Válságkezelés és GMU-csatlakozás Észtországban

Miután teljesítette a csatlakozás szigorú feltételeit, Észtország 2011. január elsején a Gazdasági és Monetáris Unió (GMU) tagja lett. Ez azért igen figyelemre méltó teljesít-mény, mert a 2007 nyarán az USA-ban kezdıdött, majd globálissá vált pénzügyi és gaz-dasági válság kevés országot érintett olyan súlyosan, mint Észtországot (a másik két balti köztársasággal együtt). Utólag visszatekintve nem a válságot megelızı rendkívül dinamikus növekedés és felzárkózás minısíthetı gazdasági csodának, hanem inkább a válságkezelés és a válságból való kilábalás, amit az euróbevezetés szolgálatába állítot-tak. A valutaövezet jövıjével kapcsolatos bizonytalanságok ellenére a világgazdaságra nyitott Észtország számára a GMU-tagság egyrészt pótlólagos biztonságot ad esetleges külsı sokkokkal szemben, másrészt hozzájárul a gazdasági növekedés gyorsításához.

A válságot megelızı idıszakban az észt gazdaság (a letthez és a litvánhoz hasonlóan) rendkívül dinamikusan fejlıdött, 2002 és 2007 között a GDP éves átlagban több mint 8 százalékkal bıvült. A gyors növekedés leglényegesebb makrogazdasági keretét (a teljes-ség igénye nélkül) a hazai valuta euróhoz rögzített árfolyama (az ún. valutatanácsnak nevezett rögzített árfolyamrendszer) és a konzervatív fiskális politika képezte. A gyors

211 Brussels European Council 2009. március 19–20. Presidency Conclusions 19. o.

http://www.consilium.europa.eu/uedocs/cms_data/docs/pressdata/en/ec/106809.pdf

növekedés éveiben az államháztartás egyenlege többletet mutatott, a GDP-hez viszonyí-tott államadósság a legalacsonyabbak egyike volt az EU-ban.

A gazdasági növekedés fontos hajtóereje volt a jórészt hitelbıl, azon belül is devizahi-telbıl finanszírozott magánfogyasztás, ami a háztartások eladósodásához, hitel- és (külfölditıke-beáramlás által is táplált) ingatlanpiaci buborékok kialakulásához és ma-gas inflációhoz vezetett. Emellett az üzleti szféra is nagymértékben eladósodott devizá-ban. Mindennek összhatása a folyó fizetési mérleg óriási, a válság elıtt a GDP 10 száza-lékát meghaladó, egyes években 15-17 százalékos hiányában csapódott le, ami a hosszú távú fenntarthatóság határát súrolta. Sok, a gyors észt növekedést korábban gazdasági csodaként aposztrofáló szakértı e negatív mellékhatásoknak nem tulajdonított kellı fontosságot.

A rögzített árfolyamrendszer az önálló monetáris politika feladásával egyenértékő, en-nek nyomán a változó külsı és belsı feltételekhez való alkalmazkodás terhei elméletileg kizárólag a fiskális politikára és a reálszférára hárulnak. A gyakorlatban a kormány le-mondott a fiskális lazításról mint válságkezelési eszközrıl, mert nem kívánta hosszabb távú céljait veszélyeztetni. A GDP-hez viszonyított államháztartási hiány a válság idején sem lépte át a GMU-csatlakozás feltételeként szabott 3 százalékos küszöbértéket. A monetáris hatóság pedig a legnehezebb idıszakban is ellenállt az észt valutára nehezedı nyomásnak, és nem értékelte le azt.

Ilyen körülmények között a külsı és a belsı egyensúly helyreállításában, a nemzetközi versenyképesség javításában kiemelkedı szerepet játszott, illetve játszik az ún. belsı leértékelés, amely az árfolyam formális fenntartása mellett teszi elérhetıvé a hazai valu-ta gyengítésébıl fakadó egyensúly- és versenyképesség-javító hatásokat. Ez a nominális költségek – bérek, árak, bérleti díjak stb. – csökkentését jelenti. Ennek megfelelıen felé-re estek az ingatlanárak, zuhantak a béfelé-rek, a munkanélküliségi ráta 2010-ben 17,5 száza-lékra emelkedett, a háztartások megtakarítási rátája (a megtakarítások rendelkezésre álló jövedelmekhez viszonyított aránya) megugrott. Az életszínvonal tragikus mértékben romlott, a társadalmi feszültségek élezıdtek. A bérek csökkentése azzal kapcsolatos, hogy mivel a rögzített árfolyamrendszerben nem jöhet szóba a nemzeti valuta leértéke-lése, ezért a vállalatok csak a bértömeg lefaragása és elbocsátások révén képesek ver-senyképességükön javítani. A válság a legsúlyosabban az építıipart érintette, de a költ-ségcsökkentés jegyében a közigazgatásból is sok embert bocsátottak el.

