i.
Ha már az eléggé keserves jelentől elfordulva, nem a kevés jóval biztató jövő képeivel foglalkozom, hanem inkább a régi szép idők mindjobban halvá
nyodó távolába tekintek vissza — sokféle emlékeim során ülik talán a katonaiakat is felidéznem, amelyek élelem eseményével vagy tanulságos tapasztalatával kapcsolatosak.
Az én időmben még lehetett valaki jogász és ka
tona egyszerre s miután akkor a jogikaron a harm a
dik évben még nem volt vizsgálat: a hallgatók rende
sen ezt az évet szánták katonai szolgálatra. így tettem én is, 1885 (szeptemberében beiratkozván harmadéves jogásznak, október 1-én pedig bevonulván önkéntes
nek, és pedig az akkor három zászlóaljával Budapes
ten állomásozott, a Károly-kaszárnyában — a mai Központi Városháza épületében — elhelyezett, s báró Rodich táborszernagyról elnevezett, vörösbarna hajtó- kás 68-ik cs. és kir. gyalogezredbe. Akkor ugyanis nemcsak a fegyvernemet, hanem az ezredet is szaba
don választhatta az önkéntes, s ha már — részben takarékossági szempontból — nem kerülhettem a több költséggel járó lovassághoz, hanem „pocsolya- kerülőivé kellett lennem: azt a gyalogezredet válasz
tottam, amely nemcsak lakásunkhoz, hanem jó m a
gyar hírénél fogva szívemhez is legközelebb esett.
Csakugyan a nótában is sokszor megénekelt Rodich-bakákból került ki az egész közös hadsereg
40
legmagyarabb ezrede. Jász-Nagy-Kun-Szolnokmegyé- ből toborzott — kiegészítő parancsnoksága Szolnokon székelt — s a legénység úgyszólván száz percentig magyar volt, a legszebb és legkitűnőbb fajtából — magyarabb még a méltán híres kecskeméti Mollináry- bakáknál is, akik közé néhány pestmegyei községből svábok és tótok is kerültek.
Érdekes megfigyelésem volt azonban a Rodich- ezredben, hogy bár a három esztendőt szolgáló bakák
— legnagyobbrészt piros-pozsgás képű, szélesvállu, mokány legények — a testi erőnek és kicsattanó egészségnek valóságos megtestesülései voltak: a nagy gyakorlatok nem közönséges megpróbáltatást jelentő fáradságait mi, aratásban s más nehéz munkában bi
zony nem edződött önkéntesek — kik között sok nyápic városi gyerek is volt — sokkal jobban birtuk náluknál. Mikor a nyári záró-gyakorlatok rettenetes strapáciái közepette egy önkéntes — igazán komoly rosszullét tünetei között — kidőlt, akkorra már az erőteljes bakák közül nagy csomó került a csapatok nyomában vonuló maródi-kocsikba. Beigazolódott, hogy a testi fáradtság elviselésében is milyen nagy szerepe van az erkölcsi erőnek és akaratnak, s hogy a testre sokkal gyengébb kötésű intelligens fiú sok
szor többet bir el, mint a lelki erőkben szegényebb vaskos parasztgyerek.
