i.
Éppen az idén telik be negyven esztendeje, hogy
„gólyádként az egyetemre kerültem — telve azzal a fölemelő érzéssel, hogy ia leérettségizett ifjú a leg
boldogabb ember és a legnagyobb úr a világon.
Legelső egyetemi emlékeim az öreg Wurmb bá
csihoz, az akkori kvesztorhoz szállanak vissza, aki magyar szájjal nehezen kimondható német nevét ma
gyar ruhával igyekezett paralizálni — amit különben sokkal jobban elvégzett zsinóros zekéje alatt dobogó magyar szíve. A beiratkozásnak az akkori rettenete
sen szűk helyiségben előállott gyötrelmeit az örök mosolyu Wurmb bácsi tréfálkozása, biztatgatása.
kedveskedése szinte elfeledtette velünk. Most is sze
retettel gondolok vissza rá, mint mindjobban ritkuló mintaképére azoknak a tisztviselőknek, akik felada
tukat — nagyon helyesen — úgy fogják föl, hogy nem a közönséget teremtette az Isten ő érettük, ha
nem őket állította sorsuk és a felsőbbség a publikum szolgálatára, s akik tudják, hogy nekik nem az a hi
vatásuk, hogy rideg közönnyel, vagy éppen kaján in
dulattal nehezítsék az ügyek lebonyolítását, hanem inkább jóakarattal támogassák a feleket. Hejh, ha mindenki így gondolkoznék és viselkednék a hivata
lokban, nem volna olyan keserves dolog az odajárás
— még a telefonálás sem . . .
Közbevetőleg hadd emlékezzem meg — megin
dult szívvel — a jó Wurmb bácsi fiáról is, akivel pár
Szábx K ároly: E m lék ek . o
18
évvel később ismerkedtem össze az egyetemen. De ő filozopter lett — később, férfikorában, mikor pajtás
ságunk meleg barátsággá erősödött — a palaeontolo- giának, vagyis őslénytannak lett országos nevű műve
lője, s mint egyetemi tanár halt meg, eléggé fiatalon, húsmérgezést kapván utazás közben — vese-velőtől
— egy vasúti vendéglőben, ő nevét már gyermekko
rában megváltoztatta s a Lőrenthcy Imre névnek szer
zett becsületet, a haza határain túl is.
A másik alak, aki a jó kvesztor után emlékeze
temben feltűnik a négy évtized szemhatárán, az egye
tem kopott folyosóján: szintén egy öreg „bácsi“ — mert mi így hívtuk Majdán-t, a jogi kar ősz pedel
lusát. ő nem volt mosolygós ember, inkább komoly magatartási!, de tisztes és szintén jóindulatú, aki szí
vesen segített az ügyes-bajos jogászokon, ha index- aláiratásban, kollokválásban, vizsgázásban s mi egyéb
ben fáradoztak. A pedellus a diák-életnek mindenha számottevő epizódalakja volt — diák-történetek során az irodalomban, még a színpadon is elégszer megje
lenik — lehetetlen lett volna hát e sorokban az em
lékezésnek legalább egy meleg sugarát nem vetnem Majdán bácsi kedves alakjának halványodó körvona
laira.
Első rektor magnifikuszom a szerény megjele
nésű, szinte alázatos modorú derék Bita Dezső, a hit- tudományi kar Benedek-rendi jeles professzora volt, aki rektori székét a tudomány szabadságáról szóló értekezéssel foglalta el. Nem tudom, hogy a régi idők általában sűrűbben produkálták-e a szelid lelkű, finom érzésű embereket — de ime, Ritáról szólva, megint olyanról emlékezem hálával, szeretettel. Rek- torsága után nem igen akadt vele az életben dolgom, de találkoztam vele, sétái közben, évtizedeken át gyak
ran. S valahányszor tisztelettel üdvözöltem, mikor már ő lassacskán, bár keveset változva, pátriárkává lett, s az én „díszeim“ is (ha ugyan a hajfürtök így nevezhetők) „hullani“ kezdtek — ahányszor csak láttam a szelid képű Bita Dezsőt: jóságos tekinteté
ben mindig tükrözni láttam azokat a jó időket, ami
19
kor az emberek még szerették egymást. S mikor né
hány éve, nyolcvanadik esztendején már túl, örökre elhagyta földi sétáit a kedves öreg, s elment oda, ahol a szeretet sohasem szűnik meg: elhunyta híréi megilletődéssel olvastam, s emlékezetére áldást re- begtein.
