Most, hogy a korlátozás nélküli általános titkos
nak áldásait ismeri már az ország, — amit keserve sen érezhették sokan azok közül is, akik nekivitték szerencsétlen nemzetünket ennek a szakadéknak — jól esik vissza-viszatekinteni a szakadék túlsó olda
lára, ahonnét a nagy és bizony mondom: boldog Ma
gyarország emlékei tolulnak elénk.
Legelső választási emlékeim — amik különösen szépeknek tűnnek föl előttem, a zászló és toll nélküli választások mai szürke világában: egy parányi, nem- zetiszínű lobogó, meg egy jaj-vörös választási toll.
A zászlócska több mint félszázad messzeségéből integet — a kiegyezés-korabeli választások idejéből.
Ezt a kis zászlót szülőföldemen, a kiskunsági kedves Szabadszálláson a református káplán csinálta nekem
— aki akkor még igazán alig látszottam ki a föld
ből — az édesapám képviselőválasztása alkalmából, aki annak a fülöpszállási hires kerületnek volt Deák- párti jelöltje, amely kerület 48-ban Petőfi Sándort megbuktatta. Hogy édesapám — akkor szabadszállási lelkész — megválasztatott, abban az én hangos kor
teskedésemnek a kis lobogóval bizonyára kevés része volt, sokkal több a derék kun nép józanságának, amely az akkori sorsdöntő időkben helyes érzékkel önként hódolt meg a haza bölcsének okos politikája előtt.
A pirostollas emlék már kis diákkoromból való.
Halason, — egy másik, sokkal nagyobb kiskun város
ban történt — a hetvenes években, mikor az addigi
f>2
népszerű képviselővel, Szilády Áronnal, az odavaló tudós kálvinista pappal szemben — kinek pozíciója megingathatatlannak látszott — az ellenzék Mocsáry Lajost léptette föl, aki a nemzetiségi kérdés hínár
jába akkor még nem volt annyira belekeveredve és jó kiállása, függetlenségi tetszetős p ro g ram ija és kiváló szónoki képessége nagy hódítást csinált Halas mindkét nembeli közönsége körében. Én — bár a szülői házban csak a Tisza Kálmán szabadelvű poli
tikájának dicséretét hallottam (s az volt az igazi hagyományos magyar szabadelvűség) — mint afféle tüzeslelkii diákocska (az érettségin innen), mégis ellenzéki piros tollat tűztem a kalapom mellé, s úgy indultam büszkén, városszéli szép, kertes házunkból a kanális-nak nevezett úton, a nádas tó partján, a nagypiac felé. De mi történt? Szemben velem jókora csapat ember jött, (muzsikaszó mellett kortesnótákal énekelve. Az én kortesi fiatal szívem kicsit elszorult, mikor észrevettem, hogy a szembejövők mind kor
mánypárti zöld tollal ékesek. Már nem tudok róla számot adni, vájjon bátorságom szállt-e az inamba, avagy politikai ihlet a kebelembe — csak azt tudom, hogy ellenzéki lenge elveimet a piros toll képében hirtelen zsebrevágtam, és attól a perctől kezdve ren
díthetetlen kormánypárti lettem. Hogy az én kedves, jó Szilády Áron bátyáim mégis megbukott, azt mé iyen sajnálom, de azt hiszem, ezen a szomorú ered
ményen akkor sem változtathattam volna, ha ham a
rább kitűzöm is az ő zöld tollát.
Bármilyen erős meggyőződésű hive lettem is aztán Tisza Kálmánnak, — kihez édesapámat is el- téphetetlen kötelékek fűzték, miket ők kettesben *még akkor szövögettek, mikor 49-ben egy szobában dol
goztak, mint fiatal fogalmazók, a közoktatásügyi minisztériumban Debrecenben — a politikai tevé
kenységtől a föntebb vázolt jelenet után mégis sokáig távoltartottam magamat, annyira, hogy hosszú ideig még csak választói jogomat sem gyakoroltam egyet
lenegyszer sem. Mikor azonban 1905 januáriusában
— az előző novemberi és decemberi események nyo
mán a Ház föloszlattatván — Tisza István, első mi
niszterelnöksége idején, a közte és a nekibőszült ellenzék közti viszályban a nemzetre appellált, én is, mint Tisza Isvánért élni-halni kész ember, beleugrot- tam a választási küzdelem örvénylő vízébe s föl
esküdtem a IX—X. kerület szabadéiviipárti jelöltjé
nek: Plósz Sándornak zászlaja alá.
