A VAJDASÁGI MAGYAROK FELGYORSULT KIVÁNDORLÁSA A történelmi események sorsfordító pontjain (1920-ban, 1945-ben és 1990-ben) a

többségi nacionalista nemzet megváltoztatta a nemzetiségi arányokat a Vajdaság területén. Ezekhez a dátumokhoz kötődően nem beszélhetünk a magyarok nagy-mértékű kivándorlásáról, inkább etnikumhoz kötődő elűzésről, kitoloncolásról az ország területéről. Az I. és II. világháborút lezáró események következtében állítha-tó, hogy a délvidéki magyarság száma közel százezerrel csökkent.

A titói kommunista állampárti rendszer mindenkinél előbb rádöbbent, hogy az óri-ási méretű latens munkanélküliséget képtelen megoldani minden politikai ígéret és ámítás ellenére. Gyorsan kaput nyitott a vendégmunka vállalás lehetőségének a nyugati tőkés országokba. Ezáltal megszabadult minden esetleges szociális és belpo-litikai feszültségtől az akkori Jugoszláviában.

Jugoszlávia – történetesen a Szovjetunióval szemben álló – el nem kötelezett ország volt, és ezért óriási méretű anyagi támogatást/kedvező hiteleket kapott a nyugati nagyhatalmaktól. E támogatásokat egy-két ezermilliárd dollárra becsülik. A titói kommunista vezetés azonban ennek a támogatásnak nagy részét katonai célokra

használta fel. A rengeteg pénznek nem volt igazán gazdaságfejlesztő hasznosulása;

esetleg csak az ország középső térségében. A vajdasági magyarság az ország északi peremvidékén élt már akkor is és nem élvezhette érdemben a beruházásokat, sőt a korábban kiépült ipari létesítményeket leszerelték és az ország belsejébe vitték.

Becslések szerint mintegy két évtizeden keresztül nem invesztáltak a nemzetiség lakta településeken. E térségekben (csaknem egy évtizeddel korábban, mint a belső országrészben) engedélyezték a külföldi munkavállalást, vagyis a kivándorlást. A vendégmunkások között, a szerbekhez viszonyítva, a vajdasági magyarság kezdettől fogva 25–35%-kal felülképviseltette magát. A nagyszámú vendégmunkási státus a 60-as és 70-es évekből, megalapozta a későbbi kitelepedést és az utólagos (mostani) kivándorlási hullámokat is a rokonok, ismerősök részéről. Telepek jöttek létre a vaj-dasági magyarok külföldi csoportosulásaiból Ausztráliában és Kanadában is.

A jugoszláv vendégmunkások szülőföldre történő valuta juttatásai – a nemzetközi kimutatások szerint – sokáig a legmagasabbak közé tartoztak az akkori átutalások körében. Ezek a pénzadományok nem a gazdaságot fejlesztették, hanem a hazai sze-mélyes fogyasztást élénkítették, miközben a vendégmunkások zöme úgy döntött, hogy „kint marad”. Három-négy évtized alatt ez a helyzet a vajdasági magyarokat további százezerrel csökkentette, miközben a nyugati gazdaságot és társadalmat erősítette. A vajdasági magyarok népességi reprodukciója 1962 óta megszűnt (a 70-es években a szerbeké is). A külföldön született gyermekek is a fejlett tőkés országok demográfiai arculatát támogatták.

A 90-es években eljutottunk az etnikai háborúval, gazdasági összeomlással tarkított, nehézkes és felemás rendszerváltás időszakához. Jugoszlávia felbomlásával szétesett a korábbi szociális védőhálózat is. Munkahelyek százezrei szűntek meg, a lakosság tartaléka elfogyott. A kapkodó, sikertelen szerkezeti átszervezések, befektetési tőke híján, nem mutattak semmilyen hatékonyságot a gazdaságban. A közigazgatás és politikai rendszer kisiklott, a gazdasági vezetők tehetetlensége Szerbia lakosságának a 3/4-ét megoldatlan megélhetési gondokba taszította.

A háborús évek után két évtizeddel se tudott az ország gazdasága konszolidálódni.

Az állami és magánvagyon elértéktelenedett. Az ingatlan is értékét vesztette. Mi-közben a (nemzet)állam még mindig megpróbál fennmaradni, a terheket a lakosság viseli. Nem csak a magyarokat sújtotta a Trianon, ugyanis létezik „szerb trianoni átok” is, hiszen a szerbség az általuk lakta területek nagy részét elvesztette, új álla-mok területén maradt. (Kormányszinten tanúi vagyunk a szerb–magyar történelmi ellentétek tompulásának.) A nemzetközi jogvédelemre nem számíthat a szerbség, miközben a magyar kisebbség törvényesített jogvédelme is elégtelen Szerbiában.

A balkáni politikai villogások nem szűnnek. Bármikor polgárháborúba torkollhat a nyugat-pártiak és az oroszpártiak vitája, ugyanakkor etnikai belháborút (lokális

A vajdasági magyarok 63

felgyorsult kivándorlásának a jelensége

vagy regionális összecsapásokat) szülhet a folyamatos nézeteltérések a szerbek, a bosnyákok és a horvátok között. Mindez befolyásolja a soknemzetiségű Vajdaság-ban a magyar ember magatartását. A vajdasági magyarok számbeli csökkenése, le-szegényedése és gyengülő erőnléte mostanáig megszülte a kisebbségi közösség meg-szűnésének a rémálmát is. Pedig éppen negyed évszázada annak, hogy a délvidéki magyarság elkezdte magát politikailag artikulálni. A Magyarságkutató Tudományos Társaság éppen ebben az időszakban követte e közösség nemzeti önszerveződésé-nek, artikulációjának a jellemvonásait. A megrendült közösségtudat nemcsak a ve-szélyeztetettség okán jelent meg, hanem a nemzeti közösség kollektív identifikálásá-nak, önszerveződésének, kulturális és önazonosságtudata ápolásának sok évtizedes hiánya miatt is. Ehhez járult hozzá a magyar állam részéről eredménytelenül gaz-dagított művelődési, anyanyelvi képzési hálózat, a vallási intézmények és a magyar média. A megélhetési gondok azonban a törekvést felülírják!