Mondanom sem kell, hogy a Rodich-ok hivatalos
„ezrednyelve“ is — ami persze nem tévesztendő össze a német ,»szolgálati“ nyelvvel — kizárólag a magyar volt, s így aztán a tiszteknek is mind kellett volna a magyar nyelvet — a szabályoknak megfelelően — is- merniök. A tisztikarban — különösen az alantasok közt — volt is sok magyar fiú, kiknek jórésze ké
sőbb át is ment a honvédséghez — de az öregebb kapitányok és törzstisztek közt volt bizony nem egy olyan cseh vagy osztrák cserepár, aki egyáltalában nem tudott magyarul. De azért nem lehet azt mon
dani, hogy ebben az ezredben valami magyarellenes szellem uralkodott volna, mint ahogy azt a közös had
seregben nem egy helyen tapasztalták s fel is
pana-41
szólták. Itt magyarságunknak hátrányát nem igen éreztük, sem nemzeti érzésünkkel, sem anyanyelvűnk
kel vonatkozásban. Az „abriktolás“ — vagyis kikép
zés idejében, szolgálatunk első két hónapjában, csak éppen a vezényszavak hangzottak németül, egyéb
ként nagyon magyar világ járta ott. Kiképző tisztünk, a derék Hazai hadnagy, — a későbbi népszerű hon
védelmi miniszter testvéröccse, — jó magyar ember volt, s velünk, önkéntesekkel, valósággal szeretettel
jesen bánt. Helyettese, Kardos hadnagy pedig, olyan zamatosán ő-ző kiejtéssel beszélt, hogy még akkor is gyönyörűséggel hallgattuk, ha kárpált bennünket. A december elsején kezdődött önkéntes-iskola parancs
noka: a társadalmi életben is nagyon kedvelt Blancz Jenő főhadnagy — kivel később meleg rokonszenven alapuló jóbarátságba kerültem s ki évekkel utóbb mint honvéd törzstiszt halt meg, eléggé fiatalon — az első időszakban még a „Szolgálati Szabályzat“-ot, a hadsereg kátészerű „Dienst-Reglement“-ját is kizá
rólag magyar nyelven adta elő, tekintettel arra, hogy az önkéntesek közt igen-igen kevesen voltak, akik jól beszéltek németül, legtöbben pedig úgyszólván egy kukkot sem tudtak Goethe és Schiller nyelvéből. Nagy
részt magyarul prelegált másik kedves tisztünk, Wal
ter Béla hadnagy is, ez a szép, kékszemű, feketeliaju, lelkes és rendkívül képzett fiatal katona, aki később szintén átlépett a honvédséghez, sokáig szolgált a mi
nisztériumban, s mint tábornoki rangban lévő vezér
hadbiztos ment néhány éve nyugalomba.
Ezredesünk, az öreg Killics Péter, azt hiszem, horvát származású volt. Alacsony, tömzsi ember, kit jóindulatáért a legénység nagyon szeretett — ..Killics- apánk“-nak hívott, s akivel igazán sohasem volt ba
junk. Nem a nagyhangú, veszekedő katonák közé tar
tozott, — akik sok zajt és kellemetlenséget csináltak az osztrák-magyar ármádiában — hanem, mikor gya
korlatoztunk a kaszárnya nagy udvarain: le-lejött, s egy sarokban, szétvetett lábakkal megállva, szájában az elmaradhatatlan virzsiniával, csöndesen nézegetett és figyelt.
42
Zászlóaljparancsnokom, Serties András őrnagy»
úgy emlékszem, szerb nemzetiségű volt. A magyar nyelv megtanulásában nem sok haja szála hullt ki
— ha hullott is: nem sok eredménnyel. De nem volt rossz ember ő sem, sőt a tiszti vizsgálaton nagysze
rűen exponálta magát mellettünk, ezredbeli önkénte
sek mellett. Ott ugyanis más ezredbeliekkel együtt ál
lítottak bennünket elő, s a bizottságban is sok idegen tiszt volt, — köztük egy nagyon szigorú vezérkari kapitány, valami Meduna nevű. A Rodich-önkéntesek közül alig tizen-tizenketten mertünk csak kiállani a német nyelvű vizsgára, s bizony nem valami nagy
szerűen ment a dolog. A bizottság tagjai közül sokan jegyeztek be feleletünkre 1-est, — ami a katonaság
nál az „elégtelen“ kalkulus volt. De Serties bácsi — hogy a sok rossz érdemjegyet ellensúlyozza, — ezred- bajtársi következetességgel, de bizonyára jobb meg
győződése ellenére, — minden Rodich-önkéntesnek minden feleletét 5-ösre, 6-osra, — vagyis „jeles“-re és
„kitünő“-re értékelte, s így aztán a végeredményben valahogyan ki lehetett szorítani számunkra minden tárgyból legalább is a „genügend“-et.
Hanem bizony a kapitányi karban — s volta
képpen egy ezred tisztikarában az a törzs-elem — sok régimódi, megcsontosodott osztrák volt a Rodichok- nál is, köztük nem egy az úgynevezett „Kommisz- Knopf“-ok válfajából, akiknek pudvás keble meleg
ágya volt annak az ellenszenves és kárhozatos szel
lemnek, amelynek fenntartását az öreg Albrecht fő
herceg akkortájban — utójátékaként a Janszky-ügy- nek, amiről később lesz szó — elengedhetetlen szük
ségességnek hirdette, a trón és az „összbirodalom“
érdekében.
