Az interrogáció szövegbeli működése

Az interrogáció a „retorizáltság immanens és kontextuális összetevők kölcsönha-tásának eredménye” (Szegedy-Maszák 1990: 44), azaz nemcsak az interrogáció nyelvi megformáltságát érdemes figyelemmel kísérni, hanem a konszituációját is.

2.7.1. Az interrogáció implicit konnotatív érzelmi pragmatikus jelentése

Sokféle érzelmi árnyalatot képesek közvetetten visszaadni az interrogációk.

Sokszor dominánsak bennük a feleslegességet, az értelmetlenséget nehezmé-nyező fordulatok:

Ksz.: Tulajdonképpen minek élünk, ha úgyis meghalunk? Minek azon mérgelődni, amin úgyse lehet változtatni? Mit érek én azzal, hogy ők felmennek a Holdba? Más-különben kinek lenne szüksége ügyvédre? Mi hasznom van nekem abból, hogy ők űr-hajóznak?

LŐRINC.Nem hogy a csizmáját maga tisztítja, de még a subickot is maga gyártja hoz-zá. Minek annak inas?

(Németh László: A két Bolyai)

ZSUZSA.Kinek kell ez a nyomorúságos béke? Ez a feneketlen unalom?

(Görgey Gábor: Fejek Ferdinándnak)

– Hát te meg hogy mutatkozhatsz ilyen ócska rongyokban az utcán?!

– Csitt, minek hivalkodni? Úgyis mindenki tudja, hogy van még egy öltönyöm.

(Vicc)

Az interrogációk gyakran fejeznek ki lehetetlenséget, képtelenséget:

Ksz.: Csak azt nem értem, hogy lehet valakit kilencvenkilenc évre ítélni, mint Ameri-kában? Mit vársz ezektől, ahol az Ady-szobor a Liszt Ferenc téren van?

Elítélést:

GYULA. És azonnal vedd le a kezed a kegyelmes grófról. Micsoda eljárás ez? Milyen hírünket kelted nyugaton?

(Szabó Magda: Az a szép, fényes nap) Méltatlankodást:

BÖNGE. Mi az a nemzetközi jog? Annak az alapján vágták le az orromat? Annak az alapján végeztek ki Regensburgban magyar katonatiszteket bitófán? Mindenki meg-sértheti, csak mi nem, magyarok? Mindenki lehet érzékeny, mindenki visíthat, hogy csavarják a karját, csak nekünk tilos észrevenni, ha minket csigáznak?

(Szabó Magda: Az a szép, fényes nap) Felháborodást:

GYULA. És az én lelkinyugalmam?... Hát emberek vagytok ti?

(Szabó Magda: Az a szép, fényes nap) Szemrehányást:

BOGUSLAVSKI. Milyen alapon becsülöd le a közönséget, amely eltart téged? Azt hi-szed, nem tudom, hogy rám való tekintettel tripla áron adtad a jegyeket?

(Spiró György: Az imposztor)

Szemrehányást kifejező kérdés azt is sugallja, hogy a beszélő az ellenkezőjét vár-ja, illetve teszi föl:

Nem sül ki a szemed? (ÉrtSz.)

Nem szégyelli magát ilyeneket beszélni?

Megütközést:

Miket össze nem beszélt! (ÉrtSz.) Sarokba szorítást:

L^UTHER.Eszedbe jutott már, hogy rövidlátásoddal mily hosszú kálváriára indultál ezen a földön és halálod után is? A pörödnek ilyenformán sohasem lesz vége.

(Sütő András: Egy lócsiszár virágvasárnapja) Elutasítást:

Pont te fogod nekem elmagyarázni, hogy mi a tisztesség? (Ksz.) Ingerült felhorkanást:

M^ARA. Úgy? Tehát én nem vagyok figyelmes? Ezt nekem mondod?

(Szakonyi Károly: Honkongi paróka) Kioktatást:

HORVÁTH.Nagyon titokzatos! Köszönni nem tudsz?

