A vajdasági magyarok az utóbbi negyed évszázadban főleg az anyaországtól vár-tak támogató segítséget. A háborús kilencvenes években a közösségi programok és anyaországi támogatások legfőbb célja az élhetőbb szülőföld megteremtése volt, azaz a Szerbiában élő magyarság számára a közösségmegőrző társadalmi,
gazda-2 Lásd a vajdasági civil szervezetek, regionális és nemzetközi állandó fórumának összejövetelét és zárónyilatkozatát „Civil Akadémia” néven, a tudásalapú közösségfejlesztés folytonosságának, köz-életi nyilvánosságának és koordinációjának érdekében. Szabadka, Népkör, 2007. május 24.
27
A tudós jelen van
sági, kulturális életvitel kialakítása. A források döntő többsége az identitásőrzésre fordítódott, ami a határon túli magyarok anyanyelvi iskoláztatása, művelődése és tájékoztatása területén realizálódott. Ez mellett az újonnan megfogalmazott célok kiemelt támogatása már jelentős többletforrást igényelt. Ilyenek a továbbtanulásra, munkahelyteremtésre és vállalkozási hajlamra fordítható friss források.
Fontosnak tartom, hogy a támogatások elemzésekor kitérjünk a tervezési folyamat részeseinek és döntéshozóinak felelősségére a célrendszerek, prioritások ki- és át-alakítására. Vajon kik a döntéshozatal kulcsemberei? Maguk a kedvezményezettek/
pályázók, vagy a regionális szakemberek, állami, vagy helyi politikusok? Ezzel kap-csolatban idézendő Bárdi Nándor véleménye: „A határon túli magyar politikai elit körében meghatározó lett a koalíciós kormányzati részvétellel magyar kisebbségi alkupozíciók és projektek kialakítása. Maguk a kisebbségi intézmények is a politikai elit által szervezendő és ellenőrizendő projektekké alakultak át. Az adott államon belüli állandó forráselosztó pozíció biztosítása magával hozta az önálló érdekeltségű gazdasági és regionális csoportok pozíciójának megerősödését. Ezzel párhuzamo-san a kilencvenes évek első felében manifesztált autonómia törekvések intézmény-építő stratégiává alakultak át” (Bárdi 2006).
A Magyarságkutató Tudományos Társaság tagjai néhány alkalommal részt vehet-tek a magyarországi támogatások elvi kérdéseinek a megvitatásában, a támogatások hasznosulásának a felmérésében, valamint a kedvezményezettjeinek ragsorolásá-ban, sőt egy rövid időn át a szakkuratóriumok delegációiként is kifejthették vélemé-nyüket (főleg az oktatás, tudomány, kultúra és az egyetemisták támogatása terén).
Az anyaországi támogatáspolitika első korszaka a rendszerváltástól 1994-ig tartott.
Ekkor jelentek meg a határon túli támogatáspolitika első intézményei: a Határon Túli Magyarok Hivatala, az Illyés Alapítvány, az Új Kézfogás Alapítvány, a Teleki László Alapítvány, a Pro Professione Alapítvány, a Segítő Jobb Alapítvány és a Mo-csáry Lajos Alapítvány. 1994-től elindult a decentralizálás, vagyis az egyes régiókban megalakított szakmai tanácsadói testületek, alkuratóriumok és ösztöndíjtanácsok működtetése. Százfőnyi vajdasági értelmiségit (köztük az MTT több tagját) von-tak be a döntésekbe. Ezek az alkuratóriumok lehet, hogy döntően szakmai alapon szerveződtek, de mindig voltak pártdelegáltak is köztük. 1998 körül az addigi tá-mogatási források kibővültek, de ezeket az új projekteket már Budapestről kezde-ményezték és irányították (IKA stratégiai keret, a határon túli magyar felsőoktatás fejlesztési program, az Apáczai Közalapítvány, CMH Irodák). A támogatások ked-vezményezettjeit Budapesten szelektálták, a helyi politikusok időszakos megkérde-zése mellett. 2002 után a stratégiai programok kinevezésében megnőtt a vajdasági politikai szervezetek felelőssége és beleszólási lehetősége is. Amikor a magyaror-szági források 2004-re beszűkültek, kialakult egy fajta ígérvénypolitizálás. A
Szülő-föld Alapban érezhetően intézmény- és gazdaságfejlesztési keretben gondolkodtak, miközben nem voltak mindig láthatóak a valós prioritások (pedig úgy gondoltuk, hogy a vajdasági magyarok politikai képviselőinek a véleménye volt a döntő, vagyis a Magyar Nemzeti Tanács szakbizottságainak a beleszólása). Igyekeztek látványos nagy projekteket vagy intézményműködtetést finanszírozni.3 Ekkoriban valósult meg a vajdasági magyarok néhány fontos intézményalapító tevékenysége is, a Vaj-dasági Magyar Művelődési Intézet (Zenta) és a Magyar Tannyelvű Tanítóképző Kar létrehozása Szabadkán (megjegyzem, elsősorban nem magyarországi forrásokból, hanem mint az újvidéki állami egyetem része, szerbiai/tartományi pénzeléssel). Az újvidéki Európa Kollégium anyaországi és tartományi támogatásból szintén akkor kezdett épülni. Persze a működtetésben mai napig is fontosak a segítő magyarorszá-gi támogatások, de rendszerességük és nagyságuk változó, ebből adódóan az éven-kénti és esetleges források nem mindig segítenek például a Tanítóképző Kar hosszú távú fejlesztési stratégiájának a kialakításához.
