Balatonaliga, 1921. augusztus.
Azelőtt ia szélnek, sőt szeleknek szárnyán jártunk a Balaton hátán, fehéren tajtékzó hatalmas hullámok közepett, piros-fehér testű kis vitorlásunkkal, az Iduská-val — de az idén, mikor a politikai élet a világ minden tájéka felől süvöltő szelek nyomán ugyancsak hatalmas hullámokat túr (|a legszennye- sebbet Nyugatmagyarország táján, ahol a világtörté
nelem egyik legalja,sabb eseménye készül) — a ter
mészetből mintha kiveszett volna a szél, legalább itt, a kitűnő italu forrásokban gazdag aligai parton, ahol más nyarat éppen a szeles időjárás jellemez. A bakonyi szél, a fűzfői öböl irányából, volt mindig szo
kásos szele ennek ia mi kis fürdőtelepünknek, és pedig rendesen olyanformán, hogy amikor feltámadt: három nap, három éjjel alább nem hagyott semmiért, s egy- kétnapi megcsöndesedés után mindig újból kezdődött a háromnapos ciklus.
Most nem. A julius elseji nagy jégverés óta — ami rettentő kárt tett la „magyar tenger“ mellékén (most már, sajnos, a kvarnerói velélytárs nem hasz
nálhatja ezt a szépen hangzó nevet) — egy-két záport leszámítva, nemcsak zivatar nem járt erre felénk, hanem Kánikula őfelsége párját ritkító kitartással ter
jesztette ki ránk régóta nem tapasztalt forróságu ural
mát. Nemhogy szeleket látnánk — örülünk, ha egyet
len kis szellőcskét csíphetünk, s azt nagynehezen
79' befoghatjuk vitorlásunk mögé, hogy aztán haladhas
sunk, persze legfeljebb félméternyi sebességgel másod
percenként.
Nos hát — itt ringunk a Balaton tükörsimaságu vizén, amit iáiig recéz meg néha a „Tihany bérc- tetője“ felől erre enyelgő szellőcske. Bár egy kilomé
ternyire vagyunk m ár a parttól, alattunk nincsen nagy mélység, mert a mai nemzedék emlékezete óta itt sohse volt ilyen kicsiny a Balaton vize. Mindenütt kiszélesedtek a homokpartok, kissé beljebb csupa zátony, homoksziget terjeng a bokáig érő, forróságá
val a fürdőzők lábát szinte égető vízben. Hej, szívesen látják ezt annak a két szép telepnek lubickolni és sütkérezni szerető apró lakói, melyeknek épületeit innét a csónakból jó távcsövünkkel szépen kivehetjiik:
az ott, délkeletnek, az új telepítésű Balatonszabadi gyermekszanatóriumának modern kényelemmel be
rendezett piavillon-csoportja, — erre nyugatnak pedig a híres alispán, Véghely Dezső alapítói emlékét őrző Almádi hasonló áldott intézményének széles homlok
zatú nagy épülete húzódik, maguk előtt a kis em
berkék százaival, akik — reméljük — mire megvé
nülnek, nem Csonkia-Magyarországnak, hanem annak a nagy és boldog hazának lesznek polgárai, amelyről a gyermekszanatóriumok egyesületének fő-fő vezető
embere, a nagy magyar publicista, nemcsak annyit álmodik, hanem amelyért annyit dolgozik is.
. . . Az Iduska tovább lebeg, s mi más irányokban tekintünk szét. Ott emelkedik a vízbe messze beugró tihanyi hegy, teteién a kéttornvú nagy templommal, melynek kriptájában kilencedfélszáz év óta nyug
szik és „álmait alussza András, magyar király“ — e néven az első. Ha visszagondolunk korára, s annak vészes, véres belviszálvaira, talán nem is annyira el
szomorodik, mint inkább megvigasztalódik lelkünk:
lám, századokkal ezelőtt, és azóta is, mindig versengett, pártoskodott a miagvar — s ha csonkán és bénán is, de mégis „él nemzet e hazán“, s amíg élünk, él remé
nyünk is, hogy lesz ez még másképpen is! . ..
