Az interrogáció szerepe és hatása

Az interrogációhoz sokféle stiláris értékű funkciótöbblet társulhat: nyomósítás, a monológ élénkítése a dallam változatossá tételével, a stílus expresszív értékének növelése, érzelmileg színezett stílus kialakítása, emotív-promotív többlet, főként emelkedettség révén retorizáltságra törekvés. Az interrogáció expresszivitása szorosan összefügg a formájával, és mivel a tagadás affektivitása erősebb az állí-tásénál, ezért gyakori a tagadással kifejezett állítás. A beszélt nyelv sokszor köz-helyes fordulatai bizalmas hangnemet ütnek meg: így interrogációi lehetnek pejo-ratívak, ironikusak, tréfásak is.

Ez a kérdésalakzat információt sugalló szerepű, még ha ezt kérdő formában teszi is. Bizonyíték rá Kölcsey Ferenc következő két kérdése:

Nem törvények oltalmára s nem törvényeken ejtett sérelmek ellen szólalt-e fel minden időben? Engedte-e magát ezen hazafi kötelessége teljesítésétől akár ország színe előtt tett fenyegetés, akár szép szavak által valaha elmozdíttatni?

(B. Wesselényi Miklós védelme)

Kétségtelen ennek a kérdésnek a jelentése a mondatfajta- és modalitásváltás kö-vetkeztében, illetve a logikai minőség ellentétbe fordulása, valamint az ezzel járó funkcióváltás miatt: ’Minden időben a törvények oltalmára s a törvényeken ejtett sérelmek ellen szólalt fel. Nem engedte magát ezen hazafi kötelessége

teljesítésé-től akár ország színe előtt tett fenyegetés, akár szép szavak által valaha elmoz-díttatni.’

Mégis döntően retorikai-stilisztikai szerepe gyakoribb és lényegesebb is infor-mációt sugalló voltánál. Ez szerves kapcsolatban áll céljával: a befogadónak az együttgondolkodás révén való egyetértését akarja kiváltani. Például a Bibliában a hitbeli meggyőzést szolgálja:

Mert micsoda reménysége lehet a képmutatónak, hogy telhetetlenkedett, ha az Isten mégis elragadja az ő lelkét? Meghallja-é kiáltását az Isten, ha eljő a nyomorúság reá?

(Jób könyve. 27, 8–10.)

Az interrogáció mind a neki megfeleltethető kijelentéssel, mind a valódi kér-déssel szemben érzelmi többletet mutat. Nyelvi viselkedésünk hű megjelenítője-ként azt vetíti elénk, hogy alapvetően negatív érzelmeink kifejezésére élünk vele:

méltatlankodás, bosszankodás, rosszallás, felháborodás, türelmetlenség, szemre-hányás, harag, sértődöttség, megrovás, tiltakozás, káröröm jele stb.

Csodálkozást is kifejezhet:

TEPSIFUNDUM. Teremtőm! Mik vannak?!

(Páskándi Géza: Diákbolondító) Csodálkozással vegyes felháborodást:

SAS. Jaj, miket beszélsz?!

(Szakonyi Károly: Honkongi paróka)

Főleg bosszúságot, felháborodást vagy kárörömet szuggerál közlés értékű tagadó alakú kérdésben el nem váló igekötő előtt:

Nem megmondtam?! (ÉrtSz.)

Szigorú, sürgető parancs nyomósításakor azt jelzi az interrogáció, hogy nem ma-rad megtorlatlanul a parancs megszegése:

Nem hallgatsz el? Nem teszed le rögtön azt a kést?! Nem takarodsz innen?!

Az élőbeszéd fordulatait is megörökítheti vele a szerző:

M^ARA. Igen? Na ne mondd?!

(Szakonyi Károly: Honkongi paróka)

Az interrogáció stilisztikai értéket növelő eszköz, mert hatásosabb a kérdés, mint a felszólítás, hatásosabb a tagadás, mint az állítás, és hatásosabb az interrogáció intonációja, mint a valódi kérdésé, valamint a kijelentésé. Retorikus szerepének dominanciája az agitatív tartalmú szövegekben feltűnően megnő, mint például a következő reklámban:

Miért ne élvezné Ön is országszerte csaknem 200 étteremben a HVG-klubkártya elő-nyeit?

