Ősz . . . Nedves, borzongós ősz. mely ugyancsak felduzzasztottá az árkok vizét és a mező tócsáit s ten
gelyig borítja sárral kocsink kerekeit.
Este van, felhős, holdvilágos alkonyat. A hold tányérját nem látjuk ugyan, de mégis áraszt annyi világot, hogy meg sem kell gyújtani a kocsi lámpását.
A nagy magyar Alföldön járunk — de hajh, olyan közel van a trianoni határ! Jobbra, nem is nagyon messze, mintha kis mécsek pislákolnának a szürke szemhatáron — arra van az a szín-magyar „nevezetes város“, melyben egykor háromszáz hajdú vitéz lako
zott, később meg az Arany János bölcsője ringott.
S ott most a frissen koronázott oláh király az úr! . . . Ne, ne, ne beszéljünk erről, ne is nézzünk arra — ám kemény gondolatunk s szívünk lobogó érzése csak járjon ott mindig! . . .
Döcögünk tovább — de hellyel-közzel már vígan gördülnek a kerekek. Itt már meg van javítvfa a Geszt felé vivő kő-út, amely, mint mondják, egy héttel előbb még alig volt járható — de hát most a belügyminisz
tert várják erre a vidékre, s mennél szívesebben lát
ják és marasztalják majd, annál kevesebb kocsi
marasztaló sarat illik hagyni az úton.
Áthaladtunk Mezőgyánon s csakhamar beérünk Gesztre. Ez a hely jó másfélszáz esztendő óta a Tiszák családi fészke. Simán szalad kocsink — már a park
ban járunk s megállunk a kastély előtt, melynek első alapfalait a XVIII. század derekán Tisza László — az István szépapja — tétette le. Azóta persze kibővült
Ï0 2
a kastély, eimelettel is magasodott, sok ura is volt azóta — de azért most is a régi szellem ott az úr. „A Tiszák nem változnak és szokásaikon sem változtat
nak, — verőfényben és borulatban egyformák“ — írta egyszer egy ugyancsak Gesztről beszélő krónikás és tökéletesen igaza volt.
. . . Járom a vendégszerető geszti kastély szobáit,, nézegetem a családi képeket s néhány nemzedékig visszamenően megelevenednek előttem a kastély volt gazdáinak alakjai.
Látni vélem az öreg Tisza Lajost, a hínes bihari főispáni helytartót, aki erős kezét és meleg szívét*
magyar hazája és kálvinista egyháza iránt való buzgö szeretetét mind átörökítette utódaira.
Az ő fiát: Tisza Kálmánt, már személyesen ismer
tem. Róla közvetlenül tudjuk, hogy mily végtelenül szerette Gesztet, órákig elsétálgatott, vagy üldögélt egymagában a park lombos fái alatt, vagy szürcsöl
gette fekete kávéját a kastély egyik oldalfalához simuló tágas terraszon.
Azután István következett, valamennyi ősénél na- gyobbszabásu utód, korunkban kétségkívül a leg
nagyobb magyar, ő is erősen ragaszkodott a geszti birtokhoz, melynek mezői annyi pompás csikót nevel
tek, szerette ia kastélyt, amely apja idejében országo
san ismert középpont lett ugyan, de azért mitsem vesztett a családi élet meghitt melegéből, s nagyon vonzódott !a szép parkhoz, melynek hatalmas platánjai ime még most is, a november eleji őszön, dús lombo
zattal néznek be az emeleti ablakon s melynek szép tennisz-pályáján ő olyan hévvel, a minden cselekede
tét jellemző odaadással ütögette a labdát, belevonva a játékba még az öreg Géresi Kálmánt is, egykori ked
ves nevelőjét, későbbi hűséges barátját, életefogytáig szeretett mesterét.
. . . Azon a négy évvel ezelőtti októberi gyilkos estén nemcsak Tisza István esett el, elestünk akkor
— a nagy brit költő szavaival szólva — „mi mind, míg véres ánmány kérkedett fölöttünk . . . “ A geszti kastély birtoklásában fiágon az ifjú István gróf
követ-kiezett volna, de hajh, a nemzet bukása őt már beteg
ágyon találta s a szerető fiú hamarosan követte nagy
nevű apját a geszti sírboltba.