E kiszáradt vén kapitányok közül egypár tipi
kus példányra jól emlékszem most is. Tudom nevü
ket is, de miért ne igyekezzem követni Petőfit, aki szintén elhallgatta annak a bizonyos „goromba tábor
n o k in a k nevét, nehogy tollával megtegye azt, amit a tábornok — a költő meggyőződése szerint — saját kardjával megtenni képtelen lett volna: t. i. hogy
4a megörökítse őt. Ennek a típusnak jellegzetes vonása volt a magasabb műveltség és intelligencia hiánya, s pedáns kicsinyeskedés, a szabályok betűinek minél alaposabb rágására irányuló törekvés. Egyike e dísz
példányoknak az önkéntesek extra-nadrágjain lévő zsinórzatnak világos kén-sárga szinét — szemben a fórsriftos sötét narancs-sárgia színnel — annyira ki
fogásolta, hogy ha rapporton megpillantott egy nadrá
gon olyan zsinórt, mely az ő szűk agyvelejét nem a^
illatos narancsra, hanem a büdös kénre emlékeztette:
hát elővette sok hasonló diadalt látott zsebkését s an
nak pengéjét a zsinór alá illesztve, lehasította az egész szabályellenesen világos zsinórzatot.
E művelet közben persze ékes szónoklatba is gu
rult, amely ilyenformán kezdődött:
*— Sie, Freiwilliger, oder was Sie sind .. : S rendesen azzal a kérdéssel végződött:
— Verstanden?
Erre pedig némelyik tiszamenti tősgyökeres ma
gyar önkéntes sietett buzgón azt felelni, hogy:
— Ver.
A „Herr Hauptmann“ pedig az ügy ilyetén lebo
nyolítását olyan arckifejezéssel kisérte, amilyennel esetleg Moltke értesülhetett annak idején a szedáni győzelemről.
A „világosságinak ehhez a nagy ellenségéhez méltó volt az a másik vén kapitány, akivel egyszer, mikor szolgálatban voltam, találkozván a lépcsőn, ő észrevette, hogy én — kézelőt viselek. A reglement
nek ez a nem túlságosan széles látókörű hőse képes’
volt megállítani, rám rivallni s rövidesen, de velősen kifejteni előttem, hogy miután a legénységi ruházati és felszerelési szabályzat első kötete második része harmadik fejezete negyedik szakaszának ötödik pontja nem emlékezik meg a mancsettáról: tehát ne
kem nemcsak hogy nincs jogom szolgálatban man- csettát viselni, hanem ezzel a cselekedettel egyenesen merényletet követek el a legfelsőbb szolgálat s annak keretében a szentséges függelem ellen!
44
Nekem persze megint Petőfi jutott eszembe, aki ha ezzel a katonai lángésszel összekerült volna, bizo
nyosan csinált volna rá — a Nyakravaló c. vers min
tájára — egy Mancsetta c. költeményt, s azt talán ilyenformán végezte volna:
„Oh mancsettások, takarodjatok a csatatérről!...“
Én később, mint tartalékos tiszt, szolgáltam a honvédségnél is (a szabadkai ezredhez beosztva) s nem magyar elfogultságból mondom, hanem jó lélek
kel állíthatom, hogy ha talán találkoztam ott is el
maradt gondolkozásu, kismécsü tisztekkel: de ez a fentebb vázolt cserepár-tipus az ő soraikból jóformán hiányzott. Ez a fajta csakis az osztrák hadseregben fejlődhetett ki és maradhatott fenn, mint legpregnán
sabb kifejezője annak a hagyományos szellemnek, amely e hadsereg kedvezőtlen hírének oka s gyakori balsikerének okozója volt. Én, a régi 67-es, aki — igaz, hogy sokszor érzésem ellenére, de mindig ko
moly meggyőződéssel szólottám a dualisztikus állam
forma kényszerű szükségességéről :— a közös hadse
reg sok-sok botor hagyományát, felháborító csökö
nyösségét sohasem szűntem meg magára a hadseregre nézve is károsnak, szegény hazánkra pedig veszedel
mesnek tartani.
Ismételve hangsúlyozom azonban, hogy a Rodich- ezredben a szelliem általában ;nem volt rossz, nem volt sértő nemzeti érzésünkre nézve. Ez érzés tekintetében én önkéntes koromban csak kétszer kerültem szembe feletteseimmel.
