Szá sz: Em lék ek

Szá sz: Em lék ek

EMLÉKEK

IRTA :

SZÁSZ KÁROLY

RÁKOSI JENŐ BUDAPESTI HÍRLAP UJSÁGVÁLLALATA RT,

EMLEKEK

IRTA:

SZÁSZ KÁROLY

RÁKOSI JENŐ BUDAPESTI HÍRLAP UJSÁGVÁLLALATA R. T

Budapesti Hirlap nyomdái'

Éltország.

A nagy háború utáni hírhedt békék úgy össze­

vissza darabolták szegény Európát, — térképét any- nyira megváltoztatták, annyi új kis és nagy országot gyártottak, hogy az e sorok fölött címül álló nevet olvasva, sokan bizonyára azt gondolják, hogy ez a nem ismeretes ország is egyike azoknak a frissen készült államocskáknak, amiket az ezután következő tanuló gyerekek — bár ki tudja, meddig — kényte­

lenek lesznek majd a földrajzban megtanulni.

Nem. Éltország-ot nem az európai nagyhatal­

mak nekibőszült akarata, vagy felbujtott indulata hozta létre. Ez a szép ország azoknak a gyermekkori játékoknak során született meg, ártatlan fiatal lelkek kissé csapongó képzeletében, amely játékot bizony jó egynéhány évtizeddel ezelőtt én, meg egyik testvér- nénikém — ma már fehérhajú, tizenharmadfélszeres nagymama — játszogattunk, éveken keresztül, ritka kitartással — ősztől tavaszig, egy budavári vastagfalu régi ház konyhántúli udvari gyermekszobájában, nyá­

ron át meg kiskunhalasi tóparti házunk kétholdas árnyas kertjében, két hatalmas mogyorófa lombjai alatt.

Mi ketten — 10—12 esztendős gyermekek — sok mindent összeolvastunk. Az akkor igen divatban volt Jules Verne utazási kalandos regényeit, — mi­

ket, édesapánk fordítgatott 'a Vasárnapi Újság szá­

mára — különösen szerettük. Még aztán a költői fan­

tázia anélkül is otthonos volt nálunk — talán örök­

letes családi bajnak is nevezhetnők — s játékaink

6

keretében képzeletünk megteremtette Éltország-oU amelyet — elgondolásunk szerint — a honfoglalás­

kor őseinknek egy, a Kárpátok felé tartó derékhad­

tól valamiképpen (bizonyosan turáni összekülönbö- zés nyomán) elszakadt csoportja alapított meg — valahol.

Hogy az „Élt“ nevet honnét vettük — arra iga­

zán nem emlékszem, de talán annak idején sem tud­

tam volna számot adni róla. Bizonyos, hogy nem a magyarokkal rokon „észt“ nép neve járt eszünkben,

— azokról akkor még, azt hiszem, semmit sem tud­

tunk — csak hát valahogy gyermekesen játékos sze­

széllyel így kereszteltük el képzeletünknek ezt a biro­

dalmát.

Mi aztán ennek az országnak megrajzoltuk min­

denekelőtt a térképét — igen bölcsen egy, az óceán (vagy akár Óperenciás tenger) közepén terjeszkedő hatalmas, különálló szigetet foglalva le országunk számára. Micsoda nagyszerű mulatság volt ezzel a térképpel bibelődni! Persze, rajta volt azon minden szép és érdekes földrajzi tényező, amiről mi az isko­

lában tanultunk, vagy amiről Jules Verne érdekfeszítő regényeiben olvastunk.

Fővárosa Éltország-nak Völgyalja volt, hatal­

mas nagyváros egy déli tenger öblös partján, a Sebes nevű folyam torkolatánál. Szép tavakkal és nagy folyókkal, regényes vizesésekkel és óriás havasokkal, gyönyörű hegyvidékkel és mesésen termékeny róna- ságokkal, az állat- és növényvilág minden nagyszerű és ritka fajtájával tele volt ez a csodálatos ország. S képzeletünk támogatása és realizálása érdekében le­

hoztuk a padlásról a bekötésre nem került képeslapo­

kat — különösen a jó öreg, bár akkor még eléggé fiatal Nagy Miklós bátyánktól oly buzgón s oly kitü­

nően szerkesztett régi Vasárnapi Újság-nak sok-sok példányát, s azokból kivágván a képeket — arcképe­

ket, városok látképeit, tájrajzokat, történeti- és nép­

jeleneteket ábrázoló illusztrációkat — az eredeti alá­

írások helyett miagunk gondolta megjelölésekkel láttuk el őket.

7

A kitalált nevekkel megjelölt arcképek Éltország királyi háza, kormánya, közélete tagjainak képeivé lettek — úgy hogy aztán mikor mi gyermekek egy­

más között kedves országunk történetéről, életéről ábrándosán beszélgettünk, — s ott lejátszódott, min­

denféle kigondolt eseményeket emlegettünk: az azok középpontjában álló szereplők már nem is ködalakok­

nak tűntek föl képzeletünkben, hanem a kivágott ké­

peken látható egyének határozott körvonalú alakjaivá elevenedtek.

Az európai nagyvárosok egy-egy utcáját vagy terét, nagyszerű középületeit és látnivalóit ábrázoló képek mind-mind mesés Éltország gyönyörű főváro­

sának: Völgyaljá-nak alkotó részeivé és kincseivé vál­

tak, — s mi hosszú délutánokon, rakosgatva és ren­

dezgetve folyton növekvő képgyűjteményünket, kép­

zeletben boldogan ábrándozva bolyongtunk föl s alá, a világ e legszebb, legnagyobb és leggazdagabb váro­

sában, s utazgattunk szerteszéjjel kedves országunk érdekes vidékein.

Tessék elhinni: ez a kissé fellengző játék nem volt egészen haszontalan, — káros semmiesetre sem.

Mellette nagyon pontosan elvégeztük mi iskolai mun­

kánkat is és kitűnő tanulók maradtunk mind a ket­

ten s még az ifjúsági pályázatokon is egyre-másra nyeregettük a jutalomdíjakat és dicséreteket. Egyszer például Zrínyi Miklós szigetvári hősi kirohanásának lelkes elbeszélésével — persze írásban — megnvertem azt a negyvenkrajcáros jutalmat, amit édesapánk tű­

zött ki egy családi körben meghirdetett pályázaton s ami akkor valutáris nézőpontból is igen jelentékeny elismerésnek tetszett nekem. Nénikém meg pláne a szeretett Forgó bácsi (Ágai Adolf) felejthetetlenül kedves Kis Lap-jában kitűzött nyilvános pályázaton kapta meg a Gólyá-ról szóló ügyes leírással az első jutalmat, egy gyönyörűséges nagy képeskönyv alak­

jában.

Azután meg testnevelő játékra is maradt elég időnk az álmodozások mellett, hiszen rendeztünk a(

budai kis szobában olyan várbevételeket, hogy egy­

8

szer egyikünket — mint egy bástya hősi védőjét — egyik támadó, egy dárdává minősített hosszúnyelű seprűvel úgy belökte a szétnyitható nagy asztal belse­

jébe, hogy az elesett hős, buktában keresztültörte az asztal vékony deszkafenekét s magára rántotta ott elhelyezett szép ásványgyűjteményem hatalmas ame­

tiszt- és haematit-darabjait. A halasi kertben meg olyan fogócskák és „hol az olló, komámasszony“-ok zajlottak le, hogy utánuk ugyancsak nagy uzsonnák­

nak és bőséges vacsoráknak kellett következniük, a nekilendült anyagcsere igényeinek teljes kielégíthetése érdekében.

S Éltország történelmének és földrajzának, kul­

turális, társadalmi és politikai életének minél tüze­

tesebb megállapíthatása és leírása kedvéért fokozó­

dott bennünk az olvasás és tudás vágya, térképrajzo­

lási ügyességünk növekedett, írásunk tökéletesedett s mi, ártatlan képzelődésünk aranyos bárányfelhőinek közepette sok haszontalan időtöltést elkerültünk, a sok rosszra vezetni szokott unalmat sohasem ismer­

tük, határozottan szellemi tornát végeztünk és gyer­

mekemlékeink kincsesházát jelentékenyen gazdagí­

tottuk.