80
A másik irányba nézve: a magas partok fölött messze kiemelkedik az akamttyai nagy szilfa, amit — bár minden történelmi alap nélkül — Rákóczi-fájának is szokás nevezni. Rákóczinak nincs e fához köze — ám azért történelmi emlékek szellője susog a még mindig elég sűrű lombok között: e hatalmas fia köré seregelve ültek össze — nem padokban, hanem nye
regben — a magyar rendek, a kenesei országgyűlésre, Zápolya „öldöklő századáéinak derekán. Öldöklő szá
zad! Mik voltak azok a XVI. századbeli vérzivatarok a mi szerencsétlen korunkéihoz képest?! Hogy fogják majd a XX. száziadot nevezni a történelem távlatából?
De azért keressük ebben a szomorú párhuzamban is a vigasztaló mozzanatokat. Akkor is ugyancsak feldara
bolta tott az ország, s bizony másfélszáz esztendő tellett bele, míg visszaállíttatott a területi integritás — de visszaállíttatott. Azt képzelik ia trianoni hatalmak, hogy most örök időkre szóló változtatásokat csináltak Európa térképén? Sőt inkább1 amennyivel gyalázato
sabb a mostani felosztás — .annál rövidebb lélegzetű lesz! . . . Ezt a biztatást hozza a balatoni szellő a nagy szilfa felől, amelynek zizegő lombjai mintha azt (susognák, hogy fognak ők még zöldlelni a nagy Ma
gyarországban! . . .
Arra odább, egészen. a parton, húzódik Kenese községe, amely mostanában újabb nagy nevezetes
ségre tett szert: püspöki székhellyé lett. Ugyanis az
„igazságos“ ántánt jóvoltából a csehek kitúrták a Jókai színmagyar Komáromából .a dunántúli refor
mátusok püspökét, Németh Istvánt is, akit aztán — mert a kálvinisták szerényen fizetett „superinten- dens“-ei nem élhetnének meg külön lelkészi javada
lom nélkül — a keneseiek siettek megválasztani a maguk megürült papi katedrájára.
Az enyelgő szellő mintha irányt változtatna, for
dítjuk vele vitorlánkat mi is, s megyünk lefelé, az laligai magas lösz-partok alatt, miknek érdekes for
mája a legkiválóbb magyar művészek egyikét, Mészöly Gézát, a Balaton költői lelkű festőjét is megihlette, —
81
belső érdekességük pedig a Balaton tudósának, Lóczy Lajosnak adott alkalmat sok érdekes megállapításra.
Emlékszem, néhány évvel ezelőtt egvütt járván vele az aligai part-fal magas tetején, ő előrántotta zsebé
ből „tudományos“ bicskáját, belebökött az agyagos lösz-be, ahol az én avatatlan szemem semmi különöst sem vett észre, s azt mondta: „Látod! Itt az őslakók
nak — évezredekkel ezelőtt — tűzhelyük volt, meg vesszőből fonott cserényük, itt ültek, itt ettek, itt van
nak a nyomok“ . . . S beszélt, nemcsak olyan, színesen, hogy szinte elragadta az embert, hanem olyan meg
győzően is, hogy én szinte visszaképzeltem magamat azokba az időkbe, mikor itt az emberi kultúra még nagyon kezdetleges lehetett ugyan, az ember azonban bizonyára nem volt rosszabb, önzőbb, kegyetlenebb
— mint ma . . .
S ha megint a víz felé fordítiuk tekintetünket — a távolban egymással szemközt két híres fürdőhely körvonalai bontakoznak ki a messzeség nyári páráza- tából: jobbra Balatonfüred, balra Siófok — fürdőiben ugyancsak megrabolt hazánk két fényes gyöngyszeme.
Az olvadó 'aszfaltú főváros társaságának jelentékeny része üdül mindkét helyen — amott, a régi híres parti nyárfák alatt, miket a nagy jégverés bezzeg mesténá- szott, — itt meg a mozgalmas strandon, amit folyé
kony arany fénvében ragyogó szolid habok locsolnak, finom barázdákat húzva a vízfenék puha homok
szőnyegén . ..
