Szegény Magyarországon a gyászos emlékű pro
letárdiktatúra alatt úgy megnehezültek — sok min
den más pusztuláson kívül — a közlekedési viszo
nyok is, hogy én csak hat héttel a kedves jó Bérezik Árpád koporsójának földbeeresztése után tudtam meg a vidámlelkű vígjátékíró elhunytát. A vörös uralom, mély fővárosi lakásomból családomat az én túszként történt letartóztatásom után a tavasszal kidobta, ke
gyesen meghagyta rendelkezésem alatt balatonparti kis zugolyomat, s ott olvastam a nyár végén egy vé
letlenül kezembe került folyóiratból Kozma Andor
nak Temetés a commune alatt című cikkét, melvből meghatva értesültem, hogy Bérezik Árpád még július 16-án meghalt. De lelkem mélyéig fel is háborodó tam, mert az volt a cikkben keserű érzéssel megírva, hogy a gyalázatos rémuralom az örök pihenőre tért derék magyar írónak még azt az utolsó kívánságát sem engedte teljesedésbe menni, hogy családi sírbolt
jába temetkezhessék, ősei, az ott nyugvó jászói Bér- czik-ek tisztes sorába . . .
A folyó év nyarán, alig pár héttel halála előtt találkoztam utoljára Bérezik Árpáddal. Bár akkor igazán nem gondoltam arra, hogy a testi halál sötét árnyéka ott settenkedik az én kedves öreg barátom nyomában — azt szomorúan megállapítottam ma-r gamban, hogy az „örökifjú“ Bérezik Árpád, ki a het
venet átlépve is méltó hetvenkedésisel viselte ezt az Isten kegyelméből nyert címet — nincs többé. Kinek pihenést nem ismerő agyában örökké vígjáték-tervek
150
motoszkáltak, annak fáradt fejét most sötét aggodal
mak hajtották meg, nemzetünk szomorú tragédiája fölött. A „vidámság atyjáéból — mint ahogy Beöthy Zsolt búcsúztatójában, a< Kozma Andor cikkéből ki- tetszőleg, oly találóan nevezte — a „bánat fia“ 'lett, ki nem csalt mosolyt — mint azelőtt mindig — a vele beszélgetőnek ajakára, mert a maga ajakáról is elröppent, elpusztult a mosoly, el a tréfa és vidám kötődés kedves hangja. Ki azelőtt csak vígjátéki alak
jainak furcsa sorsán, bonyodalmas helyzetein tépelő- dött — most a haza szomorú helyzetén, s benne a maga megrontott, cudarul meghajszolt életén aggós- kodott. A nevetőszemű optimistából kétkedő, lemondó pesszimista lett, — s kinek irodalmi, publicisztikai, társadalmi és hivatali téren olyan elismerésre méltó szerep jutott, virágzásnak indult országunk közel
múltjában, mitsem mert már remélni és bízni a haza jövendőjében. Még nekem kellett őt — az én többszö
rösen megtépett szomorú lelkemmel — vigasztalni és biztatni, ami azonban nehezen ment nekem is.