. . . Elborulva állok a geszti kastély szép sarok
szobájában. A férfi-gazdák megelevenedett képei mel
lett ott látom, ott érzem lebegni a hitveseknek, a kas
tély régi úrnőinek szellemaíakjait is.
Az öreg Tisza Lajos felesége: Teleki Juliánná grófnő, az erdélyi főúri élet régi magyar szokásait és erkölcseit is hozományul hozta Gesztre — s utód'a a háziasszonyi tisztben: Tisza Kálmánná, született De
genfeld Ilona grófnő, finom leikével, hitvesi szerete- tével és anyai gondosságával tette emlékét örökre áldottá.
A kastély mostani úrnője, a Tisza István özvegye
— Tisza-leány miaga is — elibünk jő szobájából s lel
künket igazi hódolatnak érzése, mélységes megillető- dés fogja el. Az emlékek egész raja támad föl előttem.
Az élettársi odaadó szeretetnek, megértő hűségnek mindörökre ragyogó példáit szolgáltatta volt a Tisza István felesége. Soha, sohasem felejtem azt a napot, azt az órát, mikor Tisza Istvánra — elnöklés közben
— háromszor egymásután rálőtt <a képviselőházban egy gonosz eszelős. Én vezettem azon a nevezetes ülésen a jegyzőkönyvet, s közvetetlenül az elnök jobb
ján ülve, megrendülve láttam, hogy az első lövés után Tisza föláll — világért sem azért, hogy meneküljön — hanem felső testével bátran előre hajolva, mintegy azt mondja: „Itt vagyok. Kinek mi baja velem?“ . . . És <a szemben lévő karzaton — szokott helyén — el
szántan áll föl az elnök felesége, mintha védelmére akarna sietni alávaló módon megtámadott urának. A férj pedig odanéz, s mások által alig észrevehetőleg int a kezével, jelezve, hogy semmi baja sem lett. A maga megsebesítette gyilkos merénylőt kicipelik, szü
net következik — s Tisza István siet föl a karzatra.
Férj és feleség egymás karjába omlanak — s fejük fölött mintha dicsfény gyúlna k i . .. Nekem pedig most is könnybe lábbad a szemem, s megremeg a szí
vem, mikor erré gondolok . . .
104
S azon az októbervégi rettenetes estén Tisza Ist- vánné megint ott volt laz ura mellett és semmi hata
lom sem bírhatta volna rá, hogy magára hagyja őt, a gyilkos fegyverek előtt. A szerető unokahuggal — Almássy Denise grófnővel együtt álltak a nagy vértanú oldalán, rendíthetetlenségben megszégyenítve a férfi- nemet. Oh, ilyen hőslelkü, keményfáju asszonyok csak a Tisza-nemzetség körében támadhatnak! .. .
Rettentőbb gyász sohasem szakadt még asszonyt szívre annál — hatalmasabb lelki erővel sohasem viselt el hitves olyan emésztő keservet. . . A geszti kas
tély fogadószobájában hódolattal hajiunk meg a nagy
asszony előtt, s szinte áhítattal csókoljuk meg azt a kezet, amely annyiszor elsimította a nehéz gond mély redőit a nagy magyarnak elborult homlokáról, s még a halál örvényének szélén is védeni igyekezett ő t . . . És a Tisza István özvegye mögött feltűnik az ifjú Tisza István özvegyének fiatalos, kedves alakja. A kis Jolka grófné méltán volt kedvence ipának. A család körébe megpihenni és szórakozni tért Tisza István mindig gyönyörködve nézte ifjú menyének mosolygó arcát, boldogan hallgatta vidám csevegését és kacagá
sát, mely visszhangozva betöltötte a házat.
A kis Tisza grófné most ott él a geszti kastélyban, három szép kis gyermekével. A legnagyobb, a nyolc
éves Kálmán, anyjától örökölte kedves szemeit, tekin
tetét — ám homloka, fejállása és testtartása szinte megdöbbentően a nagyapjáé. Nézünk hol rá, hol a nagyapa gyermekkori arcképére, s szinte megilletődve, de boldogan állapítjuk meg a feltűnő hasonlóságot.
