A dubitáció sajátos lényege a szakirodalomban

Az ókor óta ennek az alakzattípusnak nemcsak az elnevezése változott, hanem a fogalmi köre is. Ez szoros összefüggésben lehet azzal, hogy a dubitáció a tör-vényszéki gyakorlatban született, a későbbiekben viszont más szövegtípusokban is megjelenve, más tartalommal telítődött, mint kezdetben.

A kétely szimulálását emelik ki definíciójukban egyes retorikusok, mint Cice-ro is. Noha a dubitáció terminus technicust nem használja retorikájában, mégis a fogalom körülírásával félreérthetetlenül így jellemzi az ezt az alakzatot haszná-lót: „hogy habozni lássék, mit mondjon inkább és hogyan”¹⁸³ (Kr. e. 46: 40, 137).

Quintilianus is, aki a dubitáció lényegi jegyét a következőképpen summázza:

„A valóság hitelét erősíti a kétkedés, amikor színleléssel azt kérdezzük magunk-tól”¹⁸⁴ (9, 2, 19). Könyve másik helyén példákat idéz arra is, „mikor úgy teszünk, mintha nem tudnánk, mit mondjunk: Mi van még hátra? Talán kihagytam va-lamit?”¹⁸⁵ (9, 2, 60), „De ki is készítette ezeket a szobrokat? Mi is a neve?”¹⁸⁶ (9, 2, 61). Az utóbbi kérdéssel – Quintilianus magyarázata szerint – Cicero azt kí-vánta érzékeltetni, hogy Verres kép- és szoborgyűjtő szenvedélyével szemben őt nem érdeklik a műkincsek, még a művész nevére sem emlékszik. Tehát pszi-chikai okok miatt tartja fontosnak Quintilianus az ilyen típusú kérdéseket.

Révai is hasonlóan vélekedik, hiszen ezt írja: „mikor a szóló úgy tetteti ma-gát, mintha nem tudná, a sok közül mit mondjon, vagy merre forduljon” (1973 [1805]: 85 – mai helyesírással Sz. N. I.). Ezt a következő módon szemlélteti:

Miképpen szóljak hozzátok, nincs arra sem elég eszem, sem elég szavam: mivel még azt sem tudom, mi néven nevezzelek. Hazafiaknak-e? akik elállottatok hazátoktól. Vi-tézeknek-e? akik vezéretek ellen pártot ütöttetek, s hitetek szentségét megszegtétek. El-lenségeknek-e? Tettetekre, képetekre, ruháitokra, viseléstekre nézve hazafiaknak es-mérlek: szavatokból, tettetekből, szándéktokból, szívetekből ellenségeknek látlak.

183 Cicero: […] ut addubitet quid potius aut quo modo dicat.

184 Quintilianus: Affert aliquam fidem veritatis et dubitatio cum simulamus quaerere nos.

185 Quintilianus: […] cum quaerere nos, quid dicamus, fingimus: Quid reliquum est? et Num quid omisi?

186 Quintilianus: Et cum aliqua velut ignoramus: Sed earum rerum artificem, quem?

quemnam?

Zlinszky szerint is a habozás látszatát kelti az érdeklődés felébresztésére használt alakzat (1961 [1914]: 207). Egyik példájában a hős a fiktív kérdezett:

Mit csinálsz most Miklós? jaj, dehogy birsz vélek!

Ezer lelked volna, mégis megölnének.

(Arany János: Toldi. V.)

Lausberg a dubitatio lényegét abban látja, hogy „a beszélő saját álláspontjának hihetőségét (fides veritatis) megjátszott szónoki tanácstalansággal próbálja meg-erősíteni”¹⁸⁷ (1960: 776. §).

Plett is hasonlót állapít meg az Aporie-ról: benne „a beszélő megjátszott két-sége a szónoki feladatának teljesítését, alkalmasságát illetően” (1991 [1971]: 63) hangzik el. Illusztrálásra egy Schiller-idézettel szolgál:

Ki számolja a népeket, azokat ki nevezi meg, Akik vendégként itt megjelentek? ¹⁸⁸

