NÉPESSÉG ÉS TELEPÜLÉSEK

A tartomány hét NUTS 2-es szintű körzetre, ezen belül 45 „községre” tagolódik, melyek összesen 465 települést foglalnak magukba (2. ábra). A lakosság csak kis há-nyada, 100-ból 1 fő él kistelepülésen (50 fő alatti), minden tizedik lakos 2 000 főnél kisebb, minden ötödik 2 000–4 999 lélekszámú, minden hatodik 5 000–9 999 lé-lekszámú településen lakik. A lakosság nagyobb része, mintegy 2/3-a a városokban tömörül: kb. 1/3-a, 10 000–49 999 lakosú, 15%-a 50 000–99 999 lakosú városban. A városok száma 52, közülük legnépesebb a tartományi székhely, Újvidék (180 000).

Vajdaság természetes népszaporodása 1989 óta negatív. A migrációs egyenleg a 90-es évektől – a délszláv háború okozta szerb betelepülők nagy tömege ellenére – sokáig szintén negatív volt. Az elvándorlás okai között a háború, az ország „be-zártsága”, a szegénység, a munkanélküliség, a reformok elmaradása, a jobb külföldi kereseti lehetőségek, illetve az agyelszívás szerepelnek (Gábrity Molnár 2008). A kedvezőtlen demográfiai tendenciáknak és az elvándorlásnak köszönhetően Vajda-ság össznépessége az ezredfordulót követően 2 millió fő alá süllyedt.

2. ábra. Vajdaság körzetei

Forrás: Saját szerkesztés.

A területi eloszlást tekintve a legnépesebb és legsűrűbben lakott körzet a Dél-bács-kai, a legkisebb lélekszámú és legritkábban lakott az Észak-bánáti (3. ábra). 2015-ben Vajdaság vándorlási egyenlege összességé2015-ben már igen enyhe, mintegy félszáz fős többletet mutatott. Ugyanakkor vándorlási aktívummal csak Dél-Bácska (1744 fő) és Észak-Bácska (174 fő) rendelkezett. A legrosszabb vándorlási egyenleget Nyu-gat-Bácska tudhatta a magáénak (-518 fő). A lakónépességhez viszonyítva, ezer főre vetítve a legtöbb bevándorló Dél-Bácska mellett Észak-Bácskába érkezett (19, illetve 14 fő), míg a nagyobb arányú relatív elvándorlás szintén Dél-Bácskára, valamint a Közép-Bánát régióra volt jellemző (16 és 15 fő elvándorló jutott ezer lakosra).

3. ábra. A vajdasági körzetek népességszámának (fő) és népsűrűségének (fő/km²) alakulása (2011)

Forrás: Saját szerkesztés.

Vajdaság társadalmi- 73

és gazdaságföldrajzi helyzete

Vajdaság földrajzi helyzetéből adódóan a korábbi évszázadokban is igen vegyes et-nikai arculattal bírt. Bácskát, a Bánságot és a Szerémséget az Árpádkor végétől az 1500-as évek elejéig gazdaságilag fejlett, döntően magyar lakosságú vidéknek te-kinthettük. A hódoltsági időszakban egyre erőteljesebbé vált a balkáni népek, főként a szerbek betelepedése a részben elnéptelenedő dél-alföldi területekre. Településeik főleg a folyók mentén, illetve a török hadigazgatás területi rendszeréhez igazodva jelentek meg a magyar etnikumú mezővárosok között (Csüllög 2011). A románok tömeges helyfoglalása szintén a török hódoltság korában vette kezdetét.

A törökök kiűzése és a kuruc hadjáratok során elnéptelenedő táj – nagyban a Habs-burg betelepítési politika következtében – a XVIII. században kezdett újratelepül-ni többek között magyarokkal, románokkal, szlovákokkal, szerbekkel, németekkel, horvátokkal, bolgárokkal és franciákkal (Kókai 2014). A kolonizáció során létrejöt-tek egyrészt a településhálózat gerincét alkotó szabályos, sakktábla alaprajzú óri-ásfalvak, kisvárosok – melyek különösen a Bánságra jellemzők –, de ekkor szület-tek újjá azok a mezővárosok is, melyek határában tanyák, aprófalvak is kialakultak (Probáld 2000). Az etnikai összetétel részben spontán, részben szervezett vándorlási folyamatok eredményeként formálódott.

