A SZÁZADFORDULÓ KÖLTÉSZETE

A SZÁZADFORDULÓ KÖLTÉSZETE

ÍRTA:

ÁGOSTON JULIÁN

1 9 4 3

KÜLÖNLENYOMAT AZ „ U J MAGYAR MUSEUM" II. KÖTETÉNEK I. (Ш.) FÜZETÉBŐL

JATE Egyetoml Könyvtár

9 7 5 5 3

W IKO" K ö- ÉS KÖNYVNYOMDÁI MÜINTÉZET, KASSA

Előszóféle

EURÓPAI TÖRTÉNETÜNK NEM MÁS, MINT ÖRÖK KÜZDELEM:

mintha ma is csudaszarvasokat kergetnénk, — csakhogy a csuda, szarvas nem ősi m ocsarak m élyén kísértő lidércfény, nem eredetm a.

gyarázatunk tetszetős jelképe többé, hanem egy mindig elérhetetlen m agyar ábránd: — m indannak m egvalósítása, am iben m ások előttünk jártak, önm agunk m eghurcolt lelkiségének kiépítése egy messziről integető szebb jövő rem ényének fényei mellett.

Bárm ennyire m egkeresztelt is bennünket az élet, alapjában vév e nem le tt m ás a lelkünkf ö r ö k tűnődés ünnepel szavainkon, örök tű ­ nődés önm agunk szebbre- és j óbbra-hivatottságán. Nem tudunk el­

szabadulni sem a múlttól, sem a jövendőtől. Nem tudunk ellendülni olyan repeső örömmel a földtől a végtelenbe, m int más boldogabb és szerencsésebb népek, — nekü nk az a sorsunk, hogy örökké vissza­

visszaessünk önm agunk zárt világának titkai közé. V égtelenbelendülő szám ycsapásainkra mindig rárakódik valam i a realitás, a földhöz- kötöttség, a zárt körülhatároltság ólomesőjéből, — s öl meg még m egszületése előtt m inden fölfeléívelést. Az „élet és ábránd" véglete sehol e földön nem lett annyira végzetté, m int bennünk.

Az „élet és ábránd" k ettőssége — Kemény Zsigmond találó k i­

fejezése ez! — két irány végletébe tá g ítja a m agyar lelket. Egyik oldalon a mindig álmodó, mindig messzi célok felé tartó hősi akarat és szándék, — m ásikon a rög törvényszerűsége szerint parlaghoz- kötött, az élet m indennapiságába állított, a léttel küzdő élet. És mivel a röghözkötöttség — más népek játékos szeszélyében fogant új szem­

pontú állásfoglalás az élettel szemben — nálunk fönnm aradásunk egyetlen záloga, éppen azért húzza le bennünk az ábránd m agasságá­

ban kerengő lelket a földre az élet sorsvállalásra, áldozatra hívó szava. E kettős véglet örökké hullámzó dialektikája terem het néh a egy-egy csudát, de term ékenyítő ihletté nem dagadhat, talán csak akkor, és ez az idő m ár nincs is olyan messze, am ikor az ábránd­

véglet saját m agasságába röpíti a lét vagy nem -lét kérdését: m agát az életet. Ez azonban m ár a jövő föladata leszen, s erről itt nem szán- dékszom szólani.

A m últ szem lélete csak az élet végletes oldalán villant meg egy- egy nagyságot: az ábránd csillagokig-szökése csak álm aink vagy szándékaink nagyságában gyullad föl néha-néha. És éppen ezek a föl- fölszökkenő csúcsok m u tatják a hősiség és a nagyság szeretetét.

Kevés nép álm odott olyan legendát, m int am ilyeneket életté varázsol, tak a m agyar föld kisarjadó ifjú vetései. Mi nem értünk rá sohasem arra, hogy m egírjuk, ábránddá álm odjuk legendáinkat. N ekünk min­

dig elég volt az élet. Bennünk m ajdnem mindig csak maga az élet 3

tud o tt legenda lenni. A rra sohasem v olt időnk, hogy a hősi te tte k alkotássá érjenek. S ha alkotások szunnyadó erői készültek egy-egy m agyar szellem term őtalajában, m ég életrelobbanása előtt fo jto tta meg felszikrázó öröm ét az élet kérlelhetetlensége. Ezért annyi iro d al­

m unkban a torzó, a befejezetlen nagyság, az alkotássá érni nem tudó gondolat; ezért annyi bennünk az alkotásból tetté, a képzeletből v aló ­ sággá váló élet. Ezért áll tűnődve az irodalom történész a kezdeti tapogatódzásból oly roham osan m agára talált, legendák aran y ló pá- rázatában kibontakozni kezdő s új ízek íg éretét m egcsillogtató, de ko rán sírbabukó középkori kolostori irodalm unk előtt s én ekli v ég ­ szóul h alálára a m indenkori M agyar N évtelenek búcsúztatóját: „M a­

gyarország nagyobb része elvesze, m ind Laos királlyal, m ind az urakkal". S egyik legnagyobb irodalom történészünk ezért írja K atona Lajos halh atatlan szavai u tán olyan sorsszerű kom orsággal, szűkszavú fájdalommal: „Mohács e kolostori irodalom rem énységeinek is nagy tem etője le tt."1 — És ha nincs M ohács, m ennyire m agyar fátum : m ire a kolostori irodalom m eghozhatta v olna a m aga gyümölcsét, m ár egy új szellem: M átyás ud vara szellem ének tetü n térő l ad hírt a tö rté n e ­ lem. Bennünk nem készülhetett el egy m egkeresztelt középkor alk o ­ tásba álm odott remeke, nálunk nem építhette ragyogó énekbe v ilág ­ nézete m agasságait egy D ante m indentátfogó szelleme.

Zrínyi sodró ereje, jellem zőkészségének m agyar elődeit és k ü l­

földi példáit meghaladó biztossága, drám ai lüktetése elv érzett egy alkotásra meg nem ért irodalmi n y elv nehézkességein, elv érzett a krónikás énekm ondás kezdetleges ritm us-zökkenőin. Ö m inden te k in ­ tetb en csak kiáltás m aradt: N e bántsd a m agyart! A zt a m ag y art se bántsd, aki egy költői lángelm e erejév el készen áll, aki b en n e m ár annyira összeszedte erejét, hogy kik ö th et a szellemi élet m agaslatain.

A sors felelete itt is az ábránd eltiprása: nem sim íthatott m űvén, a kard k iü tö tte kezéből a tollat. — De m inek szaporítsam a példákat.

Csak egy van, akiben a végtelen állandó zúgását halljuk: V örös­

m arty M ihály. Benne is elfeledtük azt, ami a legszebb: az áb rán d fé­

nyét. Öt m agát is eszm ék harcosai közé rán to tta az élet, Széchenyi program m jának hirdetőjévé vált, — de talán csak azért, hog y össze­

om lásában ellenhatásként még nagyobb erővel bontakozzék ki ifjú­

sága m egtagadott és elfelejtett ábrándvilága. C sakhogy ez a m ásodik virágzás m ár egy őrült látom ásainak színeiben bontja ki fanyaron dús, kipattanásukban világsikollyá növő bimbait. Az ő rü lt sár és istenarcú lény tragikus összeolvadása buggyan ki nem csak k ép ze leté­

n ek végtelenbe viharzó látom ásaiban, hanem k eserű önm agáraébre- désében, csakazértis-hitében is.

M ire elkészült V örösm artyban s kibom lott a m agyar n y e lv ü n ­ nepi pom pája, eltűnt a rom antikus lélek ábrándok felé futó sodrása, s a költészet szomjas ajakkal fut az élet után. V örösm arty an n y ira csúcs volt, hogy befejezettségnek h ato tt lélekben és m ag atartásb an

1 Horváth János: A magyar irodalm i m űveltség kezdetei. 225. L

egyaránt, pedig benne csak a nyelvfejlődés jelen tette az ormokat.