Mások szintén a tettetést emelik ki meghatározásukban: Szabó–Szörényi: „szín-lelt kétkedés” (1988: 178); Mazaleyrat–Molinié: „a beszélő tetteti a habozást több lehetőség között”¹⁸⁹ (1989: 116). Molinié (1992: 120) erre szemléletes pél-dának látja Corneille Cid című drámája 1. felvonása 6. színéből Rodrigue híres stanzáit, amelyekben a hős több lehetséges magatartásforma közt hezitál: nem öl-ni meg Chimène apját, nem szégyeníteöl-ni meg a családját, öngyilkosságot követöl-ni el. Népote-Desmarres és Tröger is azt állítja: a dubitatióval a beszélő „szónoki ta-nácstalanságot tettet”¹⁹⁰ (1994: 972), illetve az óvatos tapogatózás és az ellentétes opciók említése jellemzi ezt az alakzatot; Schöpsdau szintén: „megjátszott ta-nácstalanság”¹⁹¹-ról beszél (1996: 446). Példát rá Cicero Pro Roscio Amerino be-szédéből vesz:

Miről panaszkodjam először, vagy elsősorban melyik ponttól induljak el, bíró úr, vagy milyen segítséget kérjek és kitől? Hagyatkozzon a könyörgésem a halhatatlan iste-nekre, vagy a római népre, vagy önre, aki jelenleg a legfőbb hatalom gyakorlója?

Van olyan kutató is, aki dramatizáló eszköznek látja, például Fónagy, hiszen az addubitatio lényegét így summázza: „A szónok, az író, a költő önmagával foly-tatott párbeszéddel dramatizálja a kételyt, a habozást” (1970: 59). Gáspári is ezen a véleményen van (1987: 102, 2003: 78).

Valódi habozás, zavar kifejezési eszközét látják a dubitációban viszont más retorikusok és stilisztikusok. Fouquelin például ezt állítja: az addubitation

187 Lausberg: Die dubitatio besteht darin, daβ der Redner die Glaubwürdigkeit (fides ve-ritatis) seines eigenen Standpunktes zu kräftigen sucht durch die gespielte rednerische Hilflosigkeit.

188 Plett: […] gespielter Zweifel des Sperchers an seiner Eignung zur Bewältigung der rednerischen Aufgabe. […] Wer zählt die Völker, nennt die Namen, / Die gastlich hier Zusammenkamen? (Schiller, „Die Kraniche des Ibykus”)

189 Mazaleyrat–Molinié: […] un locuteur feint d’hésiter entre plusieurs orientations.

190 Népote-Desmarres–Tröger: […] indem er rednerische Hilflosigkeit vortäuscht.

191 Schöpsdau: […] gespielte Hilflosigkeit.

mutatja és kifejezi a zavarban lévő és kételkedő ember érzését”¹⁹² (1990 [1557]:

375). Az erre hozott egyik példája prózából való:

Mert mit tegyek? Hagyjam el Karikleát, mielőtt ő megtalálta volna Teagenészét? Ó istenek, ez nekem túl súlyos dolog lenne és túl nagy bűn. Tehát követnem kell őt, és ve-le menni keresni Teagenészt?¹⁹³

A másik az Aeneisből Dido gondolatait, töprengését tartalmazza:

Jaj, de mit is teszek én? újfent próbáljam előbbi Gúnyolt kérőim, vagy tán a nomádokat ismét, Ott esedezzem, bár nem kellettek soha férjül?

Vagy bárkáikat, Íliumot kergetve, a teucrok Kényének magamat kitegyem?

(IV, 534–547. Ford. Lakatos István)

Crusius szerint akkor használjuk a dubitációt: „Amikor azt jelezzük, hogy vala-miben kétségeink vannak, és valamit nem tudunk, απορία, διαπόρησις”¹⁹⁴ (1564: 301). A következő példákat hozza fel rá:

Ebben az időben legnagyobb mértékben szegült szembe az állammal. A consulok osto-baságáról vagy rosszindulatáról kell-e beszélni, vagy mindkettőről?

Így táncolsz őrült módon, pedig beszélni kellene? Kiket sirassak inkább kettejük közül? A hajadon nőket vagy a férjezetteket? Ezek szüzességük, emezek házastársi tisztaságuk elvesztésével térnek vissza. És még ha néhányan testükkel nem is vétkez-tek, ámde lelki romlást szenvedtek el.

Keckermann meghatározásából is az érződik, hogy a dubitáció valódi kétely megfogalmazására alkalmas: „A dubitatio olyan alakzat, mellyel egy olyan dolog biztos voltát, mintegy eldöntését fejezik ki, melyet érzésekkel kellett volna fel-fogni, illetve megoldani”¹⁹⁵ (1618: 217).

