetővé (csak kivételes esetben) a feleletadást, az ilyenkor feltett kérdések tehát csak formálisak.
Az írott formájú tudományos szövegben, de még a tudományos előadás be-szédszituációjában is a kutató célja a kérdésfeltevéssel a hangos meditálás vagy a figyelemkeltés:
No de, kérdezhetjük a tudós kegyetlen bornírtságával, ha jó a rövid magánhang-zó a -hoz-ban, miért nem jó a -bol-ban? Nyilván nem a magánhangmagánhang-zókkal van baj: a -ból/-ből ragnak létezik hosszú és rövid változata, és az irodalmi hagyomány a hosz-szút tekinti helyesnek. Ez egyszerű értékítélet, nem a nyelvből magából következik.
(Nádasdy Ádám: Konformista és viharmadár)
Hasonló és ugyanakkor mégis különböző ettől a költői, az írói beszédhelyzet.
Hiszen a szépirodalmi alkotás címzettjei, a dialógusba bevont olvasók térben és időben bárhol lehetnek, hiszen a szerző nemcsak a jelennek ír, hanem a jövőnek is. Így a dialogicitás paradox, az alkotó a kérdéseire konkrét feleletet nem vár, csak a gondolkodási folyamatot kívánja elindítani az olvasóban. Tehát a szépiro-dalmi kérdések is (szereplőik dialógusainak kivételével) alakzatnak minősülnek:
Nemes Nagy Ágnes: Őseimhez Ernesztinák, tisztes Zsuzsannák,
tanyák, szekerek, paplakok, nagyapám, ügyvéd, Egyiptomban s egyéb szók, percek, ablakok, hogy nyíltatok rám? Hogyan láttok?
előttetek – fényben, vakon – idegenül, zavartan állok, s arccsontjaim tapogatom.
Szaladgálok üres szobákban, tükörbe nézek: nem felel,
gyertyát gyújtok, firkálok, alszom, s megijedek, ha kelni kell,
már kályha sincs, (mert ostromolják a várost éppen), s nem tudom, gondoltatok-e új elvekre?
Banánra, füstre, vasuton?
Ostromra? Bundás férfiakra?
Képre? Kezekre könyv alatt?
– Ti szültetek? Ti képzeltétek, ti formáltátok csontomat?
Mindegy. Ki tudja? Már csak egyet szeretnék tudni: nagyapám (ügyvéd) miért ment Egyiptomba, pénzzacskóval inas nyakán?
Mi várta? Mit gondolhatott?
Mondjátok, milyen vágy gyötörte?
– Meleg van – mondta biztosan, s törökös bajszát megtörölte.
A legkülönbözőbb reklámfajták szövegeinek kérdései is jellegzetes alakzatok, te-hát formális kérdésekként működnek, cselekvésre akarnak késztetni, de valós vá-laszt nem igényelnek:
Vehetné drágábban. De miért tenné?
A kérdésalakzatoknak a monologikus beszédben való megjelenése azért nem rendhagyó jelenség, mert a nyelv természete szerint eredetileg párbeszéd formájú
volt. Vagyis elsődleges volt a dialógus, és másodlagos a monológ. A természetes beszédhelyzet átörökítése a cél a monológban a dialógusba átváltással, ezért szol-gálják alapvetően a kérdésalakzatok az élénkítést.
Ugyanakkor viszont valódi kommunikációs szituációban is elhangzanak for-mális kérdések pusztán azért, mert a kérdő mondattal nem kérdezni akarnak, hanem hangot adni a felindultság miatti érzelmeknek, állítani, felszólítani stb.:
Nem megmondtam, hogy ne mássz fel? Tudtam, hogy le fogsz esni.
Így a mindennapi beszédhelyzetben születő szövegeket is jellemezheti a retori-kusság. Langacker közismert fogalmával élve ekkor az alakzatok ún. rutin struk-túrák, vagyis a beszélő ösztönösen hozza létre anélkül, hogy tudatában lenne, hogy ő most retorikai fogással élt.
Tehát interrogatív szituáción kívül többnyire álinterrogatív (a kérdezést csak megjátszó szónoklat, előadás) szituáció teremti meg a kérdésalakzatokat. Az álin-terrogatív szituációban a megszólaló a csak formálisan felvetett kérdésére nem igényel választ, vagy a kérdező rögtön meg is felel a maga által feltett kérdésre (A Csokonairól hozott ítélet megnyitotta-e az őtet vakon tisztelőknek szemeiket?
Bizonyosan nem! – Kölcsey Ferenc: Kritika és antikritika).
A kérdésalakzatok (a frazémává rögzült formától eltekintve) csak szövegben vagy szituációban ismerhetők fel. Sok nyelvi adat mutatja azt, hogy a kérdés-alakzatokat a beszélői szándékok és a közlési körülmények különítik el a valódi-aktól, illetve mutatják meg, hogy a kérdésalakzatok melyik fajtájáról van szó.
Például a Ki kérdezett? valódi kérdés a felvételiről érdeklődő szülő szájából, de alakzatos elhallgattatás értékűként.
A kérdésalakzatok tehát szerepeik alapján alapvetően jól elkülöníthetők a va-lódi kérdéstől, hiszen az érzelemkifejezés, az udvariasság, a hezitálás, a meggyő-zés vagy éppen a manipulálás eszközeivé, alapvetően a retorikusság nyelvi for-máivá válnak azáltal, hogy dramatizáló dialogikus alakzatként szimulálják a kérdezést.