A vajdasági magyar népesség strukturális torzulásaira és a nemkívánatos demo-gráfiai trendekre folyamatosan rámutattunk. Az egyének tudatában megjelenik a társadalmi bizonytalanság, a rettegés a megélhetés miatt. A családi és társasági élet-ben szembesülünk az elbizonytalanodással a hiányos és borúlátó jövőképpel. Ezen nem segítenek a politikai szólamok. A politikai kinyilatkozások szemben állnak a közösségi és közéleti meggyőződéssel. Az emberek tájékozottsága a sorsukat érintő folyamatokról összekuszálódott.

Ilyen társadalmi helyzetben vajon továbbra is a külföldi munkavállalás a megol-dás? A vajdasági magyar fiatalok válasza ettől rosszabb is lehet: el kell vándorolni.

Erre a tudósnak nincs teljes értékű válasza, mert nincs elég kutatási háttéradata és argumentuma. Arra kell keresnünk a választ, hogy miért válik értelmetlenné a „kö-zösségi tudat” akkor, amikor tízezrek hagyják el (végleg) szülőföldjüket viszonylag kicsiny nemzetiségi közösségünkből.

A vajdasági magyarok kisközösségük/lakóhelyük alapján is identifikálják magukat (pl.: vajdasági, bácskai, bánáti vagy moravici magyar vagyok stb.). Újabban azonban úgy érzik, értelmetlenné válik az otthonukhoz, a lakhelyükhöz és a kisközösségük-höz való ragaszkodás is. A múltra való emlékezés is értelmét veszti, még nosztalgia szintjén is. A jelenhez nem lehet kötődni, ezért erőt gyűjtenek az ismeretlenben az alkalmazkodáshoz, a beépüléshez. Érzelgősség és racionalitás egy gubancban jelent-kezik. Ezt a jelenséget éppen ezért, nem tudja a politikum kezelni. Ehhez tudomá-nyos hozzáállás szükséges. Nem elég azt hajtogatni: „nem kell a drága szülőföldet elhagyni”. Ettől több kell, mert az önmarcangolásig tehetetlenné teszi a közösséget.

A valóság az, hogy a kedvezményes kettős állampolgárság felvétele óta (2010) a vaj-dasági magyarok többsége megszerezte már az európai uniós útlevelet, és nem érzi úgy, hogy az egész magyar corpus része lenne. Ez is megkönnyíti számukra, hogy

Magyarországot csak közbenső állomásként fogják föl. Ez annak a belenyugvásnak a következménye, hogy csaknem száz éve kisebbségi sorsban élnek, és képzele-tük és szellemi világuk ebbe a börtönbe van bezárva. Nem bíznak az anyanemzet támogatásában.

A kivándorolni készülő magyarnak nincs autentikus érzése, mert véleménye tömeg-lázban fogant. Tévhitben sodródik: mindenáron Németországba vagy Amerikába akar menni. Ez az álma. A világgazdasági folyamatok és társadalmi jelenségek isme-rete a vajdasági magyarok gondolati és érzelmi tudatában gyenge. Nem tájékozott, de hiszi, hogy ha kivándorol, minden jobbra fordul. Azzal hitegeti magát, hogy a kinnlevő rokon vagy ismerős átmeneti segítsége elég lesz a boldoguláshoz. Ha rövid távon is, de az anyagi javakhoz jutás eltompítja a józan ítélőképességet és a bizony-talanság érzését. Tudatalattijában ugyanakkor gyötrődik, tele van kínzó érzésekkel.

Mások által szőtt befolyások alatt elveszti a marasztaló érveléseit és személyes véle-ményét, tehát döntéshozatalában valójában nem szabad.

Tapasztalható az is, hogy a vajdasági kivándorlók nagy többsége kiépít egy önvé-delmi mechanizmust: nem éget fel mindent maga mögött, mert arra számít, hogy ha nem sikerül a külföldi helytállás, az ismeretlenből visszatérhet a számára ismert körülmények közé. Európai hányattatása közben azonban itthon eltűnik egy-egy kistelepülés, elhalnak korábbi kapcsolatai magyarok és szerbek között egyaránt.

Mit tehet ebben a helyzetben a Magyarságkutató Tudományos Társaság? Csakis tu-dományos multidiszciplináris alapkutatásokkal próbálhatja megérteni az elvándor-lás okait. Leállítani ugyan nem tudja, de tanácsaival képes lassítani ezt a folyamatot.

Minden lehetséges eszközzel fel kell térképezni a vajdasági magyarok társadalmi és gazdasági helyzetét, az elvándorlás indokoltságát és a kapcsolati tőke hasznosulását.

Szembesülnünk kell azzal a ténnyel is, hogy törvényszerűvé válik az általános gyer-mekhiány. Meg kellene találni a közösségi identifikálódás új eszközeit. Tudatosítani kellene a közösséggel, hogy nem az az igénytelen ember, aki marad. Hogyan éljen az az ember, aki „gazdag országban szeretne dolgozni” és „szegény országban költeni”?