Olvaisva Esterházy Miklós herceg váratlan halálá
nak hírét — lelki szemeim előtt fölmerül annak a több mint három évtizedes múltnak képe, mikor — hajban és illúziókban még gazdagon — egy szemeszteren át a strasísburgi egyetem hallgatója voltam, s ott gyakori és kedves érintkezésbe jutottam a fiatal Esterházy Miklóssal, ki iákkor szintén Strassburgban tanult, s kit mi, néhányan magyar diákpajtások, mindig csak „kis herceg“ néven emlegettünk .. .
1888. tavaszán kerültem ki Strassburgba. Hárman laktunk együtt magyar diákok, egy kétszobás kiis la
kásban, a Magdaléna-utcában, egy jó öreg özvegy
asszonynál, ki reggelenként szilvalészerű „Blümchen- Kaffee-val, délután azonban tartalmasabb szellemi táp
lálékkal: Schiller drámáival traktált bennünket. (Nem sok könyve volt, de a Schiller-drámák — minden né
met főbüszkeségei — persze nem hiányozhattak.) Beiratkozásunk alkalmával meghallván, hogy a fiatal „Prinz Esterházy“ is Strassburgban van, mint joghallgató — az idegenbe szakadt magyarság öissze- tartó érzésétől indíttatva: rögtön arra gondoltunk, hogy föl kellene őt keresnünk. Viszont azonban az is eszünkbe jutott, hogy hátha ez a „prinz“ valami gőgös nagyúr, aki nem igen veszi szívesen, ha mi, szerény viszonyok közt élő diákocskák, odaállunk vele egy tál
ból enni cseresznyét. De végre mégis azt határoztuk, hogy bemutatkozunk nála — az orrunkat talán mégse fogja leharapni.
118
A „kis herceg“, mentorával, Madarassy Antal németkeresztúri plébánossal, egy kereskedelmi taná
csos házában bérelt — háromszobás szerény lakást.
Egy-egy hálószobájuk volt, s egy közös nappali, iga
zán polgári egyszerűséggel berendezve.
„Tudnak-e önök tarokkozni?“ Ez volt a bemutat
kozás után a szót vivő, előkelő papos civilruhában járó, jókedvű Madaraissy főtisztelendő úr első kérdése hozzánk. Miután mi kijelentettük, hogy mint magyar diákok, hazafias kötelességünknek tartottuk a pagát- fogás és huszonegy-kergetés szabályait megtanulni — a plébános úr rögtön kihirdette a határozatot: „Minden kedden és pénteken tarokk lesz, itt nálunk“.
Sohase felejtem el azokat a kedves délutánokat!
Négyes tarokkot — „Paskievics“-t — játszottunk: a plébános úr s mi, három diákpajtás. A szerény kis herceg pedig, aki hosszú, vékony, tizenkilenc eszten
dős, de máris kissé hajlott tartású, nagyon hirtelen- szőke fiú volt, s kit nevelője ugyancsak kordában tar
tott és spártai egyszerűséghez szoktatott — mintegy magától értetődő köteles buzgalommal kibickedett nekünk, is töltögette poharainkba a közönséges asztali borocskát, amit az uzsonnára hozatott egyszerű süte
mény mellé a plébános úr — mértékletes adagok
ban — minden alkalommal felvonultatott. Minket eleinte kissé feszélyezett a helyzet: íme, egy herceg, ki mint „egyenrangú“ család sarja, egykor talán az ural
kodó családba fog „benősülni“, de mindenesetre sok tízezerholdnyi hitbizományi uradalmak tulajdonosa lesz — s most itt drukkol mellettünk, a mi tous les trois-inkért és recontráinkért! De a plébános rendkívül szeretetreméltó kedélyessége, s a kis hercegnek igazán minden póztól és szenvelgéstől ment magatartása csak
hamar eloszlatta zavarunkat és tartózkodásunkat, is hónapokon át vígan folyt a tarokk, sok kedves tréfá
val és vidám anekdotákkal fűszerezve. És mert „egy- pfenniges“ alapon játszottunk: így se a kitűnő játékos plébános úrnak nem igen volt módja aláásni az úgyis szegény magyar protestántizmus anyagi helyzetét —*
mert mi, partnerei, mind a hárman kemény protes
119
tánsok voltunk, — ise mi nem tudtuk, minden igyeke
zetünk mellett sem, nagyon megdézsmálni a katolikus
„papi vagyon“-!
A vasárnapi szünnapokat rendesen egy-egy kör
nyékbeli kirándulásra használtuk fel, amire Strass
burg távolabbi vidéke nagyon kedvező alkalmat nyúj
tott. Ellátogattunk Baden-Badenbe, bejártuk a Schwarz
wald sok gyönyörű helyét, ki-kiruccantunk a Vogézek közé, a francia határra — s e kirándulások közül is néhányat a hercegék társaságában tettünk meg.
Mikor aiztán este, meglehetős fáradtan, hazafelé vivő utunkban vonatra szálltunk — a plébános úr tarokk-kártyát vett elő zsebéből s egész Strassburgig megint csak zavartuk a pagátot s hajszoltuk — sok
szor már alig látva a vasúti petróleumlámpa pislogó világánál — a huszonegyest. Itt már bortöltögetés persze nem volt — de ai hercegi kibic itt is hűségesen és meleg érzéssel drukkolt a szorongatott fél mellett.
