A 20. század utolsó éveiben az egész kelet-közép-európai térségben negatív irányt vettek a népesedési folyamatok, amelyekben az alacsony természetes szaporulat mellett a migrációs hullámok is fontos szerepet játszottak. Minden ország igyekszik megfelelő válasz találni a népességfogyásra. „(...) a mennyiségi népességcsökkenést némileg a minőségi, tanult és szakképesített emberi erőforrás pótolhatja.”25
Magyarországon a népesség száma 1981 óta folyamatosan csökken és ezt pusztán mérsékelni tudja a bevándorlók száma: „A bevándorlás Magyarország számára – mint a befogadó ország számára általában – természetesen nyereséggel jár: kedvezőtlen demográfiai folyamatait (a népesség fogyását és öregedését) valamelyest tompítja a magyarországi népességnél fiatalabb korstruktúrával rendelkező bevándorlók befogadását, ráadásul a képzési költségek megspórolásával jut aktív munkaerőhöz. Mindezek mellett a magyar anyanyelvű és nemzetiségű bevándorlók integrálása nem okoz nehézséget, nem jelent költséget. Ezzel együtt nemzetpolitikai szempontokat figyelembe véve a környező országokban élő magyarok Magyarországra vándorlása mégsem jár egyértelműen pozitív következményekkel. Mindazok a demográfiai és munkaerő-piaci előnyök, amit e folyamat jelent Magyarországnak, hátrányként jelentkeznek a kibocsátó országok magyarsága számára, sőt – az elmozdulók számát a kibocsátó magyar közösségek és a fogadó népesség számához arányítva – többszörösen hátrányként.”26
Amellett, hogy az 1989. évi rendszerváltozás megnyitotta Magyarország kapuit és a határok a valóságban is átjárhatókká váltak, megváltozott az oktatás, így a felsőoktatás kontextusa, jellege is. Olyan tendenciák lettek fontosak, melyek Nyugat-Európában akkorra már szokványossá, mindennapossá váltak. A felsőoktatás expanziója mellett, a Life Long Learning – az élethosszig tartó tanulás – kezdett Magyarországon is teret hódítani.
Kutatásomban részint a meglévő tanulmányok, illetve a rendelkezésemre álló és a témához kapcsolódó szakirodalom minél alaposabb feldolgozására törekedtem; másrészt pedig két, tíz-tíz mélyinterjúból álló sorozatot dolgoztam fel és vetettem össze. Az egyiket 2001-ben, Cigler Edina szociológus készítette a „Magyarországon végzett határon túli magyar fiatalok életútja” – címmel. A másikat 2008 tavaszán készítettem olyan vajdasági fiatalokkal, akik jelenleg valamely magyarországi felsőoktatási intézményben alap- vagy PhD-képzésben vesznek részt.
25 ld: Gábrity, 2004: 57.
26 Gödri–Tóth, 2005: 128.
A mélyinterjú-vázlat összeállításánál több, a határon túli magyar fiatalok továbbtanulására, azon belül is a motivációikra vonatkozó tanulmányt dolgoztam fel, és azok alapján állítottam össze saját vázlatomat.27 Elsősorban arra a kérdésre kerestem a választ, melyek azok a külső körülmények, illetve milyen azoknak a külső eseményeknek a belső megítélése, személyes megélése, amelyek a magyarországi továbbtanuláshoz vezetnek.
A 2001-ben készült mélyinterjú sorozat alanyai kapcsán kitűnik, hogy nagy részük a legzűrzavarosabb időszakban döntött a magyarországi továbbtanulás mellett, ami akkor mindenképpen kiutat jelentett a szülőföld kritikusnak és bizonytalannak mondható háborús helyzetéből. Az esetek többségében a szülők kifejezetten támogatták a magyarországi továbbtanulás gondolatát, sőt szorgalmazták is megvalósítását.
„Egyik nap átvittek a szüleim és elkezdtünk járni főiskoláról főiskolára, egyetemről egyetemre. Az a pontszám, amivel nem vettek engem fel a JATE-ra, ők azzal a pontszámmal fel tudnak venni a Tanárképző Főiskolára. Az biztos, hogy ha fölvesznek, akkor nem kell fizetnem tandíjat. Esetleg még ösztöndíjban is részesítenek.” (37 éves, matematika–informatika szakos férfi, 2001-es interjú)
Gyakran feltűnik a beszámolókban, hogy az otthoni továbbtanulást nem is engedhette volna meg magának anyagilag a család – hiszen a kilencvenes évek elején Jugoszláviában hihetetlen mértékű infláció volt, a dinár értéke szinte óráról órára csökkent.
Ebben a helyzetben az ösztöndíj és a kollégiumi elhelyezés óriási húzóerő volt a fiatalok számára, ami olykor még a személyes érdeklődésen is felülkerekedett. A legfontosabb az volt, hogy „biztonságban legyünk”, olvashatjuk az egyik interjúban:
„A ’93–as nagyon nehéz év volt, hiperinfláció, anyagi helyzetem azt nem tette volna lehetővé, hogy én Újvidéken tanuljak.” (35 éves, tejgazdaság és takarmányozás szak, valamint élelmiszer-minőségellenőr, nő, 2001-es interjú); „Én a gimnáziumba ’90–94–ig jártam, az pont a háború kezdete.
