Régi írókról emlékezem ebben a most kezdődő1 cikksorozatban. Távolról sem valami rendszeres fej
tegetésekbe fogok, sem életrajzo'kat, sem pályaké
peket nemi nyújtok — csupa apró, általában véve talán nem is jelentékeny adatot rakok itt egymás mellé, de mind olyan emlékeket, amikkel közvetetten kapcsolatom van, vagy amelyek legalább szoros vo
natkozásban vannak velem, viaigy családommal, külö
nösen boldogult édesapámmal, ki maga is a régi írói világ embere volt, szoros barátságban sok írótársával, ismeretségben és érintkezésben számtalannal.
Ezek az emlékek persze elsősorban nekem ked
vesek és értékesek. De mert szellemi életünk régi jele
seiről szólanak, talán némi érdeklődést fognak kelteni a közönségnél is, mit annyival inkább hiszek, mert úgy látom, a publikum mostanában különösen szíve
sen fogadja az elmúlt időknek emlegetését, hőseinek és szellemének idézését. Ez természetes is. Olyan korban élünk, amelynek sok viszonylatától és eseményétől (és sok emberétől) szeretnénk elfordulni, és mert st>
közeljövő sem nagyon biztat sok fényes reménységgel
— marad-e más hátra, mint azok társaságát keresni:
„(akik másszor voltak?! ..
Ennek az idézetnek kapcsán hadd idézzem; min
denki mást megelőzőleg a Toldi szerelme hallhatatlan költőjének szellemalakját' — egyébként is legelői
áll-I.
186
van ő a magyar Parnasszuson, élén irodalmunk ve
zérkarának.
A régi szép emlékek között, amikre büszke szok
tam lenni, s amik boldogsággal töltenek el, egyike a legszebbeknek az a tudat, hogy személyesen ismertem Arany Jánost, hallottam hangját, hozzám intézett szavát, éreztem kezének érintését. Igaz, hogy kevés a róla való közvetetten emlékem — de hát az igaz
gyöngynek legapróbbikát is nem féltve őrizziik-e? . . . Elemi iskolás gyermekül kerültem fej. állandó -lakosnak a fővárosba. Apámat akkor már két évti
zedes meleg barátság ifüzte Aranyhoz — és szerető baráti viszonyban álltak az asszonyok is: édesanyám és Aranyné, — amaz a duna-tiszaközi, emez pedig a túlatiszai régivágású magyar úrinőknek, jó gazdasszo- Tiyokmak valóságos mintaképe, családjuk igazi őran
gyalai. Természetes, hogy felköltözvén a fővárosba, családunk hamarosian megkezdte az összejárást Aranyékikal, kik az Akadémia palotájában laktak — Abany & tudós társaság főtitkára lévén.
Tízéves fiú lehettem — a hetvenes évek derekán
^— 'mikor édesanyám (aki különben is szeretett bevá
sárlásaira és látogatásaira legalább egy gyereket min
dig magával vinni a sok közül) elvitt Aranyékhoz.
Akkor láttam életemben először Aranyt. Még a hat
vanon innen volt, de emlékezetemben mégis egészen roskadt öregemberként áll előttem alakja. Azóta sok nagy és néhány igen nagy emberrel találkoztam, de annyira igénytelen megjelenésű egy se volt köztük, mint a legnagyobb költő, lakinek külseje még csak sejtetni sem engedte a lelke mélyén lobogó lángokat.
Az alföldi magyar földmivelő nép legegyszerűbb fiai
nak volt ő külső vonások szerint típusa, s igénytelen
ségét modorának végtelen egyszerűsége, fellépésének szinte példátlan szerénysége is fokozta.
Jól emlékszem: valami slafrok-féle házikabátban volt, fején bojtos házisipkával.
S mikor búcsúztunk, ő kikisért bennünket az
elő-187
szobába, rám nézett szelid szemeivel, s kezét buksi fejemre téve, azt mondta:
— Aztán kis fiam, máskor is jere ám el Piros
kához . . .
Piroskia; — az ő egyetlen unokája, ki anyja kora halála óta náluk nevelkedett — majdnem egyidős volt velem, egy esztendőben születtünk. Igen szép kis leány volt, ragyogó, nagy fekete szemekkel, később gyönyörű hajadonná fejlődött, huszonegyesztendős korában meghalt, úgy, mint az édesanyja: ,fiatalon, boldogan, szeretve és szerettetve“ — ahogyan az ö vigasztalhatatliain kedves nagybátyja, Arany László írta a Piroskáról és anyjáról való gyönyörű emlé
kezésében.