A csöndes, szelid rektor után bezzeg eleven tem- peramentumu dékán elé jutottam elsőéves jogászko
romban. Pulszky Ágost — vulgo Guszti — volt az, az akkor úgynevezett „észjog“-nak félelmetes hírű tanára. A félelem megokolt volt, ha valaki elővette a süldő jogászocskák előtt sokszor érthetetlen definí
ciói közbeszédnek és közrémületnek tárgyai voltak a már koncipista voltam a kultuszminisztériumban, s ő a felejthetetlen Eötvös Lóránt miniszter oldalán odajött államtitkárnak. Hivataloskodása csak félévig tartott, de mert éppen az egyetemi osztályban dolgoz
tam, melynek ügyei iránt ő különösen érdeklődött,
2*
20
— elég sokat érintkeztünk. Itt már észjogi meghatá
rozásai nem gyötörtek s így nagyon kedvesen em
lékszem vissza arra az időre, mit egyébként a közös főnökünkre, Eötvös Lorántra, a legkedvesebb és leg
finomabb emberek egyikére való emlékezés fénye tesz előttem ma is ragyogóvá.
Felsorakozván emlékemben egykori tanáraim: a sort voltaképpen Vécsey Tamás nyitja meg, az első éves jogászok fő stúdiumának, a római jognak pro
fesszora. Az ő ajkairól hallottam az első szót az egye
temi tanteremben. S előadása nyomban megragadta nemcsak érdeklődésemet, hanem szivemet is. Vécsey mindig állva beszélt a katedrán, ezzel is ünnepiesebbé téve előadását, mely tartalmának lebilincselő érdekes
sége mellett formailag is a legmegkapóbbak közé ta r
tozott. Mai divat szerint talán azt mondanák az ilyen kissé szónokias előadásra, hogy pózolás. Mi akkor, mikor még a parlamentben is nem a ma szokásos*
durva, személyeskedő hang volt otthonos, hanem a régi világ klasszikus szónokai voltak a követett min
ták — hol szent áhítattal, hol nemes felhevüléssel hall gattuk a nyájas arcú, behízelgő hangú Vécsey beszé
dét. Tanterme mindig tömve volt, s mi az első sorok
ban szorgalmasan jegyeztünk és óra után is gyak
ran ott maradtunk egy-egy fejezet vagy tétel megvita
tására. Ezeket a vitákat nagy előszeretettel tartotta a mi kedves tanárunk, s talán nem veszi rossz néven, immár megdicsőült szelleme, ha megsúgom, hogy néha bizony mi — érdemeket szerzendő — olyan kér
déseket vetettünk fel, felvilágosításokat kérve, ami
ket voltaképpen értettünk, s amikre előre jól elké
szültünk. Azt gondoltuk, hogy imponálni fogunk a tanár úrnak, ha azokhoz a kérdésekhez is ilyen ala
posan hozzá tudunk szólni, amiket nem értünk. Meny
nyire tudhatjuk hát azokat, amiket — értünk!
No de ezek ártatlan diák-tempók voltak. Én há
lával gondolok ma is Vécseyre, aki jogászpályám kü
szöbén megkedveltette velem az egyetemi tanulmá
nyokat, s tanításával, példájával, magatartásával be
lénk plántálta azt á felfogást, hogy az életet és benne
21
/a munkát ne ridegen nézzük és ne közönyösen ve
gyük, hanem bizonyos lendület vezessen bennünket, a tartalom igazsága mellett a formák szépségére is súlyt vetve.
Az elsőéves jogászoknak másik főtárgya az egye
temes európai jogtörténet volt. Ennek tanárai — pár
huzamos tanszékeken — nagyhírű tudósok voltak:
Hajnik Imre és Wenzel Gusztáv. Én Hajnikhoz sze
gődtem, Wenzel előadásait később hallgattam, másik tárgyának: a magánjognak köréből.