Mily végtelenül jól esik most, életpályánk immár lefelé menő vonalában — annyi hajunkszálának és annyi illúziónknak elvesztése után — vissza-vissza- gondolni a hatalmas Éltország vígan pezsgő, boldo­

gan folyó életére s a régi képek képzetét lelkűnkben fölfrissítve, magunk elé varázsolni az alakokat, akik ennek a tulajdonképpen sohasem létezett, de igazá­

ban soha el nem múló országnak sorsát intézik. Élt- ország sohasem élt e földön, de sohasem múlik el a képzeletből, míg csak gyermekek vannak, akik játsza­

nak és ábrándoznak.

De a mai gyermekeknek — kiknek dúsan patakzó fantáziája szintén nem fér el a valóság szűk medré­

ben — nem kell egy ismeretlen óceán sohasem léte­

zett szigetére vándorolniok, ha szép, hatalmas, füg­

getlen birodalomról készülnek álmodozni, s nagy tar­

tományokat benépesíteni a honszerző ősök kései iva-

9

dékaival. Szedjék elő ők is a régi képes újságokat, amelyek az ezelőtti — nem is olyan régi — szép Ma­

gyarország jeles embereinek, gazdag városainak, gyö­

nyörű tájainak képét ábrázolják, rajzolgassák nagy Magyarország térképét — esetleg kiszélesítve a rajzot annak a dicső korszaknak emlékei nyomán, mikor Nagy Lajos királyunk idejében három tenger mosta a magyar hazát — s ez a szép „játék“ még sokkal hasznosabbá válhatik, még gazdagabb gyümölcsöket teremhet, mint a mi „éltországosdink“. Mert nem­

csak hogy fejlődésre hivatott és fejlesztésre érdemes képzeletük nyer vele gazdag táplálékot, hanem mind­

jobban belenevelődnek a gondolatoknak és érzések­

nek abba a világába, amely azután a való élet terén olyan szándékokat és törekvéseket érlel meg, amelyek az egyelőre csak elképzelt nagy országot valósággal megszerzik a későbbi nemzedékek számára.

A gyermekeknek játszaniok és ábrándozniok min­

dig kell. De ma olyan időket élünk, hogy az emberi élet és szellem minden tényezőjét bele kell fognunk egy szent, nagy gondolatnak jármába. Mi, öregek, boldogult és boldog gyermekkorunkban, szabadidőnk­

ben játékaink során szabadon fantáziálhattunk a nagyhatáru Éltországról, Völgyalja gyönyörű váro­

sáról és a hatalmas Sebes folyóról. A mai gyermekek, ha gondtalanul játszanak is: Nagy-Magyarországról gondolkozzanak, egyelőre arról szőjjenek tarka álmo­

kat, hogy azután felnővén, minden erejükkel annak megvalósításán munkálkodjanak.

A mi játékaink Éltországa sohasem volt e vilá­

gon — csak egykori képzeletének emléke él töredéke­

sen lelkünk mélyén, — de unokáink álmainak Na^v- Magyarországa el fog jőni e világra, ha Isten úgy akarja, s ha a mostani nemzedék pártos viszálykodás­

sal és másképpen is téves utakon bolyongással el nem tékozolja botorul a biztató reménység gazdag kincseit..

(1922)

N yolc szál rózsa.

— Egy jó tanár emlékezete. —

A csöndes Buda legcsöndesebb részén, a farkas­

réti szép temetőben állottam nemrégiben — derűs, de hideg télközépi napon — egy ravatal mellett, a halot- tasházban. A ravatalon még le nem zárt koporsó, benne ennek az örökkévalóság végtelen óceánjára in­

duló kis hajónak néma utasa: diisfürtü, hatalmas sza- kállu, a halálban is nyugodt és szelíd vonásu kedves öreg ember — mellén összekulcsolt kezeiben nyolc száraz rózsaszállal. ..

Ezt a nyolc rózsát — virító, mosolygó korukban

— a múlt nyár elején kaptuk volt mi, öregedő bácsik, mikor egykori érettségi vizsgálatunk negyvenedik év­

fordulóján megjelentünk a budai II. kér. főgimná­

ziumban, s az üdvözlésünkre kivonult kedves ifjú diáksereg nyolc osztálya egy-egy rózsával ajándéko­

zott meg bennünket, öreg diákokat. Mi pedig — min­

den nagyobb összebeszélés nélkül — fölkerekedtünk, s elmentünk abba a fehérvári-úti nagy-nagy házba, melynek legmagasabb emeletén lakott a mi egykori tanáraink közül az, aki egyedül maradt már csak életben közülök, a mennyiségtan és természettan ta­

nára, négy éven keresztül osztályfőnökünk. Hetvenhét esztendő nyamta már vállait, nem mert hát velünk tartani annak a jubiláris napnak fáradságaiban és izgalmaiban — azért kerestük tehát mi föl őt, és a kapott nyolc szép rózsaszálat átadtuk neki, mondván, hogy az őt illeti, ki olyan buzgó, olyan hozzáértő,

11

olyan szeretetteljes kertésze volt a mi életünk verő­

fényes tavaszának.

És az öreg tanár átvévén a rózsákat, könny szö­

kött szemébe, nem is igen tudott a meghatottságtól sokat mondani, de mikor megindult hangon azt re- hegte, hogy: köszönöm — és az alkonyra hajló nap búcsúzó sugara bevilágított az ablakon: mintha glória fonódott volna feje fölé annak a kedves öreg ember­

nek, aki hosszú évtizedeken keresztül nem tett egye­

bet, mint hogy a kötelességét teljesítette, s nem kapott érte egyéb jutalmat, .mint néhány rózsaszálat. ..

Édes Istenem! Ha mindenki úgy teljesítené a sorstól rábízott kötelességeket, mint ahogy az a mi kedves öreg tanárunk ellátta a magáét — mindenki homlokára odaillenék a fénykör gyönyörű ékessége.

De hát ebben a mai rút, önző, tülekedő, rideg, hamis világban alig-alig láthatunk glóriát egy-egy tisztes homlokon . . .

Ha pedig pályája végén mindenki olyan jutalmat kapna, mint az az öreg tanár kapott az ő egykori tanítványaitól: bizony mondom, büszke és boldog le­

hetne mindenki, mert a legszebb, a legdrágább, a leg­

ritkább jutalmat jelentették azok a mosolygó fehér és piros rózsák — képviselőiként és szószólóiként az őszinte hálának, az igaz szeretetnek. (Ó, miért van ezekből olyan kevés, ezen a földi világon, hogy csak alig-alig jut belőle valakinek! . . .)

A derék öreg tanár tudta és érezte ezt. A nyolc rózsa hát hervadtéban sem került szemétre — az öreg úr megszárította, megőrizte őket, sokszor szere­

tettel nézte, szelíden meg-megsimogatta a fakulni kezdő szirmokat, s mikor aztán a halál rátette a maga hideg csontváz-kezét az öreg tanár szívére, s meg­

állóit annak verése, — akkor azok a gyengéd női kezek, mik az öreg nagybácsit élete utolsó szakában annyi szeretettel támogatták és ápolták: összefonván a halottnak merevedő ujjait, közéjük helyezték a be­

fejeződött földi pálya mindennél szebb jutalmát és mindennél ragyogóbb ékességét: a régi tanítványok

12

évtizedek homályán átvilágító meleg érzésének virágait.

Mikor pedig most ott állottam a nyitott koporsó mellett, s könnybelábbadó szemeim a halottasház nyomasztó homályában mintha semmit sem láttak volna e földi világ tárgyaiból és alakjaiból — a múl­

takba tekintő lelki szemeim előtt valami nagy vilá­

gosság támadt, s csudálatosán éles körvonalakban két jelenet rajzolódott elém.

Az egyik jelenet képe elsőosztályos kis diák­

korom halványodó emlékei közé vitt vissza — a m á­

sikban mint érettségire készülő ifjú állottam mostani én-em előtt.

Nem nagy dolgok, sokak szemében talán jelen­

téktelen semmiségek azok, amiket én most itt elmon­

dok. Apró diák-emlékek csupán, de én érz&m, hogy van bennük valami erősen jellegzetes vonás — mit talán lelkembe való belegyökerezésük is bizonyít — és nem árt, ha ezeket a kis emlékeket nem zárom el tovább is lelkem kincsesházának egyik parányi, rej­

tett fiókocskájába, hanem elmondom másoknak is az említett két jelenet igen egyszerű történetét, tanulsá­

gait, elgondolkozásra való anyaggal szolgálva vele.