(Bereményi Géza: Halmi)

Higgadt, nyomatékos megállapítást:

J^ÁNOS.Mondjunk izét, Te minek kötekedsz, Gérard, nem látod, hogy hitében bántod?

GÉRARD.Nem látja, hogy a kételyemben bánt?

J^ÁNOS.Hallgass meg. Jobban ismerem belülről Ezt az izét, mint bármit a világon.

És kérlek, még sincs fogalmam, milyen Lehet kívülről. Hát nem érdekes?

(Székely János: Protestánsok) Ellényegtelenítést:

Leveleztek, leveleztek, mi abban a fontos? Vőlegény-menyasszony, ki vette azt ko-molyan?

(Illyés Gyula: Dániel az övéi közt) RABAUT. Ember, mit beszélsz? […]

Ki vagyok én, hogy ilyen parttalan Hiteket véljek táplálni hitemmel?

(Székely János: Protestánsok) Emlékeztetést:

Ki nem emlékezik vissza az ő Gessnerére s Bácsmegyei-jére?

(Kölcsey Ferenc: Emlékbeszéd Kazinczy Ferenc felett)

„Megcáfolhatatlan igazságot”:

ÉrtSz.: Nem megmondtam előre? Hát nem nagyszerű?

Szerény vagy udvarias unszolást:

Nem parancsol még húst? (ÉrtSz.) A hiábavalóság sugallója is lehet:

Mit ér fejednek a borostyán, Ha már kihullt, vagy ősz hajad?

Mi haszna, hogyha emlegetnek:

Ha már pihensz a föld alatt.

(Reviczky Gyula: Dicsvágyóknak)

Válaszadásra is szolgálhat az interrogáció:

ERIKA.Miért jöttél ide?

ORBÁN. Csodálkozol?

E^RIKA. Mit akarsz itt?

ORBÁN. Még kérded?

(Illyés Gyula: Orfeusz a felvilágban)

2.7.2. A nézőpont konstrukciós szerepe és nyelvi lenyomata az interrogációban

A drámai hős felháborodását jelzik a tiltó értékű [’Te ne kezd!’] és a megállapí-tásnak méltatlankodóan hangot adó interrogációk [’Akkor bezzeg nem volt lelki-ismeret-furdalásod’]:

T^EVÉKENY. Te is kezded? De elkésni, azt tudsz. Akkor nem volt lelkiismeret-furda-lásod?

(Örkény: Pisti a vérzivatarban)

Ebben a szövegrészletben a drámai hős nézőpontja egyértelműen szemben áll az E/2. formával megszólítottéval. Az aktuális beszélőt nyelvi forma nem jelöli, a

semleges és egyben referenciális központot E/2. igei és birtokos személyjel jelzi, az aktív tudatosság pedig a kezded és a tudsz igék jelentésében található. A tegez-ve megszólítás hordozza a beszélő nézőpontját, kifejeztegez-ve a beszédpartnerrel a kö-zeli kapcsolatát. A hős nézőpontját megerősíti az az akusztikus törvényszerűség is, hogy az interrogáció mindig sajátos intonációval kapcsolódik össze: a szoká-sos kérdő hanglejtés helyett a kijelentéshez közelítő dallamvonallal, amely magá-ban foglalja ugyanakkor az elítélő hangnemet is.

A beszélő nézőpontja több síkon is megjelenik ebben a szövegrészletben: egy-részt az értékítéletében, másegy-részt az azt megerősítő hanghordozásában. Mivel a hős tettei, ez esetben szavai tükrözői lelkiállapotának, ezért belső és külső néző-pontja egybeesik. A két interrogáció időhasználata viszont a szöveg aktuális idő-rendszerében eltérő nézőpontot jelez. A Te is kezded? jelenidejűsége a hősnek a beszédtárssal való egyidejű nézőpontjára utal, hiszen a beszédpartnerek azonos idősíkban és térben helyezkednek el. Az Akkor nem volt lelkiismeret-furdalásod?

interrogáció múltidejűsége viszont időbeli ütközést mutat a szövegelőzménnyel:

a szinkron pozícióval szemben áll a retrospektív nézőpont. De az időbeli több-nézőpontúság nem zavaró, mert a kettő egybeolvad azáltal, hogy a jelen ítélete rávetül a múltra.