A közép-európai országokban alkalmazott lebegı árfolyamrendszer ugyanakkor a hazai valuta leértékelıdésén keresztül sajátos puffer vagy ütközı szerepet töltött be, bizonyos határok között csillapította a reálgazdaságra nehezedı nyomást. A magánnyugdíjpénztárak vagyonának válságkezelésbe való bevonásával kapcsolatos – egyébként kiszámítható és hiteles – észt politika elemzése külön tanulmányt érdemelne.

Észtország GDP-je 2009 végéig hét egymást követı negyedévben csökkent, 2008–2009-ben a GDP összesen 19 százalékkal zsugorodott, miköz2008–2009-ben a belföldi felhasználás visz-szaesése nyomán a folyó fizetési mérleg korábbi deficitjét már 2009-ben jelentıs többlet váltotta fel. Ugyanakkor részben az alkalmazott gazdaságpolitikai terápia, részben a kisebb mértékő külsı eladósodottság miatt Észtországnak – Lettországtól eltérıen – nem

kellett a Nemzetközi Valutaalaphoz és az Európai Unióhoz fordulni hitelért, még 2009 elejének kritikus idıszakában sem, amikor az országkockázati felárak csúcsot döntöttek.

A gazdasági függetlenségért folytatott harcot nem a nemzetközi szervezetek ellen, ha-nem az országon belül vívták meg. Az alkalmazkodás árnyoldala a fekete- vagy szürke-gazdaság térnyerése, a vállalatok a járulékok megtakarítása végett az állami adórendszer csatornáit kikerülve fizetnek alkalmazottaiknak.

Az ország teljesítette az euró bevezetésének feltételeit, így 2011. január elsején a Gazda-sági és Monetáris Unió tagja lett. Közvetlenül a GMU-csatlakozás után megélénkült a külföldi tıke beáramlása Észtországba, miután a közös pénz bevezetésével a külföldi gazdasági szereplık megfelelı garanciákat kaptak arra, hogy pénzügyi eszközeik nem fognak leértékelıdni. 2011 elsı felében a GDP 8,4 százalékkal bıvült az elızı év azo-nos idıszakáéhoz képest. 2011 szeptemberében az ország GDP-je elérte a 2006. évi szintet, a szakértık által vártnál sokkal gyorsabban. A fellendülés az exporton keresztül nem csekély mértékben támaszkodott Németország és a skandináv országok gazdaságá-nak megélénkülésére.

A válságkezelés és a válságból való kilábalás, majd a GMU-ba való belépés sokkal in-kább tekinthetı észt gazdasági csodának, mint a 2000-es évek – mint utólag kiderült, fenntarthatatlannak bizonyult – dinamikus gazdasági növekedése.

A válságkezelés és az euróbevezetés politikájának az egyik leglényegesebb feltétele a hitelesség volt. A kormány és a jegybank a legnehezebb idıszakokban is ragaszkodott a rögzített árfolyamrendszer fenntartásához. A rögzített árfolyam megtartása politikai döntés. A kormány mérlegeli, mi jár nagyobb veszteséggel: ha feladja az árfolyamot, vagy ha tovább védi.

