Az interrogációval rokonítható és szembeállítható alakzatok

Az interrogáció kapcsolódása a kérdés alakzatain kívül más retorikai eszközhöz nem szokott a kutatás tárgya lenni, holott az interrogáció tagadhatatlanul műkö-désében hasonló jelenség, mint az irónia. Mindkét retorikai eszköz a hangsort/a betűsort alapvetően változatlanul hagyja, mégis kizárólag a funkcionális váltást jelölő intonációnak köszönhetően jelentésváltozás következik be: az ironikus szö-veg jelentése ellentétébe vált (dicséretből elmarasztalás), az interrogációban pe-dig a kérdésből felszólítás stb. lesz. Ha formán nem csupán betűk, hangok sorát értjük, hanem az azokra „ráépülő” szupraszegmentális és a közöttük megjelenő aszegmentális eszközöket is, akkor mindkét retorikai eszköz a megnyilatkozás je-lentését és hangalakját is módosító alakzatok közé sorolódik. – Lényeges viszont a különbség köztük a szerepük miatt. Az irónia mindenképp pejoratív színezetű, ezzel szemben az interrogáció nagyon sok érzelmi árnyalatot hordozhat a pateti-kustól a tréfáson át a gúnyosig, a végtelenül udvariastól az egészen nyers, modor-talan, bántó megfogalmazásig.

Szerkezeti szempontból az egyelemű kérdésalakzatokkal (dubitációval, kom-munikációval) tart rokonságot az interrogáció, szemantikailag azokkal, amelyek feddést, fájdalmat vagy szitkozódást fejeznek ki, tehát az epipléxisznek nevezett alakzattal, pragmatikailag azokkal, amelyekben szemantikai megfordítás érvé-nyesül, mint az iróniában. Hogy az interrogáció rokonítható a nagyítással és a kicsinyítéssel is, már az antik retorikaírók vallották. Sőt az interrogáció két szem-pontból a metaforához is hasonlítható: egyrészt az átvitel mechanizmusa, más-részt a látszólagos és a valódi ellentétéből fakadó ellentmondás miatt. A nem

kér-désalakzatok közül az exklamációval rokon, hiszen hanglejtése révén mindkettő elszigetelődik a szövegkörnyezettől, és fokozott indulati velejáró hatja át.

Az interrogáció alapvetően abban különbözik a többi alakzattól, hogy benne a konszituáció hatására a funkcióváltás (mondatfajta, modalitás, logikai minőség szempontjából) teljesen végbemegy, így elsősorban pragmatikai műveletet felté-telez, és nem szintaktikait.

2.15. Összefoglalás

Az interrogáció olyan kérdésalakzat, amelyben a kérdő mondat kérdésfunkciója csorbul: a felvilágosításkérés háttérbe szorul, formális kérdéssé válva, érzelmileg telített közlés (állítás, felszólítás, felkiáltás, óhajtás) szerepeinek betöltésére szol-gál, de éppen a megőrzött kérdő-emocionális és az újonnan érvényesülő szerep, azaz a közvetlen és a közvetett beszédaktus összefonódása miatt válik hatásossá.

Teljesen végbemegy benne a modális funkcióváltás, ezért ez a kérdésalakzat-tí-pus önmagában is kommunikatív szerepet tölt be, és nem igényel választ – hiszen mind a kérdező, mind a hallgató számára egyértelmű a jelentése, mert a kérdező éppen az interrogációval sugallja a jelentést. Az interrogációra a válaszadás vir-tuális, mert maga ez a kérdésalakzat-típus „egyirányúsítja” a benne rejlő jelen-tést, és így nem igényel választ.

Az interrogáció funkcióváltása több síkon is észlelhető. Mégis legegyértel-műbb megkülönböztető jegye a sajátos intonációja, mert ez húz igazán cezúrát a valódi ismeretet tudakoló kérdés és az interrogáció közé, világossá téve az ér-telmezési lehetőségeket. Ezáltal végtelenül entrópikus eszköz az interrogáció, hi-szen a már meglévő, a kérdő mondatban szokásos nyelvi elemek felhasználásával kizárólag a hangsúly helyének a megváltoztatásával, a hanglejtés-forma átrende-ződésével merőben új jelentéstulajdonítást ad a valódi kérdéshez mérten, egyene-sen retorikai hatást váltva ki.