A kissé zárkózott természetű Hajnik — ellentét
ben a közlékeny és tréfálkozni szerető Wenzel pápá val a legkomolyabb emberek egyike volt, akivei csak valaha érintkeztem, a kedveskedésnek úgyszól
ván egészen híjával. De nagy tudása lefegyverezte az embert. Előadása talán magasabb színvonalú, könyve
— a középkori alkotmány- és jogfejlődést óriás ké
szültséggel és nagy elmeéllel magyarázó egyetemes jogtörténetnek az Akadémia által is megkoszorúzott első kötete — talán nehezebb is volt, hogy sem fiatal jogászgyerekek zavartalanul élvezhették s egészen megérthették volna. Am beszéde és írásai elárulták, hogy a magyar közjogot s nemzetünk történelmét ke
vés ember ismeri olyan alaposan, mint ő, s mi büsz
kék voltunk híres tanárunkra. Hogyne mondanók ma, öregedő korunkban boldogoknak magunkat, hogy még hallgathattuk őt, tanítványai lehettünk neki.
Wenzel Gusztáv — aki osztrák katonatiszt fia
ként Lombardiában olasz iskolában kezdett kis gyer
mekül tanulni, de a huszároktól csakhamar megta
nult magyarul, — éppen a legkülönlegesebb magyar jognak: a magánjognak lett nagyhírű tudósa és ta
nára. Én már csak hetvenedik évén túl ismertem meg, mikor már sok diák-tréfa központja volt. A jo
gász lurkók szájról-szájra adták, hogy aki Wenzel papánál vizsgázik a jogtörténetből, az különösen ügyeljen arra, hogy ha az öreg úr azt találja kér
dezni, — pedig bizonyosan kérdezni fogja, — hogy:
..Mondja meg nekem uraságod, mi volt az a Grágás?“
n
— akkor arra azt kell felelni, sem többet, de világért sem kevesebbet, hogy:
— A Grágás szürke ludbőrbe kötött izlandi jog
könyv volt.
Persze a gonosz csont vén diákok komoly kép pel hangsúlyozták, hogy a szürke szinre és a ludbőrbe kötöttségre különösen ügyelni kell, mert különben — bukti!
Későbbi éveinkben, szigorlatra készültünkben.
Wenzel papa „Magánjog“-át nagy élvezettel forgatva, jóízűen mosolyogtunk a leplezetlen kifakadásokat tartalmazó előszón, melyben mulatságos őszinteséggel panaszolta el a kedves öreg úr, hogy művének meg
jelenése azért késett, mert lakása mellett tésztagyárat építettek, abban évről-évre újabb transzmissziókat állí
tottak fel, s a gépek zakatolása még az ő erős ideg
zetét is bántotta, zavarta, őt a munkában hátráltatta.
Általában csupa közvetlenség, csupa szív volt az öreg, kinél vizsgázni szinte öröm volt tekintetéből annyi jóakarat áradt a jelöltre. Erre eleven tanú va
gyok magam is.
A múltnak többé-kevésbbé mindent elnyelő ködé
ből az emlékezés világánál több markáns alak válik még ki, régi professzoraim csoportjában. Szinte lá
tom a zord modorú, összehúzott szemöldökű, de a jel
legzetes dunántúli hatalmas koponyák egyik legerede
tibb példányával ékeskedő Kerkápoly Károlyt, amint zsebredugott kézzel nehézkes léptekkel jár föl-alá a pódium előtt s úgy prelegálja a nemzetgazdaságtant, nem egyszer élesen vitázva ellenlábasának: Kautr Gyulának nézeteivel.
De a rideg Kerkápoly m l kapcsolatban mégis em
lékezem egy mulatságos epizódra. Index-aláiratás folyt, s a morózus Kerkápoly — hogy rendet terem t
sen a türelmetlenkedő jogászok egymást taszigáló csoportjában — elkiáltotta magát, hogy betűrendben sorakozzanak a jelentkezők. Én Sándor Ákos — ké
sőbb belügyminiszteri tanácsos — barátom mellett szorongtam, s mint jó messzi betűvel kezdődő név
23
tulajdonosa: elszontyolodtam a tanár intézkedésén.