Az 1886. év májusában történt ugyanis a hírhedt Janszky-e set — mikor egy tapintatlan tábornok, tisztjei csoportjának élén, beszéd kíséretében megko
szorúzta a szabadságharc honvédéinek fegyverétől el
esett Hentzi, budai várparancsnok sírját. Sokan emlé
kezhetnek még rá, hogy micsoda kavarodás szárma
zott ebből. A szép nyáreleji napokban mind hango
sabbá és szenvedelmesebbé váló utcai tüntetések során a Rodich-bakák is kivezényeltettek, karhatalmi mi
nőségben, s azt a szakaszt, melynek eövik szárnyán én mint káplár voltam beosztva, a később híressé lett
utcanégyszögben, az akkori Hatvani- (ma Kossuth Lajos-) utca és a Muzeum-körut sarkán állították fel.
Mikor egyik nap az esti órákban a tüntetés hullámai már nagyon magasra tornyosultak: parancsot kap
tunk, hogy futólépésben, szuronyszegezve nyomulva előre, tisztítsuk meg a tüntetőktől ellepett Kerepesi- (ma Rákóczi-) utat.
Én a rendcsinálásnak már akkor is barátja vol
tam — de látván azt, hogy az utcán sok idős emberi és sok nő is részt vesz a tolongásban, huszesztendős fiatal szivem mégis hevesen kezdett dobogni arra a gondolatra, hogy efféle, talán nem is rendbontó, csak lelkes vagy kiváncsi alakot is meg találunk a roham
ban szurkálni. Azért hát kissé felindulva odaszóltam a bakáknak, hogy ha *már rohamoznunk kell is — amely parancs ellen izgatni n*em akartam — de oko
san és becsülettel kezeljük a fegyvert s ne üssük bele jóhiszemű, fegyvertelen magyar polgártársainkba. Ezt a hazafias és emberséges felszólításomat meghallván cseh kadét szakaszparancsnokom — aki egyébként szelíd indulatu, rokonszenves fiú volt — szolgálati kö
telességének tartotta hevesen rámförmedni s „izga- tás“-omért brigád-áristomot helyezni részemre kilá
tásba. Szerencsére, nagyobb baj nem következett el sem én reám, sem a szuronyaink elől menekülő pub
likumra nézve. A derék Rodich-bakák eleget tettek a
„külső“ parancsnak, s végigsturmollák a Kerepesi- utat, de hallgattak a „belső“ parancsszóra is és a do
logból nem lett vérontás. Csak később mondta el egyik bakám, — amit én akkor észre sem vettem — hogy az egyetlen hősködés az attak során az volt, hogy a szöszke cseh kadét egy totyogva menekülő s a járda szélében felbukó és hasravágódó öreg urat fektében — de szintén nagyobb veszedelem okozása nélkül — végig kardlapozott.
A másik eset, mikor engem, mint magyar fiút, veszedelem fenyegetett az osztrák szellem részéről, piliscsabai táborozásunk alkalmával történt. Egy sza
bad vasárnap délután ugyanis néhány bajtársammal átrándultunk a szomszéd Tinnye községbe, s ott, ki
4&
46
csit persze be is spriccerezve, hazafias dalok éneklése közben, meghajtottuk térdünket az előtt a kis ház előtt, amelyben Kossuth Lajos egykor —jám negyvenes évek derekán — lakott. Ez kitudódván, megcsillantot
ták előttünk a rebelliseknek kijáró, megtisztelő bün
tetés lehetőségét. De aztán mégis elsimult a dolog — s így én nem kerültem Kossuth-tiintetés címén hiva
talos kereset alá.
Már a cs. és kir. 86. gyalogezredben — mely a Bácskából sorozván, legénységében 'elég sok volt a szerb és bunyevác elem, s melybe tartalékos had
naggyá kinevezésemkor osztattam be — a magyar fölfogás és érzés többször került összeütközésbe az ott uralkodott szellemmel. Mielőtt én az ezredhez ke
rültem volna, történt ott az a nagy port fölvert eset, hogy egy ezredbeli, derék tényleges magyar tiszt:
Menyhárt Béla, — nem engedve a maga hazafias meg
győződéséből — a magyar nemzeti gondolattal szem
behelyezkedő tiszttársai közül tizet-tizenkettőt provo
kált, s mint kitűnő vívó, gyors egymásutánban meg is verekedett velük. Nem sokkal azután — úgy em
lékszem — el is hagyta az ezredet, sőt a katonai szol
gálatot is, melyben, mint jó magyar embernek, ilyenj szomorú tapasztalatai voltak.