Első emlékeim Bérezik Árpádra a múlt század hetvenes éveinek derekára* nyúlnak vissza. Kisdiák voltam, de az irodalomért máris rajongó, — ő élet
erejének, munkakedvének és sikereinek teljes virág
jában. A Kisfaludy-Társaság egyik ünnepélyes köz
ülésén — nem akarok utánanézni, hogy pontosan melyik esztendőben volt, hiszen én most nem iroda
lomtörténetet írok, csak kegyeletes em'léksorokat ve
tek megindult lelkem mélyéből hevenyészve papi
rosra — Bérezik A kék rókák című rövid, vidám el
beszélését olvasta fel, melynek hőse, egy fiatal férj, úgy tudom, az Alfréd névre hallgató, a „Kék rókák“
elnevezésű víg cimbora-társaság révén — ha jó negy
ven esztendő messze távolából jól emlékszem — va
lami féltékenységi ügybe bonyolódik, feleségének, a szép Natáliának jóvoltából. A novella meséjére rész
letesebben nem emlékszem, irodalmi értékéről éppen nem tudnék számot adni (akkor, tíz egynéhány esz
tendős koromban, valószínűleg meg sem igen tudtam
151
ítélni), de a hatásra, a külső hatásra, amit a jóhangú, kitünően hangsúlyozó és pompásan színező felolvasó, előadásával elért, élénken emlékszem. Azóta sokszor hallottam Bercziket felolvasni — mindig egy-egy víg elbeszélését, vagy valamelyik készülő vígjátékának egy-egy felvonását adta elő — s mindig bebizonyoso
dott, hogy egyike szépirodalmi társaságaink legkitű
nőbb felolvasóinak, aki nem hagy kiaknázatlanul semmi hatásos helyet, s nem szalaszt el egyetlen al
kalmat sem, ahol a közönség nevető izmait műkö
désbe hozhatja. Felolvasói fogásaiban — mert azok
nak nevezhetem — általában nem volt túlságos válo
gatós, mint ahogy írói ötleteit, tréfáit is mindig bizo
nyos vaskosság jellemezte. Múzsája nem valami lé
gies tündér, nem is finomkodó szalon-hölgy volt, ha
nem tenyeres-talpas, pirospozsgás, harsányan nevető fruska, a régimódi magyar falusi szolgálók kissé kö
zönséges, de rokonszenves fajtájából.
Pár évvel azután aratta a pályája delelőjére ju tott Bérezik Árpád egyik legnagyobb szinpadi diada-i lát, Az igmándi kispap című, sok tekintetben csak
ugyan nagyon sikerült, kedves falusi vígjátékával, vagy mondjuk népszínművével, a régi Népszínház
ban, mely darab fő női szerepét a magyar színpad
nak — múltat és jelent egyaránt tekintve — egyik legtüneményesebb alakja, a deszkákról már, sajnos, letűnt, de a hálás emlékezetben felejthetetlenül élő Blaháné adta. Úgy emlékszem, akkortájban közölte a „Borsszem Jankó“ (maga is fényes virágkorában) Bérezik arcképét, amint a tóll e fáradhatatlan mun
kása íróasztalnál ül, szájában — bodor füstfelhőket eregetve — két szivarral: egyik, a termékeny víg
játékíró működésére utalva, a „hivatásinak volt jel
képe, a másik pedig a „hivatalié, mert Bérezik szor
galmas hivatalnok is volt, évtizedeken át a miniszter
elnökség közkedveltségnek örvendő tisztviselője, utóbb, miniszteri tanácsosi rangban, a sajtóosztály főnöke.
Személyesen csak később ismerkedtem meg
Bér-152
çzikkel, mikor mint nagydiák, egyetemi hallgató, meg-megjelentem egy-egy Kisfaludy-banketten, a februári ünnepies közülések után, az Akadémia-utcai
„István főherceg“-szállóban, a híres „Gundel“-ben, vagy azokon a zártkörű bizalmas vacsorákon, me*
lyek a Ferenciek-terén lévő, sok nevet cserélt (Holz- warth, Csalányi stb.) vendéglő egyik kis külön szobád jában zajlottak le, s melyeken Gyúlai vitte a szót (ezért használtam a „zajlottak“ kifejezést) — leg
inkább boldogult édesapám, Csiky Gergely és Bérezik Árpád társaságában. A bankettek toasztozói közül Bérezik úgyszólván sohasem hiányzott, de viszont pohárköszöntője talán sohasem tartozott az úgyneve
zett hivatalos, komoly tósztok sorába, ő rendesen már csak az együttlét vége felé állott szólásra, leg
többször közkívánatra s mindig közderültséget keltve*
Rendkívül szellemes tósztozó volt, rögtönzött vidám beszédeiben csakúgy pattogott az éle, röppent az ötlet — jól célozva, jól is találva, de sebet sohasem ejtve. Nem volt ő ellenséges indulattal talán senki iránt a világon, de neki se volt ellensége tudtommal senki — nemcsak a kritikusok, de még a konkurrens vígjátékírók közt sem, ami olyan rendkívül termé
keny színpadi írónál igazán ritkaság.