Kettős ellentmondás jellemzi ezt a kérdésalakzat-típust, amely a kérdő forma és a nem kérdő szerep, illetve az állító alak (vagy a tagadó alak) és az ezzel ellen-tétes logikai minőség között rejlik. Az interrogáció logikai jellemzője az, hogy ítélet, és mint ilyen, állítást és tagadást fogalmazhat meg. Az interrogációk értel-mezésekor törvényszerűnek látszik az ellentétes logikai minőségbe való átcsapás:

az állító forma tagadó jelentést, a tagadó forma állító jelentést foglal magában.

Van kivétel az interrogációk logikai minőségének átváltása alól, viszont az nyil-vánvaló, hogy egy kérdés csakis akkor interrogáció, ha a modalitás- és (az azzal eléggé szorosan összefüggő) mondatfajtaváltás bekövetkezik.

Szemantikai szempontból az azonos hangsorú valódi kérdés és az interrogáció között homonimikus viszony áll fönn, hiszen a homonímia sajátos eseteként ezek betűsora homográf (helyesírási homonimák), kiejtett hangsoruk jelentésegységei formálisan homoszémájúak, alapvetően csak az érzelemkifejezés akusztikus:

szupra- és aszegmentális eszközeiben különböznek, azaz heterofonok. Így lesz a valódi kérdéshez – akár a neki megfeleltethető (felszólító stb.) mondathoz – viszonyítva nagyobb hírértékű az interrogáció.

Pragmatikailag a beszélő szándéka szerint az interrogáció mint lokúciós szédaktus érzelmileg színezett kérdésként, illetve mint közvetett illokúciós be-szédaktus felszólításként, parancsként, felkiáltásként, óhajtásként értelmeződik, és mint perlokúciós beszédaktussal sokféle hatás érhető el: meggyőzés, lelkesítés stb. Az interrogáció és a pragmatikai-szemantikai megfelelései között tág érte-lemben vett szinonimikus viszony áll fönn.

Az interrogáció sokrétű szerepet tölthet be (parancsot, gúnyt stb.) az élő és az írott nyelvhasználatban. Ha a figyelem élénkítését kívánja elérni, fatikus funkció-jú: a kérdezettekkel való kapcsolat látszatát tartja fenn (előadás közben). Alapve-tően azonban emotív szerepű, hiszen a kérdező hangszíne, dallama jelzi az érzel-mek egész skáláját: bosszankodást, felháborodást stb. Konatív szerephez is juthat: ha ún. meggyőző kérdésként azt sugalmazza a kérdezettnek a kifejezés-módban elrejtett érzelmekkel, hogy értsen egyet a kérdezővel, ilyenkor mint a nyelvi manipuláció finomabb eszköze pszichikai hatásként egyetértést vált ki.

Mivel az interrogáció implicit információt tartalmaz, ezért referenciális szerepet is betölt (Nincs itt a Földön épp elég bajunk?). A művészi alkotásokban az interrogáció a funkció és a forma ellentmondásából adódóan poétikai funkciót is elláthat. A szövegtípustól is függ vagy függhet az interrogáció szerepe, hiszen a mindennapi beszédben a cselekvésre való hatékonyabb felszólító értékben hasz-nálatos, a publicisztikában vagy a reklámban a meggyőző, a szépirodalmi szöve-gekben a poétikai szerepe uralkodik.

Az interrogáció többnyire bizonyos jellegzetes, illetve hagyományos formai jegyek belekódoltságával jelzett forma. De ezek nem megkülönböztető, csak szokásos grammatikai jegynek tekinthetők. A szótári anyag tanúsága szerint ma-gyarban az interrogáció lexikai jellemzői bizonyos szófajok, különösen a partiku-lák (csak, hát, is, még, már stb.), kérdő névmások, illetve bizonyos sztereotip kifejezések (csak tudnám,... Hinné az ember?).