Boldogan — igen! Oh, hátha az idők mébe rejt és nevel számunkra a Tisza István nagy leikéhez hasonló szellemet, akiben feltámadnak az értelmi, erkölcsi és akarati nagyságnak mindazok a megnyilvánulásai, amikből Tisza István hatalmas egyénisége szövődött...
A kis Kálmán mosolyogva beszél négy kis ponny- járól — melyek közül kettőt hámban, kettőt nyereg alatt használ — s három sfcép farkas-kutyájáról, ame
lyek iránt különösen érdeklődik. Boldog csevegésébe hele-belecsendül kékszemü hugocskájának a
csupa-105
élet Jolánka grófnőnek ezüsthangu kacagása — míg a legkisebb testvér, a zömök Józsi, muszkulusait fesze
getve, éppen a belügyminiszter bácsin készül bemu
tatni, hogy milyen jól tud öklelőzni, birkózni.
.. . Kimegyünk a parkba. Elgondolkozva sétálga
tunk, s némán betekintünk abba a nádfedelü kis haj
lékba, amely hetven esztendővel ezelőtt, két nyáron át, a Tisza-család poéta-lelkű sarjának, az ifjan elhalt Domokos-nak nevelőjét fogadta volt be boldog lakóul.
Arany János volt ez a nevelő, a m ár akkor országos hirü ember — később is annyi sokunknak, Tisza Ist
vánnak is mindvégig legkedvesebb költője. Talán az ő lelke is itt jár most, az őszi szinpompába öltözött lom
bok közt, a halkan susogó szellő képében.
Lehet. S mi indulunk a szellő nyomán, arrafelé, ahol a „méltósággal hallgató“ nagy fehér sírboltnak egy szűk kis fülkéjében pihennek Tisza István elom- lott p o ra i. . . „Ily kis halomba hulltak össze minden diadalmid, hired“ — jajongunk megint a Caesar költő
jével, és szívünk elszorul. Ám megvigasztal a sírbolt felírása: „Feltámadunk “ Igen, feltámadunk! Fel kell támadnia annak a bölcseségnek és erőnek, annak az erkölcsi érzésnek és forró hazaszeretetnek, amik a Tisza István egyéniségét alkották, s amik feltámad
ván, vissza fogják nekünk szerezni elrablóit hazánkat és elvesztett becsületünket.
. . . Ezt gondoltam, ezt éreztem én Geszten, a leg- nagyobbszerii magyar nemzetségek egyikének: a Ti- száékén'ak nemes hagyományoktól megszentelt ősi fészkében.
(1922)
A csóti tábor.
A háború előtt ugyan ki ismerte, vagy csak hal*
lotta is ezt a nevet nemes Veszprém vármegyének ha-i tárain túl? Mert hiszen hát mi is ez a Csőt? Egy har- madfélszáz házból és legfeljebb másfélezer lakosból álló kis magyar község, talán tizenöt kilométernyire Pápa városától, szép, lankás, dombos vidéken, a Bakony alján, — de minden nagyobb nevezetesség nélkül.
Mikor azonban a háború kitört és az emlékezetes Höfer-e k, vagyis hadvezetőségünk napi jelentései kezdték mind sűrűbben közölni, hogy itt, meg itt ennyi meg ennyi ellenséget fogtunk el, ennyi megadta magát s megkezdődött a hadifogságunkba esett ide
gen katonák szállítása az ország belseje felé s mikor már a világnak úgyszólván minden tájékán harcban álltak csapataink, mert volt szövetségesünk, az olasz is, beleavatkozott a háborúba mi ellenünk — 1916-ban létesült a csóti határban az a nagy fogolytábor, amely
nek nyomán azután a kis Gsót neve olyan sokat han
goztatottá vált országszerte.
Körülbelül háromszáz holdnyi széles területen épült ez a tábor, majdnem nyolcszáz barakkal, mik negyvenezer embernek adtak egyszerre helyet. A kö
zépkorban egy hatalmas ország egész hadserege elfért volna bennük. A tábor hamarosan megtelt északi és déli ellenségeink fiaival: muszkákkal és taliánokkal.
