C. Ha a kérdő mondatként megfogalmazódó nyilatkozat értékelő jellegű, akkor retorikus emotív értékelésről beszélhetünk, amely mint szemrehányás,
1.8. A dubitáció típusai a tudománytörténetben
Van olyan felfogás, amely csak szavak közti választásként értelmezi a dubitációt.
Így vélekedik Cornificius, aki a következőket állítja: „Kételkedés esetén a szó-nok látszólag azon töprenkedik, hogy két vagy több szó közül melyiket használja inkább”228 (Kr. e. 86–82: 4, 29, 40). Cicero is ugyanezt a típusát jelzi a dubi-tációnak (40, 137), illetve Göttert példája is ezt valószínűsíti (1994: 60).
Más kutatók szerint álláspontra, tettre, dologra vonatkozik a dubitáció. Pél-dául Molinié-nál ez olvasható: „a beszélő habozást tettet véleményében és csele-kedetében két álláspont vagy két cselekvés között”229 (1992: 120).
Vannak viszont olyan szerzők, akik a dubitációnak két fajtáját különítik el: a szó-, a kifejezés használatára, illetve az álláspontra, az ügyre, a beszéd folytatá-sára és ezen belül a megszólalásra vonatkozót. Így tesz Quintilianus is. Szerinte az egyik típus a tárgyra vonatkozik, a másik a kifejezésre. Az utóbbira a követ-kező példát idézi (9, 3, 88):
Akár gonoszságnak, akár ostobaságnak kell tartanom.”230
Vossius is hasonlóképp veszi fel az aporia két típusát: „egyike a szavakra, másik a dolgokra vonatkozik”231 (1729 [1606]: 84). Az előbbire a már idézett cornifi-ciusi helyet hozza fel példának. A dolgok miatti kétségre példának Vergilius hí-res helyét: Didó siralmát említi az Aeneisből. Ezenkívül Cicero Verhí-res elleni be-szédéből (4,14) egy résszel illusztrál.
Lausberg szerint is ez a két fajtája van ennek az alakzatnak: „A gondolatokra vonatkozó dubitatio mellett létezik a dubitatiónak pusztán a nyelvi megformált-ságra vonatkozó, tehát onomasziologikus változata, amelyet a figurae elocutio-nis-hoz sorolnak”232 (1960: 778. §).
A Szabó–Szörényi-féle retorika szerint a dubitáció egyrészt „a szónok […] sa-ját álláspontjának megbízhatóságára kérdez rá megsa-játszott tanácstalansággal.
Más felfogás szerint különböző szavak használata, illetve egy cselekvés különbö-ző lehetséges értelmezése közötti tétovázás” (1988: 178). Ebből a
227 Molinié: […] elle anime tout un développement discursif, comme motivation psycho-logique profonde, démarche intellectuelle et moule de la suite des propos.
228 Cornificius 4, 29, 40: Dubitatio est, cum quaerere videatur orator, utrum de duobus potius aut quid de pluribus potissimum dicat.
229 Molinié: […] le locuteur feint d’hésiter entre deux positions ou entre deux mouve-ments, dans son opinion ou son action.
230 Quintilianus: Sive me malitiam sive stultitiam dicere oportet.
231 Vossius: […] una verborum, altera rerum.
232 Lausberg: Es gibt neben der auf die Gedanken (res) bezüglichen dubitatio […] eine bloβ auf die spachliche Formulierung (verba) bezügliche, also onomasiologische […]
Variante der dubitatio, die zu den figurae elocutionis […] gerechnet wird.
zásból kitűnik, hogy a szerzőpáros eltérő nézetként értelmezi a dubitáció típusai-ként is felfogható fajtákat. Zrínyi Az török áfium ellen való orvosság és Arany János Vojtina Ars poetikája című művéből illusztrálják ezt a kérdésalakzatot:
Avagy különb compositióból vagyon-é az mi ellenségünk felépítve? vagy nem azoktul a vitéz magyaroktul származtunk-é mi, kik kevés néppel számtalan sok ezer pogányo-kat kergettek? Nincsen-é Istennek hatalmában Hunyadi győzedelmeit, Mátyás király dicsősségeit kezünkben ismeg ujonnan megvirágoztatni?
Avagy felettünk nem hazud az ég, Bolttá simulva, melynek színe kék?
A támadó nap burka nem hazud?
Szövegillusztrációik arra engednek következtetni, hogy a szerzők valószínűleg a dubitáció elsőként említett értelmezésével azonosulnak.
Robrieux a lehetséges kétféle kétség okát így magyarázza: „A beszélő ingado-zik több szó vagy többféle álláspont között akár a pontosítás gondja, akár a ta-nácstalanság miatt”233 (1993: 76).
Népote-Desmarres és Tröger a dubitációnak a hagyomány szerinti fajtáját az alakzatok két típusához kötik: „A tulajdonképpeni dubitatio egy bizonyos dolog-ra (res) vonatkozik; ha szóalakzatként csak a nyelvi megformálásra érvényes (verba), onomasziologikus dubitatióról beszélünk, amely a figurae elocutionis csoportjába tartozik”234 (1994: 972). Eszerint a dubitáció két fajtáját a szerzők nem tartják ugyanabba az alakzatcsoportba besorolhatónak.