Csak az vígasztalt, hogy Sándor Ákos szomszédom is velem együtt kell, hogy végigszenvedje az időt a*
mi betűnk elérkeztéig. Ám Ákosnak pompás ötlete támadt. Akkor még sok hallgató latinul írta be nevét indexe címlapjára, Sándor Ákos is, ilyenformán:
Achatius Sándor. S mikor Kerkápoly mély hangja megint megdördült, hogy: „Jöjjenek az A betűvel kezdődő nevűek“ — az én Sándor Ákosom egy me
rész ugrással legelsőnek jelentkezett.
— Hogy hívják? — kérdi a professzor nyersen.
— Akáczius Sándornak, — vágja ki az én ba
rátom jó magyaros akcentussal.
S a csíny sikerült, a becsapott Kerkápoly gyanút
lanul nyomban aláírta a boldog Akáczius űr indexét.
Komorság tekintetében nem sokat engedett Ker- kápolynak a hatatonas testű, s nem kevésbbé hatalmas elméjű Szilágyi Dezső, akinek léptei alatt nemcsak döngtek, hanem szinte megremegtek az egyetem visszhangos vén folyosói. Tőle is csak féltünk. Nem csupán azért, mert szigorú cenzor volt, hanem mert óriási egyénisége csak imponálni tudott, vonzani nem.
Úgy áll most — így visszatekintve — emlékezetem
ben, mint valami magános, zordon sziklaszál, mely
nek a felhőkben elvesző feje dacol a legnagyobb vi
harral, s szinte a villámok is visszapattannak róla, — de mosolygó virág nem díszíti napsugarat nem is kapó szakadékainak szélét.
Milyen más volt a kedves Plósz Sándor — pedig szintén nem a tréfálkozó és nyájaskodó emberek faj
tájából, — de finom, halk egyéniségének volt valami megvesztegető varázsa, mely szeretetreméltóvá tette őt előttünk. Váltójog-a egyike volt a legkitűnőbb egyetemi kézikönyveknek, ami nemcsak a tudás ala
posságával, hanem a magyarázat érdekességével is ha
tott, s amit valósággal passzióval tanultunk.
Egyetemi éveimre emlékezve, sok kedves kép merül föl előttem, az ifjúsági egyesületekben történt dolgokkal s ott szerepelt társaimmal kapcsolatban.
Minden« tudomány-jk arnak megvolt akkor in a maga segélyző-egijesülete, melynek keretében a kari ifjúság önkormányzattal intézte a szegényebb hallga
tók anyagi támogatására irányuló segély-akcióit. Az egész egyetemnek, sőt az én időmben a tudomány egyetemnek és a műegyetemnek közös egyesülete pe dig az önképzés elősegítésének (‘óljait szolgáló olvasó
kör volt.
A joghallgatók segélyegyesületének tevékenységé
ben mindjárt ,,gólya“-koromban élénk részt vettem.
Erősen belesodródtam a választási küzdelembe, mely
ből az akkor harmadéves ifj. Zichy Nándor gróf ke
rült ki — mint elnök — győztesen. En is az ő párt
jához csatlakoztam, különösen közös barátunk: a szép tehetségű, de azután korán meghalt, elborult el
mével a Duna hullámaiba temetkezett Bittó Aurél felszólítása nyomán, aki Zichy egyik leglelkesebb kor
tese volt. Nagy erővel és jól megalapozva folytak ak
kor az egyetemi alkotmányos harcok, melyekből azon
ban a durva erőszakosságok ki voltak zárva, s így igazán nem rossz előkészítő iskola volt egv-egy ilyen választás később, a közélet terén folytatott szereplé
sünk számára. Abban a boldog időben még a feleke
zeti torzsalkodás sem volt úgy divatban, mint ahogy az később elkövetkezett, s a nagy katolikus Zichy nemzetség sarja, meg én, az erős kálvinista-család fia
II.
— aki aljegyzővé választattam a segitőegyesületben
— meleg ragaszkodással voltunk egymáshoz, s köl
csönös bizalommal dolgoztunk együtt az egyetemi ifjúsági közérdek előmozdításán, igen nagy lelkese
déssel. A fiatal Zichy Nándor — aki azután később huszártiszt lett, de már a katonai szolgálathói is ré
gen kilépett — nem a szónokló szerepvivők közé tar
tozott. Ö inkább a tett embere volt, s nemcsak a folyó ügyeket intézte buzgón, az egyesületnek az egyetem- téri központi épületben lévő másodemeleti szűk kis irodaszobájában, — hol óraközökben földig érő ciga
rettafüstben vidáman kaszinóztunk, — hanem na
gyobb alkotás emléke is fűződik nevéhez: az Imre- utcai diákotthon létesítése.