A formális kérdések éppen az információkérés hiánya miatt retorikus hatású-ak, és ez alapfeltétele a kérdésalakzatok keletkezésének. Eszerint kérdésalakzat minden kérdő formájú, de nem kérdő beszédaktusként megvalósuló megnyilat-kozás.
A példákból világosan következik, hogy a kérdések nem szövegtől függet-lenül minősíthetők alakzatnak grammatikai felépítettségük miatt, hanem a kon-szituáció, azaz a beszédhelyzet és a szövegkörnyezet függvényében. Pragmatikai tényezőktől függetlenül csak egyes, szótárakban is adatolt interrogációk tekinthe-tők alakzatnak:
Ki a fenét érdekel ez? (ÉKsz.)
3.3. A valódi és a formális kérdés szétválasztásának nehézségei
A valódi és a formális kérdés szétválasztásának problémás volta abból adódik, hogy a formális kérdések szintaktikai struktúrája az esetek többségében semmi-ben nem különbözik a valódi kérdésekétől:
Tisza ezt is csendesen hallgatta és bánatosan nézett szét az ellenzék padjain, mintha Olay Szilárdot keresné.
Az ám ni, hova lett Olay Szilárd? Hát nem kíváncsi már ő semmire, ilyen nagy kérdezősködések idején?
(Mikszáth Kálmán: A mai ülés)
Ebben az esetben a szövegrész kérdéseit a karcolat műfaj teszi alakzatossá.
Kossuth Lajos szegedi toborzó beszédében a haza sorsa szempontjából „fon-tos órában” nem hagyatkozik az eldöntendő állító formájú interrogáció tartalmi átfordításából adódó jelentésadásra, hanem álkérdését megelőzi a kérdem ige-alakkal, ezzel híva fel a figyelmet következő gondolata kérdő jellegére:
Tehát e fontos órában, e mondhatatlanul fontos pillanatban kérdem: találkozik-e egy fia a hazának, találkozik-e egy polgára a városnak, ki hazája szabadságáért vérét, életét feláldozni kész nem volna?
De éppen a kérdem alak kitétele miatt szerepelhet és szerepel is az interrogáció metamorfózisa nyomán valódi kérdésként, és Kossuth szegedi hallgatósága a szó-nok szándékának megfelelően tagadó formában értelmezi, és ennek hangot is ad hangos szóval és egyöntetűen: Nem!, tehát valódi kérdésként fogja fel. A szándé-kolt hatás bekövetkezett: az azonosítás törvényének megfelelően a hallgatóság azonosul Kossuth állásfoglalásával: vagyis a nemzeti érdeket érvényesítő akarat miatt harcolni kell.
Tehát szintaktikai szerkezet alapján az alakzatos kérdést a valóditól, nem lehet elválasztani, mert nincs olyan szintaktikai jellegű sajátosság a kérdésalakzatok-ban, amely önmagában biztosítéka lenne az alakzattá válásnak, bár kétségtelenül lehetnek jellemzően gyakori grammatikai jegyei egyes kérdésalakzatoknak (pl. a dubitációnak a feltételes mód). Ezért a valódi kérdéssel való ilyen jellegű össze-vetésnek az esetek többségében nincs jelentősége. Szövegbeli működése révén minden szintaktikai szerkezet alakzattá válhat azáltal, hogy funkciót vált (példá-ul: kérdő-kommunikatív szerepből felszólítóba).
Szituációtól, szövegkörnyezettől elszakítva egybeeshet a valódi és a formális kérdés. A Te mondod? lehet tudakozódó kérdés, ha például odagondolandó: az ünnepi beszédet, de lehet alakzat is, ha ’Te ne beszélj!’ jelentésű. Szétválasztásuk az intonáció révén valósul meg: az előbbi dallamának magassági és nyomatéki csúcsa az utolsó előtti szótagra esik, azt követően pedig hirtelen magassági váltás következik be, több hangnyit esik a dallam; az utóbbiban végig szinte egyenlete-sen lebegtetett a hanglejtés, egy-két hangnyi eltéréssel.
A Mit tehetnék? lehet valódi kérdésként segítségkérés a további cselekvéshez, de elképzelhető dubitációként tanácstalanság kifejezésére, sőt interrogáció értel-mében a cselekvés teljes elutasításának [’Semmit sem tehetek.’] adhat hangot.
Vitathatatlan, hogy a kontextus és a beszédhelyzet teszi egyértelművé, melyik je-lentés az éppen aktuális. De a kérdés valódiként és alakzatosként egyaránt értel-mezhetősége sajátos többértelműséget teremt, ezáltal feszültebb figyelmet kelt a hallgatóban. Tehát teljesen helytálló Kiefer okfejtése akkor, amikor bebizonyítja:
„Ugyanaz a kérdő mondat megnyilatkozásként más-más pragmatikai értéket
hor-dozhat” (2000: 58). Ez azzal magyarázható, hogy bár a kérdő mondatok szeman-tikai jelentése (azaz a nyelvi jelek potenciális képessége, hogy jelentsen valamit) szituációfüggetlen, ám pragmatikai értelmük (az az ismeret, amelyet a kifejezés az adott szövegben közvetít) a beszédhelyzet függvényében értelmezhető.