Már akkor érlelődött az egész osztályban, hogy a folytatás Magyarországon fog történni. Ha nem lett volna ösztöndíj, akkor az is lehet, hogy nem választom a logopédiát. Végül is az volt az elsődleges cél, hogy Magyarország, és ha már ott vagyok, akkor logopédia, mert azt csak magyarul lehet.” (33 éves, logopédus és értelmi fogyatékosok pedagógusa, nő, 2001-es interjú); „Ez egy nagyon hirtelen döntés volt számunkra, nem is próbáltunk tájékozódni.
A szüleim és a bátyám, azt tartották szem előtt, hogy biztonságban legyek.”
(37 éves, matematika–informatika szakos férfi, 2001-es interjú)
A férfiak esetében a külföld a hadkötelezettség alóli kibúvást is jelentette: egy fiú ugyan még 1990-1991-ben, a középiskolai érettségi után bevonult, viszont sokatmondó az
27 A 2. mellékletet lásd a Digitális változatban: http://kataszter.martonaron.hu/index.php?page=tudas
a tény, hogy leszerelése után mindjárt át is jött Magyarországra, és amikor már „röpködtek a behívók” nem ment vissza a szülőföldre.
A 2008-as mélyinterjúk fiataljai már a háborús időben nőttek fel. A kifejezetten migrációra buzdító családi háttér esetükben már nem jellemző: továbbra is támogatják a szülők a gyermekeiket (mivel anyagi szempontból valamelyest tehermentesíti őket a magyarországi ösztöndíj és kollégiumi elszállásolás lehetősége), mégis inkább az tapasztalható, hogy a fiatalok kezébe helyezik a döntést. Beszámolóikban már megjelenik az a vonal, miszerint nem csak a középiskola utolsó évében, hanem annak első évétől kezdve tudatosan készültek a magyarországi továbbtanulásra.28 Indoklásaik szerint kamaszként is látták az otthoni helyzet reménytelenségét, az önmegvalósítás lehetőségének hiányát, az intézmények elavult felszerelését, az oktatás alacsony színvonalát. Ezzel szemben a magyarországi felsőoktatást színvonalasnak, fejlettebb infrastruktúrával rendelkezőnek ítélték meg.
Ugyanez derül ki Gödri Irén és Tóth Pál Péter tanulmányából, illetve a Márton Áron Szakkollégiumban végzett kutatásból is.29 A magyarországi továbbtanulást elsősorban az itteni jobb minőségű, magasabb színvonalú, szélesebb skálájú oktatás; az anyanyelvű oktatás; a jobb, anyagi szempontból előnyösebb munkalehetőségek motiválták.
Akik 1999 után kezdték egyetemi tanulmányaikat, már más jellegű tapasztalatokkal bírnak az anyaországról, mint a korábbi interjúalanyok. Előfordul, hogy volt korábban kitelepedett rokon (például idősebb testvér) – így nekik már könnyebb volt meghozniuk a migrációs döntést, hiszen volt kihez jönniük.
„(...) a bátyám szintén a bombázások alatt iratkozott át a Magyar Tanszékről Szegedre” (25 éves, fizika PhD-hallgató, férfi, 2008-as interjú);
„(...) bátyám ugye Magyarországon járt középiskolába, én nagyon utána akartam jönni.” (25 éves, neurobiológus PhD-hallgató, nő, 2008-as interjú); „(...) két testvérem van, az egyik öcsém Szegeden tanul.” (25 éves, geográfushallgató férfi, 2008-as interjú)
A 2001-ben készített mélyinterjúkban egyik alany sem számolt be arról, hogy erős rokoni szál kötné Magyarországhoz.30 Nem ignorálható az a tény, hogy ingatag politikai helyzet uralkodott Szerbiában – és még ma sem állítható az ellenkezője. Az is fontos, hogy a magyarországi felsőoktatás színvonala elismerten magasabb, több lehetőséget biztosít, mint az otthoni. Ugyanakkor azt is meg kell jegyezni, hogy a migrációs döntés nem csak a külső események, tények, körülmények hatására születik meg – sokkal inkább azoknak a belső megítéléséről van szó.31
28 Ezt a megállapítást Erdei Itala tanulmánya is alátámasztja. A szerző megjegyzi, hogy a többi határon túli magyarokhoz képest azok, akik Vajdaságból érkeznek átlagosan egy évvel hamarabb hozzák meg döntésüket. vö.: Erdei, 2005: 347.
29 MÁSZ, 2004: 23.
30 vö: Erdei, 2005: 346–347 és T. Mirnics, 2001: 180.
31 vö.: Gödri -Tóth, 2005: 80; Mandel, 2007: 173.