Meibauer rendszerezése, amely az interrogációk nyelvi elemeit retorikusságot létrehozókra, erősítőkre, illetve pusztán azt jelölőkre osztja fel, elméletben tiszta képletűnek tetszik. A gyakorlatban azonban a retorikusságot csupán jelzők nem különíthetők el egyértelműen a magyar interrogációkban, mert nyelvi elemeikhez

mindig tapad ennél konkrétabb funkció is: például az erősítés, a fokozás. Legföl-jebb a kötőszóval induló interrogációk sorolhatók be ebbe a típusba.

Ez a tipizálás még további nehézségeket is hoz magával. A látszólag élesen szétválasztható, retorikusságot megvalósító és erősítő szerepek összefonódása sem ritka. Például a kérdő névmások vagy határozószók, amelyek nélkül a kiegé-szítendő kérdés formájú interrogációk nem hozhatók létre, nemegyszer fokozó rendeltetésűek is. Vagyis az értékelés jelentésmozzanatát is magukban rejtőkben a retorikusság kétféle foka összemosódik.

Azonkívül az tapasztalható az adatok alapján, hogy ugyanaz a nyelvi elem, le-xéma vagy lele-xémakapcsolat egyik esetben teremtheti, máskor erősítheti vagy je-lölheti a kérdés retorikusságát. Így viselkedik nyelvi adataim alapján a csak módosítószó. A következő ÉrtSz.-i adat értelmezésekor a logikai minőség meg-fordítása érvényesül, hiszen a tagadó formájú kérdés állító jelentést implikál:

Csak nem ment el az eszed? [’Elment az eszed’]. Tehát ekkor létrehozza az inter-rogációt. A következő Ksz.-i adatokban a tudati konstruáláskor logikai minőség változása nem következik be, de egyes mondatok a csak nélkül is interrogációk, mások nem. Egyes interrogációkban kizárólag erősítő (Csak az én tiszteletemre vagy ilyen undok?) szerepről beszélhetünk, másokban viszont a retorikusság lét-rejöttéről (Csak nem hagyom bennük azt a tizenkét forintot? Ehhez csak nem kell diploma?).

Kölcsey Ferencnek a magyar nyelv ügyében tartott szónoklatában, ahol a kér-dés valójában a bizonyítás eszközeként szolgál, ahol a felháborodás felhangjával színezetten magában hordozza a ’nem’ vagy ’de, igen’ jelentést, ahol a kérdések sorjázása is a racionális méltatlankodó hangvételt érezteti, tagadhatatlanul reto-rikai szerepű:

A főrendek azt mondják: annyi sok száz évek óta lévén a latin nyelv virágzásban, anyai nyelvünknek elsőbbségét és hathatóságát ekkoráig nem veszedelmeztette.

Ugyan, Tek. Rendek, mit véljek egy ilyen, a nyilvános tapasztalással, az egész nemzet köztudományával ellenkező állításról? Nevezhetjük-e nyelvünket diplomatikai nyelv-nek? nem mindig elsőbbsége volt-e a latin nyelvnyelv-nek? s nem lesz-e mindaddig, míg azt egyedűl a tudósok szobáiba szorítani nem fogjuk? s minden egyéb tekintetben nem vesztett-e nyelvünk?

Ilyen használatban maga a poétikai-retorikai funkció ráépül arra a referenciális szerepre, amelynek révén a kérdező információkat sugalmaz, és kapcsolódik ah-hoz a fatikus funkcióah-hoz, amellyel kérdést intéz a direkt verbális reagálás lehető-ségével élni nem tudó hallgatósághoz. Azaz az interrogáció szerepe a forma és a funkció közötti ellentmondásból, a pragmatikai átértékelésből: a mondatfajták és/vagy a logikai minőségek átváltásának feszültségéből adódik.