— Üdvözöld szépen Piroskát, — figyelmeztetett édesanyám az említett búcsúzáskor és én, nem tudom, gyerekes zavaromban, vagy fellelkesültségemben-e —- kezet csókoltam a tízesztendős kis leánynak.
Azután sokszor összejöttünk még, felcsepered- lünk, de Széli Piroska azt az első kézcsókot — mert
■azelőtt még nem kapott volt — mindig nagyon büsz
kén emlegette.
Arany Jánosról szólvia, egyáltalában nem térek el tárgyamtól, ha Piroskát emlegetem — hiszen ez a kis lány valósággal lelke egv része volt a költőnek. Már
„baljóslatú“ nevét is az ő „álmaiból“ vette — s mint forrón szeretett egyetlen leányának „egyetlen kedves maradványa“ : Arany minden gondjának és aggodal
mának, s minden örömének és reménységének közép
pontja volt. Leány test véreimmel együtt aztán sokszor összejöttünk Piroskával, — úgy nálunk, mint náluk
— aki a legvidámabb, sőt legpajzánabb gyermekek egyike volt. Aranyéknál vizitelve, Piroska be-bevitt minket az Akadémia nagytermébe, s míg mi bizonyos elfogódottsággal, sőt áhítattal álltunk meg a fényes oszlopok alatt: a valóságos elevenördög Piroska szinte fiús kedvvel ugrálgatta át a székeket.
Aranynéhoz gyermeki lelkem egész melegével von
zódtam. Valami rendkívüli kedvesség, báj,
szeretetre-188
méltóság ült az ő arcán, tekintetén, egész lényén. Sok
szor egyedül jött, édesanyámhoz. Nagyon ragaszkod
ván egymáshoz, egész délutánokat jóízűen elbeszél
gettek és én — félretéve ,a másnapi leckét — beültem mietléjük ia szobába, s szót se szólva, hallgattam a két kedves asszony beszélgetését. Aranyuénak egy levelét is kegyelettel őrzöm, mit ő 1873 januárius 2-án írt Pestről, akkor Halason lakó édesanyámhoz. Ez a meleghangú levél köszönetét foglal miagában a jóféle disznóaprólékért, amivel édesanyámék kedveskedtek Aranyéknak, kik ezt a pompás falusi ételt nagyra tar
tották, igen szerették. De kitűnik e levélből, hogy Csengery — iái jeles író és államférfiú, Aranynak egyik legbensőbb embere, édesapámnak is jóbarátja — már bezzeg nem tudta élvezni a disznótoros örömöket.
Édesanyám ugyanis — úgy látszik — a hurkát- kolbászt kisérő levelében tudakozódott Aranynénál, vájjon Csengeryék hogyiam fogadnának hasonló kül
deményt — s Aranyné bizalmasan közölte „édes jó Tónikájával“ (édesanyámmal), hogy bár Róza (Gsen- geryné) nagyon szereti az efféle „friss holmi“-t, de már az urta „meg nem enne egy falat sertéshúst, vagy sertéshúsból készült dolgot, semennyiért sem“.
Hanem érdekesebb és értékesebb az a két kéz
irat, mi családunk birtokában van, magától Aranytól.
Élete utolsó évtizedéből való két érdekes balladája ezv a maga kezeírásában — az 1877-ből való Éjféli párbaj és a Vörös Rébék. A kéziratok szemmelláthatóllaig nem első fogalmazványok, de az elsőben maga a költő tett azért némi változtatásokat. S érdekes, hogy az Éjféli párbaj címe alá — írónnal, s a költő kezével — ez van írva: Kisértetes história — amely magyarázó al
címet a Kisebb költemények kötetében közölt szöveg
ből kihagytak. S a kézirati szöveg alatt zárjelben ott van a vers elkészültének pontos dátuma: „1877 ju- lius 31“.
Hasonlóképpen nem érdektelen annak felemlí
tése, hogy míg a Vörös Rébék második sorához csatolt csillagalatti jegyzet a Kisebb költemények kötetében
189
csak annyi, hogy: „E két sót népmondai töredék44 — a kéziratban a jegyzet szóról-szóra* így hangzik: „A helyi népmonda csak ennyit tartott fel a tisztes bo
szorkányról, hogy t. i. ,által ment a keskeny pallón, ott varjúvá vált, s elröpült4. A többit én toldottam hozzá. Szerző“.
