E halvány vázlatokban nem korképet festek, nem jellemrajzokat írok, csupán csak a magam személyes emlékeit újítgatom föl — olyan időkről, amelyek, a mai viszonyok közül hátratekintve, nagyon is régen letüntnek látszanak — és azokról az emberekről, akik
nek sorai már annyira megritkultak. Az élet haladásá
val az ember már kevésbbé akar, nem is szeret a jövőbe pillantani, manapság meg éppen alig mer attól vala
mit remélni — s nekem is, kissé kifáradva a sok csa
lódásban, gyötrelemben, jólesik, ha el-elvonatkozva a jelentől:
„Azokkal időzöm, akik másszor voltak, Mit az élet megvon, megadják a holtak.. / ' Trefort-rü. gondolok, az én első miniszteremre.
Vele való személyes érintkezésem legrégibb emléke egy kis könyv, az ő Emlékbeszédek és tanulmányok című munkája, amit éppen negyven esztendeje kap
tam tőle magától, bele is írta saját kezével — a mai kevés papirosú világba nem is illő nagybetűs, laza írásával — 1882 március 15-iki kelettel, hogy azt ő adja nekem emlékül.
Ehhez az emlékhez pedig úgy jutottam, hetedik gimnázista diák koromban, hogy édesapám — ki ak
kor a kultuszminisztériumban tanácsos volt, és Trefort kebelbarátja, s igazán jobbkeze — engem aján-lt mi
niszterének egy alkalommal íródiákul, s így én — ki már kisdiák koromban olyan szépen írtam, hogy a
I .
S z á sz K ároly: E m lék ek . 9
130
„szépírás“ alól föl is mentettek — tisztáztam le azt az emlékbeszédet, amit Trefort mondott az Akadémiá
ban Lukács Móric fölött, 1882 nyarának elején. Fárad
ságom jutalma volt a szép könyv, amelyet — előszavá
nak tanúsága szerint, a boszniai okkupáció alatt 1878- ban Zvornikban elhunyt nagykészültségű, szépremé- nyű Ervin fiának emlékére adott ki a mélyen sújtott apa. Ez a megrendítő haláleset betetőzte azt a sok fáj
dalmat és gyötrelmet, amin éleiében át kellett mennie szegény Trefortnak, ki abban a szép előszóban meg- indultan mondotta, hogy „a nagy fájdalmak nem ölik meg az embert, de nem szűnnek meg soha“.
Boldogult édesapám sokat beszélt otthon Trefort- ról, akihez meleg érzéssel ragaszkodott, s akit nem
csak híven, hanem igazi lelkesedéssel szolgált. Egy
mást nagyon jól kiegészítő egyéniségek voltak ők.
Trefort izgékony ideg-életet élt, gondolatvilága rend
kívül gazdag volt, folyton terveit, szinte állandóan tevékenységi lázban égett — s ha valamit elgondolt, nyomban édesapámat hivatta, elmondotta neki tervét, szándékát, s meghagyta, hogy ezt meg ezt a rendeletet, ezt meg ezt a levelet, ezt meg ezt az újságcikket írja meg azonnal. És édesapám, aki ritka fogékonysággal gyorsan magáévá tudta tenni minisztere nagyszerű eszméit s szinte egybeforrt velük — ez a mások gon
dolatkörébe és érzéísvilágába való gyors beleilleszkedni tudás segítette őt műfordítói tevékenységében m — egy-kettőre olyan szeretettel és gonddal s olyan töké
letességgel készítette el a szükséges cikket, iratot, hog>
legtöbbször még a várakozni nem igen szerető, nagy
eszű minisztert is meglepte.
Édesapám sokszor, is nem minden büszkeség nél
kül, és mint hivatalnoki pályája egyik legszebb sikerét említette, hogy mikor Trefort ővele készíttette el a
„harmadik egyetem“ kérdésének megoldására irá
nyuló és Pozsony mellett nyilatkozó „legalázatosabb előterjesztés“-t — a király, aki akkor még minden előterjesztést a legnagyobb pontossággal személyesen végigolvasott és széljegyzetekkel is ellátott — külön megkérdeztette Treforttól, hogy ki fogalmazta azt az
131
elő'terjesztést, amely irályával és szerkezetével, érvei
vel és okfejtésével annyira megnyerte az ő tetszését?
Már diákságom ideje alatt sokszor mondotta Trefort édesapámnak, hogy ha végzem tanulmányai
mat, ő azonnal kinevez a minisztériumba, ahol én a harmadik leszek a Szász Károlyokból, mert már nagy
apám is, az egykori híres enyedi professzor, Eötvös első minisztersége alatt, 48-ban, rövid ideig „álladalmi titoknok“ volt a közoktatásügyi minisztériumban. Ne
kem is kedves volt ez a gondolat s mikor — éppen 34 évvel ezelőtt — megszereztem a jogtudományi doktori oklevelet, Trefort, Ígéretéhez képest, rögtön kinevezett engem díjtalan fogalmazó-gyakornoknak, egyben öt
havi szabadságidőt és néhány száz forintnyi (sok pénz volt az akkor!) utazási ösztöndíjat engedélyezvén ré
szemre, külföldi tanulmányútra.
Trefort akkor már — 1888. tavaszán — erősen betegeskedett. Sok időt kellett otthon töltenie, gyak
ran ágyban, — hol azonban folyton olvasott, a leg
nehezebb tudományos munkáktól kezdve a legköny- nyűbb francia regényekig mindent. Eskütétel végett engem is lakására rendelt, mely alkalomra azonban fölkelt, sőt igen gondosan, választékosán öltözött föl, fekete szalonruhába, s én ott, hálószobájában tettem le kezeibe legelső hivatali eskümet. Egy kicsit aztán el is beszélgetett velem, s lelkemre kötötte, hogy a strass- burgi egyetemre menjek, mert az kitűnő intézet, s ott a német szó mellett a franciát is gyakorolhatom. Mind
járt utasított is, hogy egy ottani kedves ismerősét ok- vetetlenül fölkeressem, mert annak házában kellemes baráti kört fogok az ő ajánlata alapján találni. Úgy is történt.