Még egy kissé kóricálunk a vizen, erre-arra — aztán „partra szállunk, bevonva vitorlánk“. S fel- ibafingván in nvári aficonvat melegében, kis kertünkbe, s ott íráshoz telenedvén: mífT e sorokat szánto^ntom, egyszerre, az enyhe szellőt félretolva, heves szélroham tör reánk — mintha csak e szélmentes tárca megírá
sára várt volna — s ugyancsak zúg a Balaton, és haj
ladoznak, zörögnek a parti fák, hat hét óta fülünk
nek. szemünknek szokatlanul. Csak legalább valami jó esőt hozna ez a^ erős szél, s nyomában némi javu
lását a burgonya- és lengeritermésnek, hogy mi
sze-S z á sz K á ro ly : E m lékek, 6
82
gény fővárosiak — kik ezt a szép nyiarat annyira élveztük a Balaton partján — a ránk törő télben na
gyobb nehézségek (értsd: keserves ácsorgások és irtó
zatos költségek) nélkül tudjunk hozzájul ni egy kis, tengerin hizlalt malacocska zsírjával főí.ött ízletes krumpli-leveshez . ..
Balatoni le v é l
Balatonaliga, 1923. július.
Vájjon Anna-nap táján irhatnék-e másról bala- tonparti levelet, mint Anna-bálról, a nyárközépi szent asszony tiszteletére és emlékezetére elnevezett eme híres fürdői mulatságról, melynek zajától a régi szép nyarakban — mikor nemcsak a természeti ég ragyo
gott pompás verőfényben Nagy-Magyarország felett
— ilyentájban visszhangzott a mi kedves szép hazánk egész határa, a fenyves Bártfától a lótuszvirágos Hévízig, savanyúvizes Balatonfüredtől a „lobogó“
vizű Borszékig I
De viszont hogyan írjak én ma az országosan hires Anna-bálról, mikor a balatonfüredi muzsikát nem a bártfai Kárpátok zöld hegykoszorúja, legfel
jebb a szomszéd tihanyi bérc veri vissza, s mintha minden visszavert hang nem is víg muzsikaszóból, hanem keserves fájdalomból eredne, nehéz fájdalom
ból, amely ott ül a magyar lelkek mélyén, — mint sürü köd a hajnal hasadására váró völgyek fenekén
— de nem is csak ennek a gáládul megcsonkított kis országnak területén, hanem a minden trianoni pok
lok ellenére is kemény daccal magyarnak vallott Kár
pátoktól a nem kevésbbé magyar Adriáig . ..
S hogyan írjak Anna-bálról én, öreg krónikás, aki, ha a régi nótákat nem felejtettem is el, de bi
zony az újakat nem tanultam meg, aki már régóta nem járok bálba, ha járok is, bizony csak „Féder
bál“ az, ahol környékezik ugyan az embert álmok,
6*
84
de csak afféle öregesek és csöndesek, s nem olyan rózsásak és fényesek, nem olyan elevenek és izga
lommal teljesek, mint amilyenek a báli éjszaka csil
lagsugaras homályában a lelkek vetítő vásznára tarka szinekben rajzolódnak . . .
És mégis — úgy érzem, ma, innét a Balaton aligai partjáról, honnét távcsővel jól, de lelki sze
meimmel még jobban látom bólintgatni a füredi sé
tány fáinak dús lombjait — nem tudok gondolni másra és nem tudok írni egyébről, mint Anna-bálróL De nem a mostani szomorú hátterű nyáréji mulat
ságról, melynek édes kelyhébe a megvehetetlenül drága búza keserű szemei és az érthetetlenül lecsú
szott korona keserves cseppjei peregnek -— hanem arról a hajdani szép Anna-bálról, amelyet én majd
nem félszázaddal ezelőtt, kisdiák koromban, ha nem is végigtáncoltam (mert hiszen ez még tánciskolás korom előtti időben történt), de legalább végignéz
tem, s melynek kedves emlékeit olyan híven, olyan szeretettel őrzöm ma is, lelkem kincsesládájának egyik parányi fiókjában, mint ahogy azt a tiz esztendővel későbbi néhány porladó, de ma is színes rózsaszálat, amik már ifjúkori báli éj szerelmes hangulatát érez
tetik velem, ha néha-néha kinyitom azt a törődött kis papirosdobozt, amelyben jó harminc esztendeje nyugszanak.