Az észt deviza leértékelésének katasztrofális hatásai lettek volna, mert a magánszféra euróban meghatározott adóssága hihetetlen mértékben megnıtt volna, a pénzügyi rend-szer stabilitását fenyegetve. Konkrétabban: megnıtt volna a mikroszintő csıdök száma, elsısorban a devizahitellel rendelkezı háztartások körében. Ez a legnagyobb mértékben a társadalom legtermelékenyebb rétegét, a középosztályt tette volna tönkre. Ebben a vonatkozásban a GMU-ba való belépés a devizahitelek megvédését célozta. A rögzített árfolyamrendszer megszőnésével az árfolyam változékonysága megfelel egyfajta adó-nak, ami az exportot sújtja. A rögzített árfolyam feladásával a hatékony állami intézmé-nyek kiépítésére irányuló ösztönzık is gyengültek volna.

A rögzített árfolyamrendszer fenntartásában Észtországnak partnere volt az ugyanolyan, illetve hasonló árfolyamrendszert alkalmazó másik két balti köztársaság, Lettország és Litvánia is. Ha ugyanis a három balti állam közül az egyik feladja árfolyamrendszerét, az a tovagyőrőzı hatásokon keresztül valószínőleg súlyos következményekkel járt volna a másik két országban is. Mőködött a regionális szolidaritás, ami a legnagyobb jóindu-lattal sem állítható a visegrádi országokról.

A rögzített árfolyamrendszerbıl és a konzervatív fiskális politikából az állam alacsony fokú közvetlen gazdasági szerepvállalása is következik. Az európai uniós forrásokhoz szükséges önrész biztosításán túlmenıen az államháztartási kiadásokban alacsony az üzleti szférának különféle címeken juttatott állami támogatások aránya. Az Észtország

által alkalmazott rögzített árfolyamrendszerbıl a belgazdasági szférában meglehetısen erıs verseny adódik. A hitelességen alapuló rögzített árfolyamrendszer és a közvetlen állami szerepvállalás nemzetközi összehasonlításban csekély súlya a külföldi mőködıtıke beáramlásának is kedvez. A válság idején állami bankmentı akciókra sem volt szükség, igaz, ebben döntı szerepe van annak, hogy az észt kereskedelmi bankrend-szer külföldi, zömében skandináv tulajdonban van.

Nem csak a gazdasági elemzıket, de bizonyos fokig a kormányt is meglepte, hogy a háztartásokat ért megszorításokat nem kísérték nagy számban sztrájkok és tiltakozó mozgalmak. Ezt egyesek azzal magyarázzák, hogy a máshol megmozdulásokat kiváltó észt megszorítások, amelyek mögött középtávú célként az euró bevezetése mint pozitív jövıkép állt, elviselhetınek tőntek a szovjet korszak tapasztalataihoz, azon belül a Szov-jetunió felbomlását megelızı idıszak magas inflációjához képest. Ilyen elızmények után senkinek nem jut eszébe az utcára vonulni vörös zászlók alatt. Thomas Ilves észt elnök az Economist hetilapnak²¹² a paraszti mentalitást említette. A hófedte tájra mutat-va azt mondta, hogy az északi emberek szükségbıl takarékosak, nyáron elegendı élel-miszert kell felhalmozniuk, hogy túléljék a telet. Végül nem hagyható figyelmen kívül az sem, hogy a lakosság történelmi tudatában még élénken élnek a sztálini korszak meg-próbáltatásai (tömeges deportálások stb.), amihez képest a belsı leértékelés által okozott kétségtelenül súlyos megpróbáltatások eltörpültek.

Észtország mind politikai, mind gazdasági szempontból érdekelt volt a GMU-csatlakozásban, önként mondott le a saját pénzrıl mint nemzeti szuverenitásának egyik szimbólumáról. Miként arra az idézett Economist-cikk rámutat, a saját pénzrıl való le-mondásban valószínőleg szerepe volt annak is, hogy az ország újkori történetében több pénz volt törvényes fizetıeszköz: a cári és a szovjet rubel, a birodalmi és a német márka, továbbá az észt korona 1919 és 1940 között, illetve a szuverenitás elnyerését követıen 1992 után. Ráadásul az euró megjelenése elıtt az észt korona árfolyamát a német már-kához kötötték, azaz az észt korona nem volt teljesen függetlennek tekinthetı.

A kormány reményei szerint a Gazdasági és Monetáris Unió tagjaként a világ és fıleg Oroszország nem tekinthet úgy a továbbiakban Észtországra, mint szovjet utódállamra.