Vossius is hasonlóképp ad jellemzést a vizsgált alakzatról: akkor használjuk,

„amikor nem tudjuk, mit kell mondanunk vagy tennünk”¹⁹⁶ (1729 [1606]: 84).

Példát rá Cicero Pro Ligario beszédéből idéz:

Nem tudom, hogy hová forduljak.¹⁹⁷ Illetve Vergilius Aeneiséből:

Mondjam-e vagy hallgassam-e el?¹⁹⁸ (III, 39. Ford. Lakatos István)

192 Fouquelin: […] montre et exprime l’affection d’un homme perplexe et douteux.

193 Car que ferai-je ? abandonnerai-je Chariclée avant qu’elle ait recouvré son Théa-gène ? Ô dieux, ce me serait chose trop griève, et quand un trop grand péché: le dois-je donc suivre, et avec elle aller chercher Théagène ?

194 Crusius: Cum dubitare et nescire nos aliquid significamus, ¡πορία, διαπόρησις.

195 Keckermann: Dubitatio est figura, qua exprimitur certitudo et velut deliberatio quae-dam eius, quod affectu comprehendi vel expediri debebat.

196 Vossius: […] cum dicimus nescire nos, quid dicere, vel agere debeamus.

197 Cicero: Itaque, quo me vertam, nescio.

198 Vergilius: Eloquar, an sileam?

Fontanier nagyon szemléletesen festi le a kétségek között hánykódó ember lelki-állapotát: „A dubitatio […] annak a léleknek a határozatlansága, kínos és kegyet-len bizonytalansága, amely a szenvedély hevessége által különböző és elkegyet-lentétes irányba taszítva, nem őrizve meg eléggé sem a szabadságot, sem az értelmet a gondolkodásra és az elhatározásra, hol egyik, hol a másik dolgot akarja, vagy jobban mondva, nem tudja, hogy mit akar, de azt sem, mit nem, és csak ellent-mond magának, és valami módon folyamatosan önmagával csatázik”¹⁹⁹ (1977 [1821]: 444–445). A szerző egyik példája remekül tükrözi a bizonytalan magatar-tást. Eszerint Orosmane kételkedik Zaïre hűségében, emiatt bosszút is akar rajta állni, meg nem is, ezért ugyanabban a pillanatban adja ki és vonja vissza a paran-csot, hogy öljék meg a hűtlent. Ez a szövegrészlet a dubitation nem kérdő formá-jú típusát szemlélteti. A kötet másik illusztrációja, a Racine Andromakhé című drámájából való azt mutatja, hogy Hermione abban a hiszemben, hogy Pürrhosz elhagyta, még nem tudja, hogy Oresztésznek megparancsolja-e, hogy ölje-e meg bosszúból:

Mit tettem? Hol vagyok? Mit tegyek ezután még?

Mily szenvedély fog el? Agyam bús tűz gyanánt ég.

Futkosom, céltalan járom e palotát.

Csak tudnám, hogy szivem gyűlöl-e vagy imád?²⁰⁰ (V, 1. Szabó Lőrinc ford.)

Ez a drámarészlet véleményem szerint nem azonos típusú kérdésekből áll. Az eredeti szöveg első négy kérdése (a fordításban csak három) felfogható meg-játszott tanácstalanságnak és tanácsért a közönséghez fordulásnak, viszont a Mily szenvedély fog el? Csak tudnám, hogy szivem gyűlöl-e vagy imád? kérdésekre a külső szemlélő választ nem adhat, tehát valódi kétségek közt gyötrődik a hős.

Szvorényi meghatározásából arra lehet következtetni, hogy a valódi tanácsta-lanság kifejezését látja a dubitatióban: „A kétkedés (dubitatio) alakzat, miszerint az érzelmeitől elfogult – mintha tárgyának miségét vagy nagyszerűségét fel nem foghatná – szót nem lel ’s habozva tűnődik: mit mondjon, itéljen vagy tegyen? pl.

Vagy néma holtak közt járok-kelek?

Mindütt kisértetes mély hallgatás van, Hol állok én? … élőknek csarnokában?

A’ tárgyak újak ’s még is régiek! Garay” (1851⁵: 44).