A magyar érdekeltségű intézmények forráselosztásért folytatott vitájában, Vajdaság-ban immár tradicionálisan a politikai eliteké a döntő szerep, amivel a fogyatkozó közösség társadalomépítése gyakorlatilag politikai munkává alakult át. Így vált po-litikafüggővé a területfejlesztés, vagy a vállalkozásfejlesztés, vagy az új munkahely- teremtés is. Ez mind „átmenetileg” valószínűleg kikerülhetetlen, de ha a magyar közösség képtelen a szerbiai gazdasági és piaci viszonyokban bábáskodás nélkül a szülőföldjén fennmaradni, akkor életképességét kérdőjelezhetjük meg. A közösség-fejlesztésnek nem csak politikai módszerei vannak, sőt állítom, hogy hatásosabbak a civil, a szociális vagy a piaci érdekek által diktált kezdeményezések. Az egyéni prosperitás és a magyar családok életképessége nélkülözhetetlen a közösség fenn-maradásához, de ezt nem úgy érhetjük el, hogy a közösség egységpolitizálásának a nevében (esetleg a gazdasági indokoltság hiányában) utaljuk ki az arra érdeme-seknek a segítséget. Az emberi erőforrás fejlesztése úgy érhető el, hogy képzett (ki-iskolázott), vállalkozóhajlamú (önbizalommal teli) egyének és csoportok spontán önkezdeményezése, rizikóvállalásra hajlamos kreativitása alakul ki. Ha ezt a lépést nem tesszük meg akkor továbbra se lesz egészséges jövőképe a vajdasági magyar fiataloknak, nem maradnak meg szülőföldjükön, de még a Kárpát-medencében sem, vagyis folytatódik a tömeges elvándorlás. Abban kellene hinni a vajdasági
3 „A határon túlra irányuló normatív finanszírozás vonatkozhat: a) a magán vagy egyházi fenntartá-sú óvodák működtetésére; b) a szórványban magyar óvodás és általános iskolás gyermekek magyar intézménybe való eljutásának, a diákétkeztetés és a magyar óvodapedagógusok és tanítók fizetés kiegészítésének finanszírozására; c) a magán vagy egyházi fenntartású bentlakások, szakkollégi-umok működtetésére az oktatás minden szintjén; d) az önálló magyar felsőoktatási intézmények működtetésére; e) országos tehetséggondozó program finanszírozására; f) a minőségbiztosított, hálózattal rendelkező oktatási szervezetek, ernyőszervezetek működtetéséhez való hozzájárulásra”
(Csete 2006: 13–14).
29
A tudós jelen van
magyar értelmiséginek, diplomás fiatalnak vagy kisvállalkozónak, hogy képes saját maga kontrollálni az életvitelét, tud európai értékrendekben gondolkodni, dolgoz-ni. Önerőből kialakíthatja a piaci értékeken működtethető munkavállalási és üzleti kapcsolatait, klasztereit.