Ezek az utóbbiak — nem hiába, hogy osztrák gyűlö
letük mellett nekünk magyaroknak a múltban min
dig barátaink voltak s a jelek (szerint ma is azok —
107
még jó szolgálatot is tettek egy időben. Akkor tudni
illik. mikor az ,,őszirózsás forradalom éban — amely hitvány patkányzendülés még a hangzatos „forrada
lom“ nevet sem igen érdemli meg — a hazaáruló Linder hadügyminiszter kiadta a gyalázatosán emlé
kezetes „nem akarok katonát látni“-féle, anarchiára buzdító jelszót és a csóti tábor olasz foglyai az oda
való hatóságoktól — Linder szándékai ellenére — föl- fegyvereztetvén, dicséretes buzgalommal vettek részt azon a szép dunántúli vidéken a rendnek annyira- mennyire biztosításában és fönntartásában.
A háború lezajlott, az idegen hadifoglyok haza
mentek — ám a csóti tábor nem szűnt meg, hanem leszerelő és vesztegzárlati helyévé lett a hazatérő m a
gyar hadifoglyoknak. Oh, mert voltak azok is sokan!
Nem mintha a magyar katona könnyen megadná magát — ezt bizonyárai ellenségeink sem mondják rólunk, — hanem mert a ránk nézve sok keserűség forrásává vált „közös- hadseregében, úgynevezett po
litikai előrelátás és katonai bölcseség következménye
képpen a „fránya“ magyar csapatokat mindig kever
ték „hű“ csehekkel és „megbízható“ osztrákokkal — s így aztán gyakran egy-egy hűséges cseh zászlóalj árulása folytán egész magyar hadosztályok bekerít- tettek és fogságba estek.
Éisi a csóti tábor — bár barakkjainak nagyrésze le van már bontva — mégis áll, mert a háború befeje
zése utáni negyedik esztendőben, mikor a világ összes hadviselő államainak fogságba esett polgárai réges- régen otthon vannak már: a magyar hadifoglyok még mindig nem kerültek valamennyien haza a nekivörö
södött Oroszországból, mellyel pedig már több mint négy esztendeje megkötöttük Bresztlitovszkban a bé
két. Igaz, hogy az akkori magyar kormányzat is hibás abban, hogy a békeszerződés első pontjai egyikéül nem az összes hadifoglyok haladéktalan hazabocsátását kötötte ki, megfelelő biztosítékok mellett, — de szé
gyene a XX. század egész úgynevezett „művelt“ Euró
pájának, hogy eltűrte, hogy az orosz „tanácsköztársa
ság“ a béke éveiben túszokként visszatartja a magyar
108
hadifogoly-tiszteket — a gyűlölt polgári osztály oly sokezer derék tagját — s csak halálra vagy fegyházra ítélt gyilkos és rabló kommunisták kiadása ellenében eresztgeti őket rettenetes huzavonák után haza, még az erre vonatkozó, ránk nézve úgyis oly megalázó egyezségben vállalt kötelezettségeit és tett Ígéreteit is minduntalan megszegve.
Most, éppen most kerültek haza — hat-nyolcévi kimondhatatlan testi szenvedések és -lelki gyötrelmek után az úgynevezett szibériai „főtuszok“ — jobbára idősebb, tekintélyesebb törzstisztek és századosok, és soraikban csak hellyel-közzel egy-egy szerény had- nagyocska vagy hadapród — ám a turkesztáni fogoly
tiszteknek s a hivatalosan vissza nem tartott, de való
sággal mégis nagyon nehezen eresztett legénység egy részének hazajövetele még hátra van.
De micsoda áldás ezekre a hazatérő volt fog
lyokra az a csóti tábor! Nem a jól megépített és ké
nyelmesen berendezett, tágas szobájú barakkokra gon
dolok most, — bár a szibériai földkunyhók és fűtet- len tömeglakások után paradicsomi élvezet lehet ben
nük a tartózkodás — hanem arra a szellemre, amely a tábor parancsnokságát és a kapcsolatosan működő Vöröskereszt-kirendeltséget feladatuk ellátásában irá
nyítja, — arra a mindent megértő szeretetre, amely a muszka hómezőkön szinte megdermedt lelkű szegény honfitársainkat a tábor kapujában fogadja és ott tartózkodásuk előírt két hete alatt állandóan körül
veszi és — katonás rend s pontos szabályok szerint bár, de valósággal dédelgeti.
