Az interrogáció fogalmi tisztázatlanságának jelei a szakirodalomban A legnagyobb szakirodalma az interrogációnak (retorikai, retorikus, költői,

szó-noki kérdésnek) van. Ez több okra vezethető vissza, például arra, hogy ez a leg-gyakoribb kérdésalakzat-típus, ezenkívül az interrogációt sokan nagy halmazként

176 Stenström: […] all three types of <question> can be used as a cover for other con-versational needs, as indirect speech acts.

177 Stenström: <Identification questions> should be kept separate from so called rhe-torical questions which are also generally expressed by a WH-interrogative.

fogják fel, és a fogalma alá vonnak mindenféle kérdésalakzatot, illetve a többi alakzattal a szakirodalom csak kevesebbet foglalkozik.

A római szónoklattanok bizonyítják, hogy a retorika tudománytörténetének kezdeti állapotában több műszó is (erotéma, interrogatio, percontatio, quaesitio, quaesitum stb.) használatos volt egymás mellett a vizsgált alakzat megnevezé-sére. Ezek közül az utókor a külföldi szakirodalomban többnyire az interrogá-cióval vagy a retorikai kérdéssel azonosítja a vizsgált alakzatot.

A magyar szakirodalomban kezdetben a latin terminológia hatására az „inter-rogatio” megnevezés volt használatos, később nyilván a magyarítás szándéka mi-att keletkezik a „költői”, illetve a „szónoki kérdés”, sőt egyszerűen a „kérdés”

terminus technicus. Ezek az említett megnevezések hol fedik egymást, tehát egy-más szinonimáiként használatosak, hol egyegy-más alá rendelődnek, hol teljesen füg-getlenek egymástól. Az alakzatot interrogatio latin terminussal is megnevezi Szvorényi (fölkérdezés 1851: 44), Laky (1854: 99, 1864: 57), Névy (1887:86), Szabó–Szörényi (1988: 177); megkülönböztető jelző nélkül csak kérdésnek mondja Weber (1930: 67), Terestyéni (1960: 185); három megnevezést (kérdés, interrogatio, szónoki kérdés) hoz rá Lengyel (1974: 74); szónoki vagy költői kérdés kettős elnevezésben használja Fischer (1981: 76), Szathmári (1961: 463);

kérdés és interrogatio formával említi meg Négyesy (1895: 205), Zlinszky (1961 [1913]: 207); költői kérdésként külön néven tartja számon Fábián–Szathmári–

Terestyéni (1958: 258–260); hol szónoki, hol költői kérdésre hivatkozik Rácz (1961: 228; 1980: 1148); csak a szónoki kérdés megjelölést használja Pléh (1980:

163); Ladányi cicerói kérdésnek minősíti (1962: 190); Károly Sándor egy helyen szónoki (1962: 41), más helyen retorikai kérdésként említi (1964: 77) a különben szó szerint azonos szövegkörnyezetben; J. Soltész nem valódi kérdésnek jelöli meg (1965: 194); Fónagy azonosítja a szónoki és a költői (1979: 185), sőt a cice-rói kérdést is (1979: 428); Gáspári költői kérdésként jelöli meg, de megjegyzi:

„szónoki vagy cicerói kérdésnek is nevezi a retorika” (1989: 95); Martinkó a szó-noki és a retorikai kérdést azonosítja, a költői kérdést azonban nem, viszont azt állítja, hogy „ironikus modorban a szónoki kérdést is nevezik költői kérdésnek”

(1992b: 656); Kiefer megfogalmazásából mellérendelő fogalomnak tűnik „a cice-rói és a retorikai kérdés” (1983: 221); Péter Mihály a Kiefer által cicecice-rói és reto-rikai kérdésnek mondottat egyik helyen szónokinak (1991: 154) nevezi, a másik helyen már szónoki (vagy költői) kérdésnek, vagyis azonosítja ezt a négy elneve-zést; költői, szónoki kérdésnek és interrogációnak mondja Szerdahelyi (1995:

287); Kocsány a retorikus, illetve a retorikai kérdés fogalmat használja (1997, 2001); retorikai kérdést említ Pólya (1995: 36) és Kugler (2000: 384); Szathmári a kérdés (interrogatio) alfajának tekinti a költői, szónoki vagy retorikai kérdést (2004: 99).

