Kilenced félesztendős parlamenti pályámon — mely a magyar politikai életnek annyi küzdelmes és szenvedelmes, oly sok ragyogó és szerencsétlen nap
ját egyesítette — különösen elnöki működésem köré
ben sok vezető politikussal voltak érdekes érintkezé
seim: a cselekvés legnagyobb embere mellett az ékes
szólás legkiválóbb mesterével, a legepésebb termé
szetű mellett a leggyöngédebb lelkűvel — de a „leg
kedvesebb“ köztük, ki ezt az elnevezést minden tekin
tetben legjobban megérdemelte: Wekerle Sándor volt.
Távol a fővárostól, balatonparti kis villám gyö
nyörű kilátást nyújtó verandáján szorgalmasan ro- vogatom a betűt, a proletárdiktatúra gyászos idejére vonatkozó emlékirataimon dolgozva — s amint éppen ahhoz a fejezethez jutottam, melyben a gyűjtőfogház egyik legillusztrisabb lakójáról, a vörösök által letar
tóztatott, utolsó igazán alkotmányos miniszterelnök
ről akarok visszaemlékezéseim során szólani: jön a posta, hozza az újságot, s annak vezető helyén gyász
keretben a Wekerle Sándor nevét olvasom . . .
Én Wekerlét régebben személyesen nem is is
mertem — csak messziről gyönyörködtem, hol elő
kelőén finom (arcában, hol szellemi munkája nagy
szerű eredményeiben. Akkor találkoztam össze vele először, mikor ő már rég visszavonult a politika zajos mezejéről, sőt már a közigazgatási bíróság elnöki székének díszes magaslatáról is leszállóit — de tár
sadalmi téren tovább is szerepelt, többek közt a Sza
bad Lyceuim elnökségét is megtartotta. Ez egyesület
145 egyik tavaszi közgyűlésén én tartottam az ünnepi ér
tekezést — a magyar dráma hagyományairól — és szerény előadásom legnagyobb sikerének azt érez
tem, hogy ez alkalommal közelebbi érintkezésbe ju tottam az elnöklő Wekerlével.
Eltelt néhány év, s én — most múlt négy esz
tendeje — azon a szentistván-napi körmeneten ke
rültem vele megint össze, melyen az Esterházy Móric miniszterelnöki bukása után Wekerlét — ki iákkor még igen jól festett szép díszmagyarjában — már mindnyájan úgy tekintettük, mint aki hamarosan átveszi a mind szennyesebbé váló hullámoktól ostro
molt országhajó nehéz kormányzását.
Egy éven keresztül aztán igen sokat érintkeztem vele. Tisza Kálmán ideje óta szokás, — nem tudom, a nemzetgyűlésen is így van-e, mert összeülte óta nem jártam ia Ház épületében — hogy a miniszter- elnök minden ülésnapon, közvetlenül az ülés meg
nyitása előtt, fölkeresi a házelnököt, hivatalos szobá
jában. Ilyenkor folytak le azok a megbeszélések, «—
néha természetesen igen fontosak és elbatározóak — amik a törvényhozó és a végrehajtó hatalom vezetői között természetesen nemcsak kívánatosak, hanem elkerülhetetlenek is. így tett persze Tisza István is, miniszterelnök korában — s ezt a szokást Wekerle is megtartotta.
Ezek a megnyitás előtti beszélgetések legkedve
sebb parlamenti emlékeim közé tartoznak. Wekerle rendesen pontban tíz órakor nyitott be az elnöki szo fanatikusai és szigorú pedánsai, akik iaz olvasóterem
ben böngészték a reggeli újságokat.
S zá sz K á ro ly : Eml&kek. 10
146
Ezekben a reggeli beszélgetésekben — mint har^
matcsöppben az egész nap ragyogó képe — Wekerle Sándor ritka egyéniségének teljessége tükröződött:
bámulatosan éles esze, mely túl tudott járni minden homályon, minden szövevényen, és minden huncutsá
gon is — óriási tudása, mely a maga mérhetetlensé
gével, és pedig nemcsak pénzügyi dolgokban, szinte megdöbbentett, — és a modornak az a kedves köz
vetlensége, amit — bár nem szeretem férfival szem
ben ezt a szót használni — igazán bájnak lehetett mondani.