A szeretet — valóban, ez, amit a mi szegény túszaink odakünn legkevesebbet kaptak és leginkább nélkülöztek. Mert, különösen az utóbbi két esztendő alatt, mióta az Oroszországba szökött magyar kom
munisták intézik az ott visszatartott magyar hadifog
lyok ügyeit — igen isokat szenvedtek ugyan derék véreink ruhátlanság és éhség miatt is, a testi szenve
dések rettentő kálváriáját járva rongyokban és elerőt- lenedve, — de mégis, a legborzasztóbb az lehetett rá juk nézve, hogy örökös gyűlölet fagyos hidege vette
109'
őket körül azok részéről, akikre sorsuk intézése bizva volt s akik még hozzá honfitársaik voltak.
Ezért tölti el aztán a (szegény túszok szívét oly ki
mondhatatlan jó érzés, mikor Rigában — ahol a meg nem tántorodott, derék magyar emberek az elítélt vörösökkel kicseréltetnek — a magyar kormánybiz
tosság fáradhatatlanul lelkes tagjainak: Jungerth osz
tálytanácsosnak és Karkiss hadbiró alezredesnek me
leg kézszorítását érzik és biztató szavát hallják. Ezért boldogok, mikor onnét hazavezető útjukban átlépik egykori hű szövetségesünknek, Németországnak hatá
rát, és csakhamar Stettin-ben a városi tanács kikül
döttje üdvözli őket szeretettel, — s ezért borítja el lel
kűket a kifejezhetetlen érzéseknek árja, mikor kényel
mesen berendezett vöröskeresztes vonatuk Hegyes- halom-nál magyar földre robog, és a reájuk várakozó meghatott közönség lelkes éljenzése után felhangzik Kirchner ezredesnek, a honvédelmi minisztérium hadifogoly-osztálya buzgó vezetőjének haza- és ember
szeretet hevétől izzó beszéde.
Onnét kezdve azután a földnek és a léleknek leg
szebb virágai övezik útját az immár boldog „túszoké
nak. Gyó'r-ben különösen nagyszerű a fogadtatás — ott évek óta állandó bizottság munkál azon, élén Né
meth Miklósné úrasszonnyal, hogy a hazatérő foglyok minél jobban lássák és érezzék a szeretetet, amellyel a magyar haza őket várja és fogadja. A csóti táborban pedig Krämer ezredes, a parancsnok, és Bart ha István, a Vöröskereszt megbízottja, — egykor a vidéken neves tragikus jellemszinész — szinte atyafiságos érzéssel tárnak kart és kebelt a sokat szenvedett, felszabadult hadifoglyok elé.
Szibéria és Gsót! Két ellenkező pólus azaz helyesebben: Szibéria a keservek zord északi pólusa, ám Csót a szeretet melegének egyenlítője. Ha valaki a parancsnok szíves engedélyével bekukkan abba a tá borba, hogy szívére szoríthassa rég nem látott kedves hozzátartozóját — apját az egyik, férjét a másik, fiát a harmadik — boldogan állapíthatja meg, hogy itt már igazán jó helyen vannak a hazatértek. A látoga
110
tásra siető jó, gondos édesanya persze nagy kosár ele
mózsiával, saját keze gyúrta finom pogácsával s m a
dárlátta fehér cipóval igyekszik kedveskedni az ő szerette fiának, akit a háború zivatarai és a fogság megpróbáltatásai gyermekifjúból meglett férfivá érlel
tek — de ha jólesik is a volt túsznak a pompás „ha
zai“ — szükség alig van rá, a tábor konyhájának bőséges és ízletes termékei mellett. S ha valaki — a szibériai rongyokat képzelve maga elé — ruhát visz édes hozzátartozójának, azt is akár nyomban vissza
csomagolhatja, mert a magyar kormány meg a Vörös
kereszt-egylet áldozatos készséggel máris felruházta, sőt valósággal „megcsinált gavallér“-okká változtatta a lerongyolódott volt foglyokat. Még hozzá a rokonszen
ves derék svéd nemzet jótékony missziója is siet kiegé
szíteni a toilette-eket, finom ingekkel, csinos nyakken
dőkkel, pompás kalapokkal — amiket, nini, éppen most oszt ki a mi hűséges barátunk, a minden szépért és jóért lelkesedő, s azokat gyakorló Ásta Nilsson asszony . . .