A megnyilatkozó kommunikatív kompetenciájának része, hogy ismeri és al-kalmazza ezt a nyelvi formát, a befogadó pedig kognitív művelete: szemantikai

„átfordítása, átértelmezése” révén jut el a jelentéstulajdonításhoz, és az együtt-működési elv érvényesítésével a konkrét beszédhelyzet, a szövegkörnyezet, illet-ve a világismeret révén fejti meg a csak látszólag kérdő mondati formát. Az inter-rogációk felhasználása az ókortól napjainkig gyakori a szónoklatokban, a dialógusokban, a vitairatokban, a szépirodalomban, ezeknek főként a belső mo-nológjaiban, a publicisztikában, a tudományos, oktató előadásokban, értekezé-sekben, a Bibliában, vallásos tartalmú írásokban, prédikációkban, a reklámokban és nem utolsósorban a társalgási nyelvben, annak is jórészt a frazeologizmu-saiban és a közhelyes fordulataiban.

Az általános közvetett beszédaktusban az interrogáció tartalma is (Ki lát az emberek fejébe? Ksz.), az egyediben csak a formája szokásos (Ha egyszer a för-geteg beront, / mit ér, hogy ily tarka-szép a lomb? Babits Mihály: Búcsú a nyári-laktól). Az előbbihez hagyományos implikatúrák tartoznak, az utóbbihoz a nem elterjedtek. A frazeologizálódott interrogációk nyelvspecifikusságuk miatt hun-garizmusoknak számíthatók.

2.AKÉRDŐDUBITÁCIÓ–TANÁCSTALANSÁGI,TŰNŐDŐKÉRDÉS A dubitáció az ókor óta számon tartott kérdésalakzatok egyike. Görögül διαπόρη-σις, ¡πορία, ¡μφισβήτησις; latinul dubitatio, addubitatio, aporia, deliberatio; né-metül Zweifel, (Aus-)Weglosigkeit, Aporie; angolul Doubtfull, angolul és franciá-ul dubitation; franciáfranciá-ul még hésitation, doute, aporie a neve.

A dubitáció fogalma a ’kételkedni’ jelentésű latin dubitare igéből származik, amely a duo ’kettő’ jelentésű szóból vezethető le. Az egyik görög megfelelője hasonlóképp etimologizálható a διαπόρησιςszóból: διά+ πόρος.

A dubitációnak a görögben két fogalom is megfelel: 1. ha két vagy több dolog közötti választásra vonatkozik, akkor ¡πορία, ez ’zavartság, bizonytalanság, ha-tározatlanság’ jelentésű, és a fosztó értelmű ¡ és a ’hágó, átkelőhely, útvonal’ je-lentésű πόρος szavakból származtatható, amely szó szerint azt jelenti: ’ahol az ember nem képes vagy nem tud átjutni, átmenni, átkelni’; 2. ha több szó, illetve kifejezés közötti választást fejez ki, akkor ¡μφισβήτησις a neve a kétséget kife-jező alakzatnak. Mivel az utóbbi megnevezést Lausberg nem közli, arra követ-keztethetünk, hogy az ókorban nem éltek vele terminusként.

A görög ¡πορία helyett a rómaiak a dubitatio terminust használták, bár a késő latin retorikákban feltűnik az előbbi megnevezés is. Ugyanakkor használatos szi-nonimaként a diaporésis, illetve ennek latin fordítása is: addubitatio.

Magyar megfelelői kétkedés, kételkedés, tűnődő kérdés.

1. AZ ALAKZAT RÖVID TUDOMÁNYTÖRTÉNETE

Az elmúlt két évezredben a dubitáció tudománytörténetében különösen két pon-ton adódott lényeges nézeteltérés: az egyik a retorikai rendszeren belüli hovatar-tozásával, a másik a fajtáival kapcsolatban. De ezen kívül is érdemes nyomon kö-vetni: mit tartalmaznak a meghatározások, illetve az is jelzésértékű, miről írnak keveset, vagy miről egyáltalán nem szólnak a kutatók.

1.1. Az alakzat elnevezése és helye a retorikai-stilisztikai rendszerekben Cornificus a dubitatiót a szóalakzatok között tárgyalja (Kr. e. 86–82: 4, 29, 40).

Ezt a besorolást csak részben követik a retorika történetében.

A reneszánsz kori Keckermann bírálja Sturm Az ékesszólás című műve (2.

könyvének 14. fejezetbeli) felfogását azért, mert a dubitatiót a szóalakzatok közé számítja, mondván: „A szóalakzatokhoz pedig nem lehet sorolni, mert itt magát a kétséget kell látnunk, nem azt, amiben kétség merül fel”¹⁷⁸ (1618: 219). Viszont a tőle felhozott példákat figyelemre méltónak ítéli, mint a következőt is:

Mi vagy tehát akkor? Herkulesuccse, tartok tőle, hogy vagy súlyosabb szavakat hasz-nálok, mint az természetes, vagy felszínesebbeket, mint amit a per megkövetel.¹⁷⁹

178 Keckermann: Inter verborum autem figuras referri non potest, quia dubitatio ipsa per se hic spectanda est, non id, de quo dubitatur.