Fölösleges leime annak a híres téli választásnak szenvedélyes mozgalmait általánosságban ecsetelnem.
A mi kerületünkben is magasra csaptak a küzdelem hullámai, de persze — mint ahogy a kormánypárt országszerte bízott a maga győzelmében — kerüle
tünkben is holtbizonyosra vettük Plósz megválasztá
sát. Éppen azért, mikor a választás előtt két nappal heves influenzában megbegedtem s a választás nap
ján is lázasan ágyban kellett maradnom, — bár ret
tentően bántott, hogy nem mehetek szavazni — mégis megnyugodtam abban a tudatban, hogy Plósz Sándor ügyének egyáltalában nem fog ártani az én szerény voksom elmaradása.
Délelőtt az első híradás, ami hozzám érkezett, még valóban úgy szólt, hogy bár az ellenjelölt Ballagd Aladárnak is — egyébként jó barátomnak — nagy pártja van, azért nincs okunk aggodalomra. Ebéd után már úgy hangzott a friss hir, hogy igen nagy a küzdelem, de valószínű, hogy Plósz — ha csak kis többséggel is — meglesz. Estefelé aztán azzal jöttek érteni, hogy ha csak tehetem, keljek föl s menjek szavazni, mert jelöltünk győzelme — kétes. Ez a hír már módfelett fölizgatott s feleségem alig tudott — 38 fokos hőmérsékletemre hi vatkozva — vissza- nyomni az ágyba.
Este tíz óra után kocsi állt meg házunk előtt s a hirnök pihegve szólt:
— Ha nem jön minden hivünk szavazni, — megbukunk.
A hőmérőt sutba vágni, fölkelni, felöltözni s kocsiba ugrani, — mint ahogy a régi divatú novella
írók nem minden túlzás nélkül mondani szokták:
6 3
64
pillanat műve volt. Tizenegy óra felé járt, mikor megjelentem a választási helyiségben, hol rettentő izgalom uralkodott. Hindy Kálmán, kedves öreg ba rátunk, mint választási elnök, már kitűzte volt a záró- órát — s érkezésem pillanatában mind a két pártnak egyenlőszámú szavazata volt. Elvbarátaim lelkes él
jenzése közt adtam le szavazatomat, fölemelő tudatá
ban annak, hogy Plósz Sándor az én szavazatommal választásik meg.
De e percben, mikor miár az elnök a „senki többet“ jelszóval éppen le akarta zárni a választást:
egy fáradhatatlan ellenzéki kortes — aki, hogy a hely
zet tragikuma fokozódjék, egyik sógorom volt — cipel ám be, valósággal fülénél fogva egy a heveny al
kohol-mérgezés elvitázhatatlan tünetei közt bukdá
csoló választót, a „politikus csizmadiák“ sorából, aki
— nagy csuklások és akadozások közt — levoksol Ballagi Aladárra.
Az egetverő éljenzés ezúttal az ellenzéki polgár
társak sorából riadt — mi, Plósz-pártiak pedig egy pillanatra kővé meredtünk, aztán kétségbeesetten kapkodni kezdtünk — de hiába! Hasztalan erőlködött azonban az ellenzék is, hogy még egy döntő szava
zatot fogjon — se égen, se földön nem lehetett többé csípni egyetlenegy még le nem szavazott választót sem, — a záróóra lejárt, s megtörtént az a választá
sok históriájában igen ritka eset, hogy miután mind
két jelölt egyforma számú szavazatot kapott — az dnök a választást befejezettnek ugyan, de eldöntet
lennek nyilvánította.
Másnap már tudtuk, hogy az alkotmányosan megnyilatkozott nemzet — mit már Dante is méltán, de, sajnos, hiába óvott az örökös félrevezetéstől — elejtette már akkor is legnagyobb fiát, Tisza Istvánt.
Az így kilátástalanra fordult körülmények között a kitűzött új választásnak a mi jelöltünk már nem is vetette alá magát, visszalépett, s a diadalmas ellen
zék jelöltjét, Ballagi Aladárt, egyhangúlag kiáltották ki képviselőnek . . .
