Palatinuséknál örämünniepre készülnek: a család elsőszülött fia házasodik.
Ez az öröm túllépi a családi kört, milliók szívét megmozgatja, nemzeti örömmé válik. Mert ritka nagy szeretet övezi, páratlan népszerűség környezi Palati- nuisékat, a Habsburg-háznak immár negyedik nem
zedékben magyarrá vált ágát.
Azt hiszem, ritkaságszámba megy a világtörténe
lemben, hogy egy uralkodóház annyi ideig és annyira idegen tudjon maradni a nemzettől, mellyel sorsa összekapcsolódott, mint ahogy azt éppen a Habsburg- háznál láttuk, mely századokon át nemcsak hogy nem bírt — nem is igen akart — összeolvadni a magyar
sággal, sem érzésben, sem felfogásban, de még nyelve ben sem, hanem súlyos összeütközések, nehéz viszá
lyok során gyakran elszánt ellenségekül álltak szembe egymással nemzet és király. A család uralkodói közül,
kiknek homlokát Szent István fényes koronája érin
tette, úgyszólván egyetlenegy volt, aki — ugyan szin
tén rettentő visszavonások után — igazán megértette a magyar nép lelkét, s őszintén megszerette a nemze
tet: az ősz Ferenc József, akit az igazságos magyar történetírás egykor, mint szigorúan alkotmányossá vált uralkodót, bizonyára a „nagy“ jelzővel fog dí
szíteni.
Ám a Habsburgok idegen talajban gyökerező nemzetségfájába József nádor a XVIII. században ma-*
gyár gályát oltott be. Nyelvünket ugyan mindvégig
—««-pedig félszázadon át volt nádor — nehezen, roissz.
kiejtéssel beszélte ő is. De szíve magyarrá lett s fiait magyarokká nevelte. Az utolsó diétán, az 1843-ikin, amelyen elnökölt, lett hazai nyelvünk az addig deák
nyelvű országgyűlésen kötelezővé, s mikor 1847-ben meghalt a nagy nádor, Kossuth joggal mondhatta Pest vármegye közgyűlésén, hogy „akinek karján nyelvünk a trónig emelkedett, az ő, a nemzet nádora v o lt. . . “
A hadi tudományokat sohasem kedvelte, s ha a nemesi fölkelésnek, mint az ország főkapitánya, hiva
talból élére kellett is állania, ott is kereste a kulturá
lis vonatkozásokat, s egyik segédtisztjéül Kisfaludy Sándort, a költőt választotta. De annál jobban vonzó
dott „jogász“-nemzetünknek szinte vérbeli, örökletes tudományához, s oly kedvvel adta magát alkotmá
nyunknak, törvényeinknek tanulmányozására, hogy egy időben őt tartották az ország első jogtudósának.
Ha pedig a nemzeti érzés és a korszerű reformok kettős szempontjából figyeljük a boldog emlékezetű nádor alakját — azt egyenesen a „legnagyobb ma
gyarénak, Széchenyinek fenkölt alakjával állíthatjuk párhuzamba. Mikor élete utolsó napjaiban, már szinte haldokolva, budavári palotája ablakához vezettette magát az öreg nádor, hogy megtörni készülő tekinte
tével búcsút vegyen kedves városától: az a jóleső tudat tölthette be lelkét, hogy a félszázaddal azelőtti jelen
téktelen vidéki városkának az ország szépséges fő
városává történt emelésében neki oroszlánrésze volt.
Fia, József főherceg, már Magyarországon szü
letett, — Pozsonyban, az egyik végen, hogy hetven s egynéhány év múlva a másik végen, Fiúméban hunyja le örök álomra szemét. Azóta két évtized sem telt le még s mind a két végvára a magyar szellemi és gaz
dasági kultúrának, idegen kézre jutott — jó, hogy ezt ő meg nem érte . . .
Mert ő már — az alcsuti parasztgyerekek Palatí
nus Jóska-ja — ízig-vérig magyar volt, nemcsak ér
zésben, nyelvben is. Magyaros ember volt a katonás
kodás iránti előszeretetben is. Tizenkétesztendős ko-m
124
rától kezdve — mikor hadapród lett a jászkunok közűi ujoncozó nádor-huszároknál — az újra szervezett m a
gyar honvédsereg főparancsnokságáig mindig buzgó katona volt. Közben Königgrátznél igazi harctéri hős
nek mutatkozott, mikor négy lovat kilőttek alóla s maga is megsebesült, de letörülve arcáról a vért, to
vább vezette lelkes vitézeit. Hogy évekkel utóbb, az 1874-iki nagygyakorlaton egy tábori lakomán fel- köszöntötte kedves trombitását, azután meg a huszá rok vállukra kapták az ő kedves fővezérüket — azt katonai körökben még ma is emlegetik. Emlegethetik is — megszívlelendő tanulságul és követendő példa
képpen.