179 Quid ergo es? Vereor mehercule ne aut gravioribus utar verbis, quam natura fert; aut levioribus, quam causa postulat.

Cicero a vizsgált alakzatot két névvel illeti, de értekezésében – amelynek dia-lógus jellege miatt – az alakzatokat csak felsorolja anélkül, hogy magyarázná a különbséget a dubitatióként és az alia dubitatióként (Kr. e. 56: 3, 53, 203; 3, 54, 207), azaz „a tétovázó kérdésnek egy másik formája”-ként megjelölt alakzatok között. Ezt a két alakzatot eltérően sorolja be az alakzattípusok közé: a dubita-tiót gondolatalakzatnak veszi, az alia dubitadubita-tiót szóalakzatnak. Ezenkívül hasz-nálja a deliberatio megnevezést is.

Több retorikus is gondolatalakzatnak tartja a vizsgált alakzatot. Így vélekedik Fónagy is, aki a Világirodalmi lexikon addubitatio szócikkében a kételkedést a klasszikus retorika egyik drámai gondolatalakzatának minősíti (1970: 59), ha-sonlóképp vélekedik Népote-Desmarres és Tröger, a Dubitatio szócikk írói a Historisches Wörterbuch der Rhetorikban (1994: 972), valamint Schöpsdau is (1996: 446), amikor a Frage, rhetorische szócikkében mint rokon jelenséget ne-vezi meg a zweifelnde Fraget, a kételkedő kérdést (διαπόρησις, ¡πορία, dubita-tio, deliberatio). Göttert (1994: 60) a gondolatalakzatok (Sinnfiguren) közé szá-mítva, a retorikai kérdések (Rhetorische Fragen) összefoglaló név alatt említi meg – meghatározás nélkül – a kétség kinyilvánítására alkalmas Zweifelt (dubitatio) Wielandtól vett példával:

De – talán túl szigorú néven nevezem ezt a tettet?¹⁸⁰

Fontanier (1977 [1821]) viszont megkérdőjelezni látszik a gondolatalakzatok kö-zé besorolást azzal, hogy „A beskö-zéd olyan alakzatai, amelyek nem képek” (Des figures de discours autres que les tropes) fejezetén belül a dubitation-t a stílus-alakzatok (Des figures de style) alfejezetben az állítólagos gondolatstílus-alakzatok (Prétendues figures de pensées) között tárgyalja.

Akad olyan retorikaíró is, aki a tanácstalanság alakzatát jelentésének megfele-lően sorolja be vagy a szó- vagy a gondolatalakzatok közé. Így jár el Quintilianus is, aki bár a gondolatalakzatok (figurae sententiarum) között taglalja a dubitatiót, mégis a következő megjegyzést teszi: „Némely szóalakzatok csak kicsit térnek el a gondolatalakzatoktól, mint a kétkedés, mert ha a gondolatban kétkedünk, a ko-rábban tárgyalt alakzatokhoz tartozik, ha szóban, a most tárgyaltakhoz, mint ez is: Akár gonoszságnak, akár ostobaságnak kell mondanom”¹⁸¹ (94–95: 9, 3, 88) [Az előbbi az előző fejezetben tárgyalt gondolatalakzatra vonatkozik, az utóbbi a szóalakzatra.] Ezt a nézetet támadja meg az Ueding–Steinbrink szerzőpáros, ami-kor a dubitatiót a többi kérdésalakzattal együtt a szórend vagy a mondattípus megváltoztatása révén létrejött gondolatalakzatok (Durch Veränderung der Satz-ordnung oder Satzart gebildete Gedankenfiguren) fajtájába tartozónak tartja, és Quintilianus definíciójához a következő megjegyzést fűzi: „Nem tűnik meggyő-zőnek itt a gondolat- és szóalakzat között különbséget tenni, mivel a dubitatio

180 Göttert: Aber – nenn ich sie vielleicht mit einem zu strengen Namen, diese Tat?

181 Quintilianus: Quaedam verborum figurae paulum figuris sententiarum declinantur, ut dubitatio. Nam cum est in re, priori parti assignanda est; cum in verbo, sequenti. Sive me malitiam sive stultitiam dicere oportet.

mindkét esetben csak látszólagos, tehát a gondolatvezetésen alapszik. Minden-esetre az auctoritas e felfogás ellen van: Cicero is besorolja a dubitatiót mind a gondolatalakzatok, mind a szóalakzatok közé – sajnos bármiféle magyarázat nél-kül”¹⁸² (1986: 288).

