Nekün'k úgynevezett „jó budaiakénak, egészen külön számításunk van a tavasz kezdetét illetőleg. Mi nem a fecskék visszatérését várjuk, mint a falusi emberek, hogy a tavasz megérkezését megállapít
hassák, — nem is a világos überziehereket tekintjük a kikelet bizonyosságának, mint a korzózó pesti ember, — ia. csillagászati nap-éjegyenre meg éppen
séggel nem hederítünk. Nálunk akkor kezd tava- szodni, amikor a Horváth-kertben, a Budai Szinkör tájékán, tatarozási és rendezkedési előmunkálatok mutatkoznak és lakkor köszönt be a természet feltá
madását jelentő szép évsziak, miikor az említettem ősi faalkotmány kapuján megjelennek az első szinlapok.
A múzsák e szellős templomának az laz elneve
zése, mit az imént említettem, t. i. Budai Szinkör —
«nia már voltaképpen az emlékek sorába tartozik, mert hivatalos neve egy pár esztendő óta Fővárosi Nyári Színház. De hát ezzel la névváltoztatással is olyanformán vagyunk, mint a Bánffy-féle nemzeti .ünneppel. Hiába állapíttatta meg ő április 11-ikét — a 48-as törvények szentesítésének bármennyire is neve
zetes napját — nemzeti ünnepül: a magyar szivek kalendáriumában csak március 15-ike maradt to
vábbra is a ,.na<*v idők“ piros (de nem ám vörös) betűs szabadságünnepe. Ezt a Horváth-kerti kultu
rális intézményt is hiába keresztelték át hatóságilag:
a vox populi — mely kezdetben Budai Szinkör-nek nevezte el — az emlékek és hagyományok erejénél fogva ebben az esetben is erősebbnek bizonyul a
73
hivatalszobákban kigondolt és aktákban keresztül vitt név-megállapító törekvéseknél.
A Budai Színkörnek úgynevezett „bő esztendei“
a tavaly elhunyt Krecsámji Ignác kitűnő erőkből állott és nagyszerűen fegyelmezett társulatának bevonulásá
val kezdődtek, 1883-ban. Addig bizony sok szomorú évad múlt ott ki csöndesen, mert iaz öreg Budának akkor imég erősen német jellegű polgársága nem nagyon lelkesedett a magyar színészetért, de meg a sok gyenge társulat próbálkozása nem is igen törhette meg a közöny jegét.
Ám azért voltak azoknak a régi évadoknak is érdekes, fényes mozzanatai. Ezek közé tartozott, hogy Odry Lehel — a Nemzeti Színház mai kiváló tagjá
nak, Odry Árpádnak édesapja, ki szintén a Nemzeti Színház büszkesége volt, akkor még ennek az intézet
nek kötelékébe tartozván az opera is — 1877 nyarán nagy sikerrel eljátszotta, meleg baritonján szívhez szólóan énekelte Göndör Sándor szerepét a Falu
rosszában. Abban az időben — abban ia régi jó világ
ban — még nem kaptak az ország első színházának tagjai olyan könnyen engedélyt más fővárosi szín
padon való szereplésre, mint manapság, — sőt évad derekán valószínűleg még akkor sem gondolhattak volna rá, hía annyi színpad lett volna is Budapesten, mint ma van. De akkor a Nemzetin kivül állandó színház csak egy volt: a Népszínház. Emlékszem, egyszer, a 70-es évek végén, az akkor még friss síi tetű Népszínházban, la júliusi kánikulában hirdették a Rózsaszínű dominók című francia bohózatban a Nem
zeti Színház két pompás humoru tagiának: Szigeti Józsefnek és Szathmáryné-nak vendégként való fellé
pését, mikor egyszerre csiak hire jött, hogy a vendég- szereplésből nem lesz semmi, mert a Nemzeti Színház igazgatósága nem adja meg az engedélyt. Aztán nagy tárgyalások következtek s végre mégis nyélbe ütődött a dolog és a Rózsaszínű dominók zavartalanul meg
jelenhettek a Népszínház hűséges publikuma előtt, S^creti-bácsi és Szathmárv-mama fényes közreműkö
désével.
