A magyar kisebbségekkel foglalkozó kutatások (akár magyarországi és határon túli) intézményesülése során, az elmúlt negyed évszázadban fontos új elemeket hoztak a társadalomtudományi témafeldolgozásokban, új diszciplínák létrehozásában. Ma-gyarországon már korábban is eredményesek voltak a magyar kisebbségkutatás ha-gyományos bázisát jelentő néprajzi és történeti kutatások, az Akadémia Néprajztu-dományi Intézetében, a Néprajzi Múzeumban, magyarországi egyetemeken (ELTE, Debrecen, Pécs, Szeged néprajzi, művelődéstörténeti tanszékei), egyéb megyei és
városi múzeumokban. A történészvilágban Magyarországon az akadémiai kutatóhe-lyek (Történettudományi Intézet, Irodalomtudományi Intézet, Etnikai–nemzeti Ki-sebbségkutató Intézet) és a Teleki László Intézet mellett az egyetemi, múzeumi, levél-tári kutatóhelyek jelentek meg. Figyelemre méltó Romániában az Erdélyi Múzeum Egyesület leletmentő, feldolgozó munkássága, a marosvásárhelyi történészcsoportok, továbbá a pozsonyi Mercurius publikációi, az udvarhelyi Areopolisz, de nem utolsó sorban az egyszemélyes kutatók (Matuska Márton, Fleisz János, Brenzovits László, Göncz László és Baumgartner Gerhard) foglalkoztak kisebbségtörténeti kérdések-kel (Szarka 2004: 133–134). Vajdaságban elkészült: a Vajdasági Néprajzi Bibliográfia és Atlasz, a Tájház program, a folklorizmus archívum kidolgozása, a mesekutatás, a mesegyűjtés és az összehasonlító (délszláv–magyar) regionális néprajzi kutatások (lásd a Kiss Lajos Néprajzi Társaság [Szabadka] és partnereinek tevékenységét).
A kisebbségek demográfiai, földrajzi fejlődésének elemzésében Szarka utal a Köz-ponti Statisztikai Hivatal rendszeres kiadványaira, az MTA Földrajztudományi Intézetében Kocsis Károly vezetésével folyó munkálatokra, a Teleki László Intézet (Gyurgyík László, Sebők László), a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem csíkszeredai részleg (Vofkori László) tevékenységére. Fontos kutatásokat folytatnak a szlovákiai Fórum Intézetben (adatbázisok), a vajdasági Magyarságkutató Tudo-mányos Társaságban (Gábrity Molnár Irén, Mirnics Károly) vagy éppen a lendvai Magyar Nemzetiségi Művelődési Intézetben. „A jogtudományterén Magyarorszá-gon az MTA Jogtudományi Intézete a Kisebbségkutató Intézettel és a Teleki László Intézettel szoros együttműködésben alakította ki a maga kisebbségkutatási profilját.
Az egyetemi kutatóhelyek közül a budapesti, a miskolci és a pécsi tanszékek tűnnek ki (Kovács Péter, Kardos Gábor, Szalayné Sándor Erzsébet). A határon túli kutatá-sok közül példaként Fábián Gyulának a kolozsvári egyetemen, Szalma Józsefnek az Újvidéki Egyetemen és a Vajdasági Magyar Tudományos Társaságban, Bozóki An-talnak az Árgus – Jugoszláviai Magyar Kisebbségi Jogi Civil Szervezetben, valamint Jarábik Balázsnak, a pozsonyi Jogi Elemzések Központjában végzett munkáját kell megemlítenünk” (Szarka 2004: 134–135).
A magyar kisebbségek szociológiai kutatásában említésre méltó a Balázs Ferenc Intézet által végzett értékszociológiai, a Gereben Ferenc által végzett olvasásszociológiai és a Tomka Miklóssal együtt végzett vallásszociológiai kutatások. Ez utóbbiban derekasan kivette a részét a Magyarságkutató Tudományos Társaság is (2000). Folytathatom a sort az ELTE–UNESCO Kisebbségszociológiai Tanszékén Csepeli György, Örkény Antal és Székelyi Mária által elvégzett átfogó kutatásaival, a Jeltárs Intézet és az MTA Kisebbség-kutató Intézet irányításával elvégzett munkaerőpiaci (2001), valamint az ifjúság-, okta-tás- és művelődésszociológiai felméréseivel. Ezekben a gyakorlatias és alkalmazott ku-tatásokban a vajdasági partner szintén a Magyarságkutató Tudományos Társaság volt.