Az elnevezések többsége azt sugallja: ez a kérdéstípus nem a mindennapi be-széd szokásos velejárója. Hiszen a szónoki azt jelenti: ’szónokokra jellemző, szó-nok által használt’, a költői ’költőre jellemző, a költői művekben szokásos’, reto-rikai ’szónoklattal kapcsolatos’. Noha a retorikus ’retoreto-rikai’ jelentésű az Idegen szavak és kifejezések szótára (1973) szerint, de köztudott az is, hogy az idegen

szóba besugárzó jelentéstartalom miatt mégsem válik a ’retorikai’ szemantikai ekvivalensévé, mert pejoratív stílusminősítés kapcsolódik hozzá. Sok esetben kü-lönben mintha maguk a kutatók is hatása alá kerülnének e megnevezések elsőd-leges jelentésének, hiszen a szónoki kérdést úgy határozzák meg, mint a szónok-latban használatos elavult formát (Martinkó 1992b: 656), a költői kérdést pedig elsősorban a szépirodalmi szerepében elemzik, hiszen Fónagy így ír a költői kér-désről: „A költő egyfelől sűrítésre, nagyobb kifejezőségre (→ expresszivitás) tö-rekszik (→ költői nyelv)” (1979: 426). Holott teljesen igaza van J. Soltésznak, hogy „a szöveg élénkítésére, változatosabbá, fordulatosabbá tételére” szolgáló szónoki kérdések „nem is igen érdemlik meg a »költői« vagy »szónoki kérdés«

elnevezést, mert hasonlók a köznyelvben is akárhányszor előfordulnak” (1965:

193).

Az elnevezésbeli sokféleség azt is jelenti, hogy a terminológia együtt jár a fo-galmi körök terjedelmének változó meghúzásával, és nyilvánvalóan ennek a hát-terében az interrogáció fogalmával kapcsolatos tisztázatlanság bújik meg.

Az ókorban még nem volt meg az igény a kérdésalakzat-típusok éles fogalmi szétválasztására. De különben a későbbi fogalommagyarázatokban is nemegyszer belefér az interrogációnak a ’feleletet nem váró’ értelmezése mellé az is, hogy választ adó (Pintér 1925: 45; Fischer 1981: 76; Martinkó 1992b: 656).

Nem egyszer nem választják szét a szerzők a kérdésalakzatok típusait. Így jár el Zlinszky is, aki a következőt állapítja meg a kérdésről (interrogatio): „[…]

művészi célja nem a tudakozás, hanem a figyelemgerjesztés. A költő rendszerint maga nyomban megadja rá a feleletet is” (1961: 207). A stilisztikus tehát minden kérdésalakzat-típust az interrogáció név alatt foglal össze. Ezt igazolják a példái, amelyek közül egy sem tartható interrogációnak, hanem vagy szubjekciónak, hi-szen ellenvetéssel megvalósuló kérdés-felelet:

Hát Miklós nem örült a váratlan kincsen?

Hogy ne örült volna, abból semmi sincsen.

(Arany: Toldi X.) vagy raciocinációnak:

Ki áll amott a szirttetőn, [...]

Az esti fénysugárnál?

Hunyadi ő, az ősz vitéz.

(Czuczor Gergely: Hunyadi)

Változó az interrogáció besorolása is rendszerezésekben. A retorikai kérdést álta-lában alakzatnak minősítik, de egyes kutatóknál figura mivolta is megkérdőjele-ződik (Bally 1951 [1905]: 269; J. Soltész 1965: 193). Cornificius szóalakzatnak (Kr. e. 86–82: 4, 15, 22) tartja, de többnyire a gondolatalakzatok közé sorolják (Cicero Kr. e. 56: 3, 53, 202–205; Quintilianus 94–95: 9, 2, 6; Szvorényi 1851:

67; Mitrovics 1878: 201; Névy 1887: 86; Négyesy 1895: 205; Weber 1930: 67;

Lausberg 1960: 766–779. §; Lengyel 1974: 74; Ueding–Steinbrink 1986; Reboul 1991: 140; Robrieux 1993: 79; Göttert 1994: 60), ritkábban a mondatalakzatok-hoz (Fónagy 1979: 184; Gáspári 1989: 95), a stílusalakzatokmondatalakzatok-hoz (Fontanier 1977

[1821]), a gerjedező alakzatokhoz (Laky 1854: 99), a képző erőre szolgáló alak-zatokhoz (Révai 1805), a stilisztikai célú alakalak-zatokhoz (Szathmári 1958, 1961, 2004), illetve a retorikai alakzatokhoz (figures rhétoriques) számítják (Todorov 1967: 108), ezenkívül a pragmatikus alakzatokhoz (Gáspári 1996), a makrostruk-turális alakzatokhoz (Molinié 1992). Corbett–Connors (1999 [1965]) és Cohen szerint viszont trópusként értelmezhető (1979: 123). Bár a μ csoport létrehozza a Rhétorique générale-ban (1970) az alakzatok rendszerét, azt a „négyzethálót”, amelyben a nyelvi szintek és a műveletek metszéspontjában az alakzatok elhe-lyezhetők, ám nem tünteti fel az alakzatok (figures) sorában az interrogációt. Ha-sonlóképp Van Dijk rendszerezésében (1980) sincs helye.