Nagyon sokrétű pszichikai-retorikai funkció kapcsolódik az interrogációhoz:

élénkítés, figyelemkeltés, a legkülönbözőbb érzelmek kifejezése (felháborodás, szemrehányás), de belefér a befogadó egyetértésének kiváltásával a manipulálás is. Értekezésben inkább a figyelmet kelti fel:

Ugye, másként beszél az öreg Bence, mint a fiatal Toldi? […] De a szó hatalma azóta sem csökkent, mert a szóval a gondolat harcolt; s van-e hatalmasabb a gondolatnál?

[…] Hol találsz annyi nemes gondolatot, emelkedett érzést, mint a nagy szónokokban:

Kölcsey Ferencben, Eötvösben? Kit ne ragadna rokonszenvre egy Kossuth rajongó lelkesedése, egy deák józan komolysága? […] Az érv igazsága független helyétől, de meggyőző volta nem az; s mit ér az igazság, ha nem veszik észre?

(Babits Mihály: Irodalmi nevelés)

Általánosítva az interrogáció funkcióit a következő nagyobb kategóriákba lenne célszerű elhelyezni:

pszichikai (pl.: figyelemfelkeltés), pragmatikai (pl.: nyelvi udvariasság), konstrukcionális (pl.: szövegszervezés), stiláris (pl.: pátoszfokozás),

esztétikai (pl.: expresszivitás).

Kétségtelen, hogy ezek a szerepek sokszor összefonódnak, például a konstrukcio-nális bármelyik mással egybekapcsolódhat, illetve a stiláris és az esztétikai a szépirodalmi művekben egybeesik, máskor viszont szétválik, hiszen egy baráti társaságban az Itt mindenki hülye? És mi ebben a pláne? Minek ragozzam tovább? interrogációk kétségtelenül stiláris szerepűek anélkül, hogy esztétikai funkciót is betöltenének.

Az interrogáció pszichikai-retorikai hatása egyrészt a hirtelen váltásból fakad, másrészt abból, hogy ugyanazon a szinten érzékelhető a forma és a valóságos funkció összeférhetetlensége és egyben ekvivalenciája: egyrészt a mondatfajták, másrészt a logikai minőség szintjén. Ehhez adódik még hozzá a valódi kérdés an-tiretorizáltságának és az interrogáció retorizáltságának, azaz önmagán túlra muta-tásának összeütközése. Ez az ellentétes, sőt ellentmondó gondolat és forma re-torikai hatást kelt. Az interrogáció azért nem veszít hosszú idő múltán sem retorizált jellegéből, mert mint minden alakzatban, így benne is a retorizáltság egyrészt magából a kérdésalakzatból fakad, másrészt a konszituációból.

Sokszor megtapasztalható, hogy szövegtípusfüggő az interrogáció szerepe. A fontos mondandó iránti figyelemfelkeltéssel a monologikus szöveget kívánja élénkíteni a megnyilatkozó. De ezenkívül a befogadó kérdés általi megszólításá-nak retorikai indoka és ezáltal mentális művelet elvégzésére késztetése is kiváltja használatát a legkülönbözőbb korokban, nyelvekben, stílus- és szövegtípusokban, valamint -műfajokban.

Az interrogáció stiláris hatása azon a stílus- és szövegtípuson, illetve szöveg-műfajon múlik, amelyik felhasználja. A szónoklatokban előfordulók többnyire a patetikus légkört teremtik meg:

Avagy a hűség jele-e, nem akarni engedelmeskedni a magyar minisztériumnak, hanem akarni engedelmeskedni az ausztriai minisztériumnak, mely erőtlenségében az aulától veszi parancsait, mely annyi erővel sem bír, hogy urát, királyát ősi várában meg tudta volna védeni, hogy földönfutóvá ne legyen?

(Kossuth Lajos 1848. július11-i beszéde a haderő-megajánlás ügyében)

2.11. Az interrogációban bennfoglalt alakzattal teremtett komplex alakzat