A NATO, az EU, a schengeni övezet és most már a GMU tagjaként Észtország szinte teljes mértékben integrálódott Európába. Az észt export és a magánszféra (háztartások és az üzleti szféra) adósságainak döntı hányada euróban áll fenn, így a közös valuta bevezetésével a hitelek árfolyamkockázata megszőnt. Ellentétben Magyarországgal, ahol az euró valamikori bevezetése után is a svájci frankban felvett hitelek árfolyam-kockázata még sokáig fennmarad, igaz, akkor már az euró/svájci frank relációban. Az észt korona árfolyamát az alkalmazott rögzített rendszerben az euróhoz kötötték, innen már csak egy lépés a GMU, amelynek Észtország egyenrangú tagja lehet. Az euró beve-zetésével megszőnik a leértékelésre játszó spekuláció, csökkennek a tranzakciós költsé-gek, várhatóan mérséklıdnek a kamatlábak, és ezáltal gyorsabban bıvülhetnek a

212 Baltic bet – Why fiscally prudent Estonia wants to join the troubled euro – 2010. december 29. http://www.economist.com/node/17800259

házások. Modellszámítások alapján az euró bevezetése hozzájárul a GDP növekedési ütemének gyorsulásához és a bérek emelkedéséhez.

A jelek szerint az euró észtországi bevezetését nem befolyásolták a görög szuverén adósságválság nyomán a Gazdasági és Monetáris Unió jövıjével kapcsolatban felerı sö-dött aggodalmak. Egyrészt az észt gazdaságpolitikában tetten érhetı Luther Márton el-ve: segíts magadon, és az Isten is megsegít, azaz nem kizárólag külsı feltételektıl teszi függıvé az ország boldogulását, hanem azért tesz is (megszorítások, szerkezeti refor-mok). Másrészt Észtországban arra számítanak, hogy – feltéve, de meg nem engedve – ha a GMU felbomlik, akkor az ország egy erıs utódvaluta-övezet (északi vagy skandi-náv euró?) része lehet.

Természetesen az Európai Unió is érdekelt volt Észtország GMU-csatlakozásában. Az EU számára az észt GMU-tagság a közös valutában való bizalmat demonstrálja, ami különösen fontos a szuverén adósságválság fényében. A GMU az 1,3 millió lakosú or-szág felvételével nem vállal jelentıs kockázatot. Ezen túlmenıen Észtország anti-Görögországnak is tekinthetı. Az észt GDP csökkenésének nagyságrendjével megegye-zı összeget kellene Görögországnak megtakarítania ahhoz, hogy stabilizálja közpénz-ügyeit.

Az Economist két tanulságot vont le a gazdasági zavarokkal küzdı GMU-tagországok számára Észtország csatlakozásából. Az egyik az, hogy egy kicsi, szegény, kedvezıtlen demográfiai mutatójú szovjet utódállam is képes túlélni, sıt boldogulni egy de facto valutaunióban a hatalmas Németországgal. Másrészt bátor takarékossági intézkedések-kel még mély recesszió után is helyreállíthatók a közpénzügyek.

Észtország (és a másik két balti köztársaság) válságból való kilábalása nem a valutaleér-tékelésen, az infláción és az adósságszolgálat megtagadásán alapuló argentin modellt, illetve az adóemelésen, ezen keresztül az államháztartás méretének kiterjesztésére tá-maszkodó koncepciót követte. A válságból való kilábalás terheit a munkavállalók viselték. Ezek a terhek jóval nagyobbak voltak az európai uniós átlagnál. A megszorító intézkedéseket nem az IMF vagy az Európai Bizottság erıltette rá Észtországra, nem voltak semmilyen kondicionalitás részei, hanem azok valamiféle társadalmi konszen-zuson nyugodtak, azon a felismerésen, hogy az európai identitású ország túlélése hite-les gazdaságpolitikán és önként vállalt megszorításokon alapul. A GMU-csatlakozást megelızı rögzített árfolyamrendszer ugyanolyan mozgástérnek felelt meg, mint a GMU-tagság, leszámítva a jelentıs külsı pénzügyi forrásokhoz való hozzáférést. Ugya-nakkor a belsı leértékelésen alapuló modell nem alkalmazható a nagy adósságállomány-nyal rendelkezı, rugalmatlan munkaerı-piacú országokban.