Laky Fontanier-hez hasonlóan vélekedik a dubitációról, mert szerinte rajta „a szónok vagy író azon helyzetét értjük, melyben a lelke előtt lebegő eszmék

199 Fontanier: La Dubitation […] est cette irrésolution, cette incertitude pénible et cruelle d’une âme qui, poussée en sens divers ou contraires par la violence de la passion, et ne conservant ni assez de liberté ni assez de raison pour réfléchir et se décider, veut tantôt une chose, tantôt une autre, ou, pour mieux dire, ne sait ni ce qu’elle veut ni ce qu’elle ne veut pas, et ne fait que se contredire, et en quelque sorte que se combattre continu-ellement elle-même.

200 Où suis-je ? Qu’ai-je fait ? que dois-je faire encore ? / Quel transport me saisit ? Quel chagrin me dévore ?

lönfélesége miatt nem tudván magát a választásra elhatározni, azokat egymással összehasonlítva s önmagától kérdezősködve, mintegy mérlegeli” (1864: 55). Erre alkalmas példát lát a szerző a Szt. Ágnesről szóló szövegrészletben:

De ugyan mit kellene dicséretéből, mint köznapit mellőzni? mit, mint magasztosat ki-emelni?... Őszinteségét hirdessem? igaz, ez benne kitűnően ragyog, de mintha az erősség túlhaladná. A lelki erőt tegyem előbbre?... de az igazságosság nem engedi ne-ki az elsőséget. Vagy a mértékletességet? igaz, hogy ez a legdrágább ékszer, de a böl-csesség fényesebbnek tetszik. A bölböl-csességet? mértékletességgel egyesülve ez is dicsőbbnek tartatik; – lelke csendes munkásságát magasztaljam? nincs nála tevéke-nyebb; – vagy foglalkozását? nincs ennél átgondoltabb; – vallását? az legszelídebb; – szelídségét? az meg legvallásosabb; takarékosságát? verseng az a bőkezűséggel; – bőkezűségét? mérkezik a takarékossággal; – mindkettőt kiemeljem? de az alázatosság sem akar mellőztetni. Ezt fogom tehát hirdetni? úgy de e meg soha sincs magasztos-ság nélkül.

Burton is hasonlóan ír a dubitációról: „Tanakodás, mintha a beszélőnek kételyei lennének valami felől”²⁰¹ (2003).

Szathmári a kételkedésnek hangot adáson kívül a figyelemkeltés eszközét is látja ebben az alakzatban, amikor így foglalja össze a kételkedés (lat. dubitatio) lényegi sajátosságát: „Az író kételkedő kérdéseket tehet fel mondanivalójával kapcsolatban, hogy még jobban felkeltse iránta az érdeklődést. Pl.: »Volt egy falu – nem tudom, hol, Abba lakott – mondjam-é, ki?« (Arany: A bajusz.)” (1961:

463, 2004: 99). A kutató egyben a kérdő mondat szócikkére is utal, nyilván a sti-lisztikai célú kérdések közül a tűnődő kérdésre, amelyet így határoz meg: „A köl-tők, írók megéreztetik általa az olvasóval azt a gondolatot, amely elemi erővel ra-gadja meg lelküket, s amely a kérdések sorát ébreszti fel bennük tépelődésük, tűnődésük közben. Az ilyen kérdés hatásos eszköze a gondolatok továbbfűzésé-nek is. Pl.: Nem kérdem én, hogy mi leszek? Csak azt mondd meg, hogy mi vagyok S miért vagyok?... Magáért születik az ember, Mert már magában egy világ? Vagy ő csak egy gyűrűje Az óriási láncnak, Melynek neve emberiség?

Éljünk-e önnön öröminknek, vagy sirjunk a siró világgal? – (Petőfi: Világossá-got!)” (1961: 462–463, hasonló még: 2004: 99).

Egyes szerzők egyszerre látják a dubitációban a valódi és a színlelt tanács-talanságot. Lamy szemléletesen festi le a kételyek között hányódó embert, akinek a bizonytalanságait mutató alakzatok a „kétség” kifejezői: „A szenvedélyek hul-lámzásai nem kevésbé változók és szeszélyesek, mint a nyugtalan tenger habjai:

így tehát azok, akik ezeknek átadják magukat, örökös nyugtalanságban élnek.

Hol akarnak valamit, hol nem akarnak. Tervet készítenek, és azután felhagynak vele; helyeslik azt, és majdnem ugyanabban az időben elvetik. Egyszóval, a szen-vedélyük hullámzásainak ingatagsága elméjüket különböző végletekbe taszítja.