. . . Nos hát, kisdiák voltam, s ennek a balatoni süllőben, bakonyi tölgyben és mezőföldi búzában gazdag, szép és nemes Veszprém vármegyének egyik gyönyörű pusztáján, kedves atyafiságos körben va
kációztam, járva táguló tüdővel az aratók nyomában, szedve boldogan a kék búzavirágot meg a pitypalatty- tojást. S mikor elközelgett a nevezetes Anna-nap, s megharsantak a füredi híres Anna-bál eljövetelét tu
dató hírnek ország-világra szóló trombitái — az én fiatal kedvű bácsikám, akinek vendége voltam, s aki
nek nevét halóporában is szeretettel emlegetem és há
lásan áldom, elővette és kiveretle sárga molvporos fekete frakkját (talán éppen e fekete-sárga színezete miatt verte olyan lelkesen a porolópálcával a
kacs-85
karingós magyar bajuszu huszár) — s készülődni kezdett az Anna-bálra. És mert leánya nem volt, hát hogy mégse menjen magába: felpakolt szép négyes fogatára kettőnket, apró diákokat, hogy hadd lássunk mi is világot, nem árt az a íiu-gyerekeknek.
A csengős négyes cug két kis óra alatt — gaz
dag buzakeresztek és sürü tengeritáblák között — Siófokra röpített bennünket. Siófok! Ha ezt a tárcát véletlenül — valami nagyon üres órában — el ta
lálja olvasni egy modern, fiatal olvasó, a „Siófok“
szónál persze, hogy annak a sok-hotelii, zajos strandu, chemin de fer-es, híres fürdőhelynek sokszínű, sőt mondhatni zagyva képe merül föl előtte, amelyik ma zsibong ott, Füreddel szemben, a Sió kifolyásánál.
Oh, az a Siófok, amit én negyvenöt esztendővel ez
előtt megismertem — Balaton tündéranyának nem ez a mai puccos dáma-lánya volt, hanem egy borzas- hajú, kartonruháju, mezítlábas pusztai leányzó, za
bolátlan fürtéi között egy vadvirággal, — de akire ránézni olyan édes volt, hogy arra a gyönyörűségre még ötödfél évtized messze távolából visszaemlékezni is jólesik.
Egyetlenegy szerény nyári vendéglő álldogált akkor a siófoki parton, félős tartózkodással nézegetve magát a Balaton ragyogó víztükörében. Ebben a kis vendéglőcskében egyetlenegy pincér szíveskedett, — most is előttem áll, emlékezetem tiszta szemhatárán, sötétbarna kvekkerben, térdben szűk, bokában bő világosszürke pantallóban és olyan fényes lakkcipő
ben, hogy annak tükörében meg ő, a fess pincér né
zegette magát boldogan. Voltunk ebédlő vendégek a vendéglőben — vagyis egész Siófokon — vagy tizen, ami nekem, pusztáról jött fiúnak nagyon imponált, s büszke voltam rá, hogy ime: én is kiléptem a nagy
világba! (Micsoda relativitásokból is van az emberi élet, tapasztalat és tudás is összerakva! . . .)
Kikötője azonban már volt Siófoknak s abban űtrakészen ott füstölgőit: a Kisfaludy. Nevezhették volna-e el a Balaton első gőzhajóját másnak nevéről, mint a szép kis magyar tenger mellékének nagynevű
86
fiáról, Csobánc, Tátika és Szigliget halhatatlan éne- keséről, Kisfaludy Sándorról? Fiatal lelkem a boldog
ság ragyogó verőfényében úszott, mikor ráléptem a Kisfaludy fedélzetére — de hajh, az égbolt fölöttünk bezzeg elborult, süvíteni kezdett a fűzfői öböl felől érkező bakonyi szél, s mire a mi gőzösünk kifutott az úgynevezett sík vízre — az ugyancsak nem volt sík, hanem valóságos hullámhegyek tornyosodtak és torlódtak rajta, mély hullámvölgyekkel elválasztva.