Mikor én — majd hogy nem ötven éve már — latin iskolába kerültam, a budai gimnázium még fönn a Várban volt, igaz, hogy utolsó esztendejét élve abban az iskola-téri régi piarista-épületben, amelynek ódon falai közt most, ha jól tudom, a Szilágyi Erzsé­

betről nevezett leánygimnázium székel — az a derék iskola, amelynek P'etőfi-Önképzőköre nevében már kétizben kopogtatott be a Kisfaludy-Társasághoz egy rózsásarcu, kedves leányka, szerényen jelentve, hogy bár a hivatalos nagyhatalmak nem engedték meg a formaszerü gyűjtést, ők egy még nagyobb hatalom­

nak, a szívük érzésének engedve, mégis összeszedtek miaguk közt egy kis — de, s ezt én mondom: nem is olyan kicsiny — adományt a „nagy ta n á rin a k , Beöthy Zsoltnak síremlékére. (Ezt csak így közbe- vetően jegyeztem meg, csupán azért, mert sokaknak jól fog esni, azoknak a széplelkü leánykáknak talán

13

még jobban, — nekem pedig, aki ilyen dolgokban nagyon önző vagyok, bizonyosan a legeslegjobban.)

Én tehát, mint tízesztendős diák-gyerkőc, annak ai mohosfalu, ósdi épületnek nyilt folyosóján szalad­

tam sebesen — hosszú plajbásszal a szájamban. Két­

felé fésült hosszú, sűrű, szőke szakállával egyszerre csak elém került egyik fiatal tanár úr — az, aki most koporsójában a mi rózsáinkat tartotta mozdulatlan kezében — s megállított. Persze, hogy megijedtem.

De csak egy pillanatra. Mert a tanár úr valami felejt­

hetetlenül kedves, megnyerő tekintettel nézett rám, jobbját az én buksi fejemre tette s ilyenformát

mondott:

— Kis fiam, vedd ki a szádból a plajbászt. Látod, szaladtodban el találsz esni, a plajbász beleszalad a torkodba, akár meg is halhatsz.

Természetesen nyomban kikaptam fogaim közül a frissen hegyezett iront, a jó tanár bácsi pedig még ezt tette hozzá szavaihoz:

— Akármit csinálsz, fiacskám, gondold meg, hogy jól van-e téve, nem származhatik-e belőle köny- nyen baj . . .

Ezzel elbocsátott. És ez majdnem félszázaddal ezelőtt történt. És ez alatt a félszázad alatt nekem leg­

alább félezerszer fülembe csengtek a tanár bácsi bölcs szavai. Sokszor már talán nem is merült föl képzele­

temben annak a jelenetnek a képe, — de annak a figyelmeztetésnek eredménye életelvként edződött bele lelkembe. És gyakran, igen gyakran, — mikor valamit tenni akarván, hosszabb megfontolás után elálltam tőle és később bebizonyosodott, hogy ezzel nagy kel­

lemetlenségtől, talán bajtól, néha éppen veszedelem­

től menekültem meg: mindig eszembe jutott a régi gimnázium folyosóján gondtalanul szaladó kis diák és azt mondtam magamban:

— De jó, hogy most is kivettem a szájamból azt a plajbászt I . . .

. . . A másik jelenetben már nagy diák voltam, tánciskolát végzett, sőt a szerelem iskoláját járó ifjú, mert már harmadik ideálomnál tartva, ontottam az

14

önképzőkörben és azon kívül is, egészen magánhasz­

nálatra, a szerelmi alanyi költészet lángoló és epedő termékeit. Matematikai óra folyt, derék jó tanárunk minden elismerésre méltó buzgalommal és odaadással vezetett le egy rettentő nehéz és hosszú tételt a fekete táblán — nála megszokott, de egyébként csudálatosán rendes írással és rajzokkal, — én meg kinéztem az ablakon a Dunára, Isten tudja miről gondolkozva.

A tanár úr észrevette ezt s csendes, szelíd szavá­

val — mintha most is hallanám, pedig hajh, fájdal­

masan tudom, hogy nem fogom többé hallani soha, soha — rámszólt, hogy miért nem figyelek?

S engem — aki pedig igazán nem voltam rossz fiú, otthon is gondos, sőt szigorú nevelésben volt részem (legyen áldott drága szüleim emlékezete) — abban a pillanatban megszállott a diákos nyegleség rossz szelleme s pökhendi módon azt vágtam vissza:

— Nekem ez a tétel nagyon magas, úgy sem érteném . . .

A tanár úr nem förmedt rám, nem szidott, nem büntetett meg — inkább elhallgatott néhány pilla­

natra s valami igen-igen szomorú tekintettel nézett rám. Benne volt ebben a nézésben minden fájdalma, talán gyötrelme is annak a tudatnak, hogy: ime, én, a tanár, minden erőmmel azon vagyok, hogy tanít­

sam ezeket a fiúkat, pallérozzam értelmüket, ellássam őket utravalóval az életre — s minden szándékom, igyekezetem hiábavaló, minden tanításom kopár szik­

lára hullott mag csupán . ..

Egészen bizonyos, hogy a szegény jó tanár úr finom lelkét ilyenforma gondolatok töltötték el és keserítették meg.

Én pedig, amint tekintetem az ő néma pillantá­

sával találkozott — elisápadtam s éretlen nyeglesé­

gem mámora nyomban elpárolgott — de lelki erőm nem volt, hogy nyomban vezekeljek.

Csöngettek, az óra befejeződött, a tanár úr ki­

ment — mi indultunk hazafelé. Pajtásaim évődtek velem szokatlan hallgatagságomért s én szinte bete­

gen támolyogtam haza. Még éjszakám is rossz volt,

15

— szégyeltem magamat, magam előtt. Efféle érzés nem akkor zavarta bensőmet utoljára, sok hasonlóban volt részem, életem különböző állomásain — de mondhatom, sem azelőtt, sem azóta nem volt egyet­

lenegy pillanatom sem, almikor olyan kicsinynek, olyan rossznak éreztem volna magamat, mint akkor, megbántván azt la tanárt, aki igazán értünk élt, fáradt, dolgozott s aki engem — mert lelkem rejtekeinek eme mostani nyitogatásai során ezt is elmondhatom —

különösen szeretett.

Másnap reggel, a tanár úr órája előtt, kiálltam (a zárt folyosóra, az osztály ajtaja elé, s vártam a tanár úr jövetelét. Jött, én eléje léptem s azt mond­

tam neki — kissé elcsukló hangon:

— Bocsásson meg tanár úr a tegnapiért. Nagyon ripők voltam . , .

Többet nem tudtam mondani, nem is akartam.

A tanár úr pedig most nem a fejemre tette áldott ke­

zét, mint nebulókoromban, a plajbászos jelenet során

— hanem megfogta jobbomat, megszorította, pár per­

cig nem is eresztette el, aztán megszólalt. Nem tett szemrehányást, erkölcsi prédikációt sem tartott, csak

— hangjában az őszinte megindulás halk rezdülésével

— ezt az egy szót mondotta nekem:

— Köszönöm . . .

De ebben az egy „köszönöm“ szóban én meg- éreztem, hogy a tegnapi nagy fájdalom bensőséges örömmé változott a tanár úr lelke mélyén, én igaz megbánásommal valósággal boldoggá tettem őt.

Ez az érzés aztán boldoggá tett 'engem is — és pedig nemcsak azért, mert lelkem egy foltját sikerült letörölnöm, hanem azért is, mert jobban, mint valaha, beletekinthettem egy szeretetben gazdag szívbe, olyan gazdagba, amilyennel nem sokkal találkoztam az em­

beri szívek nagy birodalmában .. .

Sohase felejtettem el ezt a jelenetet. Mindig eszembe jutott, valahányszor én megbántottam vala­

kit — bizony, elég sokszor — és valahányszor engem megbántott valaki — bizony, szintén nem kevésszer.

Az ember lelke a haladó korral rendesen inkább javul

16

(nem ügy, mint a testi porhüvely, ami bezzeg rom­

lik) — s ha az én lelkem is javult (lohadván benne az irigységnek, önzésnek s «más egyéb gonosz indulat­

nak füstös lángjai): hát ebben a javulásban nagy része van annak a most leírtam röpke jelenetnek, e jelenet hatásának és emlékének, az én forrón szere­

tett, kedves, jó tanárom finom lelke felém sugárzá­

sának.