A kutatók egyetértenek abban, hogy az interrogáció nem valódi kérdés, csak formális, azaz álkérdő mondat – akár azért, mert mind a beszélő, mind a hallgató tudja a választ, akár azért, mert a kérdező önmagától kérdez –, funkciója ugyanis nem a tudakolás, hanem a figyelemfelkeltés. Ugyanakkor a kutatások azt is jel-zik, hogy több okból is érdemes óvatosan bánni az interrogáció és az álkérdés azonosításával. Egyrészt mint minden funkcióját változtatott mondatból, így a kérdő mondatból sem törlődik teljesen a kommunikációban az ősi szerep: a tuda-kolódás, így megőriz valamit – a ’tudni akarom, hogy...’ komponenst – eredeti szemantikai szerkezetének egy részéből (Péter Mihály 1991: 157), azonkívül a modern logika álláspontja szerint pragmatikai szempontból egyáltalán nem ál-kérdés. Az interrogáció pragmatikai megítélése nem egységes ebből a szempont-ból: Ladányi (1962: 1919) valódi kérdésnek, Kiefer (1983: 222) álkérdésnek tart-ja. Érdekes összevetni Ladányinak és Kiefernek arra a beszédhelyzetre vonatkozó megállapításait, amelyben mind a kérdező, mind a kérdezett ismeri a választ. Az előbbi kutató szerint az ún. cicerói kérdések típusa „szemantikailag ugyan álkér-déseket foglal magában, pragmatikusan azonban valódi kérdéseknek tekinthetők”

(1962: 191), Kiefer viszont éppen pragmatikai szempontból nem tekinti ezeket valódi kérdéseknek. Ladányi érvei a következők: „Igaz ugyan, hogy kérdező és kérdezett egyaránt ismeri a választ. Valamilyen módon azonban különbözőkép-pen ismerik azt. A figyelmeztető kérdésnél pl. a válasz a kérdező tudatában jelen-való, míg a kérdezettnek éppen a hozzá irányított kérdés által tolul a tudatába, emlékezetébe, s ezzel szuggesztíven és promotívan hat reá. Ugyancsak ismeri a hallgatóság a szónok által feltett cicerói kérdés válaszát. De a tény, kérdés alak-jába öltöztetve, patetikusan kimondva emocionálisan felerősíti azt, ami különben tudott, s ezzel kiingerli a felelet hangos és hangsúlyozott kimondását (vagy el-gondolását). Ezért a szónok (a kérdező) pragmatikus pozíciója mindig különbö-zik a közösség pozíciójától, mert a szónok szándékosan-tervszerűen hozza létre a hallgatóságban a kívánt reakciót” (1962: 191). Kiefer viszont így érvel: mivel mind a beszélő, mind a hallgató tudatában van annak, hogy a másik ismeri a vá-laszt, a „kérdés nem értelmezhető valódi kérdésként, hiszen a kérdésnek megfele-lő logikailag nyitott struktúra már lezárult a kérdés elhangzásakor” (1983: 221).

A retorikák az alakzat fogalmát használják az interrogációra, a stilisztikák vi-szont a retorikától való függetlenedés jeleként többnyire nem alakzatként, hanem stílussajátságot eredményező mondatfajtaként tárgyalják. A modern interrogatív

formális logika ítéletnek tartja a retorikai kérdést, a hermeneutikai filozófiában álkérdésként, a pragmatikában funkciófordulásként, a beszédaktus-elméletben in-direkt illokúciós tettként, az inferenciaelméletben konverzációs implikatúraként értelmezik.