A rom antikus lélek kiégett. S vele együtt és benne k iég ett V örös­

m arty lelke is. M indig könnyebb a földön járni: s az utánzók töm ege a könnyebb utat választotta Petőfi és A rany nyomán, a nélkül, hogy valaha is súrolták volna m estereik nagyságát. Petőfi leikéből, a neki olyan bájosan sallangtalan közvetlenségéből csak a m agatartás h ety ­ kesége m aradt meg az utánzók útjain. M intha Petőfi m egközelíthető lenne — ahogy m ár A rany János panaszkodik az utánzó lírikusok n y ájaira1 — a minél több „hullám, róna, rózsa, betyár, dal" értelm et­

len halm ozásában.2 Ami benne nagy és új volt: az életérzés m indenre „ dallal hevülő melege, lelkének kristálytiszta ragyogása és m indent verssé váltó gyönyöre elsikkadt, m ert továbbfolytatni lehetetlen volt a költői lángelm e káprázatosán eredeti, de mindig könnyeden fakadó szerelmét az élet iránt. Ami a legszebb és legcsudálatosabb volt benne, az m egm aradt Petőfi örök titk án ak és utánozhatatlan m agassá­

gának, — ami utánozható volt, a külsőség, az otrom bán elfajult fölhigítói ajakán. Az ifjúi kedély lázadó fölrobbanásai pedig m eg­

m aradtak a nyárspolgárijesztés kelléktárában, hogy részben a n ag y ­ ság botlásai közé tem etődjenek el, vagy hogy m ásrészt egy késői po­

litikai célzat m indent kisajátító jelszavaivá süllyedjen ek

H ogy érth ette volna m eg ez a nem zedék A rany Jánost? Hogy érezhette volna m eg a balladák gyötrő lelkiism eretfurdalásai mögé bújt érzékeny lelket, am int századok félelm ét robbantja ki m agányá­

ban? H ogy érezhették Volna meg az eposzok kötöttségeiben m egbúvó terem tő lángelm ét? Hiszen nekik csak a Toldi iskolás m agyarázatokkal agyonsanyargatott „közérthetősége" kellett. N ekik nem az Ö szikék fanyarsága és meleg, de mindig kissé kesernyés színei kellettek, ha^

nem a pedáns, lelkiism eretes öregúr, am int régi foliánsokat lapozgatva szedegeti össze m eséinek szálait. M intha csakugyan szedegette volna.

S ezt el is h itték a legterem tőbb képzeletű költők egyikének. D ehát a nyelv! A m int V örösm arty itt nem találh atott folytatókra, s n yelv é­

vel eg y ü tt feledték el folytatást szomjazó lelkét, úgy A ranyban éppen nyelvének m indenkitől folytathatósága ölte meg a m ögötte fázó és betegesen zárkózott lelket. Bánk Bánt játszották, hogyne játszották volna! Hisz annyira föl leh etett használni ném a tüntetésnek. Madácho.t illett m indenkinek megnéznie. És különben is M adách hálás tém a: ki lehetett m utatni rajta Faust hatásait. Széchenyi álmai is lassan meg­

valósulnak (milyen szánalmas k e re t kép nélkül!), a könyvpiac term eli a műveket, s M agyarországra rózsaszín ködökben borul rá a mille.

nium boldog délibábvilága.

A k ritika nem vesz tudom ást a szabadabb szellemek szárnyalásá­

ról. A költői nyelv m egm erevedik, a stílus lassan megkövül, m ert nem viharzik m ögötte a lélek.

Csak a nagyon érzékeny szem veszi észre a sziklaszilárd külső

1 Irányok. Arany János: Ö. M. Franklin. II. 367—389.

2 A rany János: Poétái recept. I. m. I. 164.

5

alatt vibráló új lelket. Valam i új m etafizikai ny ugtalanság ígérete bujkál a m egszokott sorok m ögött s v á r kitörésre. Jóidéig csak n y u g ­ talanság, keresés az egész, de lendületéből m ár eljövendő n ag y szelek zúgása hallszik. A m agyar élet nyugodt, fellegtelen, s m int annyiszor már, fölüti fejét az Á bránd. A m agyar irodalom figyelőit nem lepi m ajd meg ez a látható és tapintható valóságon túllendülő és fölül­

em elkedő, valóságot kereső lélek. M eglepi azokat, ak ik et eg y iskola

— benne nevelkedtek! — m indent m egm erevítő m eghatározásai ta r­

to ttak vissza az igazabb A rany-arc látásától, éppúgy, m int a század- forduló és a századvég m etafizikai nyugtalanságtól fűtött íróitól.

A magány viharai.

VAJDA JÁNOS NEM ÉR RÁ CSISZOLÓDNI, nem ér rá elkészülni még hosszú életében sem. N em ér rá arra, hogy k eresse lelk én ek a kifejező nyelvet, — n éha m eglepően m egszokottba öltözik. A form át- lanság így lesz nem csak klasszikus egyedülállásának m egölője, hanem a köztudatban ann ak is, am it ő jelen te tt a m agyar irodalom ban. A nagy metafizikus A dy m eglátja benne, ami nyugtalanság és élet: szent elődjének nevezi Gina költőjét.

H a látni akarom néhai V ajda Ján o st szürke félcilinderében a pesti utcán, am int nagyon egyedül és nagyon egyetlenül rójja az aszfaltot, nem teh etek róla, a nyárspolgár kissé különcnek, kissé bolondnak szóló m osolyán ú rrá lesz bennem a látom ás. Az u tca k öv eiből fák sudara szökken az égbe, s egyszerre o tt érzem m agam a v aáli erdő m agányában, ahol a vadk an csörtetése hallszik. És az erdőből „jég­

csapos' aggyal" em elkedik ki a M ontblanc m agasságáig egy férfiú.

A szél csatázik ősz fürtjeivel, feje körül1 csillagm iriád ragyog, a messzi feketeségben üstökös tüze csillan meg. A láb át és mindazt, am i benne em berien megszokott, k ö tik a fák és a földi indák, csak fénylő hom ­ loka elérhetetlen. S am ikor megszólal, olyan m int a vihar. Mi v ag y u n k m ellette a törpék, akik a m agunk prizm áin át tö rjü k m eg m agánya fényeit. V agy talán ő is csak alulról tu d ta nézni gigászi o r m a it? ...

A lélek ú tjaira nem filozófusok d ivatja viszi. Találkozik velük, de ak k o r m ár m indent m egtalált. Belső forrongás láza hevíti, s szökkenti el a megszokottól. Első pillanatban rom antikusnak tetszik, — de ki ne tetszenék annak, h a elszakad a valóságtól? Form ái leplezik a n y u g ta ­ lanságot, m egszokott közhelyei m inden m ásnál különb szerelm ét.

G ina alak ja szinte testetlenné v álv a világ ítja m eg egy k öltősors különös történetét: m intha a m egszem élyesített tagadás lenne, átku l állva szembe V ajda életútján. V örösm arty n ő alak jain ak m erengő ragyogása itt kozm ikus fénnyé v áltan száguldja be a végtelent, hogy u tat m utasson egy soha m agára nem találó, soha m egnyugodni nem tudó költő lángolásának. T alán jobb is, hogy Gina m ágnás k ed v esév é lett: legalább nem taszította álmodó szerelm esét m ég nagyobb csaló­

dásba, m int élete volt. De néha m intha m aga V ajda is érezné, hogy G inában csak az örök elérhetetlenség v ág y a az asszony, aki ak k o r sincs sokkal közelebb, sőt talán akkor v an a legm esszebb, am ikor m egtalálni véltük. M ert valahol m élyen a költő lelkében áll m essze egym ástól az élet és az ábránd. M intha egész szerelm éről írná:

Virrasztók az éjtszakában, Sötétségben, némaságban,

Sötétség, n é m a s á g ... mennyországa soknak;

Szivem ben lobogó lángja a pokolnak.

(Szerelem átka, VII.)

ö nem teh et arról, hogy neki „m ártirom ság a szerelem "; ebben is, m int mindenben, örökkévalóság u tán áhítozik: „M it nekem e rövid Elmúlandó élet? ö rökk évaló ság, Amit tőled k é r e k . . . ö le lj meg, csó­

kolj meg, S éllek beléd halva — ö rö k k é ölelve, ö rö k k é csókolva!"