Az 1910-es népszámlálás adatai szerint a Bácskában a magyarok aránya még 43%, a németeké 22%, a délszláv lakosságé pedig 28% volt. A német lakosság II. világhá-borút követő kitelepítése a Vajdaság egyik meghatározó népcsoportjának eltűnésé-hez vezetett. Egy évszázad alatt az etnikai arányok drasztikusan megváltoztak: ma a népesség 2/3-a szerb, s csak 1/3-át alkotják a nemzeti kisebbségek, melyek közül legnagyobb a magyar (az összlakosság 13%-a).

A magyarság főként a Tisza-melléken és a Magyarországgal határos körzetekben, egységes tömbben a Horgos–Topolya–Bácsföldvár háromszögben koncentrálódik. A vajdasági magyarság 40%-a szórványban él. A 2011-es népszámlálási adatok szerint a legtöbb, magát magyar nemzetiségűnek valló szerbiai állampolgár Szabadka (51 000), Magyarkanizsa (22 000), Topolya (19 ezer), Zenta (18 000) és Óbecse (17 000)

„községekben” lakik. A magyarság arányát tekintve Magyarkanizsa (85%), Zenta (79%), Topolya (58%), Kishegyes (54%), Csóka (50%), Óbecse (46%), Szabadka (36%), Törökkanizsa (29%) és Temerin (26%) emelkedik ki (Republički zavod za statistiku 2016a). A Tisza mentén, illetve a perifériára került középvárosok, falvak magyar lakossága a tömeges elvándorlás következtében azonban erősen csökken és elöregedési tendenciát mutat (Gábrity Molnár 2015). A magyarság eróziója és a szerb betelepülés különösen az 1990-es években, a délszláv válság idején erősö-dött fel. Mindezt fokozzák a kedvezőtlen demográfiai tendenciák: a Vajdaságban született gyermekek 12%-a, az elhunytaknak pedig 17%-a magyar nemzetiségű, így a magyar népesség száma és aránya a jövőben vélhetően továbbra is lineárisan fog

csökkenni (Szilágyi 2013). A magyarság fogyásában a vegyes házasságok következ-tében felgyorsult asszimiláció is kiemelt szerepet kap.

Vajdaság etnikai, vallási, illetve kulturális kontaktzóna, melyben markánsan megje-lenik a vallás és az etnikum összefonódása. „Itt érintkezik egymással a kereszténység két nagy ága, a keleti és a nyugati egyház, valamint az iszlám, de több mint fél év-századdal ezelőtt még a judaizmus is átszőtte az itt élő zsidók életét” (M. Császár–

Mérei 2011: 92). A nagy vallási átrendeződés a II. világháború után gyorsult fel. A szerbek tömeges bevándorlása a tartományt ortodox többségűvé változtatta, míg a németek deportálása és a magyarok menekülése magával vonta a nyugati keresztény egyházak és felekezetek hívei számának csökkenését. Ez utóbbiak ma csak Szabad-ka, Magyarkanizsa, Topolya, Zenta, CsóSzabad-ka, Ada és Óbecse „községekben” mutatnak többségi arányt.

A vajdasági népesség iskolai végzettsége a szerbiai régiók közül, a belgrádi után, a legkedvezőbb, de a felsőfokú végzettségűek együttes aránya a központi régió érté-kének (27,8%) alig több mint a felét (14,1%) teszi ki (Republički zavod za statistiku 2016c). Mindamellett a nemzeti kisebbségek oktatási jogainak hosszú évtizedeken át történő hanyagolása/korlátozása következtében az etnikumok között iskolázott-sági különbségek tapasztalhatók. A nemzetiségiek (pl. magyarok, horvátok, szlová-kok, albánok) lemaradása a szerbekhez képest már a középfokú oktatásban meg-tapasztalható, de a felsőoktatásban még inkább kifejeződik. A diplomás magyarok részesedése (6%) aggasztóan kevés a többségi nemzet főiskolai és egyetemi diplo-másainak arányához viszonyítva (11%), körülbelül fele annak. „…azokban a közsé-gekben, ahol felsőfokú oktatási intézmények működnek, ott meghaladja a lakosság iskolai végzettsége (a magyar többségű községekben is) a vajdasági/szerbiai átlagot.

Ahol viszont nincs sok érettségit adó középiskola, vagy főiskola (pl. Magyarkanizsa, Csóka, Óbecse, Kishegyes, Ada) ott az általános iskolai végzettségűek részaránya a magasabb” (Gábrity Molnár 2011: 226).