Nagyon sajátos a következő drámarészlet, mert egyetlen mondaton belül több-ször nézőpontváltozás keletkezik:

KONDOR.Egész éjjel hánykódtam, sorra jöttek a kérdések, és mindegyik sötét volt, aztán egyszer csak a hajnal, és azonnal minden mintha az én kedvemért volna, úgy kínálkoztak a tiszta és átlátszó válaszok, hogy azt kérdeztem, de hangosan: hát hülye vagyok én? Nagyobb válságokat is láttunk mi már.

(Bereményi Géza: Halmi)

A mondatindításban egybeesik a semleges kiindulópont és a referenciális köz-pont, valamint a tudatosság szubjektuma. Jelzi ezt az idő- és térdimenziót is ma-gába olvasztó E/1. igealak és a hozzá kapcsolódó időhatározó (Egész éjjel hány-kódtam). A mondat folytatásában viszont (sorra jöttek a kérdések, és mindegyik sötét volt, aztán egyszer csak a hajnal, és azonnal minden mintha az én kedve-mért volna, úgy kínálkoztak a tiszta és átlátszó válaszok) a harmadik személyűség eluralkodása miatt megváltozik a referenciális központ. És a beszélő jelölése csak a személyes névmásban és a birtokos személyjelben jelenik meg (én kedvemért).

Majd ismét nézőpontváltás történik a szubjektum újbóli előtérbe kerülésével (kérdeztem), amely visszakapcsolva a mondatkezdethez azonos nézőpontot kép-visel. De éppen ezzel a mondat keretét adó nézőpontegyezés (Egész éjjel hány-kódtam, […] azt kérdeztem) átfonja a tudati működés kivetítését megjelenítő részt, előkészítve egy újabb nézőpontváltást, mert ekkor a nézőpontot hordozó önmagához intéz kérdést, önmagára vonatkozó megállapítással él: hát hülye va-gyok én? Így a mondatzárlatban az interrogáció jellegzetes hanghordozásától kí-sérve szubjektivizáció történik, hogy előtérbe kerüljön az E/1., hangot adva értékítéletének. A beszélő nézőpontjának a mozgása a kameramozgásokkal

állít-ható párhuzamba: a közeli nézőpontot a távolító megfigyelő nézőpont váltja fel, hogy a tudat tárgyiasított kivetítése után a távoli pozíciót ismét felváltsa a sze-mélyre közelítés a szubjektivizációval: a megszólaló önmagára utalásával.

A következő Illyés Gyula-drámarészletben (Dupla vagy semmi) a megszólaló a hallgató tudatára hivatkozik:

Csak nem gondolod, hogy mielőtt bármit fölbontottam volna, nem törődtem azzal, mi lenne még biztosabb összekötés, még alkalmasabb összefonódás?

A beszélő szubjektív nézőpontra helyezkedik (nem gondolod) a verbum sentiendi használatával. Ennek, vagyis a pszichológiai nézőpontnak az érvényesítése a drámai egyenes beszédben a hallgató szubjektumával ellentétes nézőpontot érzé-kelteti. Úgy vetül ez ki a szövegben, hogy a beszélő tagadja a hallgatói tudat el-képzelését, így azt a hatást kelti, mintha behatolna a megszólaló a másik tudatvi-lágába. A hallgató belső nézőpontját úgy tárja fel, hogy tagadással szembeállítja a megszólaló a magáét.

Az igeidő-használat szerint a mondatindításban a beszélő és a hallgató ugyan-abban az idősíkban helyezkedik el, a referenciális központ és a tudatossági kiin-dulópont a hallgatóban jelölhető ki (gondolod). Majd a mondat folytatásában a nézőpontváltozás az igeidőváltáson kívül a személyváltásban is megjelenik (föl-bontottam volna), szubjektivizációval előtérbe állítva az E/1. nézőpontját (nem törődtem), a nézőponthordozó hős szemszögéből mutatja be a tárgyalt dolgot egy újabb nézőpontváltással (lenne összekötés). Egyszerre beszél tehát a hős a saját pozíciójában és egy másik hőséében, így egyszerre láttatja kívülről és belülről a dolgot.