Közelebbi ismeretségbe, bensőbb viszonyba ak
kor kerültem Berczikkel, mikor az én első színpadi kísérletemet, A múzsa című egyfelvonásos apróságo
mat az a megtisztelés érte, hogy boldog emlékű Paulay által előadásra elfogadtatván, Bérezik Árpád Egy ábránd című kis vígjátékával és Almási Tihamér Érdemkereszt című szinművecskéjével egy este került színre a Nemzeti Színházban, 1892 őszén. Még az e'lső előadás előtt felkeresett engem hivatalomban (segéd
fogalmazó voltam a közoktatásügyi minisztérium egyetemi osztályában) Valentin Lajos — azelőtt teno
rista a vidéken, majd színházi ügynök a főváros
ban — hogy megvegye tőlem kis darabom vidéki elő
adásának jogát. Ez előttem megindítóan fontos ügy
nek látszott, úgy erkölcsi, mint anyagi szempontból:
mert nagy dolognak tekintettem, hogy az én dara
153
bocskám esetleg bejárja az ország több színpadát, meg aztán, hogy én egy kis jövedelemhez is jussak hivatalnoki fizetésemen felül — ami havonként, az adó levonása után, körülbelül negyvenöt forintra rú gott, lévén nem tréfa, hogy akkor egy segédfogalma^
zónák évi hatszáz forint fizetése volt, s nem tréfa az se, hogy ebből a summácskából (igaz, hogy egy kis
„hazai“ segítséggel) jobban éltünk hármacskán, mint manapság sokkalta többől egy-egy ember. Bizony, megilletődve hallottam Valentin úr szájából, hogy a szerzői jog átengedéséért hajlandó nekem előre és egyszerre 40, azaz negyven forintokat o. é. lefizetni.
Járatlan voltam én akkor — különben maradtam is mindig — nemcsak a színdarab-írásban, hanem az írói tevékenység pénzügyi gyümölcsöztetésében is*
úgy hogy fel is függesztettem a tárgyalást Valentin
nal, s mentem sokat tapasztalt osztályos írótársaim
hoz, a szelid Almási Tihamérhoz s a kedves Bérezik Árpádhoz — tanácsért, útmutatásért. Bercziknél Rákóczi-úti (akkor ugyan még csak Kerepesi-úti) la
kásán voltam és sohase felejtem el, milyen szívesen fogadott engem, fiatal kollégát, az akkor már előttem veterán-számba menő jeles író, s mily sok érdekes dol
got beszélt nekem irodalmi életéből. A Valentin aján
latával szemben óvatosságot ajánlva, éppen a fentebb említett Az igmándi kispap című, kitünően beütött da
rabjára hivatkozott, melynek páratlan sikere óta — mint mondá — sohasem adja el egy darabját előre, mindig megvárja — a sikert. Én azonban szerény igény
telenségemben jobb spekuláns voltam, semhogy hall
gattam volna Bérezik Árpád bácsira, hanem tanácsa ellenére eladtam a kis Múzsáit negyven forintért, s azt hiszem, jól jártam, Valentin pedig belebukott ebbe az üzletbe, mert egy zombori műkedvelői elő
adást leszámítva, nem hallottam, hogy az én szegény darabocskám valaha is előadásra került volna vala
melyik vidéki iszinpadon.
Az a sikere azonban megvolt a Múzsá-nak, hogy ezután mind többször jöttem össze Bérezik Árpáddal,
154
s minden találkozásunk egy-egy kedves emlék gya
nánt hat, ha visszagondolok rájuk. Szerény írói pá
lyám nemcsak a vígjáték terén érintkezett a Bercziké- vel, hanem a magyar nyelv és stílus érdekében iro
dalmi téren kifejtett tevékenység során is. Bérezik, különösen pályája második felében, mindig nagy hévvel s nagy hozzáértéssel és jó nyelvérzékkel szállt síkra irodalmi nyelvünk tisztaságáért, ami nekem is mindig szívemen feküdt, s cikkeztem és szónokoltam érdekében erre-arra.