(Gina emléke, XIII.) y

„Szörnyeteg az én szerelmem ", — v allja be .m aga is, s jól tudja, hogy éppen kielégítetlenségében van boldogtalanságának gyökere:

N em való az én szerelm em Sem az égbe, sem a földre, N incsen az terem tve csöndes, Olvadó, szelíd gyönyörre.

(Gina em léke, XVII.)

Ez a végtelenbe állíto tt s látom ásokká növesztett szerelem, az örök egy, a halhatatlan álom nak a szerelme végigkíséri egész életén.

Hiába a költő fagyos magánya, hiába gyújtanak alakja körül fényt a csillagok, am ikor nagyon egyedül van, még húsz év m úlva is visszasír leikébe az egyetlen kedves régm últ ragyogása:

De néha csöndes éjtszakán Elálmodozva egyedül — Múlt ifjúság tündértaván H attyúi képed fölmerül.

És ekkor m ég szívem kigyúl, Mint hosszú té li éjjelen M ontblanc örök hava, ha túl A fölkelő nap m eg je le n . . .

(Húsz év múlva.)

Harminc esztendő m úlva m ái csak a rém teli erdő virrasztója figyeli a.

hold fagyos ragyogásával a nyüzsgő életet. A h alhatatlan szerelmes alakja még egyszer fölbukkan, hogy a hideg fények ragyogásában is érezzük az örökké élő szerelem diadalát. M ár m indketten a végtelen , messzeségében ülnek szótlanul egym ással szemben, tekintetükben az

el nem nyert éden örök-em beri boldogtalanságával és kínjaival:

Így ü l a hold ádáz vihar után Elcsöndesült nagy,- tornyos fe lle g e n ,' És néz alá a m éla éjtszakán Bánatosan, de szenvedélytelen, Hallgatva a sírbolti csöndességet A rém teli sötét erdő alatt,

A m íg a fákról nagy, nehéz könnycseppek Hervadt levélre halkan hullanák . . .

(Harminc év után.)

7

Így m arad egyedül szerelm ében is V ajda János:

Mert e nagy világon m indennek van mása, Bujdosó üstökös csillagnak van társa;

Még egy gondolat sincs páratlan, tudom;

Társtalan, magában, egyes egyetlenben Csak két dolog van a szörnyű m indenségben:

Az egy örök Isten, — s az én bánatom!

(Gina em léke, XXVI.)

A ki ilyen kereséssel és soha meg nem nyugvó k itartással já rja a sze­

relem útjait, az m indent a végtelen fényében lát: „Forró v u lk án a mi szívünk, Fagyos hóhegy a fejünk, J a j a földnek, ha kitörnénk; És ha.

hogy nem, jaj nekünk!" M indig elvágyik m esszire: „V ágyam nak, m e­

ly et érzek, N agysága ép a kárhozat." És az a vág y állandóan a v é g te ­ lenben jár: ezért sem tud hinni a halálban, a m egsem m isülésben:

«

Mit eddig lelkem félve sejtett, Előttem áll a nagy titok,

Hogy csak az halt meg, am i nem lett, S az él örökké, am i volt.

(Utolsó dal, Ginához.)

Viszont az öröklét sem n yugtatja meg. Kínos kérdezéssel n y ito g atja titkos zárait:

Ki mondja meg, hogy m i történik ott, Ama sötét üregben azután,

Hogy koporsónkra hányják a göröngyöt S magunkra hagynak onnan távozó, Siránkozó szeretteink? K i m ondja meg, Mi ván a sírban, a halál után?

(Végtelenség.)

K ísérteteket lát, néha látom ások gyötrik, m elyekben éppen annyi a feleletnélküJiség, m int a gyötrelem: mi lesz a meddő álm okkal, az el­

játszott üres órákkal?

Ha va n 'tu d a t a túlvilágon, Én m indig ezt az órát látom.

E hézagot a m últ időben, Mit ki nem tölt a terem tő sem,.

M ely visszaásit onnan rája, Mint a halott leesett á lla . . .

És látom, hogy vigyorgja a szót, Mit a halál b elé fagyasztott, Gúnnyal, kárörvendően, örökké:

Soha — tudod-e? — soha többé!

(Kísértetek.)

Ami m egszületett, m ár örökké él, m ert „porban a halhatatlanság":

„Nem vész el innen semmi, semmi, Csak ami nem birt m egszületni".

Szédülve borul le a vég telen előtt:

»

Egyszerre,' m intha feneketlen örvén yed látnám : végtelen.

Leborulok kétségbeesetten, Szívem szorul, szédül fejem .

(A bikoli fák alatt.)

Vagy m ásutt:

Csigává törpülök ijedten;

Féreggé őri a gondolat:

Mi ez a lét, m i maga itten E vergődő rab képzeletben Az öröklét — egy pillanat?

(Csillagok.)

s

A végtelenhez szokott szem mind ent egy ütt lát: még idilli képeibe is bele-belecsúszik a végtelen m indent egybefogó szem léletm ódja:

S m inden olyan m ozd ulatlan . . . Múlt és jövendő tán együtt van Ebben az egy pillanatban?

(Nádas távon.)

Az óraketyegésben éppúgy az idő örökkévalóságát látja, mint a nádas tó suttogó-zizegő csöndjében:

A szél odakinn birkózik a fákkal, És zörgeti, rázza az ablakot.

Itt benn a falon egyhangú zajával Az örök idő halk lépte kopog.

Lép egyet erre, lép egyet amarra,

És tolja odább a percm utatót, e Míg teljes a kör: aztán üt az óra,

És kezdi, ahol végzé, ugyanott.

(Borongás.) •

N éha úgy érzi, hogy „szégyenkezően süket a végtelen", m áskor az em bersors örök kérdésein tépelődik: '

Elm erengve tépelődöm, Mi az em ber itt e földön, És a nagy rejtély, a lélek?

E ceodás, e képzelhetlen V ég nélk ül való m indenben E lenyész-ё csak e percnyi élet?

A levegő halkan mozdul, • És a haldokló falombrul Egy levélk e h ull a földre.

Ez talán az égi válasz, E halott kép, néma, száraz?

Hátha m é g is . . . nézem eltűnődve.

M intha írva volna rája:

E világ egy játékkártya;

Elkeverik, m eg kiosztják.

Porszem, ember, falevél, mind M egannyi pillangó lény itt.

Ű julásban forgó m ú lan d óság. . . (ő sz i hangulat.)

H a az em beri elm ét nem is ny ug tatja m eg a tudás ko rlátolt hátalm a, a végtelenbekapaszkodásnak v an még egy lehetősége: a h it kötele, néha csakazértis-fanyarsággal, néha daloló könnyedséggel, de m indig m egnyugtatóan, fölemelően. A z őszi tájék o n egy an y a öleli át a fia sírhalm án őrködő keresztet:

— Majd kigyúl a csillag, kisüt a hold.

S ott fenn a keresztfán suttogja a szél:

K inyílik a rózsa, kihajt a levél!

V ajda egész élete társtalan, m agaválasztotta jelképénél k ülönbet mi sem találhatunk, üstökös ő, lobogó gyász, ahogy végigszáguldja a végtelent:

Szomorú csillag, életátkom képe, Sugár ecset, m ely festi végzetem , Akárhová m égysz a m érhetetlen égbe, Te m indenütt egyetlen, idegen!

(Az üstökös.)

S a társtalan vándor ú jra beáll a csillagpászták közé, hogy virrasszo n tovább árv a m agányában, hogy m egm aradjon kiem elkedő csúcsnak, oromzatos m agasságnak. K örötte csillagm iriádok keringenek. Ezüstös hom lokára halkan süt rá a hold, ahogy ő m aga is lá tja a keringő csil- lagezereket.

Mennek külön-külön, kim ért ütemben, Egy-egy vezér után m inden csapat, S m ind valam ennyi egyfelé, szünetlen, Fagyasztó fegyelem ben, hallgatag.