Élénken emlékezem még Aranyra, amint egv akadémiai ünnepélyes iközülésen a pódiumon lévő fő
titkári székben ült — meggörnyedt vállal, lehajtott fejjel, nagy tehernek érezve már akkor iá főtitkári tisztet, miről ismételve le is mondott, de melytől — az Akadémiának hozzá való ragaszkodása folytán — csak nagynehezen és sokára tudott, 1879-ben meg
szabadulni.
Mikor utoljára megjelentem előtte — már kopor
sóban feküdt, az Akadémia palotájának oszlopos előcsarnokában felállított ravatalon. Én akkor — 1882 őszén — a budai főgimnázium nyolcadik osz
tályos tanulója voltam, s néhány társaimmal együtt vittem a nagy halottnak a V örösmarty-önképzők öt
babérkoszorúját.
Ott voltam ai temetésen is. És a magam család
tagjainak földi búcsúztatásait kivéve, soha még teme
tésen úgy meghallva nem voltam, mint akkor, a Gyulai Pál gyászbeszéde alatt. Gyulai — Aranynak talán mindenek közt legkedvesebb barátja — a Kis
fal udy-Társaság nevében mondott egészen rövid búcsúztatót. S mikor az utolsó szavakat — nem is annyira mondotta, mint inkább tördelte: . . . „A fáj
dalom elfojtja a szót, s csak könnyeink omlanak ..
— és elcsukló hangja valósággal zokogásba fűlt: mi, a hallgatók ezrei, szintén elkezdtünk zokogni, de oly igazán és olyan szívből, hogy alig győztük szárogatni
könnyeink hulló záporát. ..
Aztán sok év múlva, mikor jó sorsom közelebbi összeköttetésbe, a Szerzői Jogi Sziaikértő Bizottság körében igen gyakori érintkezésbe juttatott Arany Lászlóval, — mely Bizottságnak ő elnöke volt, én meg jegyzőjeként működtem — a nagy költő fia rendkívül
190
értékes ajándékkal lepett meg engem: nekem adta emlékül „Az 1831. esztendő“ címmel Szcmeriai Szász Károly „törvény és hazai történetek r. tanítója“ általi írt s 1832-ben Kolozsvárit megjelent könyvnek azt a példányát, mi 1837-ben Eresei/ János tulajdonai volt, azután Aranyé lett, aki plajbásszal széljegyzeteket írt a könyvbe.
Ez a kis könyv — melynek írója boldog emléke
zetű nagyapám — az én könyvtáram egyik legérté
kesebb, s legnagyobb kegyelettel őrzött darabja.
Gyulai Pál,
Arany János után szólhatnék-e elsősorban más
ról, mint az ő leghívebb barátjáról, a magyar értekező próza nagymesteréről, a legnagyobb magyar kritikus*
ról — kihez engem évtizedek gazdag és értékes emlé
keinek elszakíthatatlan szálai fűztek, fűznek szellem
alakjához ma is, talán erősebben, mint valaha, mert érzem, hogy most még nagyobb szükség lenne, mint bármikor >a Gyulai kritikai tekintélyére és bölcseséJ gére, bátorságára és erejére, mikor irodalmi téren a 'léha megalkuvásnak, a pajtáskodásnak, az üres nagy
hangnak annyi szomorú és annyi veszedelmes jelen
ségeit látjuk . . .
Gyulai, édesapámnak is egyik legrégibb barátja volt — emlékeik erdélyi tanuló korukba nyúltak vissza. De amint Gyulai kritikusi természete egy hosszú életre terjedő barátságukat soha egy percre sem zavarta — éppúgy ez az igen meleg baráti viszony távolról sem feszélyezte benne a kritikust, édesapámmal szemben. Igazi, komoly barátok voltak ők, nem léha pajtások, — s mint ahogy émelygős frá
zisok és a ma annyira divatos szertelen jelzők nélkül meg tudta dicsérni Gyulai édesapám költői munkás
ságában — kora ifjúságuktól késő vénségükig — mindazt, amit jónak és szépnek tartott, éppúgy nem hallgatta el sem négyszem között, sem a nyilvánosság:
előtt észrevételeit és megrovásait.
I I.