74
Az én legelső sz inköri emlékem Suppé ügyes- szövegű, fülbemászó miuzsikáju Fatinica című híres operettjéhez fűződik, mit Gerőfi Andor színtársulata adott elő. Gerőfi a „szini tanodá“-t végezte, egy da
rabig kis szerepekben a Nemzeti Színházban játszott, aztán a vidéki direktorság rögös útjára lépett s egy nyarat iá budai színkörben küzdött végig. Igen jó ren
dező volt s emlékszem, az I. felvonás zárójelenete után, mikor a basibozukok megtámadják a muszka tábort s puffogatós csata kezdődik, a háttérben a csillagos éjszakával — amely a felhúzott díszlet- függöny mögül egyenesen a Gellért-hegy oldaláról tárult a publikum elé — zajosan ki is tapsoltuk a jelmezekben és rakétákban igen bőkezűnek mutat
kozott igazgató-rendezőt, aki bodorfürtü fejét alig győzte hajtogatni a szűnni nem akaróan éljenző közönség előtt.
Az lakkor még egészen ujdonságszámba menő pompás operettnek primadonnaszerepét — a leány- ruhába öltöző fiatal hadnagyét — az igazgató felesége, Geröfiné játszta, aki talán egyike volt akkor a legjobb operett-énekesnőknek, de hogy termetre nézve a leg
kisebb volt: az bizonyos. Báios arcocskájával úgy tűnt föl az orosz hadnagyocska fényes és fess egyenruhájá
ban, mintha akkor lépett volna ki valami előkelő babaüzlet kirakatából. A férfiak közül élénken emlék
szem az előadásból a mérges és torzonborz Kan- csukoff generális és ia< részeges és mulatságos strázsa- mester személyesítőire: amaz az öreg Szép József, híres buffó volt, emez pedig a kitűnő komikus, Dobocsányi Gyula, aki később — úgy emlékszem — a Népszínház taigja is volt egy darabig. A német hirlapiró tenor- szerepét meg iái csengőhangu, szimpátikus Balogh Árpád énekelte igen szénen, akit sok-sok évvel utóbb a kolozsvári színház színpadán — az ő pályájának imár erősen alkonyra hajló szakában — láttam viszont, a Táncos huszárok című operettnek egyik mellék szerenében.
Még szintén a Krecsányi-éra előtti évadok egyiké
ben láttam a színkörben Toldy Istvánnak, a ragyogó
75
tehetségű, de kora sirba roskadt drámaírónak nagy port fölvert darabját, a Kornéliá-1. Ezt a szín
művet Toldy az akkori modern francia iskola recipéje szerint írta, rendkívül ügyesen és érdekesen. 1874 decemberében adták először a Nemzeti Színházban, de néhány tagadhatatlanul kényes részlete imiatt az erkölcsbirók — a „botrányvadászok“ és a „morál Tartuffe-jei“, mint a Toldyt méltán védelmező Fővá
rosi Lapok mondta — úgy felháborodtak, hogy a darabot a belügyminiszternek le kellett vétetnie a műsorról. Pedig a Kornélia nem erkölcstelen irányzata darab, az erkölcstelenségnek benne látható realisz
tikus rajzát nem célniak tekintette a fényes tollú szerző, csak eszközül használta s esztétikailag is meg
tartotta a kellő korlátokat. De hát akkor még más volt az ízlés és felfogás s erre ja. darabra — melynek meséje a fővárosi magánszínházak sok mai jubilált darabjának borsa és paprikája, gyilkos abszintjia; és gyomorháborító durvasága mellett édes te;szerű sze
lídséggel ömlik — rákiáltották az anathémát.
Ennek la* hatásos színműnek szinkörbeli elő
adásán láttam először a cimszerepet adott Hegyest Marit, — aki akkortájban ment férjhez, szinte gyer- mekleány-fővel a társulat széphangu, deli baritonis
tájához, Kiss Mihályhoz. Sok szép jelenséget láttam már színpadon — de szebbet, mint amilyen volt Hegyesi Mari akkor abban a szerepben: alig. Játék
társai az erősebb nemből Aboniji Gyula és Pálfi György voltak, — később ők is la Nemzeti Színház tagjai — amaz a léha, cinikus férj, emez az eszményi hevűletü jóbarát alakjában.