S e versében is, m int minden nyugtalan lélekben, kérdéssé tornyosul a lét: keresi azt, aki rendet parancsol á csillagoknak: a m indenség közepén:

Keressük ottan, ott lesz ő, az I s t e n . . . ! K épzelhető-e bárhol egyebütt?

— Dehát a térben, m elynek széle nincsen, Hol a közép? — Sehol, vagy m indenütt? . . . !

(Nyári éjjel, I.)

Fagyos m agányában most Istennel beszélget. Csak nagym essziről inte­

gető csúcsok találkoznak az ő fényével: azok, akik a m agasság üze­

neteit hallgatták. A zok mindig méltó utóduknak érzik a társtalan m a­

gány szerelm esét, ha darabos formái m egtördelték is lelkét, — s akik utána kúsznak föl a végtelen sugárkévéin, mindig A dy szavainak m e­

legével gondolnak a „szent elődre", akinek m egadatott a nagy láto­

más, h a a kifejezés bénán kullogott is a lélek u t á n . . .

Eszmék harcosai.

VAJDA JÁN O S ÖNMAGÁBÓL INDULT KI, s a filozófiához ér­

kezett. Reviczky G yula fordított úton járt: először tudatos megfontolás és gondolkozás játszik bele még legönkénytelenebbnek ható lírai m eg­

nyilatkozásaiba is, — később, élete korai és szomorú őszén, - a sebzett és fájó egyéniség sikolt föl, hogy m egkeresse legigazabb hangjait az élethez való ragaszkodásban s az elm úlástól való rettegésben.

Schopenhauer borúlátása ragad ja m agával Reviczky mohóan ifjú lelkét. T anulm ányokat ír; ezekben a tanulm ányokban a zseni tana bontakozik ki szemünk előtt. A hum or — nála egészen új jelen ­ tésű e szó! — bölcselete foglalkoztatja. Jézus a legnagyobb hum o­

rista, a k i'e g y ü tt szenvedett a szenvedőkkel. Ez az em beri szenvedés iránti részvét egészen új színezetet kap la n tján.1

Megszáll a vágy, hogy letöröljem K önnyeit a szomorkodóknak;

S a béke útját m egjelöljem Azoknak én, akik csalódtak.

Ő, fáj e furcsa, gúnyos élet;

S lelkem gyakorta felzokog:

Az em berek m ind oly szegények S nem lesznek soha boldogok.

(Osztályrészem.)

Ez a részvét néha az önm egalázásig fokozódik:

Legyenek áldva mind, akik Szívem et összetépték.

N e ingereljen bosszúra Engem soha kevélység.

Ne érezzem sosem, sosem Poklát a gyűlöletnek!

K iket m indenki eltaszít, '

Azok szeressenek meg.

1 V. ö. Horváth János: Reviczky Gyula. K árolyi-em lékkönyv.

11

Az irgalom szent angyala Lakozzék e világon,

S a vértanúk jutalm a mind Az em berekre szálljon.

Jöjjön a békekor, m elyet Sok em ber sírva vár lenn.

S én is legyek jobb s igazabb M int voltam eddig. Ámen.

(Imádságom.)

Nem m aradhat szeme zártan az emberi szenvedés előtt: m eg látja a sebeit rongyokba burkoló koldust, a n yugtalanul kóborgó csavargót, aki a templom ba m enekül az é le t elől: „Sehol egy pad, ho vá leüljön, Sehol egy kő, hová ledűljön, Csak hó kavargó. Szél ostorával szembe, hátba, Egy utcából ki, be a másba M egy a csavargó." (A csavargó.) Bánata végtelenbe tágul:

0 Saját búbánatomban érzem Örök bánatj át a világnak, S a lelk i szomjazok nevében Sóhajtom el szelíd imámat.

(Osztályrészem.)

S a bánat a végtelenbetágulásában találkozik a legnagyobb zsenivel, a legnagyobb hum oristával: Jézussal. M egbűvölten nézi M unkácsy képén:

Ö az erény, igazság mártira.

S oly büszke, hajthatatlan, égbe rontó:

Ez ő, a M essiás, isten Fia!

Pilátus tétovázik . . . Nincs segítség!

Látom, hogy el fogják veszíteni.

De érezem: k ikel sírjábul is m é t . ..

M eghal, m ert ember; él, m ert isteni.

(Jézus Pilátus előtt.)

Ez nem a keresztény Isten már, hanem egy új Jézus, aki a legnagyobb, m ert sokat, m ert a legtöbbet szenvedett. H a valaki, úgy csak ő v á lt­

hatja meg a világot, m ert ő a „szenvedők k irály a". A zsenitan igazo­

lására tán elég ez a Jézus-arc, — de am ikor a k öltő t is elb o rítja a nyomor, ú jra kérdi: M ire való a M essiás? Im át m ond a sátánhoz (A kenyér.) K ettősségében ism ét vissza-visszafordul az elhagyott Isten­

hez, s tán akkor a legmelegebb, am ikor tanai igazolásáról m egfeled­

kezve visszasírja eltűnt gyerm ekkorát.

A zúgolódás, gúny, harag Rég halva már szívemben.

Egy szóval sem panaszkodám A k is Jézuska ellen.

N em vádolám balgán azért, Hogy engem k ifelejtett, Hogy nem hozott ajándékot, Szem em k önnyet nem ejtett.

L elkem nyugodtan, csöndesen Á tszáll a nagy világon.

Imádkozom, hogy Jézusom Minden szegényt' megáldjon.

Ágyamra dőlök s álmodom Egy régi, édes álmot:

Boldog, ki tűr és megbocsát', S ki szenved, százszor áldott!

(Karácsonykor.)

V állalja a szenvedők m egvigasztalását, hisz ő is zseninek született;

ezt érezzük, ha nem m ondja is ki nyiltan:

Mindenha tám ad hős, zseni;

De n ép é föl nem ismeri, Csak am ikor sírhant f e d i . . .

(Semper idem.)

Elméje nyugtalan fények tüzében kereste a m indennapi életen tú l­

m utató létm agyarázatot, s m egtalálni v élte lemondó borúlátásában; a halálon átszökő öröklétében. De szíve ragaszkodott a földhöz, ahogy csak egy ifjú élet ragaszkodhat. M ikor m egpillantja a kérlelhetetlenül közeledő halált, szinte kétségbeesetten sikolt föl benne az élet sze- retete:

Szám lálgatom , találgatom,

H ogy hány hetem , vagy hány napom Van hátra m é g . . .

ч Irgalm as ég,

Esdek, ne légy fukar nagyon.

Ó hányszor hívtam a halált, -

M ihelyt a kedvem búsra vált.

De m ost hogy itt Ólálkodik,

N em érzek mást, m int borzadályt.

(Szám lálgatom. . . )

M ikor látja, hogy m inden hiába már, egy-egy pillanatra m egnyugszik Isten akaratában.

Itt fekszem , m íg az Isten így akarja, N em nyitva ajkam céltalan panaszra, De m égis egyre kérlek, Istenem:

Add, h ogy halálom szép, szelíd legyen!

(B eteg vagyok.)

13

Mégis am ikor Reviczky pály ájára visszagondolunk, nem ez a szelíd, hangtalan elmúlás ju t eszünkbe, sem a végtelen titkaira feleletet k e ­ reső költő, hanem egy lázban égő szem pár m ered ránk, am int görcsö­

sen, könyörögve kapaszkodik az élet egyre lanyhuló kezeszorításába, tele v a k félelem mel a sír sötétjétől, s ajk áról piros hörgéssel fakad a sikoltás: „M eghaljak? . .. Óh, ne még, ne még!"