Velünk, tartalékos tisztekkel is megtörtént ez ez
rednél való szolgálatunkban, hogy ezredparancsno
kunk — a jómegjelenésű s egyébként nem is minden kedvesség nélküli báró Scotti Fülöp — figyelmeztetett bennünket, hogy miután a hadsereg nyelve a német, megfelelőbbnek tartaná, ha mi szolgálaton kívül is
— a tisztiétkezőben, a társalgóban — nem magyarul beszélgetnénk egymással, hanem németül. De viszont nem akarom elhallgatni Scotti ezredesről azt, — ami korrekt fölfogásáról tanúskodik, — hogy az ezred
hez beosztott, s magyarul természetesen egy szót sem tudó osztrák tartalékos hadnagyokat utasította, hogy miután az „ezrednyelv“ magyar: tessék legalább any- nyit megtanulniok az uraknak magyarul, hogy a le
génységgel úgy ahogy, érintkezhessenek. Hát aztán tanulgatták is osztrák „Kamerád“-jaink a mi szép
17
zengésű, ám nem könnyű nyelvünket, de persze négy hét alatt — ameddig t. i. egy hadgyakorlat tartott — csak éppen annyira vitték, hogy mi magyar tisztek pukkadásig nevettünk, hallván, hogy lövési gyakor
latokon az osztrák atyafiak hogy mondják meg a legénységnek magyarul, hogy mi is hát a célpont?
De ha kinevettük magunkat, s kettesével ma
gunkra maradtunk magyar ifjakul az árnyas brucki tábor fa-pavillonjaiban lévő szobácskánkban — el
komolyodtunk, s keserűen keliünk ki egymás közt az ellen az intézkedés ellen, amely magyar ezredeknek még tartalékjába is sült osztrákokat vezényelt, s mely 'a „Gesammt-Monarchie“ ostoba és vérlázító agyrémé
ből táplálkozó évszázados osztrák copf-politika ki
fogása volt.
IL
Önkéntesi év! . . . Oh, hogyne gondolnánk rád örömmel vissza, hiszen fiatalok voltunk, húsz eszten
dősek voltunk, s parádés formaruhánkban peckesen járva, azt hittük és úgy éreztük, hogy miénk a világ, minden boldogságával és gyönyörűségével. Gyakor
latra menet, mikor elhagytuk a várost, fel is harsant a század ajkán mindjárt az önérzetes Rodich-bakai nóta:
„Ej, hajh — ha nem lelek vasárnapig szeretőt. Felszántatom a szolnoki temetőt.
Minden fűszál piros rózsát teremjen —
Ej, hajh, minden kis láng Rodich-bakát szeressen. . . ;
De akármilyen peckesen léptünk is a katonai pályára, kedves kiképző tisztünk, Hazai hadnagy úr mindjárt az első héten megállapította rólunk, hogy bizony mi nem tudunk — járni. Nem tudunk járni?
Hiszen mi ezt a fontos tudást éppen tizenkilenc esz
tendővel ezelőtt elsajátítottuk, s azóta — hitünk sze
rint — nagyszerűen gyakoroltuk is e műveletet: járva buzgón iskolába, járva a jégre, járva lányok után, el
járva nagyon jól sok dologban, s legfeljebb akkor bo- torkázva kissé bizonvtalanul, amikor egy-egy vidám jogászmulatság után hazafelé tartva, nehezünkre esett a járás — persze a nagy sötét miatt.
Mindhiába! A hadnagy úr megállapította rólunk, hogy a katonai reglement szerint mi egyáltalában nem tudunk járni, amiből természetesen az következeit, hogy meg kell tanulnunk ezt a mesterséget.