Kölcsey Ferenc Országgyűlési naplója következő részletében az E/2. forma ún. önmegszólítás:

Mert tudnod kell, az estvéli konferencia mindezeket hinni nem fogja. És mi okon higy-gyenek neked, ha senkinek sem hisznek? Pázmándy okos férfi, több országgyűlésen volt már jelen, és mégis a mai konferencián véleményét ismét hiába mondá el.

Látszólag elidegeníti magától az író ezzel a pszichológiai attitűddel a 2. személyű megszólítottat, azaz önmagát, valójában egybeforr az 1. és 2. személy (tudnod).

Ez a különleges nézőpont-egyesítés úgy megy végbe, hogy az 1. személyű, azaz a belső nézőpont a tárgyiasított, elidegenített 2. személyt, annak álláspontját kí-vülállóként szemléli, felülbírálja. A kétségekkel küszködő személyiség meghatá-rozott lélektani helyzetben önmarcangoló, önfaggató kérdése itt az interrogáció.

A vívódó intellektus azt játssza meg ezzel a nyelvi formával, hogy külső, objek-tív nézőpont szüli az általános igazságot magába rejtő interrogációt: És mi okon higgyenek neked, ha senkinek sem hisznek? Az önmegszólító interrogációban egy kétségessé váló magatartás kérdőjeleződik meg, nyilván azzal a céllal, hogy új magatartásformát alakítson ki a szerző, amely megfelel a realitásoknak. Látható tehát, hogy a mozgó nézőpont a személyes érintettségtől (tudnod kell) az általá-nosító megjegyzésen át [’Ha senkinek nem hisznek, neked sem fognak hinni.’]

végül az egyedi példában talál igazolást (Pázmándy …).

A következő interrogáció sajátos elhelyezkedésű a kontextusában, hiszen eb-ben a drámarészleteb-ben az első két és az utolsó mondat azonos nézőpontú, tartalmi szempontból is szervesen egymásra épülő:

ÉVA.Minden beteg szerelmes egy kicsit az orvosába. Mert gyógyulni akar. Ez klasz-szikus, mindenki tudja. Akkor miért nem építünk erre? Aki szerelmes, az fel akar törni, az nem hagyja el magát.

(Hubay Miklós: Tüzet viszek)

A keretként funkcionáló egységben a semleges kiindulópontot a beteg és a hozzá kapcsolódó érzelem (szerelmes) és cselekvés (gyógyulni akar, fel akar törni, az nem hagyja el magát) jelenti. De emellett az akar ige kétszeri visszatérése követ-keztében különösen hangsúlyossá válik a tudatosság szubjektuma. Ezt a jelenide-jűsége miatt is összetartozó belső nézőpontú három mondatot szétszakítja az álta-lánosítás szintjére emelő külső nézőpontú megállapítás (Ez klasszikus, mindenki tudja.). Ezzel ebbe a keretbe egy új semleges kiindulópont ékelődik bele: min-denki. Ezt követően újabb pozícióváltással nézőponthordozóvá a T/1. lép. Noha általánosító jellege van a T/1. személyrag miatt (építünk), ám a darab ismereté-ben tudható, hogy ezen a grammatikai formán itt az orvosok értendők, sőt a szub-jektivizációval ebbe maga a megszólaló hős is beleértendő. A ’Mégsem építünk erre’ jelentést magában hordozó interrogáció miközben közbeékeltségével széttö-ri a keretet képező mondatok gondolati láncát, ugyanakkor mégis hidat ver a szétszakított gondolatok között azzal, hogy retorikusságával kiemeli a kifejtést tartalmazó mondatot: Aki szerelmes, az fel akar törni, az nem hagyja el magát.

Látható, hogy a nézőpontok ütközése kétségtelen tartalmi oppozíciót hordoz.