S még egy, igen kedves és megragadó színpadi jelenség emléke merül föl lelkemben, már — azt hiszem — a Krecsánvi méltán híres társulata idejéből.
A Kisasszony felesénem című. ugyancsak sikamlós francia operettet adták — mi, Blahánéual, a Népszín
háznak is sokáig kasszadarab ja volt — s a címszerep
ben egy akkor feltűnt úi csillag ragyogott a színkör mind felhőPenebbé váló egén: a bájos Kopácsi Juliska, ki később Karczag Vilmos írónak lett a fele
7ß
sége és nemrégiben maradt özvegyen. Nem vagyok nagy operett-járó, sok „divá“-t, különösen az újab
bakból, nem is láttam soha — de a Kopácsi Juliska elbűvölően aranyos Marjolaine-je, s az ő hamiskásan bájos dala a „rozsok közötti“ hajnali sétáról — felejt
hetetlen szinházi emlékeim sorába tartozik.
És még egy szinköri emlék jut eszembe, szín
házba járásom őskorából — ami serdületlen gyermek
korom napfényes idejébe esik — amely emlék, ha jól utána számítanék, talán -még a Fatinicá-nál is régibb
nek bizonyulnia. Benedek Aladár, aki a hatvanas- hetvenes években annyira népszerű és divatos lirai költő volt, hogy egyik verskötetét az akkortájban magyarul sokat olvasó, boldog emlékezetű Erzsébet királynénk is megrendelte, — rátévedt a drámjaírás és egyben a színjátszás veszedelmes talajára,, s elkö
vetvén A szerelemféltö cím alatt egy háromfelvonásos vígjátékot, annak főszerepében mint műkedvelő, maga lépett föl a színkör színpadán, a társulat tagjai között.
Más nem igen maradt meg emlékezetemben erről az előadásról, mint hogy a szerző-hős dús szőke (és ter
mészetes) fürtéit nagyszerűen lobogtatta a színkör deszkafalániak repedésein besurranó- esti szellő, — továbbá, hogy a II. felvonásban egy óriási babér
koszorút eresztettek le a zsinórpadlásról, ami azután majdnem nyakába esett az ünnepeltnek. S végül:
hogy Tihanyi Miklós — később a Népszínház híres Gonosz Pistája — zamatos humorral adott egy ma
gyar ruhás öreg nagybácsit, kinek az volt a szavajá- rása: ,-Komégyia, uramöcsém — mind csak ko- mégyia! . . .“
. . . Keringek sétámon, a Horváth-kert körül s különös érzés vesz rajtam erőt. Ébren vagyak-e, vagy álmodom? A gesztenyefák már elvirágzóban, ia-z akácok is nyílnak már, viráguk nehéz, édes illata tölti be a levegőt — tavasz, sőt tavasz dereka kell, hogy legyen már és mégis, mégis: nem lehet, hogy már benn volnánk a tavaszban! Nem lehet, hiszen a színkör aitai még zárvák, még nincs é^et a rozzant íafalak mögött — a budai tavasz fecskéi: a Sebestyén
77
íiézju' művészgárdájának tagjai még nincsenek itt. Mi történt itt? Talán végre mégis leütött a hatósági tűz
rendészet! betiltás mennyköve, mely voltaképpen évti
zedek óta fenyeget? Avagy a természet rendje borult fel — amit nem is csodálnék ebben a teljesen felfor
dult világban — s még május második felében sem érkezett meg a kikelet, s (a. gesztenye és akácvirágok csak valami varázslatos képzelődés szülöttei? . . .
Nem, nem. A tavasz igazán itt van. Nem azért, mert a gesztenye és (akác virít, hanem mert ime: a .színkör kopott falán friss szinlapok díszelegnek, hir
detve, hogy a társulat már jön, május 28-án megkez
dődik a játék — vagyis: megérkezik, ha elkésve is, jó öreg Budánkon is visszavonhatatlanul; pi szép, a ked
ves, az igazi tavasz! . . .
(1924)