Az ifjúsági egyesületekben szerepelt diákok közül sokan váltak ismert nevűekké később a közéletben.
Az egykorú csoportképről most is rám mosolygó ró
zsásarcú ifjú Tóth János ma, bizony velem együtt megöregedve, mint miniszterviselt ember, elnöke a földbirtokrendező legfőbb bíróságnak. Rakovszky Géza, később az Olvasókör elnöke, aztán jeles ügy
véd, de fiatalon meghalt, — Kmety Károly, ma a köz
jog egyetemi professzora, Szomjas Lajos földmivelés- ügyi minisztériumi államtitkár, a temperamentumos Fabró Henrik, a képviselőházi gyorsiroda főnöke, Boda Dezső, a későbbi híres főkapitány, mind szó
vivők voltak az ifjúsági mozgalmakban.
A segitőegyesületi irodában melegedtem össze — bevételek és kiadások hideg számolgatása közben — a velem egykorú Hertelendy Lacival, ki másodéves korunkban ellenőre lett az egyesületnek, míg én pénz
tárosa voltam, s kivel később a kultuszminisztérium
ban is együtt szolgáltam. Onnét azonban ő — már mint Csáky Albin gróf ve je — csakhamar kiment főispáni titkárnak Szepesbe, aztán képviselő lett, majd visszajött a minisztériumba közalapítványi igazgatóként, de eléggé fiatalon meghalt szegény. Na
gyon szép fiú volt, megnyerő modorú, csendes, de pompás humorú és — mint nagynevű ipa, aki a leg- tiszteletreméltóbb egyéniségek közé tartozott, hang
'2~ i
26
súlyozottan kiemelte, mikor veje halála alkalmából kondoleáltam neki: „hasznos ember volt“. Ez a leg
szebb és legnagyobb dicséretek egyike, amit n közélet bajnokáról el lehet mondani.
Akkor még nemcsak a lelkes ifjúságnak, hanem a nagyközönségnek is élénk érdeklődése mellett tör
tént halottak napján a közéleti nagyságok sirjainak megkoszorúzása az egyetemi ifjak által, lelkes beszé
dek kíséretében. Az 1860-ban, egy hazafias tüntetés alkalmával a rendet csinálni akaró katonaság golyói
tól megsebesített és sebeibe több nap múlva vértanú
ként belehalt Forinyák Géza joghallgatónak, a daliás Forinyák Gyula altábornagy öccsének sirja fölött mindig a jogász-segítőegyesület megbízottja beszélt, s másodéves koromban én voltam a kijelölt szónok.
Abban az időben ezeket a beszédeket még közölték a lapok — papiros több volt, nagy halott kevesebb, mint ma — s különösen az Egyetértés lepedőszerü hatalmas oldalain olvashattunk másnap rőfös tudó
sításokat az egyetemi ifjak temető-járásáról. Negyed
éves koromban pedig a űedit-mauzoleumról szóno
koltam, s Isten őrzött, hogy a beszéd hevében le nem léptem a sirbolt lépcsőjének párkányáról, — ami elég nagy puffanással járt volna.
Nevezetes szónokló ünnepet tartottunk mindig március 15-én az Egyetem-téren. 1885 tavaszán én választattam meg — hosszas és szenvedelmes kortes
kedések és ellenkorteskedések után — az ifjúság szó
nokává. Erre persze akkor is büszke voltam, de most, így visszatekintve, még inkább az vagyok, ha arra gondolok, hogy az én főkortesem Négyesy László volt, akkor negyedéves bölcsészethallgató, ma iro
dalmi közéletünknek s az egyetemnek egyik kiváló vezéralakja, kinek fáradságot nem ismerő lelkes agi tációja folytán vált reám nézve lehetővé, hogy azon a hűvös márciusi napon, egy szál kabátban, igaz, hogy a húsz esztendő ifjúi füzétől hevítve, döröghet
tem a tér közepén felállított emelvényről a zsarnok önkény ellen, s idézhettem a márciusi ifjak szellemét.