Azóta sok balatoni vihart végignéztem és él*
veztem, egy csomót végig is áztam, — de soha életem
ben még olyant és akkorát nem láttam, mint amilyen hatalmas volt az az akkori. Az én írói becsvágyam most nem a költői nagyítás, hanem a krónikás hű
ség s merem mondani, hogy a Kisfaludy úgy táncolt a tarajos habok tetején, mint amilyen szilajul rúg
hatta a port hajdanában a badacsonyi szüreteken az ő névadója, a deli huszártiszt Kisfaludy. Mi, ifjak, persze, hogy a fedélzeten tartózkodtunk, de ugyan
csak meg kellett fogódznunk, hogy el ne essünk s bezzeg vizesek lettünk a fedélzetet a szó szoros értel
mében végigsöprő hullámoktól. Az utasok legtöbbje pedig, háborgó indulatát a hirtelenében fölszolgált mosdótálak öblébe temette . . .
Talán ezek az áldozatok békítették meg a Bala
ton külön magyar Neptun-istenének bősz haragját, de tény, hogy mikor Füreden kikötöttünk, a megfu
tamodott felhők mögül királyi pompában előlépő ra
gyogó nap üdvözölt bennünket elsőül.
ő volt az első. A második üdvözlő pedig, nem kevésbbé nyájas mosollyal arcán, a m ár akkor is ,,régi jó idők“-nek nevezett boldog világ hires-nevezetes alakja volt: a „nemzet bárója“, a már mindenkép
pen erősen megrokkant, de bajusza szénfekete színé
ben a művészet fölényét a természet fölött sikeresen bizonyító öreg Bizay. Hogy miért nevezték őt a „nem
zet báró“-jának? Mert ez a tréfás és élősdi gavallér nevének második betűjéből, az í-ből csupán a pontot szokta volt leírni manupropriájában, a harmadik be
tűnek, a z-nek derekát pedig olyan hosszúra
nyúj-87
tolta, hogy a gyanútlan és hiszékeny emberek B. Zab
nak olvasták nevét. Ez az öncsinálta báró nélkülöz
hetetlen velejárója s közkedvelt tényezője lett a fü
redi „évad“-oknak, s kapott ott a fogadóban ingyen
szállást, az étteremben potyaebédet, a ferbli-kasszák- ból pedig — melyek mellett kitartóan kibickedett — rendesen kijárt neki egy megfelelő százalék, ami egy- egy hatalmasan fölvert cukassza alkalmával igen je
lentékeny summával gyarapította a „báró“ zsebpénz
készletét.
Mikor _én, suhancul, megismertem a „nemzet báró“-ját, már csak ezekből a jutalékokból telt ki minden kincse, mert amivel azelőtt bőven rendelke
zett: a vicceknek, a tréfacsinálásnak, a humornak kincsei elfogytak, kiapadtak nála. Mint önmagának mindjobban halványodó árnyéka, mint egy egvkori fényes és gazdag világból fennmaradt rom — úgy tűnt fel a sétatéren a vendégek közt az öreg, — vi
dámságot többé már nem ,.inkább csak szánakozást keltve.
De ha így az ő népszerűségének napja leáldozó
ban volt is már, bezzeg magasan járt és fennragyo
gott még a füredi Anna-bálé. Mire mi Füredre értünk, úgy el volt már ott foglalva minden szállás, hogy ben
nünket csak fürdőszobában tudtak elhelyezni, s ne
kem a fürdőkádban vetettek valahogyan ágyat. (Jó, hogy valami incselkedő vizitündér meg nem nyitotta fejem fölött a zuhany csapját, mert akkor hová let
tek volna édes álmaim, miket az Anna-bál utáni ró
zsás hajnalon a kád fenekén álmodtam?! ...)
A bálban mi fiuk, csak az előterem ajtaján ke
resztül vettünk részt. Mi ott nem számítottunk, de az én életemben bezzeg számít az a bál, mert az volt az első az efféle társas-életi mozgalmak közül, amit lát
tam és megfigyeltem. De — érdekes — a tánc for
gatagában lebegő pároknak nem gyengédebb, hanem úgynevezett erősebb felét tiszteltem meg odaadó figyelmemmel és érdeklődésemmel. Miért? Mert sül
dődiák lévén, a hölgyek engem még nem vonzottak,
SS
annál jobban érdekeltek azonban saját nememnek ki
magasló alakjai.