Keckermann egészen más tipizálást teremt azzal, hogy a kétség kifejezett vagy beleértett fajtáját különíti el. Szerinte az előbbiben jelét adjuk, hogy habo-zunk. Ennek a jellegzetességeit így állapítja meg: „Ez az alakzat csodamód hoz-zájárul a hatáshoz, és leginkább a demonstratív fajta kezdetéhez illik, akár a di-csérőhöz, akár az elmarasztalóhoz, továbbá a bírósági beszédekhez, méghozzá a vádbeszédekhez és támadó szónoklatokhoz”235 (1618: 218). Hogy milyen érzé-seket támaszt ez az alakzat, jól tanúsítják az általa idézett következő példák:
Mit is panaszoljak legelőbb? bírák! vagy honnan is kezdjem leginkább? vagy mit is?
vagy kiktől is kérjek segítséget? bírák! vajon a halhatatlan istenektől? a római nép-től? vajon tőletek, akik a legfőbb polgári hatalmat birtokoljátok ebben a helyzetben, kérjem könyörögve, legyetek becsülettel?
(Cicero: Pro Roscio Amerino)
233 Robrieux: Le locuteur hésite entre plusieurs mots ou entre plusieurs partis à prendre, soit par souci de précision, soit par égarement.
234 Népote-Desmarres–Tröger: Die eigentliche Dubitatio ist auf eine Sache (res) bezogen;
bezieht sie sich als Wortfigur nur auf die sprachliche Formulierung (verba), liegt eine onomasiologische Dubitatio vor, die zu den figurae elocutionis gerechnet wird.
235 Keckermann: Haec figura mire ad effectum facit, et convenit maxime exordiis generis demonstrativi, sive exordiis laudatoriis, vituperatoriis: item orationibus iudicialibus, nempe accusatoriis et invectivis.
Kimondjam vagy hallgassak? 236
Mit említsek először vagy dicsérjek leginkább?237 (Terentius)
Ó, te, kinek szép hírednél csak tettei szebbek, Trója vitéze, dicsérettel hogy emeljelek égig?
Benned igaz szivedet, vagy a hőst bámuljam-e inkább?
(Vergilius: Aeneis. XI, 124–126. Ford. Lakatos István)
Második sajátságként azt állítja a retorikaszerző: „Az egyik kétség nyomatéko-sabb, a másik felszínesebb jelentőségű, úgyhogy a kisebb jelentőségűek között többnyire a nyomatékosabbakat is elő lehet adni”238 (1618: 218).
Keckermann a kifejezett kétségnek alfajtáit is felveszi: „A kifejezett kétség vagy egyedülálló, vagy összetett. Egyedülálló, amikor csak a kétség kap helyet, a kétkedő felelete nélkül” (1618: 218). (Erre példája a már idézett rész a Pro Ros-cióból.) „Összetett kétség az, amelyben a kétséghez hozzájárul a kétkedő felelete is”239 (1618: 218). Erre illusztrációként Vergilius Aeneiséből Dido híres kétségét idézi. Ezekre a kétségekre a hősnő végül maga felel önmagának: Nem! végy tőrt, azt érdemlesz, pusztulj a halálba! (IV, 547. Ford. Lakatos István).
Beleértett kétségnek azt nevezi Keckermann, amelyben a kétség meghatáro-zatlan módon szerepel (1618: 219). Erre példát Démoszthenész Olynthiaca című művéből idéz:
Mi azonban, valamilyen módon, úgy tűnik, bizonyos indulattal viseltetünk ezekkel szemben.240
Keckermann azt is megállapítja: „Mindkét kétség, a kifejezett, illetve a beleértett is, vonatkozhat dolgokra vagy szavakra”241 (1618: 219). A szóhasználatra vonat-kozó kételyt Cicero-idézettel szemlélteti:
Most pedig rátérek ennek az alaknak, ahogy ő maga nevezi: kedvtelésére, … én, hogy milyen névvel nevezzem meg, nem tudom.242
236 Cicero: Quid primum querar aut unde potissimum, iudices, ordiar, aut quod, aut a quibus, iudices, auxilium petam? Deorumne immortalium? populine Romani? Vest-ramne qui summam potestatem habetis hoc tempore, fidem implorem?
Eloquar an sileam?
237 Terentius. Quid commemorem primum aut laudem maxime?
238 Keckermann: Dubitatio alia vehementior est, alia levior, ita, ut inter minoris quoque vehementiae figuras plerumque referri possit.
239 Keckermann: Expressa dubitatio est vel solitaria, vel combinata. Solitaria est, quando sola dubitatio ponitur sine responsione dubitantis. […] Combinata dubitatio est, cum dubitationi additur dubitantis responsio.
240 Nos vero, nescio quomodo nobis esse videmur erga illos animari.
241 Keckermann: Utraque, tam expressa, quam implicita dubitatio est de rebus vel de verbis.
242 Cicero: In Verrem. 4, 1: Venio nunc ad istius, quem ad modum ipse appellat, stu-dium…, ego quo nomine appellem, nescio.
Burton (2003) nagyon általános megfogalmazású definíciójából („a beszélőnek kételyei lennének valami felől”)243 nem lehet tudni: szavak vagy dolgok közötti választás kételyéről van-e szó. Példái alapján az utóbbi értelmezést vallhatja:
Hol is kezdjem ecsetelni bölcsességét? A körülmények pontos ismereténél? Ott, hogy hogyan képes különféle dolgokat összegezni? Vagy ott, hogy a bonyolult eszméket mi-lyen jól leegyszerűsíti?244
1.9. A dubitáció használata meghatározott szöveghelyen és -típusban