— Köszönöm, — mondotta ő tavaly is, mikor átvette tőlünk a rózsákat.

S mind a két köszönő szóból annak a szerény, de nemes, fölemelő önérzetnek fénye csillant elő, mely a lélek fenekén azt mondatta a tanár úrral:

— Nem éltem hiába!

.. . Csuda-e, hogy égetően fájdalmas könnyek tolultak szívem mélyéből a szemembe, mikor ez esz­

tendő első hónapjának utolsó napján ott álltam a mel­

lett a koporsó mellett, melyre aztán csakhamar rátet­

ték a födelet.

Oh, annak a koporsónak a födelén mily sok ked­

ves emléket és mennyi fájdalmas érzést keltett ben­

nem az az aranybetűs felírás:

Miálovich Mór — élt 77 évet.

(1924)

Egyetem i em lékek.

i.

Éppen az idén telik be negyven esztendeje, hogy

„gólyádként az egyetemre kerültem — telve azzal a fölemelő érzéssel, hogy ia leérettségizett ifjú a leg­

boldogabb ember és a legnagyobb úr a világon.

Legelső egyetemi emlékeim az öreg Wurmb bá­

csihoz, az akkori kvesztorhoz szállanak vissza, aki magyar szájjal nehezen kimondható német nevét ma­

gyar ruhával igyekezett paralizálni — amit különben sokkal jobban elvégzett zsinóros zekéje alatt dobogó magyar szíve. A beiratkozásnak az akkori rettenete­

sen szűk helyiségben előállott gyötrelmeit az örök mosolyu Wurmb bácsi tréfálkozása, biztatgatása.

kedveskedése szinte elfeledtette velünk. Most is sze­

retettel gondolok vissza rá, mint mindjobban ritkuló mintaképére azoknak a tisztviselőknek, akik felada­

tukat — nagyon helyesen — úgy fogják föl, hogy nem a közönséget teremtette az Isten ő érettük, ha­

nem őket állította sorsuk és a felsőbbség a publikum szolgálatára, s akik tudják, hogy nekik nem az a hi­

vatásuk, hogy rideg közönnyel, vagy éppen kaján in­

dulattal nehezítsék az ügyek lebonyolítását, hanem inkább jóakarattal támogassák a feleket. Hejh, ha mindenki így gondolkoznék és viselkednék a hivata­

lokban, nem volna olyan keserves dolog az odajárás

— még a telefonálás sem . . .

Közbevetőleg hadd emlékezzem meg — megin­

dult szívvel — a jó Wurmb bácsi fiáról is, akivel pár

Szábx K ároly: E m lék ek . o

18

évvel később ismerkedtem össze az egyetemen. De ő filozopter lett — később, férfikorában, mikor pajtás­

ságunk meleg barátsággá erősödött — a palaeontolo- giának, vagyis őslénytannak lett országos nevű műve­

lője, s mint egyetemi tanár halt meg, eléggé fiatalon, húsmérgezést kapván utazás közben — vese-velőtől

— egy vasúti vendéglőben, ő nevét már gyermekko­

rában megváltoztatta s a Lőrenthcy Imre névnek szer­

zett becsületet, a haza határain túl is.

A másik alak, aki a jó kvesztor után emlékeze­

temben feltűnik a négy évtized szemhatárán, az egye­

tem kopott folyosóján: szintén egy öreg „bácsi“ — mert mi így hívtuk Majdán-t, a jogi kar ősz pedel­

lusát. ő nem volt mosolygós ember, inkább komoly magatartási!, de tisztes és szintén jóindulatú, aki szí­

vesen segített az ügyes-bajos jogászokon, ha index- aláiratásban, kollokválásban, vizsgázásban s mi egyéb­

ben fáradoztak. A pedellus a diák-életnek mindenha számottevő epizódalakja volt — diák-történetek során az irodalomban, még a színpadon is elégszer megje­

lenik — lehetetlen lett volna hát e sorokban az em­

lékezésnek legalább egy meleg sugarát nem vetnem Majdán bácsi kedves alakjának halványodó körvona­

laira.

Első rektor magnifikuszom a szerény megjele­

nésű, szinte alázatos modorú derék Bita Dezső, a hit- tudományi kar Benedek-rendi jeles professzora volt, aki rektori székét a tudomány szabadságáról szóló értekezéssel foglalta el. Nem tudom, hogy a régi idők általában sűrűbben produkálták-e a szelid lelkű, finom érzésű embereket — de ime, Ritáról szólva, megint olyanról emlékezem hálával, szeretettel. Rek- torsága után nem igen akadt vele az életben dolgom, de találkoztam vele, sétái közben, évtizedeken át gyak­

ran. S valahányszor tisztelettel üdvözöltem, mikor már ő lassacskán, bár keveset változva, pátriárkává lett, s az én „díszeim“ is (ha ugyan a hajfürtök így nevezhetők) „hullani“ kezdtek — ahányszor csak láttam a szelid képű Bita Dezsőt: jóságos tekinteté­

ben mindig tükrözni láttam azokat a jó időket, ami­

19

kor az emberek még szerették egymást. S mikor né­

hány éve, nyolcvanadik esztendején már túl, örökre elhagyta földi sétáit a kedves öreg, s elment oda, ahol a szeretet sohasem szűnik meg: elhunyta híréi megilletődéssel olvastam, s emlékezetére áldást re- begtein.

A csöndes, szelid rektor után bezzeg eleven tem- peramentumu dékán elé jutottam elsőéves jogászko­

romban. Pulszky Ágost — vulgo Guszti — volt az, az akkor úgynevezett „észjog“-nak félelmetes hírű tanára. A félelem megokolt volt, ha valaki elővette az ő előadásai nyomán kiadott kőnyomatos jegyzete­

ket, hogy azokból készüljön vizsgálatra. Hiszen ta­

gadhatatlan, hogy a „kis“ Pulszky nagyon okos em­

ber volt — aki állítólag azért adta magát az észjogra, mert e stúdiumból egykor megbukott volt, s kemény fejében akkor szülemlett meg az e csorba kiküszöbö­

lésére irányuló elhatározás. De nem lehet eltagadni azt sem, hogy azok az észjogi jegyzetek a magyar stílus és a világosság tekintetében jóformán több kí­

vánni valót hagytak fenn, mint amennyit ő kívánt tőlünk, belőlük. Véget nem érő, s éppen azért bizony a süldő jogászocskák előtt sokszor érthetetlen definí­

ciói közbeszédnek és közrémületnek tárgyai voltak a folyosókon és a jogász-kávéházakban. A „jogi sze­

mély“ definíciója — talán ötven sor, egy mondatba gyömöszölve — most is ijesztő árnyként kisérti emlé kezetemet. Ezt a definíciót betanulni és szóról-szóra?

fújni: bravurszámba ment. Én is tudtam éveken ke­

resztül, de most már annyira elmosódva ködlik em­

lékeim között, hogy inkább vidáman, mint borzadály- lyal gondolok rá vissza.

Azon a féléven kívül, amikor Pulszkynak az egyetemen hallgatója voltam, tiz év múlva az életben még egy fél esztendőre összekerültem vele. Én akkor már koncipista voltam a kultuszminisztériumban, s ő a felejthetetlen Eötvös Lóránt miniszter oldalán odajött államtitkárnak. Hivataloskodása csak félévig tartott, de mert éppen az egyetemi osztályban dolgoz­

tam, melynek ügyei iránt ő különösen érdeklődött,

2*

20

— elég sokat érintkeztünk. Itt már észjogi meghatá­

rozásai nem gyötörtek s így nagyon kedvesen em­

lékszem vissza arra az időre, mit egyébként a közös főnökünkre, Eötvös Lorántra, a legkedvesebb és leg­

finomabb emberek egyikére való emlékezés fénye tesz előttem ma is ragyogóvá.