23
A tudós jelen van
Azért volt fontos ezeknek az elemzéseknek az eredménye, mert „a kisebbségi ma-gyar érdekvédelmi szervezetek és a mama-gyarországi döntéshozók, támogatáspolitikai intézmények részére először adtak képet azokról a társadalmi folyamatokról, ame-lyek alapvetően befolyásolják az etnikai, nemzeti identitásformák alakulását. Szarka elemzése alapján, a kisebbségi magyar műhelyek közül kiemelkednek a kolozsvári szociológiai műhelyek (Horváth István, Kiss Tamás, Veress Valér és mások), Szlová-kiában a Mercurius Intézet és a Fórum Intézet (Gyurgyík László, Lampl Zsuzsa), a Gábrity Molnár Irén vezette szabadkai Magyarságkutató Tudományos Társaság, va-lamint a beregszászi Limes Kutatócsoport intézeti tevékenysége. A politológiában a Kolozsvári Egyetem Politológiai Tanszékén, az időközben megszűnt Provincia című lap szerkesztői-szerzői körében születtek kiemelkedő eredmények: Salat Levente, Bakk Miklós, Molnár Gusztáv Provincia csapata, Bodó Barna temesvári, kolozs-vári munkásságát kell itt megemlítenünk. Máshol, a Vajdaságban és Szlovákiában inkább az egyéni műhelyek jegyzik a politológiai, s részben a kisebbségfilozófiai kutatások eredményeit: Végel László, Hódi Sándor, ifj. Korhecz Tamás és Losoncz Alpár a Délvidéken, Öllős László, Tóth Károly Szlovákiában, Kovács Miklós pedig Kárpátalján” (Szarka 2004: 135–136).
A nyelvészek a korábbi együttműködésüket kibővítve új szociolingvisztikai munká-latokat indítottak be Kontra Miklós (MTA Nyelvtudományi Intézete) irányításával, mégpedig a kisebbségi magyar közösségek nyelvhasználatának feltárása és mód-szeres, összehasonlító igényű leírása alapján. Az első Kárpát-medencei kutatóállo-más-hálózat 2001-ben jött létre. Az MTA Kisebbségkutató Intézetének, valamint a Nyelvtudományi Intézetnek az együttműködésével, az Arany János Közalapítvány támogatásával alakult meg, a dunaszerdahelyi, beregszászi, kolozsvári, sepsiszent-györgyi, szabadkai (Magyarságkutató Tudományos Társaság kereteiben) és magyar-kanizsai (Szociográfiai Műhely Papp Györggyel az élen) kutatóhelyekből, továbbá a burgenlandi, muravidéki és horvátországi munkatársakból mint, akadémiai nyelvi kutatóállomás-hálózat. „Ez a program összehangolt munkával a kisebbségi helyzet-ben élő magyarul beszélők nyelvének kutatását, a Magyar Nemzeti Szövegtárban való dokumentálását, és a kétnyelvűség különböző nyelvhasználati színtereken tör-ténő összehasonlító vizsgálatát tűzte ki célul” (Szarka 2004: 136–137). Elkészült a Mi ilyen nyelvben élünk – nyelvszociológiai és korpuszvizsgálati tanulmányok című kötetünk, amely a vajdasági magyar nyelvhasználat rétegeit, mintáit, állományi és változási jellemzőit ismerteti (Gábrity Molnár–Papp 2004).
A vajdasági magyarsággal kapcsolatos kutatások (zömében nyelvészeti, humán és tár-sadalomkutatások) ma is főleg a magyar érdekeltségű felsőoktatási vagy művelődési intézményeinkben, illetve a civil műhelyekben folynak. Említésre méltók a következő kutatóműhelyek: a Magyar Nyelv és Irodalom Tanszék (Újvidék), a Magyarságkutató Tudományos Társaság (Szabadka), a Regionális Tudományi Társaság (Szabadka), a
Verbi Nyelvi Kutatóműhely (Szabadka), a Kiss Lajos Néprajzi Társaság (Szabadka), a Vajdasági Magyar Művelődési Intézet (Zenta), a Történelmi Levéltár – Dudás Gyula Múzeum- és Levéltárbarátok Köre (Zenta), a Szabadkai Történelmi Levéltár, az Iden-titás Kisebbségkutató Műhely (Zenta) és az Újvidéki Városi Múzeum. Rendszeres konferenciaszervezéssel és publikációkkal tűnnek ki: a Magyar Tannyelvű Tanító-képző Kar (Szabadka), a BTK Magyar Nyelv és Irodalom Tanszék (Újvidék), a Vaj-dasági Magyar Akadémiai Tanács (Újvidék/Szabadka), a VajVaj-dasági Magyar Tudomá-nyos Társaság (Újvidék) és a Vajdasági Magyar Felsőoktatási Kollégium (Újvidék).