Néha együtt vacsoráztunk valamelyik strassburgi vendéglőben — például az előkelő „Germániá“-ban, ami azonban a mi diákerszényünknek drága mulat
ság volt, mert egy étkezés belekerült — „horribile dictu“ — három márkába is, — s egyszer, egy ilyen vacsora alkalmával, cigányzene ütötte meg füleinket.
Akkor Szabolcska Mihály még nem írta meg a „Grand Caféban“ című remek versét, de mint ahogy pár esz
tendő múlva ő sírva fakadt Párisban a „Kondorosi csárda“ nótájának hallatára: úgy elérzékenyedtünk mi is, amint többhónapi cigánymentes külföldi tartóz
kodás után ott zokogott, ott panaszkodott, majd meg kacagott és ujjongott mellettünk az Arany Ferkó hege
dűje. Mert ő volt a Strassburgba szakadt magyar1 m u
zsikus, Arany Ferkó, a gavallérosan választékos meg
jelenésű cigányprímás, kit Pestről, néhány piknikről, már jól ismertünk. Persze, amennyire mi megörül
tünk barnaképű honfitársunknak, ő is éppen annyira lelkendezett nekünk, már tudniillik a „princ“-nek, s húzta is nagyszívesen fülébe a szebbnél-szebb magyar nótákat, miknek során mi édesbús érzések közt men
tünk végig gondolatban az „ormódi temetőn“, meg a
120
„Csap-utcán“, ahöl „minden kis kapuban virág nyí
lik“, s jártuk azt a „kerek erdőt“ s vártuk azt „a barna kislány“-t, akinek párját az 111 partján a sok szőke germán nő között sehogyan se tudtuk feltalálni. . .
Hanem Arany Ferkó barátunk igen-igen meg
csalatkozott, ha azt gondolta, hogy moist — herceg ülvén a társaságban — csak úgy dűlni fog a bankó és omlani az arany. A kis herceg — aki később, férfi- korában, ugyancsak rendbeszedte a hitbizomány zilált ügyeit — nagyon nagy takarékosságra volt nevelve, már a természete is tiltakozott a pazarlás ellen, s így annál kevésbbé szórhatta a kincseket a cigánynak, mert nem is igen szokott magánál pénzt hordani. Úgy, hogy mikor tányérozásra került a sor, a kis herceg szépen odafordult szigorú mentorához, hogy pénzt kérjen tőle — s bizony az egész összeg, amit, a plébános ú r
tól átvéve, letett a prímás tányérjába, nem rúgott többre öt márkánál. Arra már nem emlékszem ponto
san, hogy a cigány milyen képet vágott ehhez az általa bizonyára nem „hercegidnek tartott adományhoz — de azt tudom, hogy az én szememben megint nagyol nőtt az egyébként is igen rokonszenves, derék „kis herceg“, aki nem abban igyekezett jártasságot sze
rezni és példát mutatni, hogy hogyan kell vagyont el
verni, — hanem abban, hogy hogyan kell azt gyara
pítani.
A fiatal herceg igen szorgalmas diák volt. Ponto
san eljárt az órákra, hallgatni a jeles tanárokat, kik közt a legnevezetesebb Laband volt, az európai hírű nagy közjogász, aki — késő aggkorában — nemrégiben halt meg, s kinek agglegény i háza kedves találkozó- helye volt a strassburgi diákoknak, egy-egy „Mai- Bowlé“-s pompás vacsora alkalmával. A kis herceg igaz kedvteléssel tanult — később a budapesti egyete
men éppen a strassburgi magyar diákpajtások egyi
kének: Zergényi Jenőnek (ki most tiszti főügyész Sop
ronban) vezetése mellett az államtudományi szigorla
tokra is kitünően elkészült, s le is rakta őket igen szép sikerrel.
A strassburgi szemeszter utáni esztendőkben
121
Budapesten is többször összejöttem a kis herceggel, ö , mikor a fővárosban tartózkodott, egy-egy barátságos vacsorára meg-meghívta a strassburgi diákpajtásokat az „Angol Királynő“ egy külön kis szobájába, s ott mindnyájan kedvesen elemlegettük — egyszerű, de most már magyar asztali bor mellett — a messze föl
dön együtt töltött szép időt — professzoraival és diák
jaival, leckéivel és kirándulásaival, német isörével és magyar cigányával. . .
A „kis hercegiből aztán nagy úr lett — az ország leggazdagabb mágnásai, aranygyapjas lovag, királyi .főpohárnokmester — s elhárítván magáról azt a meg
tiszteltetést, hogy Frigyes királyi herceg veje legyen — szíve hajlandóságát követve, Cziráky Margit gróf- kisasszonyt vezette oltárhoz, s boldog férjjé és apává Ion. De már évekkel ezelőtt bús özvegység fekete fátyla borult életére — s most, alig ötvenéves korá
ban, íme ő is itthagyja földi hazáját, hogy átköltözzék ama mennyeibe, melynek üdvösségében mélyen val
lásos lelkének törhetetlen erejével, teljes meggyőződé
sével hitt, egész életén á t . . .
Nekem pedig, róla szeretettel emlékezve, jólesik megállapítanom, hogy Esterházy Miklós herceg zász
lósúr nemcsak leggazdagabb, hanem egyik legpuritá
nabb, legderekabb fia volt ennek a mi sokat szenvedett szegény magyar hazánknak.
(1920)