192
Édesapám fiatal diák korától kezdve éveken át naplót vezetett. Ennek megfakult lapjain egy helyen
— 1849 május 3-án, Debrecenben — megemlékezik arról, hogy az ott átutazó Gyulai nála töltött egy estét, s ő (t. i. apám) felolvasta neki akkoriban készült, is Zrimji-TŐ\ szóló költői beszélyét. A beszélyben az ifjú kritikus talált ugyan dicsérni valót is, ám oda konklu- dált, hogy a történeti adatokon kívül a költő a cselek - vényt a maga leikéből mivel sem gazdagítván: „az egész nem egyéb, mint ezen egyes históriai adatok s jelenetek feletti ábrándozás“.
Ám ez őszinte bírálat nem haragította meg a naplóiró fiatal költőt, sőt inkább azt jegyezte föl kriti
kus barátjáról: „Csodálatos', hogy mily élesen, helye
sen, igazán tud ítélni szépirodalmi dolgokban. Más emberben nem tapasztaltam soha ily helyes ítéletet...“
Később is, az ötvenes években, mikor már édes
apám ismert nevű költő, Gyulai elismert kritikus volt, s egymás közti levelezésükben persze minduntalan irodalmi tárgyakról váltottak szót — Gyulai isok erős, de mindig nagyszerűen megindokolt kritikai megjegy
zést hangoztatott. S hogy mily jó és bölcs tanácsok
kal is szolgált, arra legyen elég csak egy példát hoz
nom fel, pár sornyi idézetet egy 1855 augusztus 11-én Pesten kelt leveléből, mit Gyulai akkor Kézdivásár- helyen léikészkedő édesapámhoz írt. Abban az idő
ben már nagyon foglalkozott az irodalmi közvélemény Shakespeare teljes lefordításának gondolatával, s édesapám is készült fordítói munkára. E tárgyban, sok egyéb jó tanács között még ezt is írta Gyulai, említett levelében:
„Előlegesen arra figyelmeztettek, hogy tégy egy kis magyar nyelvi tanulmányt is, azaz olvasd a régi magyar írókat, például Pázmányt, Zrinyit, Mikest stb., kiknél sok oly erőteljes és ódon szinezetü szót és kifejezést találhatsz, minőknek sehol sem vehetni úgy hasznát, mint Shakespeare fordításánál“.
Milyen különbség van ezen álláspont és amaz között, amelyre a mostanában készülődő új Shakes- peare-fordítók helyezkednek, akik még az Arany,
193
Petőfi és Vörösmarty klasszikussá iiemesedett fordí
tásaihoz is hozzá akarnak — a felröppentett híradás szerint — nyúlni, amit pedig bizony-bizony csak szentségtörő kézzel tehetnének.
A kedves jó Gyulai bácsi! Nekem, aki kisdiák koromtól kezdve oly sokszor voltam társaságában, s tudtam és éreztem, hogy szívének meleg szeretetét édesapámról reám is átvitte — irodalmi szárnypró
bálgatásaim során mennyi figyelmeztetésben, sőt kí
méletlen fejmosásban volt tőle részem! De soha, egy pillanatra sem éreztem kritikáját igazságtalannak — most pedig áldom érte őt még haló porában is. Egye
temre, vagy később, hivatalba menet előtt, a kora reg
geli órákban hányszor beállítottam hozzá, a Sándor- utcai régi Szendrey-ház udvari kis szobájába, ahol őt mindig pipafüstbe burkolózva és rendesen újságolva
sás közben találtam. Pedig az újságokra sokat hara
gudott, ám azért persze nem tudott meglenni nélkü- lök ő sem. De most isem időszerűtlen egyik politikai xéniá-jából idézni azt a tanácsot, amit a hírlapoknak adott volt:
„Írjatok lélek hevéből, Csak igazat, semmi m ást. .
Ebben a két sorban összesürítve bennfoglaltatik az újságírás egész ethikája, s benne van a Deák Ferenc háromszavas hires sajtótörvénye: „Nem sza
bad hazudni!e£
. . . Mikor már Gyulai arra méltatott engem, a kezdő írót, hogy befogadott a Budapesti Szemle m un
katársai közé — néhány versecském közlése után e8y-'e&y könyvbírálatot bízva rám, mindig hangsú
lyozta:
— Aztán semmi ömlengés, és nem is csupa di
cséret kell ám. Ha van a könyvnek hibája vagy hiá
nya: rá kell mutatni. Mindegy, hogy ki írta.
Ez a három kurta mondat meg, mintha a kritika kiskátéjának vázlatát nyújtotta volna.
Gyulai annyira kizárólagosan irodalmi ember volt,
S zá sz K á ro ly : E m lék ek . 13