Vajon mekkora sikerrel és hasznosulással tevékenykednek? Külön-külön és/vagy együttesen hozzájárulnak-e a régióban élő magyarok megfelelő beágyazódottságá-hoz, életképességük esélyteremtéséhez? Ezzel kapcsolatban elfogadom azt a tényt, hogy egy társadalom akkor hatékony, ha a társadalmi tőke kapcsolatában létre-jön az autonómia és a beágyazottság. Ezt a két fogalmat előszeretettel elemzik a társadalomtudósok a civil szervezkedés kapcsán (Kilby 2002). Ha magyarságunk pozicionálását követem, akkor szintén elsősorban az identifikálódását és beágya-zottságát elemzem. A beágyazottság egy csoport összetartásából, kapcsolataiból és szolidaritásából épül fel. Végső soron úgy tud bekapcsolódni környezetébe, ha eléri az integrálódás és a társadalmi kohézió elvárt szintjeit. Szociológusként ezt főleg a kapcsolatok és a kommunikációk hatékonyságán keresztül követhetem. Mivel a mai társadalmak rendre multikulturálisak, a kultúracsere minden formája, sőt a politi-kai viselkedés, vagy a gazdasági érdekek is beágyazódnak a társadalmi kapcsolatok-ba. Mennyire integrálódik vagy távolodik ez a csoport a meglévő életterébe? Ezek a társadalmi lételemek határozzák meg a vajdasági magyarok állandóságát vagy akár az alkalmazkodásait a külső körülményekhez. Így identifikálhatók a kollektív társa-dalmi csoportjegyek.
Mennyire beágyazottságú csoport a vajdasági magyar közösség? Vajon a beágya-zottság a szerb társadalomba veszélyezteti-e a közösség autonómiáját? E kérdések-ben nincs egyöntetű vélemény a vajdasági értelmiség képviselői között. A magyarok társadalmi környezetükben (Szerbiában) egy etnikai kisebbséget képviselnek és ép-pen ezért érzékenyebbek a külső változásokra, amihez társulhat akár a rugalmat-lanságuk és befolyásolhatóságuk is. Ez sok esetben korlátozza az információkhoz és esélyekhez való hozzájutást. Ebben a helyzetben nem szabad egy közösségnek be-zárkóznia, hiszen csakis nyitottságával teszi lehetővé az emberek kapcsolatépítését, másrészt érdekkapcsolatot tart fenn nemcsak egyénekkel, hanem csoportokkal is.
Legtöbb kutató szerint (Szakál–A. Gergely 2004), akkor van fejlődés, ha a beágya-zottság és az autonómia egyensúlyban van, mert akkor indukálódhatnak a hasznos erőforrások. A vajdasági magyarok esetében nem mindegy, hogy a szerb államappa-rátus milyen hatékonysággal működik és mennyire kiszámítható. Ugyanakkor az is
25
A tudós jelen van
fontos, hogy autonómiájuk mértékétől függően érdekszervezetei a kisebbségi jogok és érdekek hangoztatásakor mennyire vonhatják felelősségre az állam intézményeit.
Van, amikor az államilag alapított intézményekben nagyobb az érdekvédelmi siker, de bizony voltak és vannak periódusok, amikor ettől függetlenebb civil szerveze-tek tudnak autonóm tevékenységgel lépni. A hatékony civil szereplők elősegíthetik, kiegészíthetik, de alkalomadtán akadályozhatják is az állam működését, miközben közösségi érdekfeladatokat végeznek el. Ahol az állam gyenge, korrupt, vagy nem hatékony, a nonprofit szervezetek társadalmi tőke gyanánt, szolgáltatásokat nyújta-nak az (kisebbségi) állampolgároknyújta-nak. Ilyen hiánypótlást végeztek gyakran a vaj-dasági magyar érdekeltségű civil tudományos egyesületek is. A civilek (nemcsak a tudomány, hanem a kultúra területén is) mindenkori hálózatos együttműködését a politikumnak nem korlátozni, hanem inkább hasznosítani kelleni. Bízni kell az értelmiség alkotási készségében, bízni kellene a legkülönbözőbb véleményeket pro-dukáló szakemberekben is. A közösségépítést az interperszonális kommunikáció-ból eredő hálózatok eredményezik, ők gyúrják társadalmi kezdeményezéseket erő-forrássá. Persze hogy a közösségépítés nem mindig kiegyensúlyozott, sőt gyakran konfliktusos. Ez az, amivel szembe kell menni és folyamatosan nyitott információ-cserével, polgári kezdeményezésekkel, esélyteremtéssel kell orvosolni a közösségi cselekvés problémáit. A vajdasági magyarságnak látnia kellene a kölcsönösséget, a kompromisszumra hajlást, akkor is, amikor olykor-olykor a valós közösségi szoli-daritás érdekek közötti ellentétekbe torkol. Jobban, mint bármikor, ma szükség van a pozitív magatartások megerősödésére, az ígéretek betartására, a polgári kötele-zettségvállalásra. A vajdasági magyarság egyesületei, szakmai szervezetei, tömeg-kommunikációs eszközei besegíthetnek a diskurzusokba, a társadalmi javak ösz-szekapcsolásába, a politikai intézményrendszer működőképességébe, de úgy hogy megtartják autonóm tevékenységüket.