N apjaink egyik kitűnő fiatal írója, Rónay György, így jellem ezte K om játhy Jenőt: „Mindig csillagködökben láboló költő"; mi m ás ez, m int Riedl Frigyes m egállapítása: „K om játhyt, ha röviden jellem ez­

nem kellene, úgy jellemezném, hogy ő a m agyar költészet legnagyobb m etafizikus k ö ltő je."1 Egyetlen v erseskötete jelen t meg: m ennyire je l­

lemző rá. Ügy is mondhatnám, hogy eg y etlen v erset írt. Benne nem a mozaikszernek ragadnak meg, hanem m aga az összhang. K ülön-külön nem is lehet verseit boncolni: nagy áradással zúgnak a v ég telen felé, olyanok, mint a szentjánosbogárka: örökös keringéssel röpdösnek egy fénypont, a végtelen körül. M aga így jellem zi költészetét:

Csupán a boldog csillagokra N éztem föl a nagy éjtszakán, Velük keringve és lobogva Epedtem fensőbb lét után.

(A homályból.)

Mindent- k é t végletben lát: a fény pom pájában és az árn yék korom ­ sötétjében. A zt hiszem, elég p ár sort idéznem im ien-onnan kikapva:

„E kárhozott, de szép világra A fénynek ün nepén jövék." „Lángviha­

rok zúgtak felettenj . . . K örötted m inden fénybe ö ltö z ö tt. .. C salóka fény e m e lt.. . Ó, m ilyen üdv! ó, m ennyi fény! A v égtelenben élek én!

Tám adjon égbenyúló fényszobor. Bízom a lángban, m ely ott fönn lo ­ bog." — N em hiába k ortársa és b arátja R eviczkynek, neki is fáj az élet, m egsiratja a létet, ezt az örökszép szom orú valam it:

Érezzük át a szertelen kínt, Sirassuk m eg azt, hogy vagyunk!

M égsem áll meg a lét siratásánál. Benne a sö tétenlátás v ég telen v á ­ gyódásba olvad: m egszólítja lelkét: „Halj át az élet-óceánba, És m in­

denekbe halva élj!"

Itt állok én a lét magassán Lelkem napfényes álmival;

A lattam sír a kárhozott szél, A lattam tombol a vihar.

(A magasból.)

A lét m agasán álló költő em berm illiókról álmodik, akik m ind roko-

1 R iedl Frigyes: Vajda, Reviczky, Kom játhy. Magy. írod. Ritkaságok.

14

nők, akik mind törnek az örök utakon az örök fény felé. M egfogja kezüket, magához h ív ja valam ennyit:

Szívem be’ hordom én a lángot, , Szívem be’ hordom a napot;

Oh, gyújtsatok rokon világot!

Én látok; ti is lássatok!

Lelke „istenlakta ház", felette lángviharok zúgnak, de c t csak az vonzza, ami lehetetlen: „De én k eresek titkos árnyat, Ahol lelkem magába szállhat. M agából szőjjön új világot! M indegyre szítom benn a lángot. Mélység, m agasság szava lettem . Istennek le tt visszhangja lelkem." Beleolvad a végtelenbe, a végtelenen keresztül érzi, hogy neve örökké élni fog:

N evem a csillagokba írom S em berszivekbe égetem , És tú l időkön, túl a síron Terjed • hatalm as életem .

(Jóslat.)

\

A m indenség leikével kell rokónulnia, s akkor minden lehet: úr az >

életen és ú r a halálon:

A m indenség leik ével rokonulsz; ' Mert minden vagy és m indenné lehetsz!

(Mérték.)

A nnyira benne él a végtelenben, hogy m indent egynek érez: „A min- denségnek csarnokában Áll lángbetűkkel: M i n d e n e g y . " (Kör­

folyam.) Ez a pantheizm us ragy og ja be lelkét, ez ád különös fényt örökké izzó dalaiiíak. Börtönnek érzi a földet, testét, az egész életet.

Van benne valam i a középkori misztikus égfelé fordított szemlélet- módjából, valami abból az örökké nyugtalan elhúzásból is, ami a nagy lelkeknek annyiszor sajátja.

Börtönt le l itt viszont, ki égbe’ járt már, Lehelni itt ő néki már iszony,

Eltépni ég az élet rabi jármát, Megfojtja őt istenszerelm i szomj.

(Altató.)

Ez a m indenbe-olvadás öli meg lelkében a sötétenlátást.

Szépnek látom újra és nagynak A világot s elragadnak

Vágy, öröm, hit, szenvedély.

Nincs hatalm a a halálnak:

Kék szem ére a világnak Kurta álmot hint a tél.

15

Csorba nincs a terem tésen, H ervadatlan él egészben, N yár van itt, örökre nyár!

És a csodás m indenségben Napok égnek örök fényben S egyre hull, h u ll a sugár.

(Tél.)

Első pillanatra talán m eglepnek gőgöshangú versei, m elyekben m agé.

ról szól: de ha jobban m egközelítjük ezt az örökké v ég telen b en élő lelket, akkor érezzük, hogy m inden én-im ádata m ögött a végtelen, az eszme, az istenség, a m indenség dicsérete zeng, ennek csak eg yik paránya a költő. Számára nem halt m eg a nag y Pán:

Fúr a pacsirta utat a m ennybe, Zengve cikázik az égi madár;

Rózsasziromban dőzsöl a lepke, Ragyog az ég szem e, h u ll a sugár.

A szerelem nek ünnepe van ma;

Pánnak a párja Afrodite, Élnek az Istenek! és soha halva N em lesz az em ber ősi. hite.

(Üj nyár.)

N em tu dja elsodorni a lét: mindig bízik a végteleribeolvadásban. L el­

kében örökké a fény ünnepel. Nem a filozófia ú tjá n közelíti m eg a végtelent. O lvasm ányai h ato ttak rá: de ann yira lelk ialkata a v ég telen szerelme, hogy nem szabadulhatott tőle, — s ak ko r is m egtalálja, h a nem olvassa a filozófusok m űveit. Lélektani szükségesség a v ég telén , látás, a fény-érzés. Forma és gondolat nem a legszerencsésebben ta lá l­

koznak benne. D e-m agatartásában előkészítője, úteg y en g ető je az eljö ­ vendő nagyságnak. A századforduló nem v eh etett róla tudom ást, a kényesebb ízlésűeket form ájának érdessége, gondolati elem m el tú lter­

h elt nehézkessége ta rto tta vissza az értékeléstől, — kevés rajo n g ó ja meg nem tud ta m egtartani a kellő m érték et m egítélésében, — s ezzel talán azokat is elhessegette mellőle, akik m egszerették volna ezt a végtelenbe-vágyódást. Jelentősége: hogy V ajd a u tá n a legm erészebb hangot ütö tte meg. Ennek a hangnak lesz még folytatása a m agyar költészetben. S a folytatást m ajd éppen úgy nem értik meg, m int az • elindulást. Csakhogy o tt m ár egy ú j költői n y elv szépségének v ih a ra küzd az .elism erésért s viszi diadalra a m egújult lelket.. K om játhy még érzi a sötétet:

Sötét van. A djatok kezem be fáklyát, . Hogy lássam eltem etni lelkem álmát,

És rakjatok egy óriási m áglyát!

Hadd égjen rajta el, m i m egm aradt még, Hogy n e kísértsen engem gúnyos em lék, Elégetem a m últ dicső szerelm ét!

S ha elnyelőnek m indent már a lángok, Tám adni lássak ragyogóbb világot S fönnen kiáltsak: Látok, újra látok!

(Megőszült a világ.)

A K om játhy-kérte fáklyáért sokan nyúlnak.

A dekadencia a századvég szellemi m agatartása. A kiket m egkör­

nyékez, szenvelgőn ad ják át m agukat karjába. F anyar ízeket érzünk, kesernyés illatokat, s a líra egyszerre m egtelik nem m indennapi h an ­ gulatokat kereső szokatlansággal. A különös, az exotikus h atja á t a lelkeket. És az exotiküsban mindig v an valam i kielégítetlenség, v a ­ lami szokatlanság, a reálisnak ellentéte. És ez az út is a végtelen felé v e z e t. . .

És mégis valahogy úgy látjuk, hogy a fáklya imbolyogni kezd.