Vannak kutatók, akik a gondolatalakzat kategóriáján belül még további alosz-tályt nyitnak. Mint Fouquelin is, a reneszánsz retorika nagy alakja, a La rhéto-rique française című munkájában (1990 [1555]: 375) az előadásmódon (élocu-tion) belül az alakzatok (figures) egyik fajtájának, a mondatalakzatoknak (figures de sentence) a kérdés vagy felelet (demande ou réponse) típusa alatt az addubita-tion-t úgy említi, mint az egyszerű kérdés (demande simple) harmadik fajtáját.

Robrieux a legfőbb beszédalakzatok (Les pincipales figures de discours) feje-zetben a dubitation-t a gondolatalakzatok közé (Les figures de pensée) veszi fel, és az ezen belül elkülönített három csoport: az irónia, az erősítés és a közlés alak-zatai közül az utóbbi alakzatcsoporton belül az „elhallgatás vagy habozás” (Ne pas dire ou hésiter) szerepét ellátókhoz sorolja a préterícióval és a korrekcióval együtt (1993: 76).

Lausberg az ornatus (díszítés) eszközeként a Figurae-n belül a gondolatalak-zatok (Figurae sententiae) között szól (1960: 383) a dubitatióról, és a „közönség-re irányuló gondolatalakzatok” egyik típusaként tartja nyilván mint az egyik

„kérdésalakzatot” (Figuren der Frage). A Szabó–Szörényi szerzőpáros a pragma-tikus alakzatok „kérdésalakzatai” közé veszi fel (1988: 178) a dubitatiót (kétsé-geskedés). Gáspári az addubitatio (kételkedés) fogalmát az immutációs gondolat-alakzatok közé sorolja (1987: 102). Ez az eljárása annyiban helyes, hogy a kételkedés mint gondolatalakzat valóban immutációval, azaz helyettesítéssel ke-letkezik, annyiban viszont helytelen, hogy azt sugallja, mintha gondolatalakzatot elvétellel, hozzáadással és felcseréléssel is lehetne teremteni. Ezt a tévedést a Rhétorique générale szerzői is elkövették.

Nemegyszer a különböző besorolásokat az alakzat neve elé tett jelzővel is ér-zékeltetik a kutatók. Plett a pragmatikai alakzatokat úgy értelmezi, hogy ezek a nyelvi közlés normájától való eltérések, »kvázi-beszédaktusok« (1988: 162), és ezek közé tartozik az addubitatio mint kvázi-kételkedés. Mazaleyrat és Molinié a dubitation-t az érvelés retorikájának második szintű makrostrukturális alakzata-ként tartja számon (1989: 116). Molinié is hasonlóan jár el a retorikaszótárában (1992: 120).

Nem egy retorikus, stilisztikus ezt az alakzattípust megszorító jelző nélkül az alakzatok közé tartozónak tartja, például Crusius (1564). Hasonlóképp Kecker-mann is, aki (1618 [1608]) dubitatóként nevezi meg a vizsgált alakzatot, de

182 Ueding–Steinbrink: Es erscheint nicht überzeugend, hier zwischen Gedanken- und Wortfigur zu unterscheiden, da in beiden Fällen die dubitatio nur scheinbar ist, also in der Gedankenführung gründet. Allerdings steht die auctoritas dieser Auffassung ent-gegen: auch Cicero zählt die dubitatio sowohl unter die Gedankenfiguren, als auch un-ter die Wortfiguren – leider ohne jede Erläuun-terung.

rög megfelelőit is megadja (aporia és diaporésis). Lamy (1998 [1675]: 191) szin-tén az alakzatok között ismerteti a dubitációt doute néven.