Ennek a „boldogtalan év“-nek elején pedig, mely a múlt esztendő ősze óta rettenetes kegyetlenséggel
„tipra keresztül“ rajtunk — a Magyar Írók Segély- egyleté-ben kerültem össze Bérezik Árpáddal, hol én lettem a visszavonult Kozma Andor utóda a titkári székben, Bérezik pedig már régebb idő óta egyik másodelnök volt. ő elnökölt — a már súlyos beteg, s azóta szintén elköltözött Eötvös Loránd elnök he
lyett — akkor is, mikor engem megválasztottak s páratlan jó szívét még jobban megismertem azokból a levelekből, miket a múlt télen egy-egy segélyre szo
rult öreg író érdekében hozzám intézett.
Mert ha kedélyének Vidámságát elpusztította is az az undorítóan iszonyatos idő, mely néhány hónap alatt annyi gyászt és szennyet zúdított ránk — szíve jóságát meg nem ronthatta semmi, sem az időnek, sem az embereknek gonoszsága. Ez a jó szív, s a régi nyugodt világban ezen alapult, ezen kisugárzott, kissé naiv, de hamisítatlanul tiszta és magyaros jókedv volt Bérezik Árpád irodalmi munkásságának irány
tűje és jellemző vonása, ez adta meg e nem elsőrangú jelentőséggel birt, de nem is csekélylendő írói tevé
kenységnek nemcsak külső színét, hanem belső tar
talmát is. Drámaírói működésének részletes ismerte
tése és beható méltatása nem fér bélé egy tárcacikk szűk keretébe, s így ez emlékezés során — mit nem az irodalomtörténész vagy kritikus, hanem a hű barát és hálás tanítvány szentel egy, az imént bezá
rult földi pálya kedves hősének — csak röviden
mu-155
tathatok arra, hogy a magyar dráma épületében a főoszlopok mellett — mik a Kisfaludy Károly és Katona József, Szigligeti Ede és Csiky Gergely hal
hatatlan nevével és hervadhatatlan koszorúival éke
sek — szerep jutott annak a pillérnek is, — mit a liim fy dalai sokat tapsolt szerzőjének, Bérezik Ár
pádnak munkássága képviselt, s amely ha nem el
pusztíthatatlan márványból készült is, de magyar föld méhéből került kövéhez nem tapad szennyes salak, s megérdemli, hogy időnként egy-egy babér
levéllel díszítsük.
( 1 9 1 9 )
A „Csók“ költőjéről.
Lefordította — ritka költői erővel, hellyel-közzel megragadó szépen — Faust-ot magyarra, s fordította Aranyt, Vörösmartyt és Madáchot igen sikerültén németre, — írt egy csomó színdarabot, nyerve velők akadémiai aranyat és színházi tapsot (ami pedig nem mindig jár együtt), — szerzője volt nagy rakás lelkes Deák-párti politikai cikknek s a Borsszem Jankóban egész sereg kitűnő politikai versnek, — írt érdekes tanulmányokat, szellemes tárcákat, finom elbeszélé
seket, — politikai hirlaptudósítócskából külügyminisz- tériumi osztályfőnökségig és báróságig emelkedett, — de azért mindvégig csak ,,a Csók költője“ maradt Dóczi Lajos, kit ia most folyó esztendőnek minden
képpen olyan borús nyara — vele jót téve — meg
szabadított hosszú, kínos betegségétől s a szomorúra fordult élettől. . .
Mikor <az 1867-ben újra ébredt alkotmányos élet nyomán megindult hazánkban az átalakulás, társa
dalmi és irodalmi téren egyaránt — a forrongó uj világ friss hangulatokkal és eszmékkel s kitűnő tár
gyakkal és alakokkal szolgáit a szinp>ad íróinak. A felpezsdülő szellem, a lendületet nyert kedv és a neki
bátorodó elhatározás uj korszakot nyitott drámánk történetében, melynek nem csupán személyileg, ha
nem hangban és felfogásban is új írói két irányba indultak: egyik csapatuk a modern élet mozgalmai
ban keresett darabjai számára jellemeket és cselek- vényt, — többen meg a költészettől nagyon eltávolodott drámánkat a mindennapi élet szürkeségéből ki akar
157
ván emelni, a mesevilágba mentek tárgyakért s a ro- manticizmushoz friss hangért, új színekért. Az úgyne
vezett „új romantikusok“ mozgalmának megindítója $ legnagyobb drámaírói tehetsége Rákosi Jenő volt, az Aesopus és a Szerelem iskolája ékesszavu költője — nyomába pedig, 'az uj irány élénk szellőtől duzzasz
tott színes lobogója alatt Dóczi Lajos lépett, ha a drá
maírás törvényei iránt talán kevesebb érzékkel is, de mesterénél nem kisebb költői tehetséggel.