Ez folyamatos határozatlanságban tartja őket, és játszik velük, ahogy a szelek

201 Burton: Deliberating with oneself as though in doubt over some matter.

szanak a tenger hullámaival”²⁰² (1998 [1975]: 191). A szerző szép példának látja erre az Aeneisből Dido gondolatait arról, hogy mit kell neki csinálnia, mert Aeneas elhagyta őt (IV, 534–547). – Ugyanakkor egy másik helyen Lamy így ad-ja okát a dubitáció használatának: „Az ember néha kételkedést színlel azért, hogy rávegye azokat, akiknek beszél, hogy tekintettel legyenek olyan igazságokra, amelyekre nem fordítanak figyelmet”²⁰³ (1998 [1975]: 192). Erre példának Ézsa-iás szavait hozza fel, amelyek a zsidókat az isteni gondviselésre emlékeztetik:

Hol van, aki a tengerből kihozta nyájának pásztorát? Hol van, aki belé öntötte szent lelkét? Hol van, aki dicső karjával megragadta Mózes jobb kezét? Kettéhasította előt-tük a vizet, örök nevet szerezve magának. Átvezette őket a mély tengeren, mint a lovat a pusztán; meg sem botlottak.

Véleményem szerint nyilvánvalóan különbözik a két példa jellege: Dido tudja na-gyon jól, hogy mit fog csinálni, mert már előbb megszületett benne az elhatáro-zás, csak meg akarja erősíteni magát a szándékában, ezért azokról a különféle döntési lehetőségekről beszél, amelyeket megtehetne. De éppen ezzel az a célja, hogy maga számára is igazolja, csakugyan a halál az egyedüli út számára. Tehát az önmagának feltett kérdései a szimulált tanácstalanság jelei. Ézsaiás szavai csak látszólag felelnek meg a megjátszott határozatlanság feltételének, valójában emlékeztető célzattal hangzanak el, hiszen mind a beszélő, mind a zsidók kizá-rólag Isten szabadító akarataként értelmezték az Egyiptomból való megszabadu-lásukat.

Matuschek szerint a szónok valódi vagy állítólagos zavartságát jelzi kérdéssel (1992: 826). Erre illusztrációként a szócikkíró egy cicerói mondattal szolgál, amelyet Quintilianus óta sok retorikakönyv említ. Klasszikus német példát pedig Schiller Stuart Mária című drámájából idéz a kutató:

Hogyan kezdjek hozzá, s a szavakat Mint használjam okosan, hogy szívét

Felségednek meghassam, s meg ne sértsem! ²⁰⁴ (Ford. Kálnoky László)

Szerdahelyi a habozás, a töprengés kifejezése mellett vitahelyzetben hatásosnak ítéli a színlelt kétkedést. Utóbbira példaként Vörösmarty versét idézi:

Miért e lom? Hogy mint juh a gyepen

202 Lamy: Les mouvements des passions ne sont pas moins changeants et inconstants que les flots d’une mer agitée : ainsi ceux qui s’y abandonnent sont dans une perpétuelle in-quiétude. Tantôt ils veulent, tantôt ils ne veulent pas. Ils prennent un dessein, et puis ils le quittent ; ils l’approuvent, et ils le rejettent presque en même temps. En un mot, l’inconstance des mouvements de leur passion pousse leurs esprits de différents côtés.

Elle les tient suspendus dans une irrésolution continuelle, et se joue d’eux comme les vents se jouent des vagues de la mer.

203 Lamy: On feint quelquefois de douter, afin d’obliger ceux à qui l’on parle de consi-dérer les vérités auxquelles ils ne font point d’attention.

204 Schiller: Maria Stuart III, 4: Womit soll ich den Anfang machen, wie / Die Worte klüg-lich stellen, daβ sie Euch / Das Herz ergreifen, aber nicht verletzen!

Legeljünk rajta? S léha tudománytól Zabáltan elhenyéljük a napot?

(Gondolatok a könyvtárban)

Tűnődésnek hangot adónak is tekintik egyes stilisztikusok a dubitációt. Névy pél-dául ezt az elnevezésben is érzékelteti: „tűnődő vagy kétkedő kérdés” (1887: 86).

Szathmári pedig nem azonosítva a dubitációval a tűnődő kérdést, a köteteibe mindkettőt felveszi (1961: 462; 2004: 99).

In document A KÉRDÉSALAKZATOK RETORIKÁJA ÉS STILISZTIKÁJA (akadémiai doktori értekezés) (Pldal 177-183)