Felsorakozván emlékemben egykori tanáraim: a sort voltaképpen Vécsey Tamás nyitja meg, az első éves jogászok fő stúdiumának, a római jognak pro­

fesszora. Az ő ajkairól hallottam az első szót az egye­

temi tanteremben. S előadása nyomban megragadta nemcsak érdeklődésemet, hanem szivemet is. Vécsey mindig állva beszélt a katedrán, ezzel is ünnepiesebbé téve előadását, mely tartalmának lebilincselő érdekes­

sége mellett formailag is a legmegkapóbbak közé ta r­

tozott. Mai divat szerint talán azt mondanák az ilyen kissé szónokias előadásra, hogy pózolás. Mi akkor, mikor még a parlamentben is nem a ma szokásos*

durva, személyeskedő hang volt otthonos, hanem a régi világ klasszikus szónokai voltak a követett min­

ták — hol szent áhítattal, hol nemes felhevüléssel hall gattuk a nyájas arcú, behízelgő hangú Vécsey beszé­

dét. Tanterme mindig tömve volt, s mi az első sorok­

ban szorgalmasan jegyeztünk és óra után is gyak­

ran ott maradtunk egy-egy fejezet vagy tétel megvita­

tására. Ezeket a vitákat nagy előszeretettel tartotta a mi kedves tanárunk, s talán nem veszi rossz néven, immár megdicsőült szelleme, ha megsúgom, hogy néha bizony mi — érdemeket szerzendő — olyan kér­

déseket vetettünk fel, felvilágosításokat kérve, ami­

ket voltaképpen értettünk, s amikre előre jól elké­

szültünk. Azt gondoltuk, hogy imponálni fogunk a tanár úrnak, ha azokhoz a kérdésekhez is ilyen ala­

posan hozzá tudunk szólni, amiket nem értünk. Meny­

nyire tudhatjuk hát azokat, amiket — értünk!

No de ezek ártatlan diák-tempók voltak. Én há­

lával gondolok ma is Vécseyre, aki jogászpályám kü­

szöbén megkedveltette velem az egyetemi tanulmá­

nyokat, s tanításával, példájával, magatartásával be­

lénk plántálta azt á felfogást, hogy az életet és benne

21

/a munkát ne ridegen nézzük és ne közönyösen ve­

gyük, hanem bizonyos lendület vezessen bennünket, a tartalom igazsága mellett a formák szépségére is súlyt vetve.

Az elsőéves jogászoknak másik főtárgya az egye­

temes európai jogtörténet volt. Ennek tanárai — pár­

huzamos tanszékeken — nagyhírű tudósok voltak:

Hajnik Imre és Wenzel Gusztáv. Én Hajnikhoz sze­

gődtem, Wenzel előadásait később hallgattam, másik tárgyának: a magánjognak köréből.

A kissé zárkózott természetű Hajnik — ellentét­

ben a közlékeny és tréfálkozni szerető Wenzel pápá val a legkomolyabb emberek egyike volt, akivei csak valaha érintkeztem, a kedveskedésnek úgyszól­

ván egészen híjával. De nagy tudása lefegyverezte az embert. Előadása talán magasabb színvonalú, könyve

— a középkori alkotmány- és jogfejlődést óriás ké­

szültséggel és nagy elmeéllel magyarázó egyetemes jogtörténetnek az Akadémia által is megkoszorúzott első kötete — talán nehezebb is volt, hogy sem fiatal jogászgyerekek zavartalanul élvezhették s egészen megérthették volna. Am beszéde és írásai elárulták, hogy a magyar közjogot s nemzetünk történelmét ke­

vés ember ismeri olyan alaposan, mint ő, s mi büsz­

kék voltunk híres tanárunkra. Hogyne mondanók ma, öregedő korunkban boldogoknak magunkat, hogy még hallgathattuk őt, tanítványai lehettünk neki.

Wenzel Gusztáv — aki osztrák katonatiszt fia­

ként Lombardiában olasz iskolában kezdett kis gyer­

mekül tanulni, de a huszároktól csakhamar megta­

nult magyarul, — éppen a legkülönlegesebb magyar jognak: a magánjognak lett nagyhírű tudósa és ta­

nára. Én már csak hetvenedik évén túl ismertem meg, mikor már sok diák-tréfa központja volt. A jo­

gász lurkók szájról-szájra adták, hogy aki Wenzel papánál vizsgázik a jogtörténetből, az különösen ügyeljen arra, hogy ha az öreg úr azt találja kér­

dezni, — pedig bizonyosan kérdezni fogja, — hogy:

..Mondja meg nekem uraságod, mi volt az a Grágás?“

n

— akkor arra azt kell felelni, sem többet, de világért sem kevesebbet, hogy:

— A Grágás szürke ludbőrbe kötött izlandi jog­

könyv volt.

Persze a gonosz csont vén diákok komoly kép pel hangsúlyozták, hogy a szürke szinre és a ludbőrbe kötöttségre különösen ügyelni kell, mert különben — bukti!

Későbbi éveinkben, szigorlatra készültünkben.

Wenzel papa „Magánjog“-át nagy élvezettel forgatva, jóízűen mosolyogtunk a leplezetlen kifakadásokat tartalmazó előszón, melyben mulatságos őszinteséggel panaszolta el a kedves öreg úr, hogy művének meg­

jelenése azért késett, mert lakása mellett tésztagyárat építettek, abban évről-évre újabb transzmissziókat állí­

tottak fel, s a gépek zakatolása még az ő erős ideg­

zetét is bántotta, zavarta, őt a munkában hátráltatta.

Általában csupa közvetlenség, csupa szív volt az öreg, kinél vizsgázni szinte öröm volt tekintetéből annyi jóakarat áradt a jelöltre. Erre eleven tanú va­

gyok magam is.

A múltnak többé-kevésbbé mindent elnyelő ködé­

ből az emlékezés világánál több markáns alak válik még ki, régi professzoraim csoportjában. Szinte lá­

tom a zord modorú, összehúzott szemöldökű, de a jel­

legzetes dunántúli hatalmas koponyák egyik legerede­

tibb példányával ékeskedő Kerkápoly Károlyt, amint zsebredugott kézzel nehézkes léptekkel jár föl-alá a pódium előtt s úgy prelegálja a nemzetgazdaságtant, nem egyszer élesen vitázva ellenlábasának: Kautr Gyulának nézeteivel.

De a rideg Kerkápoly m l kapcsolatban mégis em­

lékezem egy mulatságos epizódra. Index-aláiratás folyt, s a morózus Kerkápoly — hogy rendet terem t­

sen a türelmetlenkedő jogászok egymást taszigáló csoportjában — elkiáltotta magát, hogy betűrendben sorakozzanak a jelentkezők. Én Sándor Ákos — ké­

sőbb belügyminiszteri tanácsos — barátom mellett szorongtam, s mint jó messzi betűvel kezdődő név

23

tulajdonosa: elszontyolodtam a tanár intézkedésén.

Csak az vígasztalt, hogy Sándor Ákos szomszédom is velem együtt kell, hogy végigszenvedje az időt a*

mi betűnk elérkeztéig. Ám Ákosnak pompás ötlete támadt. Akkor még sok hallgató latinul írta be nevét indexe címlapjára, Sándor Ákos is, ilyenformán:

Achatius Sándor. S mikor Kerkápoly mély hangja megint megdördült, hogy: „Jöjjenek az A betűvel kezdődő nevűek“ — az én Sándor Ákosom egy me­

rész ugrással legelsőnek jelentkezett.

— Hogy hívják? — kérdi a professzor nyersen.

— Akáczius Sándornak, — vágja ki az én ba­

rátom jó magyaros akcentussal.

S a csíny sikerült, a becsapott Kerkápoly gyanút­

lanul nyomban aláírta a boldog Akáczius űr indexét.

Komorság tekintetében nem sokat engedett Ker- kápolynak a hatatonas testű, s nem kevésbbé hatalmas elméjű Szilágyi Dezső, akinek léptei alatt nemcsak döngtek, hanem szinte megremegtek az egyetem visszhangos vén folyosói. Tőle is csak féltünk. Nem csupán azért, mert szigorú cenzor volt, hanem mert óriási egyénisége csak imponálni tudott, vonzani nem.

Úgy áll most — így visszatekintve — emlékezetem­

ben, mint valami magános, zordon sziklaszál, mely­

nek a felhőkben elvesző feje dacol a legnagyobb vi­

harral, s szinte a villámok is visszapattannak róla, — de mosolygó virág nem díszíti napsugarat nem is kapó szakadékainak szélét.

Milyen más volt a kedves Plósz Sándor — pedig szintén nem a tréfálkozó és nyájaskodó emberek faj­

tájából, — de finom, halk egyéniségének volt valami megvesztegető varázsa, mely szeretetreméltóvá tette őt előttünk. Váltójog-a egyike volt a legkitűnőbb egyetemi kézikönyveknek, ami nemcsak a tudás ala­

posságával, hanem a magyarázat érdekességével is ha­

tott, s amit valósággal passzióval tanultunk.