Első darabja Az utolsó próféta vagy Jeruzsálem pusztulása című tragédia volt, mely, szerzőjéül még Dux Lajost vallva, ötven esztendővel ezelőtt, 1869 tavaszán a Molnár György-féle „Hazafiság a nemzeti
ségnek“ jeligéjű budai Népszínházban került szinre.
Hatást tett, de nem maradandót — a mai nemzedék már címéről sem igen ismeri e darabot, melyet egyik korabeli bírálója olyan képhez hasonlított, „amelyben összhang nincs, csak erős vonások“. Az erős vonások pedig a szingazdag nyelv voltak, a kifejezés heve, s némely helyzet erőteljes festése, Dóczinak mindvégig kiváló tulajdonai.
Érdekes megemlíteni, hogy e szomorujáték egyik fő női szerepét, a próféta húgát, Rákhelt, Rákosi Szidi játszotta, az akkor „színi tanodádnak nevezett ujvilág-utcai intézet fiatal növendéke, aki, »mint az egykorú kritika feljegyezte, játékával „a közönség osztatlan tetszését vivta ki“. Ma pedig örömmel je
gyezhető meg, hogy Rákosi Szidivel szemben az osz
tatlan tetszés a közönség részéről most is megvan — csakhogy persze az ma a jeles komikai művésznőnek jár ki, míg akkor — félszázaddal ezelőtt — a kedves naivának szólt a taps, ki, „az ártatlanság egyszerű kifejezéseit megnyerőleg találta el“.
Pár év múlva írta meg Dóczi — most már ezen a néven — alig húszegynéhány éves korában a Csók című verses vígjátékot, mellyel 1872-ben Teleki-díjat nyert, s amelyet a költő Tóth Kálmán — mint a biráló-bizottság előadója — jelentésében igen találóan úgy jellemzett, hogy e darab „a drámai gyöngeségek ús költői erények sajátságos vegyüléke“.
158
Közbevetőleg talán nem lesz érdektelen — sem időszerűtlen — megjegyezni, hogy ugyanakkor, mikor a Csók az akadémiai jutalomért pályázott, verseny- társai közt volt egy Világboldogító című vígjáték is, melynek komikai hősében a szerző a kommunizmus hóbortját akarta nevetségessé tenni. „A kommuniz
musnak nálunk ugyan nincs talaja, — mondta a jelen
téstevő — de a praeservativ gyógyszereket mi is elfo
gadhatjuk.“ íme, mikor a Csók költője rálépett a hal
hatatlanság földi útjára, Magyarországon még csak így, tréfásan, egy vígjáték nyomán diskurálgattak a kommunizmusról — s mikor a jeles író öt évtizeddel utóbb belépett a halhatatlanság égi kapuján, akkorra már hová süllyesztette ezt a szegény országot a kom
munizmus cégére alatt egy csomó lelkiismeretlen vörös kalandor! .. .
A Nemzeti Színházban csak két évvel utóbb, 1874 januáriusában került előadásra a Csók — de akkor aztán rendkívüli hatással. Az első felvonás után mindjárt zajosan hívták a szerzőt, ki nem volt jelen, s így az a ritka kitüntetés érte, hogy helyette nem a szokásos rendező, hanem — egy király, Navarra uralkodója, — igazabban persze Náday, a csókot eltiltó, de a maga hálójában bezzeg fennakadó fiatal király deli személyesítője, mondott köszönetét. De akkor már közeledett Pest felé a bécsi gyorsvonat, mely az ifjú szerzőt hozta, ki aztán a második felvo
nás után — mikor a tetszés heve izzásig, zaja pedig tombolásig fokozódott — hétszier egymásután kihíva (ami az akkori divat szerint igen sok volt), személye
sen hajolhatott meg a lelkesedésében valósággal ujjongó közönség boldogító ítélete előtt. íme, a pub
likum aeropágján a „költői erények“ ezúttal diadal
maskodtak a „drámai gyöngeségek“ felett!