65
Későbbi választási emlékeim — az elbukott sza
badelvű párt romjain életre kelt munkapárt idejéből
— m ár a magam választásával kapcsolatosak, de ezekről külön tárcákat kellene írni.
(1922)
S zász K á ro ly : Emlékek 5
Színházi em lékek.
Most, hogy a Nemzeti Színház felújította a Szö
kött katoná-1, Szigligetinek, a „népszínmű atyjá“-nak első e nemű művét, mely annak idején, nyolcvan esz
tendővel ezelőtt, olyan korszakos hatást tett — és én elmerengve nézem ezt a drámatörténeti szempontból annyira nevezetes darabot: egy csomó színházi emlék rajzik föl előttem, kedvesen szólva hozzám régi szép időkről, a múltak ködlő távolából.
Eszembe jut az az este, mikor én a Szökött katoná-1 először láttam. A Népszínházban történt ez.
De nemcsak Tamássynak igazán drámai erejű Ger
gely kovácsát és Blahánénak gyönyörűen csicsergő Julcsáját nem felejthetem soha, — hanem a Zrinyi- kávéházbeli méltán híres jelenetre is elevenen és hálásan emlékezem. Hálásan, mert az a remekül ren
dezett színpadi kép a maga mozgalmasságával, ka
cagtató ötleteivel oldalnyilalásig megnevettetett — m ár pedig van-e kellemesebb élmény a világon, mint
egy igazán jóízű kacagás?!
Nem tudom, ki rendezte volt akkor a darabot, — a rendező nevének kiírása csak újabb időben jővén nálunk, sokunk sürgetésére, divatba — de azt gon
dolom: Lukácsi; Sándor, a színpadi hatás iránt nagy érzékkel biró, rendkívül termékeny drámaíró volt a rendezés lelke, kinek sok, csak a napi fogyasztásra szánt, kis értékű, nem igen finom ízlésű darabja kö
zül egy: A vereshaju, oly magasan és olyan szépen emelkedik ki, mint zöldelő, virágos hegy a vigaszta
lanul sivár homokbuckák közül. A vereshaju
nem-67
csak Lukácsy legkülönb darabja, hanem, mint párat
lanul szerencsés ihlet szülöttje, kitünően rajzolt alak
jaival, lélektani sarkallókon haladó érdekes meséjé
vel s magyarosan hangzó ötletes nyelvével legjobb népszínműveink egyikének mondható, amelynek fel
újítására a Nemzeti Színház népszínmű-ciklusának során bátran gondolhatna az igazgatóság.
Lukácsy, amellett, hogy ontotta a darabokat, mint szerző, egyúttal több mint két évtizeden át fő
rendezője volt a Népszínháznak, mindjárt <az intéztet fennállásának első esztendejében Rákosi Jenő igazr gatása idejében kerülvén e minőségben oda. Bizo
nyára volt neki része — mint ügyeskezü, jószemü rendezőnek — a Szökött katona említettem sikerében is, ami a Zrinyi-beli jelenetben tetőződött. Igaz, hogy ott is kitűnő színész állott a „rongyos ember“ epizód
szerepében rendelkezésre: Szathmáry Árpád, a Nem
zeti Színház egykori kitűnő Marná-jának, Szath- máryné Farkas Lujzának a fia, kit szinészkörökben
— hol a becéző nevek olyan gyakoriak — csak Szatyi néven emlegettek, ö később a Vígszínháznak lett tagja, hol a francia darabok „kedélyes“ papáinak és nagybácsijainak figuráiban szintén jelentős sikerei voltak. Ezekben az utóbb említett szerepeiben szinte megdöbbentően emlékeztetett a derék Szatyi az öreg Szigeti Józsefre és pedig nemcsak jóltápláltságra valló megjelenésével, hanem jóízű humorával is.
De hogy milyen vérbeli színész volt Szathmáry Árpád, azt jellegzetesen igazolta 'azon az estén is, mikor szegény Tamássyt, a népszínművek utolérhe
tetlen hősét az előadás megkezdése előtt öltözőjében szélütés érte. Ez is ia nyolcvanas évek végén történt.