Egyetemi éveimre emlékezve, sok kedves kép merül föl előttem, az ifjúsági egyesületekben történt dolgokkal s ott szerepelt társaimmal kapcsolatban.

Minden« tudomány-jk arnak megvolt akkor in a maga segélyző-egijesülete, melynek keretében a kari ifjúság önkormányzattal intézte a szegényebb hallga­

tók anyagi támogatására irányuló segély-akcióit. Az egész egyetemnek, sőt az én időmben a tudomány egyetemnek és a műegyetemnek közös egyesülete pe dig az önképzés elősegítésének (‘óljait szolgáló olvasó­

kör volt.

A joghallgatók segélyegyesületének tevékenységé­

ben mindjárt ,,gólya“-koromban élénk részt vettem.

Erősen belesodródtam a választási küzdelembe, mely­

ből az akkor harmadéves ifj. Zichy Nándor gróf ke­

rült ki — mint elnök — győztesen. En is az ő párt­

jához csatlakoztam, különösen közös barátunk: a szép tehetségű, de azután korán meghalt, elborult el­

mével a Duna hullámaiba temetkezett Bittó Aurél felszólítása nyomán, aki Zichy egyik leglelkesebb kor­

tese volt. Nagy erővel és jól megalapozva folytak ak­

kor az egyetemi alkotmányos harcok, melyekből azon­

ban a durva erőszakosságok ki voltak zárva, s így igazán nem rossz előkészítő iskola volt egv-egy ilyen választás később, a közélet terén folytatott szereplé­

sünk számára. Abban a boldog időben még a feleke­

zeti torzsalkodás sem volt úgy divatban, mint ahogy az később elkövetkezett, s a nagy katolikus Zichy nemzetség sarja, meg én, az erős kálvinista-család fia

II.

— aki aljegyzővé választattam a segitőegyesületben

— meleg ragaszkodással voltunk egymáshoz, s köl­

csönös bizalommal dolgoztunk együtt az egyetemi ifjúsági közérdek előmozdításán, igen nagy lelkese­

déssel. A fiatal Zichy Nándor — aki azután később huszártiszt lett, de már a katonai szolgálathói is ré­

gen kilépett — nem a szónokló szerepvivők közé tar­

tozott. Ö inkább a tett embere volt, s nemcsak a folyó ügyeket intézte buzgón, az egyesületnek az egyetem- téri központi épületben lévő másodemeleti szűk kis irodaszobájában, — hol óraközökben földig érő ciga­

rettafüstben vidáman kaszinóztunk, — hanem na­

gyobb alkotás emléke is fűződik nevéhez: az Imre- utcai diákotthon létesítése.

Az ifjúsági egyesületekben szerepelt diákok közül sokan váltak ismert nevűekké később a közéletben.

Az egykorú csoportképről most is rám mosolygó ró­

zsásarcú ifjú Tóth János ma, bizony velem együtt megöregedve, mint miniszterviselt ember, elnöke a földbirtokrendező legfőbb bíróságnak. Rakovszky Géza, később az Olvasókör elnöke, aztán jeles ügy­

véd, de fiatalon meghalt, — Kmety Károly, ma a köz­

jog egyetemi professzora, Szomjas Lajos földmivelés- ügyi minisztériumi államtitkár, a temperamentumos Fabró Henrik, a képviselőházi gyorsiroda főnöke, Boda Dezső, a későbbi híres főkapitány, mind szó­

vivők voltak az ifjúsági mozgalmakban.

A segitőegyesületi irodában melegedtem össze — bevételek és kiadások hideg számolgatása közben — a velem egykorú Hertelendy Lacival, ki másodéves korunkban ellenőre lett az egyesületnek, míg én pénz­

tárosa voltam, s kivel később a kultuszminisztérium­

ban is együtt szolgáltam. Onnét azonban ő — már mint Csáky Albin gróf ve je — csakhamar kiment főispáni titkárnak Szepesbe, aztán képviselő lett, majd visszajött a minisztériumba közalapítványi igazgatóként, de eléggé fiatalon meghalt szegény. Na­

gyon szép fiú volt, megnyerő modorú, csendes, de pompás humorú és — mint nagynevű ipa, aki a leg- tiszteletreméltóbb egyéniségek közé tartozott, hang­

'2~ i

26

súlyozottan kiemelte, mikor veje halála alkalmából kondoleáltam neki: „hasznos ember volt“. Ez a leg­

szebb és legnagyobb dicséretek egyike, amit n közélet bajnokáról el lehet mondani.

Akkor még nemcsak a lelkes ifjúságnak, hanem a nagyközönségnek is élénk érdeklődése mellett tör­

tént halottak napján a közéleti nagyságok sirjainak megkoszorúzása az egyetemi ifjak által, lelkes beszé­

dek kíséretében. Az 1860-ban, egy hazafias tüntetés alkalmával a rendet csinálni akaró katonaság golyói­

tól megsebesített és sebeibe több nap múlva vértanú­

ként belehalt Forinyák Géza joghallgatónak, a daliás Forinyák Gyula altábornagy öccsének sirja fölött mindig a jogász-segítőegyesület megbízottja beszélt, s másodéves koromban én voltam a kijelölt szónok.

Abban az időben ezeket a beszédeket még közölték a lapok — papiros több volt, nagy halott kevesebb, mint ma — s különösen az Egyetértés lepedőszerü hatalmas oldalain olvashattunk másnap rőfös tudó­

sításokat az egyetemi ifjak temető-járásáról. Negyed­

éves koromban pedig a űedit-mauzoleumról szóno­

koltam, s Isten őrzött, hogy a beszéd hevében le nem léptem a sirbolt lépcsőjének párkányáról, — ami elég nagy puffanással járt volna.

Nevezetes szónokló ünnepet tartottunk mindig március 15-én az Egyetem-téren. 1885 tavaszán én választattam meg — hosszas és szenvedelmes kortes­

kedések és ellenkorteskedések után — az ifjúság szó­

nokává. Erre persze akkor is büszke voltam, de most, így visszatekintve, még inkább az vagyok, ha arra gondolok, hogy az én főkortesem Négyesy László volt, akkor negyedéves bölcsészethallgató, ma iro­

dalmi közéletünknek s az egyetemnek egyik kiváló vezéralakja, kinek fáradságot nem ismerő lelkes agi tációja folytán vált reám nézve lehetővé, hogy azon a hűvös márciusi napon, egy szál kabátban, igaz, hogy a húsz esztendő ifjúi füzétől hevítve, döröghet­

tem a tér közepén felállított emelvényről a zsarnok önkény ellen, s idézhettem a márciusi ifjak szellemét.

Egy ilyen márciusi alkalommal ismerkedtem meg

Reviczky Gyulával, a Pún halálá-nak korán elhalt nagytehetségü költőjével, kit ünnepi vers írására fel*

kérendő, küldötségileg kerestünk föl egyik kávéház­

ban. Szegény Reviczky kopottas öltözetéről a földi nyomorúság, fakó arcáról az e nyomorúságból való végleges megszabadulás közelsége szólt némán felénk s én erősen megilletődtem, mikor a bágyadt szemek­

ből kivillanó röpke mosoly azt látszott mondani a mi beszédünkre: „A világ csak hangulat. . . “

Elevenen emlékezem egy, az olvasóköri életben akkortájt nagy izgalmat keltett epizódra. A kör iro­

dájában perselyt helyeztek el, a nem sokkal azelőtt megalakult EMKE — az erdélyi részek nemzeti kul­

túrájának emelésére létesült hazafias egyesület — ré­

szére való gyűjtés céljából. A persely már jó ideje ott lógott, gyiildögéltek bele az adakozók hatosai és kraj- cárkái, mikor egyszer egyik társunk: Platthy György, a későbbi tevékeny városatya és buzgó honiatya, a legutolsó országgyűlésen az úgynevezett Bizony-pú.rt fő-fő mozgatója, — azt indítványozta, hogy a begyűlt pénzből az EMKE mellett juttassunk a FÀÎKE-nek, a Felvidéki Magyar Közművelődési Egyesület-nek is.