Azután hálásan elköszönve a csóti tábortól, s ér
zékenyen búcsúzva még az orosz foglyok közül inas
nak itt csöppent szorgalmas Iván-tói, a petróleumos Baku város szülöttétől is — a budapesti ünnepies fo
gadtatás izgalmai után szorosabb értelemben véve, hazavonulnak — házi tűzhelyeik mellé, családjuk körébe — a volt hadifoglyok. Bizony hat-nyolc év hosszú idő, a legtöbb családot érték 'azalatt vesztesé
gek, üres székek merednek az asztal mellől a hazatér
tek elé. Sokan most tudják csak meg, hogy egyik
másik kedvesük nem tudta őket hazavárni, elment a földi gyötrelmek e szomorú világából egy szebb, bol
dogabb hazába. És megtudják valamennyien, hogy a magyar hazának mily rettenetes lett a sorsa, mily rútul megcsonkították, mily nyomorultul meggyaiáz- ták . . . De a méltó fájdalom és keserűség ne fogja el egészen és ne törje meg az ő sokat gyötrődött szívü
ket. Gondoljanak inkább arra, hogy ennek a szegény hazának most minden fia segítségére égetően szük
sége van, — szüksége az ő kipróbált hűségükre és
l i t
szívósságukra is — igyekezzenek hát kivenni részüket abból az egyetértő, megfeszített munkából, amely egyedül képes — Isten segítségével — visszaszerezni azt a szép, nagy, boldog Magyarországot, amelyért ők »a harcmezőn küzdöttek, amelyért a fogság nehéz esztendeit végigszenvedték s amelyről a szibériai ke
serves rabságban álmodoztak . . .
(1922)
Síró füzek.
Szomorú füzek persze hogy vannak, — hány
szor busongtam alattuk, velük együtt magam is. De hogy sírni is tudnának? Pedig tudnak. A szóló szőlő, mosolygó alma és csengő barack mesebeli rekvizitu- mok csupán, — de a siró fűz: az tökéletes valóság.
^Láttam ilyen fát, láttam könnyei fák adását, hallot
tam halk leperdülésiiket, éreztem nedvességüket kezem fején . . . Ezt akarom pár szóval elmondani.
*
Piros pünkösd szent ünnepén lenn jártam egy
’liszamenti kedves városkában. Kedves, valóban — fekvésénél, formázásánál, no meg egy csomó lakójá
nak mi voltánál fogva. (Én csak egy csomót emlí
tek, — akiket tudniillik ismerek.)
Ott a Tisza-part igazán megkapóan szép. A köl
tői szeszélyességgel kanyargó meder partjai között sebesen szaladnak a szőke habok, körülölelve egy szép zöld szigetet. S a partot gazdag koronájú magá
nyos füzek, füzfasorok és csoportok, festőién szép nyárfa-berkek díszítik. Sokáig szalad vonatunk a buja füvei borított széles ártéren keresztül, mit hatal
mas gát övez, másfél méterrel magasabb, mint amek
kora volt az eddig tapasztalt legnagyobb vízállás.
Átrobogunk a Tisza-hídon, mely javítás, átalakítás alatt van ma is még, mert hogy négy évvel ezelőtt abban a tavasztalan, szomorú esztendőben — fel
robbantották az oláhok, mikor fegyvereik előtt haj
tották a gyáva vörös csőcseléket. Hej, nehéz idők jár
ltak akkor afölött a városka fölött! Nagy csata folyt
Pünkösd első napján természetesen templomoz tunk. Ahítatos gyülekezetébe léptem a szépállásii tiszai magyarságnak, s úgy elgyönyörködtem közte egy, a hetvenes éveket tipró öreg gazdában, kinek sűrű galambősz haja középütt asszonyosan elvá
lasztva, asszonyos bőséggel omlik göndör fürtökben
lasztva, asszonyos bőséggel omlik göndör fürtökben