Egy ilyen márciusi alkalommal ismerkedtem meg
Reviczky Gyulával, a Pún halálá-nak korán elhalt nagytehetségü költőjével, kit ünnepi vers írására fel*
kérendő, küldötségileg kerestünk föl egyik kávéház
ban. Szegény Reviczky kopottas öltözetéről a földi nyomorúság, fakó arcáról az e nyomorúságból való végleges megszabadulás közelsége szólt némán felénk s én erősen megilletődtem, mikor a bágyadt szemek
ből kivillanó röpke mosoly azt látszott mondani a mi beszédünkre: „A világ csak hangulat. . . “
Elevenen emlékezem egy, az olvasóköri életben akkortájt nagy izgalmat keltett epizódra. A kör iro
dájában perselyt helyeztek el, a nem sokkal azelőtt megalakult EMKE — az erdélyi részek nemzeti kul
túrájának emelésére létesült hazafias egyesület — ré
szére való gyűjtés céljából. A persely már jó ideje ott lógott, gyiildögéltek bele az adakozók hatosai és kraj- cárkái, mikor egyszer egyik társunk: Platthy György, a későbbi tevékeny városatya és buzgó honiatya, a legutolsó országgyűlésen az úgynevezett Bizony-pú.rt fő-fő mozgatója, — azt indítványozta, hogy a begyűlt pénzből az EMKE mellett juttassunk a FÀÎKE-nek, a Felvidéki Magyar Közművelődési Egyesület-nek is.
Ebből aztán heteken át tartott eszmecsere, vita, össze- különbözés támadt. Platthy — már akkor is igen jó és kitartó szónok — gyönyörű érveket sorakoztatott föl a tagadhatatlanul minden dicséretre méltó és min
den támogatásra érdemes FMKE mellett, én meg, mint az ellenpárt vezére, arra a jogi álláspontra he
lyezkedtem, s amellett kardoskodtam, hogy az eddig befolyt pénz, amely kifejezetten az EMKE javára gyüjtetett, az adományozók akaratának köteles tisz- teletbentartásával mind az EMKE javára fordítandó, s ha akarunk a FMKE-nek is gyűjteni, — ami igen helyes dolog lenne — az csak egy ezután megindí
tandó mozgalom során lehetséges. A dolog közgyűlés elé került, tüzes szónoklatokat vágtunk ki, pro és kontra, — Szászy Béla, a mostani igazságügyi állam
titkár, már akkor is Themis rigorózus híve, engem támogatott, — de bizony végre mégis a Platthy pártja győzött . . . Istenem! Azóta elvesztettük Erdélyt is,
‘2 T
a Felvidéket is és a romokon busongva, megindult;
lélekkel gondolhatunk vissza szónoki kedvtől duzzadó ifjúságunk szép idejére, amely szegény hazánknak is olyan szép korszaka volt. Bár működhetnék ma is EMKE, FMKE, mily örömmel nyujtanók támogatá
sunkat mindkét intézménynek, vita nélkül! . . . Negyedéves koromban az olvasókörben — mi
kor annak elnöke, s ezzel az ifjúság vezére Szomjas Lajos volt — a matinék elnökévé választattam. E mi
nőségemben kedvemre áldozhattam irodalmi pasz- szióimnak, de épp olyan sok szaladgálás után tud tam csak összeállítani a magam szerelmes versein kívül a matinék műsorát, mint ahogy azzal most, sok évvel utóbb, vesződöm a Kisfaludy-Társaságban.
Hiába, a poéták — akár ifjak, akár öregek — nehéz emberek, nem könnyen állnak kötélnek.
Visszagondolva ezekre az egyetemi matinékra, miket hol egy tanteremben, hol az Akadémia föld
szinti Kisfaludv-termében. hol meg a vármegyeház nagytermében tartottunk, egy-egy vasárnap délelőt tön, a megénekelt szerelmes leánykáknak és ,.kapcsolt részeikének: mosolygó mamáknak és komoly papák
nak. kiváncsi barátnőknek és tüzes vetélytársaknak élénk részvétele mellett, az emlékezetemben felidézett
nak. kiváncsi barátnőknek és tüzes vetélytársaknak élénk részvétele mellett, az emlékezetemben felidézett