Ebből aztán heteken át tartott eszmecsere, vita, össze- különbözés támadt. Platthy — már akkor is igen jó és kitartó szónok — gyönyörű érveket sorakoztatott föl a tagadhatatlanul minden dicséretre méltó és min­

den támogatásra érdemes FMKE mellett, én meg, mint az ellenpárt vezére, arra a jogi álláspontra he­

lyezkedtem, s amellett kardoskodtam, hogy az eddig befolyt pénz, amely kifejezetten az EMKE javára gyüjtetett, az adományozók akaratának köteles tisz- teletbentartásával mind az EMKE javára fordítandó, s ha akarunk a FMKE-nek is gyűjteni, — ami igen helyes dolog lenne — az csak egy ezután megindí­

tandó mozgalom során lehetséges. A dolog közgyűlés elé került, tüzes szónoklatokat vágtunk ki, pro és kontra, — Szászy Béla, a mostani igazságügyi állam­

titkár, már akkor is Themis rigorózus híve, engem támogatott, — de bizony végre mégis a Platthy pártja győzött . . . Istenem! Azóta elvesztettük Erdélyt is,

‘2 T

a Felvidéket is és a romokon busongva, megindult;

lélekkel gondolhatunk vissza szónoki kedvtől duzzadó ifjúságunk szép idejére, amely szegény hazánknak is olyan szép korszaka volt. Bár működhetnék ma is EMKE, FMKE, mily örömmel nyujtanók támogatá­

sunkat mindkét intézménynek, vita nélkül! . . . Negyedéves koromban az olvasókörben — mi­

kor annak elnöke, s ezzel az ifjúság vezére Szomjas Lajos volt — a matinék elnökévé választattam. E mi­

nőségemben kedvemre áldozhattam irodalmi pasz- szióimnak, de épp olyan sok szaladgálás után tud tam csak összeállítani a magam szerelmes versein kívül a matinék műsorát, mint ahogy azzal most, sok évvel utóbb, vesződöm a Kisfaludy-Társaságban.

Hiába, a poéták — akár ifjak, akár öregek — nehéz emberek, nem könnyen állnak kötélnek.

Visszagondolva ezekre az egyetemi matinékra, miket hol egy tanteremben, hol az Akadémia föld­

szinti Kisfaludv-termében. hol meg a vármegyeház nagytermében tartottunk, egy-egy vasárnap délelőt tön, a megénekelt szerelmes leánykáknak és ,.kapcsolt részeikének: mosolygó mamáknak és komoly papák­

nak. kiváncsi barátnőknek és tüzes vetélytársaknak élénk részvétele mellett, az emlékezetemben felidézett műsorok egyes pontjait, s a nyomukban felzúgó taps­

vihart mintha most is hallanám.

A ,,hollómezei“ előnevű nemes Petrikás-család ifjú tagja — akkor bölcsészethallgató, ma Petri Mór néven a tanügyi igazgatásnak érdemes munkása, s annyi sok szép szonettnek finom érzékű Írója — gyak­

ran olvasott fel költeményeiből, amelyek már akkor is számot tettek, az egyetem falain túl is, a népszerű Képes Családi Lapok, de még a kedves Vasárnapi Újság hasábjain is. Határozott költői tehetség volt Fábián Géza is, — úgy tudom, a Fábián Dániel egy­

házi író és református lelkész családjából — ki azonban hamarosan eltűnt szemem elől, azt sem tu ­ dom, mi lett belőle, azt sem, hogy él-e még, de egv- pár megkapóan szép versének: az Alvó rózsák című­

nek, meg a bánatos öregasszonyról szólónak. — aki­

:‘_>S

nek fia ott maradt volt Nagy-Sarlónál — több sora még ma is fülembe s szivembe cseng.

Egy kedves jóbarátomnak, — ki később néhány éven át szeretett kollégám volt a kultuszminisztérium­

ban, —- az ifjan, még a harmincon innen elhalt Je­

szenszky Béla bárónak neve is megfordult a matinék műsorán. Tőle már gimnázista korában jelent meg egy kötet Ifjúkori kísérletek címen, egyik osztálytár­

sától sajtó alá rendezve, s később tragédiát is írt — akadémiai pályázaton is figyelmet keltve — Marti- nuzzi-röY, amely tárgyon minden ifjú drámaköltőnek jóformán úgy át kell esnie, mint minden gyereknek a bárányhimlőn. Nagyon szép tehetségű fiú volt, kár.

hogy olyan korán kidőlt.

Papp Zoltán, — a Dorozsmai szélmalom és az Iszogatok, dalolgatok kezdetű nótáknak későbbi híres költője és szenvedélyes függetlenségi politikus, — az úgynevezett „öreg“ jogászok egyike, már abban az időben sem siker nélkül vívta az eget, magyaros ízű.

formás verseivel. Előttünk, fiatalabb poéta-csemeték előtt nagy tekintélye volt, mert költői pályáján már két önálló kötetre tekinthetett vissza, s mert egy-egy verséért öt forintot is kapott Nagy Miklóstól, a Vasár­

napi Újság szerkesztőjétől. Ebben a most annyira nélkülözött régi híres lapban szóhoz jutni: nagy do- log — az öt forint pedig (öt jó ebéd ára) nagy pénz volt akkor egy jogásznak — negyven évvel előbb Petőfi kapott ennyit, már népszerű költő korában, egy verséért.

Irta is Papp Zoltán egyre-másra a verseket, egye­

temtéri harmadik emeleti udvari szobácskájának szűk falai között, hol meg-meglátogattuk, s hol ő nemcsak szellemi táplálékkal, hanem egy-egy „hazai“ csomag érkeztekor pompás elemózsiával is kedveskedett ven­

dégeinek. Most, mikor a libamáj kilója ezrekbe kerül

— szent áhítattal gondolok vissza arra a nagymeny nyiségü remek hideg libamájra, amit egy este nála e&ypáran hatalmas étvággyal elfogyasztottunk I . . .

De vájjon ki tudja azt, hogy Neumann Károly, sok éven át a kereskedelemügyi minisztériumban a

20

30

vasúti osztály főnöke, kinek értékes tudományos iro-.

dalmi munkásságáról Szinnyei is megemlékezik, mint szépíró is működött jogász korában? Nos, én emlék­

szem, hogy egy matinén nagy tetszés közt olvasta föl egy egyfelvonásos, igen szellemesen megírt vigjáté­

kát, melynek címe, ha jól tudom: Alkonyaikor volt, s személyei: tábornok, diplomata stb., külföldi elő­

kelőségek sorából kerültek ki.

Návay Aladár — sok éven át Párisban a keres­

kedelmi minisztérium kiküldött szaktudósítójia, a pá­

risi kiállításon kormányunk képviselője, ma nyugalma­

zott helyettes államtitkár — egykor ábrándos lélekkel szintén érdeklődött a múzsák iránt, s ha nem a maga verseit mutatta is be, de szépen, lelkesen szavalt az!

egyetemi matinékon. A kis savoyard fiú megható tör­

ténetéről szóló vers szavalására s annak élénk hatá­

sára ma is jól emlékszem.

Tóth József barátunk pedig — ki egy időben Lsanád megye főjegyzője volt, aztán súlyos betegsége miatt nyugdíjba menvén, a Nemzeti Múzeum könyv­

tárában tett szolgálatot, — egyszer A miniszter elő­

szobájában című, -akkor igen népszerű dramolettből adta elő a szegény díjnok, Knabe Farkas Jerémiás monológját, s oly kitünően utánozta e szerep híres alakítóját, Újházit, — úgy beszélve, mintha egy foga sem lenne, — hogy a közönség nem győzött moso­

lyogni és könnyezni.

. . . Lám, sok apró, de nem is egészen érdektelen adatot lehet megmenteni az ilyen fesztelen visszaem­

lékezések során, s így egy-egy kövecskével ez utón is hozzá lehet járulni a magyar szellemi élet története mozaikjának minél teljesebbé és színesebbé tételéhez.

(1923)

Bálok.

A házteiőket belepte a hó; bizony az én fejem tetejére is rászitálta a havat a kérlelhetetlen idő s én a kályha mellett — melynek, bár csak a szén arával fordított arányban, mégis „fel van szítva melege“ — böngészem az újságokat. A politikát sietek á t­

lapozni — nagyon csúf mesterség az, most talán még csúnyább, mint mikor magam is űztem. Gyerünk tovább . . . Nini! Báli tudósítás! Jogászbál!... Hogyan?