Én a strassburgi egyetemen eltöltvén a nyári szemesztert — s hallgatva többek közt az európai hírű közjogásznak, Laband-nak rendkívül érdekes és élve
zetes előadásait — augusztusban, oda érkezett édes
apámmal és testvéröcsémmel együtt egy kis körutat tettem, Párisba, Svájcba és északi Olaszországba, s hazatérőben, Velencében ért bennünket Trefort
halá-9*
132
Iának híre. Édesapámat, aki egészen a szív embere volt, a szó szoros értelmében lesújtotta ez a gyászhír, magába vonult, s megírta A Lidó-parton című szép versét, mely azután Utitárca címmel kiadott kis köte
tében „Trefort Ágoston emlékezete“ jelzéssel je- lent meg.
„ . . . Dőltével mennyi minden romba dőlej Hunytával mennyi eszme hamvba hullt!
Dolgozni, tenni, lelkesedni — tőle Egy nemzedék, egész nemzet tanult! ..
Eképpen emlékezett meg a hű barát, a hálás munkatárs, a lelkes költő a nagy emberről, aki a vers tanúsága szerint örökös munka közben, a közművelő
dési és a gazdasági haladás iránt egyaránt fogékony lélekkel mindig azt hirdette:
„Hogy szaporodjék, dolgozzék s tanuljon — Ha élni kíván Árpád nemzete! . .
így én igazán elmondhattam, hogy szolgáltam is Trefortot, nem is — mert hiszen ő nevezett ki, s hiva
talnoki pályám első öt hónapja az ő minisztersége alatt folyt le, de én ez alatt az öt hónap alatt távol vol
tam nemcsak a hivataltól, hanem hazámtól is.
De később, a minisztériumban, egy-egy nevezete
sebb ügydarab előiratai során sokszor volt alkalmam belepillantani Trefortnak — ennek az igazi nagy, igazi magyar és igazi modern embernek — lelki vilá
gába és szellemi hagyatékába, tervei kohójába s fárad
hatatlan munkássága eredményeibe, ő akkor már rég a temetőben pihent, de tevékenységének eltörülhetet- len nyomai ott látszottak a magyar közművelődésnek úgyszólván minden mezején. Könyveit is — beszédeit és tanulmányait — sokszor olvastam, s a magam szerény kultúrpolitikai hitvallása egészen »az ő eszméi és elvei nyomán alakult ki. Igazat adtam neki abban is, — ami működésének egyik vezető gondolata volt
133
—- hogy a kultúrpolitika legnagyobb igazsága az, hogy: „Felülről jön a világosság!“ A fő súlyt ő is a felső oktatásra vetette, az volt az ő programmjának legkedvesebb része, — s bizony elsősorban neki kö
szönheti a budapesti egyetem, hogy igazán európai színvonalra emelkedhetett — az ő gondoskodásának, amellyel épületeket emelt, laboratóriumokat szerelt föl, tanszékeket állított és tudósokat válogatott ki.
Igaza volt, hogy egy ország kulturális színvonalának és jelentőségének kérdése nem azon fordul meg, hogy mennyire kevesen vannak a lakosok közt Írás- tudatlanok — hanem azon, hogy hány igazi tudósa, írója, művésze van!
Valahányszor megfordulok az Akadémia elnöki szobájában, — mely egykor neki is hivatali helyisége volt — úgy el-elnézem az ő kitünően eltalált képmá
sát, mely, ülő helyzetben bár, mégis azt az embert mutatja, aki pihenni sohasem tudott, akinek lelke örök mozgásban, szelleme el nem fáradó tevékeny
ségben élt. S még jobban szeretem nézni kis álló szobrát az egyetem muzeum-köruti kertjében, — mely szobor, merem állítani, egyike a legjobbnak, leghívebbeknek egész Budapesten (amivel különben nincs nagyon sok mondva). Ez a szobor a velencei Goldoni-szoborra emlékeztet engem, mert mind a kettő mozgást fejez ki, szinte életet lehel, már az alak és a talapzat méreteinek nem túlságos nagyságával is közeledve az életigazsághoz. A Goldoni-szobor úgy ábrázolja a nagy és népszerű komédia-írót, amint egyik kezét hátravetve, a másikban sétabotot tartva, járkál az ő eleven élettől nyüzsgő kedves Velencéjé
ben, a piaci nép között. A Trefort-szobor talapzatáról is mintha lelépni akarna az egy helyben állni, ha
bozni, tespedni sohasem tudott államférfi s mintha előre vivő útjában magával akarná ragadni részben kissé elmaradt, részben rossz útra tévedt, sokat hibá
zott, de mégis oly forrón szeretett nemzetét! . . . Oh, bár megelevenedhetnél, te kis szobor! Igaz, hogy a föltámadó Trefortra nézve lesújtó lenne a
134
látvány, amely rútul marakodó országunk megszű
kült határai között szeme elé tárulna — de 'az ő csüg- gedést nem ismerő lelke bizonyára hamarosan föl- ocsúdnék s a fórumon tolongok tömegében rést vágva: tevékenységével és munkára serkentő példá
jával utat nyitnia a magyar közművelődés annyira szükséges további fejlődésének is!
(1 9 2 2 )