„A zártszékek Ínyencei s a karzat írástudói egy
aránt meg lehettek elégedve — írta Hevesi Lajos a Reform tárcájában — mert -a nouveauté ezúttal haute nouveauté volt“. A Fővárosi Lapok szinházi bírálója pedig e szavakkal hódolt a költő géniusza előtt:
„Olyan este volt, midőn a kritikus is eldobja kezéből
a bonckést, hogy tapsoljon a tapsotokkal“. Valóban, a> költői erő, mely a Csók koncepciójában mutatkozik, s a megkapó báj, mely az egész darabon elömlik, tel
jességgel megmagyarázza a színpadi zajos sikert — ami évtizedeken át hozzáláncolódott e finom alkotás
hoz és sok német színpadon is kísérte — s a Csók-ot jelentős művé avatja, habár ia valószínűtlenségeknek és lehetetlenségeknek szinte tobzódó összevisszasága nem az élet valószerü képét nyújtja e darabban.
A bemutató előadás igen nagy sikerét a költő múzsáján kívül — az ötletes rendezőnek, az e téren méltán híres Molnár Györgynek, s a játszó színészek
nek is 'köszönhette. A bemutató szereplői közül ma már egyetlenegy működik csak a Nemzeti színpadján;
a királyné szép udvarhölgyének, az egyébként nem igen hálás szerepet játszó Angélának személyesítője, az lakkori Kassainé — ma: Jászai Mari. De él még — ha a színpadtól régóta távol is — a kedves Molnárné Kocsisovszky Borosa, aki a tűzrőlpattant paraszt- leánykát, Marittát, adta, s akit, mikor a szerelembe ugyancsak belemelegedett királynak azt magyarázza, hogy:
„ . . . Nem értik azt meg, csak a suttogok, Hogy mi az édes, az igazi csók — “
olyan tapsvihar szakított meg rendkívüli finomsággal, s pajzán bájjal előadott szavalatában, hogy csak né
hány perc múlva végezhette be a szívet és ajkat egy
aránt csiklandó kedves tanítást, a szerelmi filozófia ama találó csattanójával:
„ . . . Nem csók az, hidd el, amely tiltva nincs! . . .“
De bármennyire legzajosabb sikerű műve volt is Dóczinak az ihlet szerencsés pillanatában született Csók — méltatlanság volna most, mikor pályája em
lékét felújítjuk, meg nem emlékeznünk többi darab
járól is.
Tíz évvel a Csók után kerül színre a Nemzeti Színházban az Utolsó szerelem című történeti vig- játéka, Nagy Lajos királyunk korából, melynek hőse
Í60
a férji becsületekben gázoló csélcsap szoknyahös, Laczfi Apor István. A jellemrajz nem erős oldala ennek a darabnak sem, de ez is igen szépen s elég érdekesen, néhol különösen megkapó költői erővel van írva.
Sikert aratott ez ia darabja is, de még nagyobbat
— két évvel utóbb — Széchy Máriá-ja, melynek köl- tőisége mellett, az író történeti felfogása ad — külö
nösen utolsó harmadában — rendkívüli érdekességet, amint a hősnő jellemrajzának tengelyévé —. e kaland sok költői feldolgozójától eltérően — azt a küzdelmet teszi, mit ez a szenvedélytől lobogó és erővel teljes asszony, igaztalanul megtépett hírnevének tisztára mosásáért folytat. Mikor Jászai Mari — mint Mária
— kupával kezében elmondja az asztalnál élete igazi történetét: első férjének, Bethlen Istvánnak pipogya- ságát, kora özvegységében ipa rátörő kapzsiságát, —
^második férjének, Kun Istvánnak viselkedését, 'aki részegen közelít nászágyához s akitől el is menekül és akit ágyúszóval tart vissza, — azután murányi
„fogságát“, hol (testvéreivel bírván a várat), sógorai, a durva Illésházy s a ravasz Listius igyekeznek őt jussából kitudni — az a színházat járók előtt mind
örökre felejthetetlen jelenet marad.
A mesedarab és a történeti vígjátékok után Dóczi
A mesedarab és a történeti vígjátékok után Dóczi