A folyamatos, részletező, színező beszélgetésnek kedvességében valóban nem tett túl Wekerlén egyet
len vezető-politikus sem. ö maga, szivarra gyújtva, a szorosabb értelemben vett hivatalos megbeszélések után — ami, azonban nála sohasem vált rideggé, vagy feszessé — vidáman lökte a csevegés bőven ömlő és lágyan zsongó vizeire a maga finom csónakát, s érez
hető volt, hogy a csónak vezetésében neki magának is kedve telik, minket pedig — az elnökség tagjait — úgy vitt magával a sajka, hogy én is csak jó későn vettem észre az idő múlását. Eleinte nem akartam rontani sem a pompás beszélőnek mulatságát, sem a magunkét — amely mulatság egyébként sokszor igen hasznos, nagyon tanulságos időtöltésnek bizonyult — de harmadik-negyedik nap már előre megkértem valamelyik alelnök-kollégát, hogy majd féltizenegy
kor felállással vagy órája tüntető elővevésével figyel
meztessen bennünket, hogy be kell mennünk az ülés
terembe.
Azokban az időkben a már egészen fehérhajúvá vált Wekerle, régi akcióképességéből, egykori eré- lyéből már sokat veszített, és testileg is eléggé meg
roppant — a hetven év közelsége erősen meglátszott rajta — de régi kedvessége, s talán azzal párhuzamot tartó híres jó étvágya semmit sem csökkent. Akkor már olyan időket éltünk, hogy még a képviselőház folyosóin is minduntalan piaci nyomorúságokról, a háztartás nehézségeiről folyt a beszéd — s egyszer, ülés előtt, az elnöki szobában is valami gasztronómiai
147 azonban — foiytatá elragadóan kedves zsörtölődés- sel — engem is becsaptak, mert egyik húsétel fejé elkomorulni kezdő miniszterelnökre. Néhány nappal a felfordulás előtt hallottam miniszterelnöki minő
ségében utoljára szónokolni, az akkor már egyesült alkotmány- és munkapárt egyik esti értekezletén, a Lloyd-féle klubteremben. Kitartásra buzdított, erélyt Ígért, szigorú megtorlást helyezett kilátásba, — de szinte látszott, hogy már maga sem bízik abban, hogy a mindjobban emelkedő piszkos áradattal szemben meg lehet őrizni a tisztesség védgátját, s vele meg
menteni az országot.
Az ár elsodort bennünket — aztán döntött min
dent. November első felében egyszer, néhány poli
tikai barátommal meglátogattuk őt budavári úri-utcai kedves otthonában, mikor már neki a mindjobban erősödő terror folytán nem volt tanácsos nyilvánosan mutatkoznia — s boldogok voltunk, látva, hogy ő, a bukott kormányférfi, egyszerre sokaktól elhagyatva, mily jónéven veszi ezt a baráti megemlékezést és ragaszkodást.
. .. Azután, majdnem félév múlva, mikor már a proletárdiktatúra vörös uralma alatt nyögött szegény Magyarország — a gyüjtőfogházban kerültem vele össze. Mi, jó sokan — „túszok“ voltunk, hogy a ma
gunk becsületes fejével álljunk jót a vörös banditák kötelet érdemlő nyakáért — ő meg úgynevezett „po
litikai fogoly“, mely állapota bizony hónapokig tar
tott. ő a kórházi részben volt, de egyszer-kétszer
si-10*
került a magunk Hagy udvaráról az ő kisebb sétál
óhelyükre átsurrannom, s ott a többi kórházi fogoly:
Szurmay, Hazai, Darányi, Szterényi, Polónyi Géza stb. között — vele is alkalmam nyílt elbeszélgetni.
Bámultam, hogy a határozottan beteg kinézésű em
ber — kinek különösen arcszíne volt rossz — milyen nyugodtan veszi, s milyen jól bírja a fogság sok min
den kellemetlenségeit, sőt szenvedéseit. De szinte szívembe nyilallott, hogy a régi jókedvnek alig van nyoma felfogásában, beszédében. Az egykori fény
nek csak árnyéka borult már fejtegetéseire, melyek
kel legsötétebb pesszimizmusát az ország helyzetére és jövendőjére vonatkozólag indokolta, magyarázta.
A vörös gazemberek gyalázatos világa bebörtö
nözte a „legkedvesebb“ magyar politikust, s régi jó kedvének is megadta a kegyelemdöfést — letörölte csapongó szárnyairól a ragyogó hím port. . .
Kiszabadulásunk után egyszer a bástyán talál
koztam vele, kedvenc sétahelyén, hol már reggel hat órakor szokott sétálni, miniszterelnöksége idején más
kor nem is érvén rá — de már nagyon megöregedett- nek találtam.
Most halála hírét olvasom — s megilletődöm.
Elmerengek és arra gondolok, hogy az a mosoly, az a derű, az a fény, amely Wekerle Sándor érdekes egyéniségét o*ly végtelenül kedvessé tette, ragyogást árasztva egy egész nemzedékre, egy egész kor
szakra — hosszú időre egészen kiveszett Magyaror
szágból, talán nem is illenék a mi nehéz nemzeti gyászunkhoz, keserves gyötrelmeinkhez . . .
(1 9 2 1 )