Hát vannak még bálok? Hát táncolnak még az ifjak és leányok? Hát tudnak még mulatni az emberek?

. . . Hátradűlök öreg bőrkarszékemben, abban, amely egykor elnöki széke volt a régi szabadelvüpárti kör­

nek s mit én az ezen párt utódjának: a munkapárt­

nak a Lloyd-épületből kiköltözésekor — mikor a régi bútordarabokat eladták — magamhoz váltottam, s annál kegyeletesebben őrzöm, minél régibb, minél keshedtebb. Oh, mert annál szebbeket tudok benne álmodni, ebédutáni szundikálásaim közben, az egy­

kori szép világról, a régi jó időkről, amiket én meg­

értem, végigélveztem, de amelyekhez hasonlókat váj­

jon fognak-e élni majd az én jövendőbeli unokáim?

(A dédunokáim korához már jobban ímerek bízni.) .. . Jogászbál! Behunyom a szememet, s lelkemben visszhangozni hallom a nagy orosz írónak, az ifjan, párbajban elesett Puskin Sándornak Anyégin Eugén- jéből — mely a világirodalom legszebb verses regénye, s melyet a magyar közönség eléggé szerencsés a Bérczy Károly remek fordításában birni — ezeket a sorokat:

BáJok miatt oh mily sok fényes Napom haszontalanra vált..

Igen, igen, akár hiszik el nekem, akár nem (bizony, már-már magam sem igen akarom elhinni) nagy hálózó, szenvedélyes táncos voltam egykor. De régen is volt már nagyon. Olyan régen, hogy akkor még a komoly Berzeviczy Albert, a Magyar Tudomá­

nyos Akadémia mostani nagytekintélyű elnöke, az abszolutizmus korának történetírója — szerelmes no­

vellákat írogatott a Vadnay-féle kitűnő Fővárosi Lapok-ba — mely előkelő helyre bejutni: minden fia­

tal irodalmi szárnypróbálgatónak legkedvesebb álma s legbuzgóbb igyekezete vala, s mely kedves lapja a magyar családoknak, közölt a bálokról is legbővebb, legszínesebb tudósításokat.

Közéleti pályám sok fordulóját végiggondolva, úgy érzem, hogy talán sohasem voltam büszkébb, mint e pályámnak azon az állomásán, melyet a jogászbáli rendezői tisztség jelölt. Ebben a tevékeny­

ségi körben is az a mozzanat volt emlékezetem szerint a legtenyesebb, mikor elsőéves koromban először öltöttem magamra a rendezői jelvényt: a jobb- váilon átvetett széles piros selyem écliarpe-ot, mely­

nek a mellre boruló részén a /. B. betűkből álló.

aranyfonállal hímzett hatalmas monogram díszlett.

Caesar nem lehetett boldogabb, s büszkébb a Rubicon átlépésekor, mint mikor mi süldő rendezők (az öre­

gebbeken a szokásos „spleen“, sőt „blazirtság“ vett már erőt) egy-egy fehér vagy rózsaszín illusion-ruhá bán lebegő ,,bakfis“-t — mert hiszen a jogászbál ak­

kor is az úgynevezett „jércikék“ bemutató bálja volt.

vagy egy-egy nehezebben tipegő mamát — a „nézd meg az anyját“-féle bölcs közmondás első parancsát híven teljesítve — vezettünk fel a Vigadó nagyter­

mébe.

Fontos szerepük volt a táncrendosztogató rende­

zőknek is. HogyneI Akkori időben olyan iparművé­

szeti remekecske volt egy-egy táncrend, — vagy Mor­

zsányi, vagy Marton díszműárus ízlését és ügyességét

:v2

33

dicsérve — hogy olyanok előállítására a mai drága világban, azt hiszem, gondolni sem mernek. A jogász­

bálon egyszer az egyetem pecsétje, fémkeretben, —•

máskor, emlékszem, chagrinbőrbe kötött leckekönyv volt a táncrend. A kedélyességéről híres Orvosbálon (ez volt nevezetesség tekintetében az egyetemi bálok másodika) elefántcsont nyelű csipesz és olló rejlett egyízben a táncrend tokjában, majd kis mikroszkóp alkotta a tárcrendet. A Technikusbálon — mit rende­

sen az Európa-szállóban, az úgynevezett kisebb bálok e barátságos helyén tartottak — egy alkalommal érc*

bői készült őrház tetejét ábrázolta a táncrend, igazá­

ban működő villamos jelzőcsengővel, aminek folytán lett is a bálteremben olyan csilingelés, hogy no! Akkor tűnt ki egyébként, hogy a fiatal mérnökjelöltek milyen rosszul tudnak valamit előre kiszámítani és kimérni:

mert a szállodai terem nagyon kicsinynek és szűknek bizonyult, a technikusok iránti rokonszenvből és biza­

lomból nagyszámban odasereglett báli közönség szá­

mára.

Nem tudom, hogy áll a bál virágdísz tekintetében manapság, mikor a virág a leginkább megdrágult cik­

kek egyike. Ha ma, mikor hatszáz koronába kerül így télvíz idején egy szál gyöngyvirág, kellene olyan re­

mek gyöngyvirágbokrétát {adni, mint amilyent a nyolcvanas évek elején egyik jogászbálon a lady pat- ronesse-nek, Tisza Ká^mánnénak gyönyörű szép szőke leánya: Pauline — a későbbi báró Radvánszky Béláné — kapott, (nem is szólva az édesanyjának jutott hatalmas kamélia- és tearózsabokrétáról) bi­

zony nem tudom, mekkora összegbe kerülne ez a kedves figyelem?

Azokban az években a legbuzgóbb bálozó leányok közé a három világszép Margit tartozott. Egyik az éj- feketeszemű Gyulai Margit volt — Gyulai Pál leánya, kinek anyja ,a Szendrey Júlia testvére volt s kire egé­

szen ráillett, amit költő-apja a maga egykori mátká­

járól énekelt:

„Mi szép volt és mi bájjal Iiejtett!. . .** —

S zá sz K á ro ly : E m lék ek . 3

34

de akiről alig néhány év múlva már emésztő búval zengte gyászoló apja:

„Szépséged, bájad — egy maréknyi por! . .

A másik: Ligeti Margit, a deli termetű, ragyogó szőke szépség, a híres tájképféstő Ligeti Antalnak leánya— s a harmadik az igézőén bájos Bogdán Mar­

git volt. Ha a „három királyok“-kal kezdődött a far­

sang, hát a „három bálkirálynők“ ünneplésével foly­

tatódott s folyt is bezzeg vígan és zajosan, úgy sütké­

rezvén akkor fiatalok és öregek a gondtalanság és jókedv ragyogó verőfényében, mint ahogy azt a meg­

nehezült idők mai borusságában elképzelni is nehéz.

De hát hogy is ne lett volna akkor könnyű az élet, mikor 20, mondd: húsz krajcárért is megvacso­

rázhatott egy fiatal táncos, ha a bál nagyon a hónap végére esett, s a zsebek teljesítőképessége már erősen megfogyatkozott. Persze borjuszeletre és badacsonyira akkor sem futotta 20 krajcárból — mely összeg el­

végre abban az időben sem volt sok pénz — de velem valósággal megtörténvén az eset, elmondhatom annak az olcsó vacsorának menüjét.

Hát egy bálon biz én nagyon ki voltam fogyva az obulusokból. S miután véletlenül nem nyílt alka­

lom valamelyik lányos papa asztalához souper-ra meghívást kapnom, egy hölgymentes asztalhoz tele­

pedtem, s olyan duzzadó önérzettel, mintha tárcám is duzzadozna keblem fölött — rendeltem egy pohár sört. A kenyereskosárból pedig két ropogósra sült császárzsemlyét kiemeltem, s előkelő gesztussal meg­

törtem és nem kisebb grandezzával magamhoz húzva a sóval és paprikával egyetemben ingyenes fűszerül szolgáló mustárnak csészéjét: a szépen sárgálló árpalé mellé igen jó étvággyal elfogyasztottam zsemlyéi­

méi — mustárral. Azután pedig a következő párbeszé­

det lehetett volna valami szemfüles kortörténetírónak ellesnie és följegyeznie:

— Fizetek!

— Kérrrem ássanl . . .

— Egy pohár sör . . .