A betyár kendő jé-1, Abonyi Lajos poétikus szép da
rabját hirdette -a iszinlap, s én is ott ültem az I. eme
leti erkély hanmadik sorában, tisztviselő-egyesületi kedvezményesárú helyen, várva nagy érdeklődéssel Tamássynak, mint Gyuri Bandinak már ismert nagy
szerű szereplését és Blahánénak, mint Buzi Zsófinak észbontó nótázását és kocsmai szilaj táncát. Ilét óra elmúlt, el negyed nyolc is, a függöny nem akart fel
5*
68
gördülni. Már suttogás hallatszott a nézőtéren valami megbetegedésről, közbejött akadályról — s nyugta
lanság támadt, mely félnyolc felé izgatottsággá növe
kedett. Akkor kilépett a függöny elé a rendező, s h a
lálos csöndben tudatta, hogy miután Tamássy rosszul lett, szerepét hirtelenében Szathmáry Árpád vette át, aki egyben kéri a közönség szíves elnézését. Persze mindenkit roppant elkedvetlenített e hiradás — de a szerepének úgyszólván álolvasása nélkül áldozat
készen beugrott Szathmáryt udvariasan és hálásan megtapsoltuk. A szenvedélyes legény szerepe egyálta
lában nem volt neki való, de mégis tisztességgel tett eleget nehéz feladatának, megmutatva, hogy az iga
zán jó színész mi mindenre képes!
Tamássyt az a szélütési roham még nem ölte meg, csak birkózott a halál az erősszervezetű ember
rel. De a művész megbénult s pár év múlva egy újabb roham könnyen végzett vele . . . Azóta se hal
lottakul férfiajakról magyar nótát olyan numerózusan deklamálni. Mert pályája utolsó éveiben énekhangja már nem sok volt a derék Tamássynak, de ahogyan elmondta az Ezt a kerek erdőt járom én, meg a Végig mentem az ormódi temetőn kezdetű gyönyörű nótá
kat A csikós-bán, vagy az A Csap-utcán véges-véges- végig kezdetüt A falu rossza-ban: az a művészi ter
mészetességnek s magyaros zamatnak mindörökre felejthetetlen, talán örökre páratlan példája marad...
De visszatérve A szökött katona említett előadá
sára, el kell ismernem, hogy aki most látja először ezt a darabot, valószínűen el sem tudja képzelni, hogy a „rongyos ember“ kis szerepében olyan alakí
tást is lehet produkálni, amelyre majdnem negyven esztendő múlva is elragadtatással emlékezhetik valaki a közönségből. Pedig Szathmáry Árpád — vulgo:
Szatyi — ilyennel kedveskedett. Persze, volt sok olyan mókája és tréfája, amit sallangul csak ő, meg a rendező varrt rá a szerző szövetjére. De hogy fal- rengetőbb tapsot ritkán hallottam félszázados szín
házlátogató pályámon, mint akkor, a Zrinyi-szín zárójelenete után: az bizonyos. Abban a rendezésben
69
ugyanis azzal a tableau-val végződött ez a szín, hogy az éjjeli kávéház gyanús vendégeinek egymásba ka
paszkodott alakjai veszekedésükben egy gombo
lyagba keveredve fetrengettek a színpad közepén s ennek a nyüzsgő és zajgó emberhalomnak tetején, piszkos sipkáját lobogtatva, diadalmasan emelkedett föl — mindenkit maga alá gyűrve — a „rongyos ember“. Én, a fiatal diák, szintén kipirult arccal csapkodtam összie nagy mulatságomban tenyereimet, de még bensőségesebb hatást váltott ki e jelenet az édesanyjával együtt mellettem ülő fiúcskából, aki elragadtatással kiáltott föl a függöny legördültekor:
— Mama! Ezt holnap megcsináljuk 'az isko
lában! . . .
De ieszembe jut A szökött katonának egy másik, későbbi, rendkívül érdekes előadása is, szintén a Népszínházban. Ezt az előadást valami jótékonycélra rendezték — úgy emlékszem, szintén a nyolcvanas évek vége felé — s fővárosunk akkori három állandó színházának: a Nemzetinek, az Operaháznak és a Népszínháznak legelőkelőbb tagjai vettek benne részt.