Egyéves koromra persze már csak nagyon
homá-49
lyosan és töredékesen emlékezem vissza. Azt azon
ban merem állítani, hogy amaz első járás-tanulás kis
miska volt ehhez a húszesztendős korbeli második
hoz. Az úgynevezett „abriktolás“-nak — vagyis kato nai életem első nyolc hetének igen-igen keserves em
lékei fűződnek a „marschieren Marsch“-hoz, amikor karjainkat a hátunkon összetűzve, felső testünket előre hajtva, lábunkat térdben mereven kirúgva, lábfejünk
kel a föld felé szúrva — órákon át kínlódtunk, izzad
tunk s magunkban átkozódva tanultuk a katonai járást. Hogy mennyire mentünk ebben a tudomány
ban, ma már alig tudom megítélni. De azt tudom, hogy valahányszor — menetgyakorlaton, vagy éppen
séggel az igazán nem kis erőfeszítést igénylő úgyne
vezett nagygyakorlaton amúgy istenigazában járnunk kellett: sohasem a katonai járást alkalmaztuk, hanem jártunk úgy — minden mesterkélt lábfej-tartás és térd
meghúzás nélkül, mint ahogy iazt életünk pirkadó hajnalán dajkánk vezetése mellett egészen természetes módon megtanultuk. A valósággal kificamodott kato
nai járás pedig maradt egyedül iái „defilirung“-okra, amire az osztrák ármádiában (mi m ár csak úgy hivtuk), igen nagy súlyt helyeztek. Bizonyos, hogy azok a fényes sikerek, amik bakáinknak a nagy há
borúban kifejtett tevékenységükhöz fűződnek, s me
lyek a magyar katona hírnevét világszerte ragyogóvá tették — semminémü okozati összefüggésben sincse
nek a pedáns „miarschieren-Marsch“-sal.
Boldogan lélegzettünk föl, mikor december elején katonabanda muzsikájának pattogó hangjai mellett, mint kiképzettek levizsgáztunk az ezredes előtt, s mi önkéntesek bevonultunk a 'tisztképző iskolába.
Ottani vezető tisztjeinkről — hálával, meleg sze
retettel — már megemlékeztem. Most néhány kedves önkéntes-társam képe merült föl emlékezetemben, olyanoké, akiknek neve azóta a közéletben is többé-
50
iésügyi minisztérium keretében — államtitkárságig emelkedett. Ö annyira kitűnt ott az iskolában, hogy karácsonykor, mikor még egyáltalában nemi volt elő
léptetés. ő egyedül megkapta az első csillagot, az őrvezetői — a bakák szerint magyarul: frájter-i mél
tóságot. Eszünkbe jutott az a katonai adoma, mikor a tábornok összeszidván a frájtert, ez bakáinak kese
rűen panaszkodott, hogy nagy baij, ha a sarzsik nem tartanak össze — s nekünk is roppant imponált a Péch Kálmán fehér csillaga.
Látom magam előtt a kedves, elegáns Rabár Endrét, aki birói pályára lépett, majd képviselő lett, az igazságügyi bizottság jeles előadója, azután köz
jegyző Érsekújváron — de már évek óta anniak a nagy, néma birodalomnak csöndes lakója, ahová minden élők útja vezet. Lelkes magyar fiú volt, jó hogy nem kellett megérnie kedves városának, Érsek
újvárnak s szerette szülőföldjének. Ung-nak cseh kézre ju tá sát.. .
Egymás mellett ültünk az első padsorban Tőry Emillel, gyermekkori kedves barátommal, a mostani jeles műépítész-tanárral. Vele egyszer mulatságos eset történt. Egy gyakorlaton azt kérdi tőle egyik pléh- galléros tiszt, hogy a csapatok ilyetén állása mellett mit csinálna, ha neki kellene az ezredet vezényelnie?
És Emil barátunk teljes jóhiszeműséggel és nem kisebb komolysággal rávágta:
— Ruckwärts-Concentrirung-ol rendelnék el.
— Mit? Maga a Borsszem Jankó-ból tanulja a vezényszavakat, — förmedt rá a nagyfejü a meg
szeppent önkéntesre, aki annyiszor hallotta és olvasta ezt a kifejezést, hogy hivatalosnak gondolta, s nem olyannak, amit tréfás és gúnyolódó emberek találnak ki a balkezes osztrák hadvezetés kifigurázására.
. . . S ki az a szép szál legény, akit hatalmas ter
mete folytán mindig iá jobbszárnyra kellett állítani, s ott is úgy festett, mint a seregéből egy fejjel kiemel
kedő Szent László?! Madzsar Gusztáv az, akkor filo zopter, ima tankerületi kir. főigazgató, a középiskolai tanár-világ ismert érdemes (alakja, ki irodalmi téren.
51
ïs buzgó munkásságot fejtett ki, eleinte elbeszéléseket
ïs buzgó munkásságot fejtett ki, eleinte elbeszéléseket