Akik közülök az első sorban állottak — helye
sebben: táncoltak, két csinos, reám egészen elbűvölő hatást tett fiatal ember volt — egy szőke, meg egy.
barna. Nem ködalakok ezek — bár azóta bizony mind a ketten beléptek a múlandóság mindeneket elnyelő és elfedező ködébe, — hanem akkori élő való
ságok, kikre én, a kis gimnázista, ott az ajtón ke
resztül, mint valami emberfölötti hősökre, féliste
nekre, szent áhítattal tekintettem. A szőke fiatal em
ber, remek csigákba göndörödő fürtökkel, selyem- fmomságu szakállal szépen ívelt álla körül: Kopácsi}
Árpád volt, a vármegyei aranyifjúság egyik elismert vezére, már fiatalsága ellenére, — ha jól emlékszem:
ülnöke az árvaszéknek (bezzeg nem sokat ült a bál
ban!). A barna ifjú meg Bezerédj Viktor vármegvei aljegyző vala, a másik bálvezér, a keringők hódító királya. Kopácsy Árpádhoz később kegyetlenné vált a sors, s az egykor diadalmas szalon-hős esv végze
tes betegség örvényébe hullva, elnyomorodva, el is szegényedve, végezte szépen indult, de derékban ketté
tört pályáját. Bezerédj Viktor szerencsésebb volt:
képviselő lett, a parlament padjairól bevitték a mi
nisztériumba, ahonnét mint államtitkár vonult nyu
galomba, egy páratlanul kedves és szeretetreméltó egyéniség emlékét hagvva nemcsak azok lelkében, akik jól ismerték őt, hanem azokéban is, akik csak!
egyszer-kétszer látták s érintkeztek vele.
Ez a két népszerű fiatal ember — akit bizonyára nemcsak én láttam gyermekszememmel olyan szép
nek és elegánsnak azon a fényes báli éjszakán, ha
nem ugyanezt vallották a Dunántúlról s az ország többi részéből is nagy számban összesereglett ifjú leánvok és jókedvű menyecskék — rendezte a tánco
kat, fényes segédlettel. E segédlet előkelő csoportjá
ból három karcsú ifjúra emlékszem, akiknek neve azóta szintén ismertté és tiszteltté vált a közéletben.
A Purgly-fiúk voltak ezek, a világ egyik legkedvesebb urambátyámjának, a kőkuti szép birtokán kiskirály
89
ként élő idősb Purgly Sándornak délceg fiai, akik kö
zül a kisebbek még csak akkor rázogalták le maguk
ról az iskola porát, a rezgőcsárdás véget érni nem akaró fordulataiban, meg a gyorspolka szédületes iramában. A három fiú közül Sándor, még eléggé fiatalon, Politika őnagyságának kezdett udvarolni, elég szerencsével, mert hamarosan képviselő lett, a szabadelvű párt híres ifjú gárdájában, s utána Sza
badka város népszerű főispánja. Pál, a közgazdaság terén a Balaton Halászati r.-t. igazgatói állásában tette nevét Európaszerte ismertté — mert az Atlanti- óceántól a Ladoga-tóig bejárta tanulmányútjai során személyesen, majd az általa irányított halszállítmá
nyok útján közvetve egész világrészünket, sőt Ameri
kában is ismertté és kedveltté tette a balatoni fogast.
László pedig, az akkori „Dreischriti-herceg“, amint jókedvű és elmés atyja hívni szokta, a vidám társas
életnek lett közkedvelt alakja Veszprémben és a szom
szédos vérmedvékben . . .
Ez a hajdani három délceg fiú, mire oda jutot
tak, hogy sógorságukból Magyarország népszerű kor
mányzója emelkedett ki — bizony kicsit megörege
dett. Megették kenyerük javát azóta, hogy azt az Anna-bált végigmulatták, sőt én is hozzájuk öreged
tem, aki akkor az ajtó mögül néztem csak végig an
nak a fényes mulatságnak lefolyását. De mi csak mi vagyunk, a mi roskatagságunk nem számít sokat.
Hanem hová roskadt szegény hazánk ama ragyogó Anna-bál óta — hová lett sok-sok szén fürdőhely, hol udvanakkor vidám magyar Anna-bálok zajlot
tak le? . . .
Siófoki egyszerű vendéglő, egy szál pincérrel, —
Siófoki egyszerű vendéglő, egy szál pincérrel, —