A magyar nyelvű szakirodalomban a dubitatio szót többnyire kétkedésnek for-dítják. Így jár el Révai (1973 [1805]) könyve elevenségről írott fejezetében, ami-kor a „képző erőre szolgáló” figurák közé veszi fel a kétségeskedést (dubitatio), illetve Szvorényi, amikor kétkedés (dubitatio) néven ismerteti a vizsgált alak-zatot (1851: 44).

Laky Irályrendszer… (1854: 97–98) című művében a „gerjedező alakzatok”

típusában a dubitációt tűnődőnek, az Ékesszólástan (1864) című retorikájában pe-dig már tűnődőnek vagy kétkedőnek nevezi.

Névy azt a látszatot kelti, hogy a kérdés kategóriába, amelyet interrogációnak nevez, alkategóriaként tartozik bele a dubitatio. Az utóbbiról valódi fogalomma-gyarázat nélkül csak ennyit jegyez meg: „A tűnődő vagy kétkedő kérdés külön neve: kétkedés (dubitatio)” (1887: 86), és a következő idézettel szemlélteti:

Kicsiny a börtönablak és magas, Kevés üveg van rajta, több a vas;

Ki lakta elsőbb e zordon tanyát?

Gyilkos talán, ki ölt testvért, anyát?

S kit hosszú rabság múlva e helyen Holtan találtak egyik reggelen?

(Vachott Sándor)

Láthatóan ezek olyan tűnődő kérdések, amelyek nem sugallnak egyértelmű ér-telmezést.

A stilisztikák többnyire nem jelzik, hogy a dubitáció az alakzatok közé tarto-zik, hiszen a kérdő mondatok egyik fajtájaként nevezik meg, mint Négyesy is a kételkedést (dubitatio) (1895: 205). Zlinszky – a „közönséges” kérdéssel szembe-állítva – az interrogáció mellett elkülöníti a kételkedést (dubitatio) a művészi hatásra törekvő kérdések egyik típusaként (1961 [1914]: 207). A Fábián–Szath-mári–Terestyéni-féle (1958) stilisztikában a kérdésalakzatok konkrét funkcióit kutatva és a stilisztikai célúakat összehasonlítva a valóságos kérdésekkel, a tűnő-dő kérdést (Csak rossz álom vagyunk mink? Ady Endre) is számba veszik a sti-lisztikusok a figyelemkeltő és a költői kérdés mellett (1958: 259–260). Szathmári viszont a köteteiben (1961: 463; 2004: 99) már a stilisztikai célú kérdések egyik típusaként számon tartott tűnődő kérdés fogalma mellett a kételkedést (dubitatio) is felveszi, mint a kérdés, a kérdő mondat egy fajtáját.

Aporiaként nevezi meg több retorika is a kétségnek hangot adó alakzatot, mint például Burton is (2003) az aporia címszó alatt foglalkozik a dubitációval.

Plett a „felhívó alakzatok” (Appellfiguren) között tárgyalja Aporie címszó alatt (1991 [1971]: 63) a kétségnek hangot adó alakzatot [több szinonim terminus megadásával: aporia, (ad)dubitatio, deliberatio], illetve Matuschek is, a Histori-sches Wörterbuch der Rhetorikban az Aporie szócikk írója (1992: 826). Külön-ben ez a szótár külön szócikkbe veszi fel az Aporie (1992) és a Dubitatio (1994) fogalmát, bár ez a két elnevezés alapvetően ugyanarra a jelenségre vonatkozik.

A dubitáció mellett zárójelben több megnevezését is közli Szerdahelyi: ad-dubitáció, apória, diaporézis (1995: 288), Puttenham (2004 [1589]) is, aki a dí-szítésről (The Third Booke of Ornament) írott fejezetében az Aporia (Doubtfull) címszó alatt a gondolatalakzatok közt tárgyalja. Vossius (1729 [1606]) több kér-désalakzat között taglalja az ¡πορία, azaz a dubitatio alakzatát.

A szakirodalom tehát szó- vagy gondolatalakzatnak tartja a dubitációt, és ez-zel kapcsolatban ellenvélemény elvétve van. Az egyik J. Soltészé, aki a kétke-dést, a bizonytalanságot, a töprengést kifejező kérdéseket valódinak tartja. Meg-okolása szerint azért, mert a kérdező „nem ad választ, mert nem tud” (1965: 193).