M eg-megvillan ugyan itt-ott, de teljes fénnyel nem tud olyan m indent elöntőn föllobban'ni, m int K om játhy kezében lobogott. M intha a m in­

dent tűzzé forrósító m áglyához m ost még csak a rozsét gyűjtögetnék.

Sokan. Többen, m int bármikor.

A m áglya készen is állt. Valam i feszültség érzett a levegőben. Ha nagyon szépet akarnék mondani, akkor talán most Prom étheuszt hoz­

nám ide m agányából h a s o n la tn a k . . . Pedig nagyon kínálkozik az égi tűz. M égis m aradjunk szürkén a valóság mellett. A realitásba bele- csöm örlött lelkeket föl kellett emelni valakinek, aki ú jra érzi a köl­

tészet legnagyobb titkát: a végtelent. M ár köztünk is él, aki m ajd el­

hozza az ú j varázst, csak még nem készült el önmagával. Nem ihlette meg még az élet részegsége. Az addig ism eretlen újságíró egyszerre csak döngetni kezdi a kapukat, s ősi m agyar m ithológiák m elegével zendíti m eg új időknek új d a la it. . .

Istenhez hanyatló árnyék.

ADY KÖRÜL MÉG MINDIG DtJL A HARC. M ost á nagy vissza­

szerzések időszaka következett el: m agukénak követelik azok is, akiké sohasem volt, sohasem lesz.'Jelszó v á lett: ezt az önm aga zártságában végtelenbeívelő életet politikai pártok ak arják program m á tördelni.

Mint eg yk or vörös lobogó, most szélsőjobboldali jelszó lett A dy neve.

M ennyire félreértették: -ifjú szívekben élek, m ennyire nem érte tté k meg, hogy a lelkekben akar élni tovább.

V ele szemben m indenkinek igaza van.

Igaza van ko ra konzervatív kritikájának. Az élet olyan szennye­

sen v ette körül, annyian takarództak rokkanó élete zászlajába, hogy a m egfontoltak tábora már ezért is idegenkedett tőle. Ö maga nem ért rá törődni velük: legföljebb visszaütött, h a bántották. A nagyságot körülburjánzó áltehetségek töm jénfüstbe burkolódzó im ádata távo l­

tarto tta tőle azokat, akik m egértéssel közeledtek voilna felé, h a egész irányát nem helyeselték is. Politikai jelszó le tt a baloldalon: a fönnálló társadalm i és politikai rend ellen izgató valaki, akinek m inden m eg­

nyilatkozása tagadás, aki csak rombolni tudott, küzdeni a fönnálló tá r­

sadalmi rend ellen. Politikai jelszó lett költészete is. M ásrészről a várva-v árt zsenit harangozták be vele olyan dicshimnuszokkal, amihez

17

r

nem volt szokva a m agyar fül. Fölülm úlhatatlan, m egközelíthetetlen...

És talán épp azokkal állíto tták szembe, ak ik et annyira szeretett. A töm jénezők hada elv adította oldala mellől a kom oly tisztelőket.

Igaza v an vele szem ben a töm jénezőknek is. H a a han g szok at­

lan, m agyar fülnek idegen ízű is, tagadhatatlan, hogy A dyban új állo­

máshoz ért irodalm unk. Az ellentét annál nagyobb és annál érthetőbb, minél kevésbbé v ettek tudom ást közönség és hivatalos irodalom szem ­ lélet a közben föl-föltűnő újítókról. Igazuk v an azoknak is, ak ik a m a­

gyar irodalom korszakos fordulójának útjelzőjét lá tjá k benne.

Ű jítása olyan korban jött, am ikor a társadalom is m egérett a szét­

bomlásra. Le k ellett számolni sok m indennel, ami addig nem v o lt k é r­

dés. Ez teszi érthetővé, hogy körülötte egyszerre k ét táb o rra szakad a m agyarság: állást kell foglalnia m indenkinek. Tisza szem benállása fajának másik nagyjával, A dvval szim bolikus jelentőségű: m ég an n ak is állást kell foglalnia, aki nem foglalkozik az irodalomm al, a k it a napi politika áradata sodor magával. A dy alak ja körül egy szerre k i­

alakul a k ét tábor: s m indegyik k ésh eg y ig ,m en ő küzdelem ben védi a m aga igazát. A dy egyik arca örömmel néz a küzdelem re: v o lt ben ne valami, ami örült annak, hogy észreveszik, örült a népszerűségnek, örült a m agam utatásnak. De súlyosan tévednek, akik e m ögött az arc mögött keresik A dy Endrét. M a sokan nagy szom orúsággal szokták em legetni H orváth Jánost, hisz ő v o lt az első, aki a ko nzerv atív k ri­

tika szemével próbálta nézni a költőt. M ilyen kár, — szokták m on­

dani — hogy néni h allgattak rá. Pedig éppen H o rv áth Ján os v o lt az, akire akkor nem leh etett hallgatni. K orántsem azért, m ert nem v olt igaza, nagy m egállapításai a m aguk szerénységében ma is helytállóak:

a történelem őt igazolta, m ikor kijelentette, hogy A dy m ég elérkezik ahhoz a pillanathoz, am ikor a fajszeretet igéit hallatja. De nem é rt­

hették meg éppen azért, m ert nem v o lt időszerű. Korai volt. A régi M agyarország itt ak art leszámolni az új M agyarországgal. S e leszá­

m olásban A dy v olt a vörös posztó. Hisz legtöbben — imádói és g yű­

lölői eg yaránt — nem is ism erték verseit. Jelszó le tt a neve. M int a nagyoké. Csak szélsőségekben leh etett megfogni, m ert társadalm i p ro ­ blém ává vált.

Azt m indenki jól érezte, hogy a m agyarságot m eg k ell váltani.

Érezte mindenki, hogy az élet o tt dübörög kapuink előtt, — s az élet nem v á ra t magára.. Sokan abban lá tták az egy etlen m enekvést, ha nagyjaink életéből elénkvillantják az egyetlen lehetőséget: a régi esz­

mékhez való visszatérést. N em tudták, hogy a történelem ben nincsen vissza-út. Nem v ették észre, hogy ők lennének m ost az új K risztusok új keresztrefeszítói. N em látták, hogy A dy a m aga m agyarságában nem hozott mást, mint önszem léletre való hívást, m int m egtisztulásért - égő és vérző szívet. Nem tudták, hogy a m agyar v áteszút m a más ösvényeken és örvényeken át kanyarog a régi cél felé. N ekik so k vo lt az új Ady. M ereven és betű szerint ragaszkodtak a múlthoz, m int a farizeusok a mózesi törvényhez, csak éppen a lélek, a lényeg sikkadt el bennük.

A m ásik ú t a szükségtelen és veszélyes forradalom ú tjá n ak arta m egközelíteni a m agyarság jövőjét. F ölrúgott mindent, ami hagyom ány

és. é rté k volt, nem törődött semmivel, — sőt a m inden forradalm at jellemző hetykeséggel még a legnagyobb értékeknek, is hajlandó volt ártani. Ez az ú t is örömmel közeledett Ady Endre felé, hisz igazolást talált benne forradalm isága, m erész újítása.

Érthető, hogy e kettősség hullám verésében nem találta meg senki az igazi A dy Endrét, a költőt.

Pedig A dy m inden ide-odahullám zása m ellett is új értelm et k ere.

sett a létnek. M ítosztermő képzelete m inden problém át ú jra 'élt és újra terem tett, amit régen m egoldásnak hittek már.

Soha senkiben úgy életre nem izzott az elérhetetlen hevülete, mint benne. A dy a végtelen szerelm ese. Csak innen érthető meg a tel­

jes Ady.