A következő egyenes beszédében a drámai hős tiltást és szemrehányást kifeje-ző nyomatékos megállapítás értékű formális kérdéseket halmoz:

VASTAG.Mit nyuzakodtok itt? Nem hallottátok, hogy sorakozó?

(Görgey Gábor: Fejek Ferdinándnak)

Itt a beszélő és a megszólítottak nézőpontja nyilván eltérő. A belső nézőpontból véleményt alkotó személyét nyelvi forma nem jelöli, de a T/2. igealakok köz-vetve visszautalnak a megnyilatkozóra, kijelölve a tegezéssel, a térjelöléssel és a jelenidejűséggel a referenciális központot (Mit nyuzakodtok itt?). A második in-terrogációban a két különböző idősík összefonódik a bemutatott szereplők múlt-beli magatartásának jelenmúlt-beli mérlegelése által.

Kölcsey Ferenc következő mondatában a megszólaló térbeli-időbeli nézőpont-ja szinkronban van a megszólalás idejével, így belső nézőpont jellemzi:

Ki nem látja, hogy ilyen vegyület nem szülhet mást, mint szentimentalizmust?

(Nemzeti hagyományok)

Az E/3. igealak semleges kiindulópontot jelez. Ez a nézőpont a vélekedés általá-nosítását van hivatva szolgálni [’Mindenki’]. Így a szerzői nézőpont kitágul, és az értékelés hordozója ’mindenki’ lesz. Ez azt is jelenti, hogy a szerző a saját né-zőpontján kívül egyidejűleg mindenki nézőpontját is egyesíti egyetlen mondatban a E/3. formával. A verbum sentiendivel alkotott interrogáció azt sugallja, hogy a szubjektív tudat ítéletétől függ a véleményalkotás, ugyanakkor az író és az olvasó

feltételezett értékelési nézőpontja összekapcsolódik [’Mindenki látja…’], mert beszédviláguk hasonlósága miatt feltételezhetően azonos következtetésre jut(ná)-nak. A látja ugyanis ebben a kontextusban belső állapot jelzésére hivatott ’tudja’,

’gondolja’ jelentésben, és ez a nézőpont közelíti a mondat folytatásában meg-jelenő külső nézőponthoz (vegyület nem szülhet).

Németh László következő alkalmi beszédrészletében (Füredi beszéd. Iskola-avatás) a sajnálkozás kifejezési eszköze az interrogáció:

Milyen nagyszerű emberek voltak köztük! […]

De ki tud ma már az ő érdemeikről? Ki tudja, mivel bűvölt meg bennünket a budai reáliskola gótikus ablakú termeiben Jánosi Béla nyugodt goethei homloka? Ha nem ír egy esztétikatörténetet, melyet bibliográ-fiánk számon tart, a neve sem marad fenn.

Az interrogáció és az exklamáció határsávjába tartozó szövegrészlet-indító mon-data után két hasonló szerkesztettségű interrogáció követi egymást. Ezek mind-egyike tagadó jelentéssel feleltethető meg: ’Senki nem tud…’; ’Senki nem tud-ja…’. Azért sajátos ez a beszédrészlet és benne a két interrogáció, mert az értékítéletet úgy fejezi ki, hogy a semleges kiindulópontot jelentő 3. személyű-séggel perspektívatávolítást ér el. Emiatt külső pozíciót foglal el az értékelő szub-jektum a jellemzett személyekkel kapcsolatban. A nézőponthordozó aktuális beszélőre – mint referenciális központra – csak a személyes névmás toldalékos formája utal (bennünket). A verbum sentiendi (tudja) pedig a belső állapot jelzé-sére hivatott. A szövegrészlet igeidő-használata az időbeli nézőpontok oppozíció-ját hordozza: az elbeszélt idő nincs szinkronban az elbeszélő idejével. A ret-rospektív idő így szembesül a beszélés idejével. A kérdéseket követően a jelen idő használata pedig nem a jelennel, hanem a megidézett múlttal egyidejű.