Az oktatás és a tudományos kutatások terén, a támogatások felhasználását a határon túli térségben – így Vajdaságban is – 2001–2002-ben a Berényi Dénes akadémikus vezette munkacsoport elemezte, a Magyarságkutató Tudományos Társaság közre-működésével. A kutatás 2001 és 2004 között zajlott A határon túli felsőoktatási és K+F támogatások és hasznosulások címmel (Berényi 2004).4 A szerbiai kutatást a Magyarságkutató Tudományos Társaság végezte és koordinálta.5 Fontos következ-tetésünk volt: „A pillanatnyi, aktuális, koordinálatlan, improvizált támogatások is hasznosak, de egy olyan – kormányváltozások felett álló – stratégia kidolgozására van szükség, amely a határokat nem tekintve egységben látja a magyar felsőoktatást – sőt a magyar oktatás egészét – és a K+F feladatokat. Ezen túlmenően figyelembe kell venni a területfejlesztési szempontokat, és a stratégiának illeszkednie kell az egyetemi hálózatok kialakításának EU-s koncepciójába (bevonva tehát nemcsak a magyar anyanyelven oktató felsőoktatási, kutatási intézményeket), és ezen belül kell megtalálni a magyar nyelvű felsőoktatás helyét” (Berényi 2005: 21–22).
Kimutattuk a magyarországi ösztöndíjak több mint 50%-os részesedését, az 1998–
1999-ben rohamosan növekvő támogatási összegeket és a humán és társadalomtu-dományi kutatások meghatározó arányát. A folyamatos monitorizálásra és a helyi tapasztalatokra épülő támogatáspolitikai stratégia hiányára hívtuk fel a figyelmet.
Később, 2005-ben az Illyés Közalapítvány által kezdeményezett kutatás nyomán nyilatkoztak a vajdasági kedvezményezettek a támogatási rendszer problémáiról.
Legfontosabb pozitívumként a támogatások intézményteremtő funkcióját emelték ki, majd negatívumként a decentralizáltságot és a nehézkes pályázati tanulási folya-matot hangsúlyozták. Problémaként az érdekeltek a személyi, a szakmai, a politikai átfedéseket és az összeférhetetlenségeket említik, a kiszámíthatatlanságot, ami elen-gedhetetlen a hosszabb távon tervezett működés finanszírozásához. Az oktatásban és a helyi művelődési intézményeknél észleltük a források elaprózódását, a több-éves projekttámogatások hiányát. A támogatások hasznosulásánál újra felvetődött a megvalósítások monitorizálásának hiánya, a párhuzamos pályázás és elszámolás anomáliái, a külföldről érkező támogatások utáni adó és járulékproblémák.6
4 Lásd továbbá (Berényi–Egyed–Kulcsár Szabó 2004; Szabó 2004; Egyed 2005; Tóth Pál–Berényi 2004).
5 A kutatáseredményeket lásd (Gábrity Molnár–Mirnics 2005).
6 A beérkezett válaszok elemzését az MTA Etnikai-nemzeti Kisebbségkutató Intézet 2005. május 12-ei konferenciáján Bárdi Nándor mutatta be (Bárdi 2005).
2005 tavaszán készült egy vitairat (Kárpát-medencei magyarok támogatásának új lehetőségei az Európai Unióban7), amely anyaországi egyoldalú támogatás helyett fejlesztéspolitikáról beszélt az EU-s módszerek és pályázatok kihasználásával. Kez-deményezték egy Határon túli magyar nemzeti fejlesztési terv létrehozását, amely-hez határon túli helyszíneken kerestek partnereket, többek között a Magyarság-kutató Tudományos Társasággal is tárgyalva. Az MTT részt vett a Csete Örs által javasolt Javaslat a Magyariskola program kimunkálására8 című irata vitájában is (Csete 2006).9 Szerinte a forráselosztó intézményekben hierarchikus rögtönzés ment végbe, egy átpolitizálódott és krónikus forráshiányos légkörben. Hiányoztak az egységes pályáztatási és ellenőrzési követelmények, a középtávú programokban való gondolkodás, a hatásvizsgálat és a magántőke források bevonása. A határokon túl pedig: a működési bizonytalanság, a pénzek elosztásának állandó vitatása, a szakmai egyeztetések és a pályázati kultúra hiánya, a felhalmozott támogatási tőkék ellenőrizetlensége, a helyi források láthatatlansága, a versenyképtelenség a legna-gyobb problémák (Csete 2006).
4. A MAGYARSÁGKUTATÁS FEJLESZTÉSÉNEK LEHETŐSÉGE