Sokan nem értik meg szerelmét. Léda asszony éppúgy szimbó­

luma — vagy h a tetszik, h alh atatlan szerelm essé előlépett szimbóluma

— elérhetetlen és kielégítetlen szerelmének, m int M argita, vagy az el nem csókolt csókok csókolói. Förtelmes éjtszakák viharaiban, b e­

szennyezett ágyak piszkos párnáin éppúgy az örökké elérhetetlen, asszonytól független szerelm et kereste, m int legszentebb és legfehé­

rebb álmaiban. M ert m agát a szerelm et kereste. Nem ahogy v ala­

m ennyiünkben él, hanem ahogy az első em berben élhetett, am ikor a szerelem talán m aga v o lt az üdvösség, önm agunk teljes beletem et- kezése a végtelenbe. N ála hiába keresünk nőalakokat. V örösm arty maga terem tette, borongó m enyasszonya mögött még föl-fölcsillan egy leányárc merengő képe, A dy lírájában m ár nincsen arc: m inden el­

mosódik valam i ködös, m esszirevágyó indulatban. Ha találunk is vala­

mit akár kézzelfogható testiségben, akár ájulásig- csókoló gyönyörök­

ben, — az nem szerelem, hanem ugródeszka, hogy a költő ra jta ke­

resztül a végtelenbe röppenthesse vágyait és álmait. A zért találkozik mindig gépkocsin suhanó asszonyokkal, ezért lép feketén Lédával a bálba, s ezért keres a csók u tán is kielégülést. M ert neki semmi sem elég. i Hisz minden asszony lelkén keresztül, m agát szereti, bús, szomorúan szép m agát. Ez m ár nem a dekandecia örök kielégületlen- sége, hanem egy költő mindig végtelenbe-vágyódása, m enekülése az élet elől.

M ennyire sorsszerű és tragikus ez!

Százada m inden életjav allását m agáévá tette: benne zúg a. Berg­

sonok és Prohászkák lendülete az élet felé, m indent át akar élni, min­

dent m agáévá akar tenni, tele v an lobogó akarásokkal, — és mégis m enekülnie kell az élet elől, m ert annyira tragikusan és nagyon akarta, am ennyire m ár az életet akarni nem is szabad, büntetlenül nem is lehet. M ert az életnek bizonyos m értékén fölül való v ág y a csak a lé­

lek kielégítetlensége m á r,. csak jajszó az el-elfutó istenarc után, csak vágy, hogy foghassunk valam i örököt. A dy eddig is eljutott.

Benne az életvágy döbbenetes erővel szomjazza az elérhetetlent, az örök m essziségeket, ak ár asszony u tán n y ú jtja ki kezét, ak ár önmaga riad rá. Ennyi életv ágy at nem lehet kielégíteni a szerelemben, — de nem leh et kielégíteni önm agunk szeretetében sem.

A vágy és az ábránd a végtelenbe lendül, elhagyja a való élet 19

talaját. M egkeresi azt, akiben m egfogódzhatik m inden em beri álom, m egtalálja az Istent.

N em azokra a v ersek re gondotok, am elyekben egy visszasíró gyerm ek panaszai zokognak az eltűnt szépségek után, nem is azokra, am elyekben álm ai asszonya ajkáról szedegéti a zsoltárokat, hanem azokra a versekre, am elyekben ősi m élységek kú tjaib a fúr a költő tekintete, hogy m egterem tse m agának az Isten képem ását.

M indenekelőtt egyet meg kell látnunk: A dy szám ára élm ény v olt az Isten, nem valam i elvont vallási fogalom, akihez semmi k öze sincs.

Életvágyának nagyságával lendült lelke a vég telen felé. Isten k a rd o ­ sán já rt előtte vagy benne: de mindig harcos volt, akivel a k öltőnek m eg k ellett küzdeni^. Nem elég m agyarázat e rre az istenhitre a tu d a t­

alatti vágy, nem elég az ágostoni bű nb ánat sem, m ely an ny ira sa játja volt, — itt valam i más lüktet a sorok mögött. A nagy v ih a ro k egy költő m indenre feleletét kereső em beri v ág y át tükrözik. K érdések ágas.

kodnak benne, — s neki a kérdésekre m eg kell találnia a feleletet.

Nem sablonokkal, hisz úgy mások is m egtalálták, akikben m ozaikba- m erev ítetten él az Isten arca, neki életerős Isten kell, aki m egfelel kérdéseire, aki elirán yítja a végtelen felé. Ez a n yu gtalanság m ár fölülem elkedik a valóságon, és m ásvilági fények káprázatába lendíti a költő lelkét. A N agy Cethal-m ithológia örök bizonytalanságban ta rtó kérdései kínozzák:

Óh, Istenünk, borzasztó Cethal, Sorsunk mi lesz, ezer világnak?

Roppant hátadon táncolunk mi, Óh, ne mozogj, síkos a hátad.

Csúszós a hátad, m éllyel tartod Lelkünket és a m indenséget S én csak két, rossz, táncoló lábat S reszkető szívet adok néked.

Sok félelm em et vedd e l értük, M elyek velőim be befújnak.

Mutasd meg, hogy nem vagy keresztyén, N em vagy zsidó: rettentő Úr vagy.

V égy engem hátad közepére, Hogy két gyönge lábam m egálljon, Hogy a szívem ne verje m ellem , Hogy néha rámszálljon az álom.

Vagy dobj le egyszer s m indörökre, Ne táncolj, lógj, ne tréfálj mindig.

N em bírom s holt csillagaid már Nyugodt fényük arcomra hintik.

(A nagy Cethalhoz.)

Ez az örök félelem, ez a bizonytalanság-érzés h ajtja-k ergeti egész éle­

tén át a költőt. M intha ott lebegne feje fölött a szörnyű végzet: „S óh,

jaj, én ott ülök a balján." S ezen nem lehet segíteni, m ert eleve e l­

rendelések zúgnak bennünk,- m ert éreznünk kell, hogy m inden erőnk kevés, ha ö nem akar bennünket szeretni. H iába látja m indörökre őt, a fényest, a nagyszerűt, közben fátum szelek zúgnak, — és egyszerre a semm ibe hull régi karácsonyok hívő, szent szava. H iába dübörög mellén Isten hívása, am ikor ú jra kétség kopogtat halálbaviharzó éle­

tén. Neki szem élyes köze v an Istenhez, akivel nem csak harcol, hanem aki úgy lép be életébe, m int a zsoltárversek éneke a Sion-hegy alatt.

Egyszerre nagyon közel érzi m agát hozzá, hogy annál nagyobb legyen az elszakadás kínos érzése: borzolt, fehér istenszakállal látja, am int tépetten, fázón, fújva szalad a hegynek.

Egy nagy harang volt a kabátja, Piros betűkkel foltozott,

Bús és kopott volt az öreg Űr, Paskolta, verte a ködöt, Rórátéra harangozott.

(A Sión hegy alatt.)

Ez a személyes Isten nem elégszik meg azzal, ha a költő húsz év el­

m últával kalapem elésével ak arja kiengesztelni, nem elég neki, hogy nem bírja m ár harcát vitézül s lassan m egtelik szerelmével, ez az Isten teljes beolvadást és m elletdöngető bűnbánatot követel. ’ Hozzá csak a zsoltárok kínos ú tjain vezet az ösvény:

M egüzenték s nem nyugszom addig, Míg hitedet m eg nem nyerem , Mert kockán van az életém, Mint az árnyék, mikor elhanyatlik.

S hányattatom , m iként a sáska, Mert csak tenéked van erőd S mert nem láttam régen előbb:

N em szabad hinni senki m ásba..

(Istenhez hanyatló árnyék.)

És mégis, am ikor leszámol életével, úgy érzi, hogy semmit sem csinált.

Hisz annyiszor m egvillant szeme előtt a végtelen, mi az, mit em berkéz adhat hczzá? Szeretne szelíden elpihenni, de nem lehet, le kell szá­

molni mindennel, am it tett, m ert ez a leszámolás is újabb önkínzás, talán újabb állomás is a szenvedések útján: az Isten útján.

Szabadulás fén y-sáva olyan vékony S a halálig sem jutottam el, A zután m eg nincsen hajlékom S hajlékot az Ürnak sem építettem És itt állok hitetlen.

/ Harcaimnak em léke sem rem egtet,

Tán helyettem járt itt valaki,

21

A ki bűnös csodákat kezdett:

N ézem és nem ism erem m eg az arcom:

Ez az én h íres harcom.