Roppant nagy tetszést aratott az elkényeztetett, pi- perkőc Lajos szabó groteszk figurájában Náday Fe
renc, a legelegánsabb magyar színész. Énekhangja nem volt a csevegni pompásan tudó s egyébként rendkívül muzsikális Nádaynak, de most is fülembe cseng, amint az I. fölvonásban, törökös slafrokjában, kezében hosszúszárú csibukkal, harsányan fújta a nótát:
Három alma, meg egy fél . . .
Aztán még egy mozzanatot akarok kiemelni eb
ből a remek előadásból. Miskát, a gyilkosság miatt el
ítélt közkatonát, Takács Mihály, az Operaház tagja, a férfiasán gyönyörű baritonhangu énekes adta, ki
nek magyaros akcentusai pompásan érvényesültek a siralomházbeli duettben, mikor a halálra készülő két baka a Kalapom szememre vágom kezdetű, szivet facsaró bús nótát énekelve, annak különösen ezzel a hatásos keserű csattanójával rázta meg a lelkeket:
Fogd meg pajtás a vasvesszőt, Verd meg véle a temetőt, — Mért nem kedvez semmi épnek, Semmi szépnek . . .
De amint most a napokban meghatott lélekkel a Márkus Emilia szépséges grófnéjában gyönyörköd
tem a Szökött katona egyik előadásán, s elmélázva végigszaladtam gondolatban ennek a tüneményes te
hetségű művésznőnek egész eddigi pályáján, — az eddigin, mondom, mert kétségtelen, hogy a jövő tar
togat még neki nevezetes diadalokat — eszembe ju
tott, hogy játszott már ő máskor is népszinműben, még pedig nem is úri alakot testesítve meg, mint itt most, hanem népi alakot formálva. Az is jótékony- célú előadás volt, a Várszínházban, — a Nemzeti Szinház drámai és operai tagjainak társulásával — mikor Szigeti Vén bakancsos-a került szinre, s mig az énekes szerepek a remekhangu, daliás Odry Lehel és az elbűvölően kedves Nádayné Vidmár Katalin fé
nyes tehetségére, nagyszerű színjátszó képességére voltak bízva — a csapiáros szentimentális leányká
ját, a szerelmes Ilont, az akkor pályája kezdetén álló Márkus Emilia adta. Aranyszőke haja pántlikába kötött dus fonatban csüggött alá, s úgy fénylett, akár
csak művészete, mely beragyogta a kis színpadot, s egy diadalokban gazdag pálya jövőjébe vetett tün
döklő sugarat. Pedig nagyon vékonypénzü, törékeny
nek látszó alak volt testi mivoltában az az ifjú kis színésznő, és sokan sajnálkozva mondták az előkelő vasmegyei családját jól ismerők közül, hogy kár ezt a gyenge liliomszál-leánykát a szinpad perzselően forró deszkáira, a kulisszák zajos világába ereszteni
— hátha időnap előtt belepusztul. De Márkus Emiliá- nál is megismétlődött a sokszor tapasztalt igazság:
hogy a lélek ereje jótékonyan hat vissza a gyenge testre. Az ő hamarosan kibontakozott s kivirágzott tehetsége valósággal megedzette egészségét, — s a nagy feladatok, miket olyan nemes becsvággyal vál
lalt s olyan fényesen oldott meg, minden nehézségük mellett is nem hogy nem törték meg testi erejét,
ha-71
nem inkább mind a mai napig megtartották acélos, fiatalos frisseségben.
. . . Oh, mennyi emlék tolul még lelki szemem elé, a régi színpad bűvös világából! Olyanformán va
gyok ezekkel az emlékekkel, mint a könyv lapjai közé tett, híven megőrzött száraz virágokkal: végtelenül jól esik elő-elővenni, rakosgatni, rendezgetni őket — de egyszerre csak mégis azt veszem észre, hogy egy meleg könnycsepp szivárog szememből, s perdül le hangtalanul arcomon. Az emlékezés boldogít is — fáj is. Fáj: látni, tudni, hogy a tavasz, mely ezeket a virágokat fakasztotta s nevelte — elszállt, vissza- jöhetetlenül. De mily boldogító: tapasztalni, hogy a száraz virágok is gyakran, hogy megőrzik színüket, s mintha még illatukból is maradt volna valami. Ta
lán nagyon kevés — de hát vannak dolgok, amikből nagyon kevéssel is meg tudunk elégedni. ..
(1924)