Az irodalmi lexikonok által rögzített fogalomértelmezések között sok ellent-mondás van a szónoki, a költői és a retorikai kérdés azonosítása, illetve szembe-állítása miatt. Az irodalomtudományi értelmezések – alapvetően a retorikához kötöttségük miatt – nem igazán hoznak újszerű elemeket, sőt miközben erőtel-jesen kidomborítják az alakzatok szépirodalmi szerepét irodalmi példák illusztrá-lásával, ugyanakkor a köznyelvi előfordulás figyelmen kívül hagyása miatt még a retorikához képest is szűkebben értelmezik a problematikát, valamint mindenféle kérdésalakzat-típust szónoki vagy költői kérdésként említenek.

Az interrogáció akusztikumával kapcsolatban megoszlanak a vélemények.

Lausberg a hangoztatásának viszonyítási pontjaként a kijelentő mondatot jelöli ki (1960: 380). Ugyanezt vallja Ladányi (1962) és Gáspári is (2001: 21; 2003: 95).

Fónagy a felkiáltó mondat ereszkedő hangmenetével rokonítja (1967: 294), Ko-csány az interrogáció különleges intonációját az eső befejezésben látja (1997:

252), Bartók ellenben az egyenletesen emelkedést véli jellemzőnek (1978: 102).

A retorikusok többsége azt állítja: nem várunk választ az interrogációra, ugyanakkor mégis nem egy retorikus említi a választ (Szilágyi 1992; Martinkó 1992b), holott a válasz emlegetése csak két esetben indokolt: a valódi kérdés kapcsán, vagyis amikor a hallgató feleletet ad, vagy a kérdésalakzatok közül a szubjekció, a raciocináció használatakor, azaz akkor, mikor a kérdést feltevő ma-ga meg is válaszol a kérdésére, vagyis áldialógust teremt. Az interrogációban ugyanis nem a válasz implikálódik, hanem magának a kérdésnek van olyan im-plicit jelentése, amelyet mind a beszélő, mind a hallgató azonos módon értelmez.

De az interrogáció jelentése és egy esetleges válasz egybe is eshet: a Ki lát az emberek fejébe? jelentése és a rá adható felelet: ’Senki sem lát az emberek fejé-be’, de eltérő is lehet: a Miért nem jössz már? rejtett jelentése álkérdésként:

’Gyere már!’, a válasz sokféle lehetne (és ezzel át is minősülne valódi kérdéssé, mintha információt tudakolna a kérdező): Úton vagyok; vagy: Megyek már, de csúcsforgalom van; vagy: Mert lekéstem a vonatról. stb. Emiatt azt gondolom, hogy nem azt célszerű hangoztatni, hogy „a válasz ismert mind a beszélő, mind pedig a hallgató számára, és mindketten tudják ezt egymásról” (Kiefer 1983:

221), hanem az implicit jelentés ismeretéről kellene beszélni. A bennfoglalt je-lentés függvénye a kontextuális-pragmatikai implikációnak, világtudásunknak (Kocsány 1997: 256), a szövegkörnyezetnek (J. Soltész 1965: 194; Kocsány 1997: 256), a kérdés tartalmának (J. Soltész 1965: 194), illetve ezek összhatásá-nak. A kommunikáló felek ezt olyan evidenciának tartják, amelyet nem kell ex-plicitté tenni, ebből következik, hogy az interrogációra nem várunk választ.

Valójában tehát nem a válasz tudásáról van szó, mert az interrogáció éppen nyelvi megformáltsága révén nem is igényel választ, hiszen megállapításként, felszólításként, felkiáltásként, óhajtásként értelmezi a befogadó.

Az interrogáció szerepét, használatának célját különbözőképpen jelölik ki a szakirodalomban: „stilisztikai célú” (Szathmári 1961: 462), „stiláris értékű” (Ká-roly Sándor 1964: 77), „esztétikai funkciójú” (Fónagy 1979: 426; Gáspári 1989:

95). Az „esztétikai” jelző túlságosan leszűkítő jelentésűnek tűnik, hiszen mivel nem minden interrogáció (És még te beszélsz?) tölt be esztétikai szerepet, ezért kizárni látszik a nem esztétikai célzatúakat, a köznyelvieket.

A szaktudományos vizsgálatokkal kapcsolatos problémák alapvetően abból erednek, hogy a tudományágak – a retorikák kivételével – nem különítik el egy-mástól a kérdés alakzatait, mindet a retorikai/retorikus/szónoki/költői kérdés fo-galma alatt vonják össze. Márpedig ezek többnyire világosan szétválnak a be-szédszituációban és szövegkontextusban.

2. AZ INTERROGÁCIÓ FUNKCIONÁLIS ÉS PRAGMATIKAI SZEMLÉLETŰ ÉRTELMEZÉSE