Az eddigi felmérések és empirikus kutatások alapján a vajdasági magyar érdekelt-ségű szervezetek többségében megvan a megoldás-orientáltság, de gyakran hiány-zik közöttük a kölcsönös elismertség. A vajdasági civil szféra a kilencvenes években induló expanziója ellenére is eklektikus, szervezetlen maradt, az együttműködés hiányában nem áttekinthető, így a közösségfejlesztés civil eszközeit sem produkálja eléggé. A civil társadalomnak nincs egységes fellépése (nem is kell feltétlenül len-nie) a közösségfejlesztés területén, hiszen még mindig az alárendeltség és kiszol-gáltatottság megszüntetésével küszködik. Felméréseink és elemzéseink alapján jelen helyzetben a vajdasági (magyar) civil szféra működése legtöbb esetben bizonytalan, tevékenységük tekintetében részben szervezési, vezetési, működtetési, fejlesztési és fenntartási hiányosság, részben túlvállalás, párhuzamosság, információ és kompe-tencia hiány jellemzi. Mindezek anyagi és hatalmi függőséget, szakmai és erkölcsi kiszolgáltatottságot is jelentenek.
Megfelelő összefogó szakmai gyakorlati együttműködési program, logisztika, stra-tégia és fejlesztés hiányában2 nem az együttműködést, kölcsönös kiegészítést és az egymásrautaltságból adódó koncentrációt eredményezik, hanem az információ el-zárást, szakmai és gyakorlati tapasztalat átadásának visszatartását, rivalizálást, meg-osztottságot és tagolatlanságot erősítik. Alapjában a többdimenziós szervezkedést nem kell kizárni, de ezzel együtt vállalni kell a közösségfejlesztés diszharmóniáját is. Alapvető cél az, hogy az állami intézmények, a politikai elit és a civil szervezetek, mozgalmak kommunikációjával létrejöjjön az az interakciós együttműködés, ame-lyik a vajdasági magyar közösséget társadalmi erőnlétében erősítheti.
Fontos a társadalmi erőgyűjtés. A kérdés az, hogy miből? Pierre Bourdieu (1998) szerint a tőkének három alapvető formája létezik, ezek: a gazdasági tőke, a kulturális tőke és a társadalmi tőke. A vajdasági magyarságnak nem számottevő a gazdasági erőnléte, de egy bizonyos kulturális és társadalmi tőke (a társadalmi kötelezettségek-ből vagy kapcsolatokból fakadó tőke) és a jó kommunikációs kapcsolatok hasznos tőkévé alakíthatók. Bourdieu szerint, a társadalmi tőke azon jelenlegi és lehetséges erőforrások együttese, amelyek a kapcsolatok egy olyan tartós hálójához kötődnek, amelyek a kölcsönös ismeretségen és elismertségen alapulóan intézményesítve van-nak. Az intézményesítettség egy olyan csapathoz való tartozáson alapszik, amely nem csupán közös tulajdonságokkal rendelkezik, hanem egyesítve vannak tartós és hasznos kötelékekkel. A társadalmi tőke nagysága, amellyel az egyén rendelkezik, függ egyrészt annak a kapcsolathálónak a kiterjedtségétől, amelyet mozgósítani tud, másrészt azon (gazdasági, kulturális vagy szimbolikus) tőke nagyságától, amelyet azok birtokolnak, akikkel kapcsolatban áll (Bourdieu 1998).
Mivel az emberek alkotta hálózatok közösségeket, tágabb értelemben társadalmat alkotnak, a társadalmi hálózatok nélkül nem jöhet létre társadalmi tőke, hiszen a társadalmi tőke a társadalom szereplői között létrejövő kapcsolatok lévén válik hasznosítható tényezővé, erőforrássá. Ezt a hálózatos társadalmi tőkét kell, hogy fel-fedje és motiválja a Magyar Nemzeti Tanács intézménye.