2.7.3. Az interrogáció szövegbeli helye

Az interrogáció gyakran kontextus nélküli, hiszen sokszor szótári adat (értelme-ző, közhely- és szlengszótárban), ilyenkor a jelentése konvencionalizálódott.

Az interrogáció vizsgálatát mégis alapvetően mind elméleti, mind gyakorlati szempontból szövegösszefüggésében, illetve az adott beszédhelyzetben célszerű elvégezni, ugyanis abba való beépítettsége: a szöveg előzményéhez és folytatásá-hoz kapcsolódása a monológban textuális, a párbeszédben intertextuális kötődé-sű. Az interrogáció textuális hatása azon mérhető le, hogy az esetek többségében bár a interrogáció a szövegben izoláltan áll, érvényességi köre messze túl hat közvetlen kontextusán, és szinte az egész szöveg retorikus megnyilatkozásként való kódoltságát eredményezi. Szövegbeli helyétől módosul szerepe, hiszen a szövegindító, -kifejtő vagy a -záró részben sajátos szövegszervező erejű, például részletezést nyomatékosan zár le.

Az interrogációval induló szöveg határozott állásfoglalásra, a sugalmazott je-lentés belátására késztet: Ha kedvenc színe elfogyott, kidobja a többit is? (rek-lám). Ez a képpel is illusztrált nyomtatóreklám azt az analógiát szuggerálja:

’Nem dobom ki a többi színű bonbont, így nem kell eldobni a nyomtatók még használható különálló tintapatronjait sem’.

A valódi kérdések nem szoktak folytatásos szövegmondatok lenni, hiszen a szövegben a változó modalitás diszkontinuus mondatsort eredményez. Az inter-rogációra ez nem feltétlenül igaz, ugyanis az állítás értékű kérdés – megváltozott funkciója révén – éppen a kijelentő modalitású szövegbe bele tud simulni. Az interrogációk – amennyiben nem felszólításnak, felkiáltásnak vagy óhajtásnak feleltethetők meg –, azaz ha kijelentést implikálnak, folytatásos szövegmondat-nak minősülnek, mint a következő szövegrészletben is:

De utolsó regényemben két-három olyan helyet is találtam, ahol a többes számú állít-mány nem botlás vagy germanizmus, hanem stílötlet volt (Péter és a korsó szép csend-ben kocogtak). S átmehetünk levélről-levélre a legmérsékeltebb és leghajlékonyabb nyelvvédő könyvön, szinte egyetlen szabályt sem találni benn, amelyet a magyar nyelvérzék bizonyos körülmények közt át ne hághatna. Nem csonkítás-e ezektől a sza-badságoktól a stilisztát eleve eltiltani? Nem csonkítás-e egyáltalán minden „puriz-mus”, amely tilt, anélkül hogy fölszabadítana? Hiába korlátozom nyelvemet a magyar nyelv szellemében, ha abban leszek magyar, ami nincs benn a mondataimban, s nem abban, ami benne van.

(Németh László: Nyelvébresztés és nyelvtisztítás)

Noha elképzelhető a szöveg kérdései után okadó magyarázó vagy okhatározó kö-tőszó beiktatása az előzményhez kötés jelzésére, valójában nem a kérdés-felelet alakzatjelleg érvényesül ebben a szövegrészben. Szövegtől függetlenül ezek a kérdések problémafelvetésként valódi kérdések lehetnének, szöveg indításaként pedig tanácstalansági jellegük valószínűsíthető. De egy bekezdés belsejébe ékel-ve, a szövegelőzmény rávezeti az olvasót arra, hogy ezek az eldöntendő kérdések dubitációnak, azaz színlelt tanácstalanságnak nem minősülhetnek. Az író biztos a maga igazában, kérdésével nem bizonytalanságának ad hangot, hanem ezáltal jobban bevonja az olvasót az együttgondolkodásba a tudatban kiváltott ’De igen, csonkítás ezektől a szabadságoktól a stilisztát eleve eltiltani. Csonkítás egyáltalán minden „purizmus”, amely tilt, anélkül hogy fölszabadítana’ jelentéssel. Tehát ezeket a kérdéseket mint a paragrafus tartalmi tetőpontját interrogációként kell értelmezni az „állításra megfordíthatóság” miatt.