Csetepatáztam örökkön az Ürral S pár zsoltárát m egértem talán, S beszélik, hogy m egjöttem sok újjal, Beszélik, hogy m egbántottam sok régit, Beszélik, így beszélik.

N em férfi az Élet, de léha asszony S m ég hogyha az Űr is in t felé, Nincs, am it lelkére aggasson, Az Úrnak s az Urának sohse épít S nem csinál sem m it végig.

s'

Óh, Élet, A sszony, s előtte Halálnak, Te rangos, ősi nagy Félelem ,

H ol van jó küszöbe a háznak, M elyet az én Uramnak építettem , M agamnak építettem ?

Ha harcért jár ez, hajh, miért harcoltam S m iért volt a kiontott vér?

. Vagy átkozott, vagy bolond voltam : Házam nincs és idegen az én arcom:

Ez az én híres harcom.

(Nem csinálsz házat.)

Döbbenetesebb Isten-verseket nem írt senki a m agyar irodalom ­ ban. H iába próbálják dogm ák felől m egközelíteni: ő n y itv a m arad mindig azoknak, akik eg észen 'eg y én i úton k eresik az Istent. A zt az Istent, aki szeretteit m egszenvedteti, aki szem élyesen av atk ozik be sorsunkba és figyelm eztet örök függésünkre.

A dyban a szélsőséges én-kultusz m etafizikai elvágyódásaiban oL v ad bele a végtelenbe, s lesz egyéni h arso n ása az em ber és Isten egym áshoz való viszonyának. Lehet, hogy sokakat nem érd ek el az én-lírának ez a szédületes magassága, lehet, hogy sokan töm egeket szeretnének szim atolni a költők versei mögött; — de azoknak, akik a végtelen álmodói, mindig m ondanak valam it ezek a versek. A mo­

dern líra fejlődése talán kozmikus táv lato k felé tá g ítja a költészetet,

— s akkor A dy m egm arad egy egyéntim ádó kor utolsó k icsengésé­

nek, de egyúttal legszebb kivirágzásának. Egyet azonban nem szabad élfelednünk: a végtelennek ilyen szom ja m ár nem egyéni többé:

egyéni az érzés melege és k érlelhetetlen uralm a, — de nem egyéni abban a nagy folyamban, m elynek hullám zásában valam ennyien sod­

ródunk az elérhetetlen, a végtelen felé.

Ezért tévednek sokan, akik azt hiszik, hogy a k ollektív líráé a jövő. K ollektív líra nincs és nem is lesz. A közösség szenvedései is 22

mindig az egyén lelkének prizm áin m egtörve tud ják tükrözni az örök fényt, — s a líra mindig ennek az örök fénynek visszaverése lesz.

Bárm ennyire idekívánkoznék is, hogy A dy m agyarságáról szól­

jak, ez ism ertetés jellege nem engedi meg. A m agyar lélek végtelenbe, törésének pár állom ását akarom csak m egvilágítani, — a gyökér egyelőre m aradjon rejtve.

Utószó.

A SZÁZADFORDULÓ LÍRÁJÁBAN EGYRE TÖBB LESZ A VÉG­

TELENBE VÁGYÁS, egyre több lesz a sóvárgás az elérhetetlen után.

Külföldi hatások sokat m egm agyaráznak, de nem mindent. A lélek igényei lettek mások: szíves szeretettel fordul az élet a túlvilági fé­

nyek felé.

A nagy világégés borzalm ai még inkább ráébresztették az em bert arra, hogy a lélek elsikkasztása mindig tragédiát jélent. A földön­

csúszó gondolat halottak at tem ethetett milliószám a csatatéren. S most elindult a H alál árnyékából az újjászületni kívánó lélek, hogy meg­

keresse a m aga útjait.

M agyar tájakon más utakon k eresik a végtelent. Többé nem Ady útja lesz az irányjelző. A dy végtelenkeresése itt találkozik nem zedéke törekvéseivel: a m egújuló m agyar lélek keresi a tájékozódást. Egyre jobban közelednek a végtelent mindig program m jának valló katoli- kum felé. Itt nem az egyházra gondolok, hanem a katolikum lénye­

gére: az istenkereső szenvedélyre, az Istennel személyes kapcsolatban élő lélekberendezettségre. Ez a lélek talán m ár nem annyira lázadó, talán több történeti m egalapozottságot keres m agában, de szenvedé­

lyében ugyanaz a tűz világít, mint A dyékéban: m egkeresni és életté tenni m agunkban a végtelent.

Az A dy-nem zedék nem egy tag ja éppen ezen a ponton osztja világnézetét a más tájakró l elindult katolikus költészettel. A nélkül, hogy k ettejü k között bárm i kapcsolatot is keresnék — bár H arsányi Lajos indulása kétségtelenül a dekadensek színeinek jegyében csil­

lan meg először, s Babits ú tján ak fordulóin is az Á m or Sanctusig ért el —, meg kell állapítanom , hogy e törekvésben egy közös: az egyéni líraiság sodró szélsőségeivel szemben valahonnan a nagy általánossá­

gok felől, az ö rökérvényű közös em beri kín felől igyekszik m egköze­

líteni az új irányt, a végtelent. -Ez utak ban kettős veszély rejlett, az egyén oldaláról szem lélve félő, hogy elsikkad a szem élyesség v a ­ rázsa, ami olyan lenyűgözővé forrósította A dy líráját; a közösség ol­

daláról tekintve m induntalan a dogmatizmus, a programmköiltészet fattyúhajtása fenyeget.

Korai lenne a századforduló költészetéből m indent m aradandó módon kihámozni: sok indulás még befejezettségéhez sem ért, sok le­

zárt életpálya m ögött még a társak kal való m eleg összeszövődöttség teszi kúszálttá a vonásokat, — s itt határozott képet rajzolni legalábbis m erészség lenne. Bárm ennyire lá tja is az irodalmi élet ütőerén kezét tartó szemlélő, m ely irányok feneklettek meg önm aguk zártságá­

ban, m ely irányokra vár- még folytatás és jövő, nyilatkozni róluk 23

értékm egállapító gondossággal nem egyeztethető össze e ta n u l­

m ánnyal. A nnyi bizonyos, hogy a századforduló kö ltészetén ek szét- szivárványozó színei közül a h alhatatlanság fényeibe em elked ett m ár A dy alakja, akit nem csak m ag yarságtudatának új arculata m iatt, nem . csak nem zedékek, eszmék és politikai irányzatok kisajátító tö re k v é ­ seivel szemben, hanem különfényű végtelenbeívelése m iatt is' be kell állítanunk a m agyar literatú ra folyam atába. H a kortársairó l n em em lé­

kezem meg, az nem jelentőségüknek vag y érték ük nek el nem ism erésé­

ből vagy lekicsinyléséből fakad,' hanem azon m eggyőződésből, hogy korkép föstéséhez még nincs elegendő anyagunk: m ert az élő k közük nem egynek- költői alak ja nélkül hiányos lenne a századforduló iro- dálmi képe, viszont nem egy halh atatlann ak hitt hallottunk á rn y é k á ra szom orúan borul még rá a feledés.

Sokan új lírai reálizm us kezdetét érzik. Igazuk lehet. A jö vő be senki sem láthat. De talán azoknak is igazuk van, akik ú g y látják, hogy A dy és kortársai, sőt á legújabb nem zedék tö rekv ései m ellett és fölött is lehetséges egy végtelenbem erülő, az örök fén yek felé m u-' tató lírai gazdagodás. S h a a kozm ikus kitágu lást ebből a szem pontból tekintjük, akkor A dynak sok szempontból korlezáró jelen tő ség e ú j kezdet leszen. N em m int hatás, hiszen zsákutcába ju tta tja a belőle m erítőket,. hanem m int biztatás, am it a szentjánosbogárkák — ú jra e hasonlatot használom! — mindig tudtak: hogy mindig le h et haladni, új utakon keringeni, s közben új fénykígyókat rajzolni az égre az ö rök fény k ö r ü l. . .

24