Nekem is van róla egy kedves külön emlékem.
Mikor még az ő budapesti egyszerű sárga palotája mellett — attól egy keskeny közzel elválasztva — bér
ház állott, abban a bérházban én gyermekkoromban egy nagynénémnél sokszor megfordultam, s az atyafi- gyerekekkel szájtátva néztük, amint á fenséges szom
széd úr, a kis közre nyíló szerény öltözőszobájában, az ablak kilincsére akasztott kis kerek tábori tükör előtt egy óra hosszáig is pödri egy ingujjban a baju
szát — valószínűleg az akkor oly híres és divatos tisza- ujlaki bajuszpedrővel — mígnem olyan hegyesre fenő-
<Iött a főhercegi bajusz, hogy akármelyik daliád huszárőrmester megirigyelhette volna.
De nemcsak katona volt ő, részt vett társadalmi életünkben is, nem csupán hideg reprezentánsként, hanem bele is merülve sok nevezetes mozgalomba, így tett a kulturális élet terén is, s hogy diszdoktorrá, meg akadémiai taggá lett: azt tudományos működésé
vé] — akár mint a cigánynyelv búvára, akár mint botanikus, bízvást kiérdemelte volna, főhercegség nél
kül is. A magyar költőkkel való kapcsolatára emlé
kezve, hadd elevenítsek fel róla egy igen kedves anek
dotát. Mikor Arany János, a Margitszigeten, künn a szabadban ülve, a Tölgyek alatt c. híres verse első fogalmazványát papirosra: vetette, a népszerű főherceg észrevevén az írásába elmerült költőt, háta mögé
125
került. Aztán elolvasván a készülő költemény címét, szelíden a költő vállára tette kezét:
— Kedves Arany uram, ha ön a tölgyek alatt akar írni, menjen két paddal odébb, mert lássa, most a hársak alatt ü l . . .
Az ő fia, a mi mostani kedves József főhercegünk
— kit mig apja élt, József Ágostnak neveztünk — egészen az apja nyomdokain halad: a harctéren hős volt, katonái bálványa, a kötelességtudó hadvezér mintaképe, — a polgári életben pedig a nemzeti kul
túrának nemcsak rajongó tisztelője, hanem írótollal kezében, buzgó és hivatott munkása is. Székfoglalója az Akadémiában — mikor harctéri naplójából muta
tott be részleteket — az írásművészet gyönyörűségével szolgált hallgatóinak.
A magyar Habsburgok negyedik nemzedékének jeles sarja — a szintén felettébb népszerű „fiatal fenség“ — József Ferenc királyi herceg (most már igazán nemcsak szebb, hanem jobb is, ha az osztrák kapcsolat emlékének mellőzésével „főherceg“ helyett
„királyi herceg“-et mondunk) — a jelenlegi boldog vőlegény. Ő, úgy látszik, a dédapja természetét örö
költe, nem szeret katonáskodni, szívesebben tanult jogot. Egész leikével kulturember, aki elolvas még oiyan nehéz és nagy munkákat is, mint amilyen teszem azt a Világirodalom époszai című mű, — és, azt mond
ják, maga is irogat verseket.
Most szíve megdobbant, s nemsokára asszonyt hoz a házhoz. Menyasszonya a szász királyi ház leánya — a hírek szerint gyönyörűséges szép virág*, szál. Ezt a boldogan mosolygó virágot most magyar földbe ülteti át fenséges hitvestársa, s magyar napfény fog ezután rája mosolyogni.
Az ifjú királyi menyecske persze örömmel jön ide — mi szeretettel fogadjuk. Mert olyan családba kerül, melyhez minden magyar szívet hálás szeretet vonz. De bizonyára számot vetett a fenséges ara azzal, hogy az asszonynak nemcsak a szó fizikai értelmében kell követnie az ő férjét, hanem érzésben,
gondolat-126
ban is. A szász királykisasszonyból magyar királyi hercegasszony lesz egykettőre — de igazi magyar asszony-nyá is kell lennie hamarosan. Részt kell vennie a magyar örömben, részt a magyar gyászban, s ia mi zengő nyelvünkön kell hozzánk szólania.
Ha így lesz: majd meglátja, hogyan és mennyire tud szeretni ez a jólelkű, nemes szívű, tiszta indulatű, hálás — de a maga nemzetiségéhez tűzön-vízen át és minden vonatkozásban annyira ragaszkodó magyar n é p !. . .
(1 9 2 3 )