A kérdésalakzatokban bennfoglalt más alakzattal születő komplex alakzat ha-tása megsokszorozódik, mint a következő emlékbeszéd indításában is:

Ezelőtt egy évvel, október 22-dikén, éppen ez órában haldoklott Arany János egyik szobájában e palotának, melynek dísztermében íme emléke ünneplésére gyűltünk ösz-sze. Hatvanöt év időköze választja el a szalontai kunyhó bölcsőjét az akadémiai pa-lota koporsójától. Egy egész élet tárul elénk, látszólag csendes, nyugalmas, mégis tele ellentéttel, küzdelemmel és szenvedéssel. Ki gondolta volna, hogy a düledező kunyhó méla, sápadt gyermekében lángész szunnyadjon? Ki képzelte volna, hogy a bátorta-lan, hallgatag diák egy új világot nyisson költészetünkben, s nyelvünk alig ismert bá-jait tolmácsolja? Ki jósolta volna meg, hogy a vándor színészújonc, aki a színpadon semmi sikert nem tudott kivíni, egykor Shakespeare és Arisztophanész remek fordítá-sával ajándékozza meg nemzetét? Ki hitte volna, hogy az iskoláit sem végzett ifjú ma-gányában többet tanuljon, mint amennyit tanárai tudnak? Ki remélte volna, hogy az

egyszerű vidéki jegyző egyszerre országos hírre emelkedjék, s néhány év múlva Ma-gyarország legkitűnőbb emberei között foglaljon helyet?

Arany János halálának első évfordulóján Gyulai Pál ezzel a végtelenül egyszerű-nek tűnő és mégis hallatlanul művészien felépített gondolatsorral indítja beszé-dét. Mivel hatásos bevezetővel lehet a szónoknak a hallgatóság figyelmét magára és beszédére irányítania, ezért meghatározó jelentőségű az, hogy már a bekezdés második mondatának szavai között észrevétlen és mégis háromszoros ellentét feszül: szalontai – akadémiai, kunyhó – palota, bölcsőjét – koporsójától, illetve a bevezetés interrogációsorral vonja be az együttgondolkodásba a hallgatót. A gon-dolatritmust adó mondathalmaz azonosságot sugalló kérdőszóihoz (Ki… Ki...

Ki... Ki... Ki…) – amelyeknek egységesen a ’Senki’ az implicit jelentése – kötődő részek a meglepő mondanivalót ellentétekre épülve fejezik ki (sápadt gyermek – lángész; hallgatag – nyelvünk alig ismert bájait tolmácsolja; színpadon semmi si-kert nem tudott kivívni – Shakespeare és Arisztophanész remek fordításával aján-dékozza meg; iskoláit sem végzett ifjú – többet tanuljon, mint amennyit tanárai tudnak; egyszerű jegyző – országos hírre emelkedjék). Ezeknek a gondolatoknak a sorrendje azonkívül egyfajta fokozást is jelent az igékben kifejezett

Ki... Ki... Ki…) – amelyeknek egységesen a ’Senki’ az implicit jelentése – kötődő részek a meglepő mondanivalót ellentétekre épülve fejezik ki (sápadt gyermek – lángész; hallgatag – nyelvünk alig ismert bájait tolmácsolja; színpadon semmi si-kert nem tudott kivívni – Shakespeare és Arisztophanész remek fordításával aján-dékozza meg; iskoláit sem végzett ifjú – többet tanuljon, mint amennyit tanárai tudnak; egyszerű jegyző – országos hírre emelkedjék). Ezeknek a gondolatoknak a sorrendje azonkívül egyfajta fokozást is jelent az igékben kifejezett

In document A KÉRDÉSALAKZATOK RETORIKÁJA ÉS STILISZTIKÁJA (akadémiai doktori értekezés) (Pldal 143-157)