Kétség nem fér ahhoz a tényhez, hogy az orvosok mindkét országban alulfizetettek. Az orvosi pálya temérdek stresszt, megpróbáltatást, kimerültséget, fásultságot hordoz magában, a valódi kiégésről, a burn out szindrómáról nem is beszélve. A jelenség kialakulását még elősegíti az állandó műszerhiány, az orvos-nővér konfliktusok, az állandó alvásmegvonás, az időhiány, a csapatmunka elégtelensége, az egészségügyben való általános pénzhiány, munkaerőhiány és a rossz szervezés is.
Kevés az olyan orvos, aki végleg elhagyja hivatását, jelentősebb azoknak a száma, akik rokon területen helyezkednek el, például gyógyszercégeknél. Ez esetben nagymértékben le kell mondaniuk a szakmai presztízsről, viszont az anyagi megbecsültség kompenzálja azt.
„A munkám egyik legstresszkeltőbb tényezője az időhiány. A munkámban állandó szinte az az érzés, hogy nem érek a végére, nem tudok megfelelően teljesíteni. Nem tudok mások és a saját elvárásaimnak megfelelni. Hiszen teendő mindig van, és mindig lehetne jobban, alaposabban csinálni.
Mindemellett persze a magánéletre, barátokra, alvásra jutó idő mennyisége is frusztráló. Az alváshiány különösen megnehezíti a mindennapjaimat.
6 A polipragmázia többalapúságot, több lábon állást jelent. Kincses, 2006: 174.
7 Kincses, 2006: 175.
Ebben komoly szerepet játszik a havi 4-5 ügyelet. Ez terheli az ügyelet napját és az azt követőt is. Ez pedig, ha jobban utánagondolunk, végül is minden harmadik napot érint egy hónapban.
Úgy gondolom, hogy ahhoz, hogy egy kórházi osztály jól tudjon működni, csapatmunkára van szükség. Hát ez nálunk nem így van. Fiatal orvosként a legtöbb nehézségem a nővérekkel akad. Annak ellenére, hogy elismerem munkájukat, sőt tisztában vagyok azzal, hogy szakmai tapasztalatuk jóval nagyobb, mint az enyém, állandóak a súrlódások. Nagyon feszült a helyzet.
Többek között az említett okokból mára elsődleges kérdéssé vált számomra, hogy hogyan tovább. Orvosként, vagy valami egészen másba kellene kezdeni. Ha csak a saját egyetemi csoportomat nézem, a 15 főből hárman rögtön elmentek szülni, másik hárman a PhD-képzésbe kapcsolódtak be, egy ember külföldre ment, ketten gyógyszercéghez, így a rezidens képzésbe mindössze hatan kapcsolódtak be azonnal, ez kevesebb, mit a csoport fele.”
(29 éves reumatológus orvosnő )8
Való igaz, manapság az orvosi egyetem végére igen sok újdonsült diplomás orvos felteszi magában a kérdést: hogyan tovább? Ugyan nem egy lehetőség áll rendelkezésre, mégis melyik a legmegfelelőbb? Elkezdeni a rezidensképzést és dolgozni havi alig nettó 90 ezer forintért? Kimenni külföldre és ott szerencsét próbálni? Esetleg feljebb kapaszkodni a tudományos ranglétrán és nekifutni a PhD fokozat megszerzésének? Avagy „eladni a lelkünket” egy gyógyszercégnek, s ezáltal, ha nem is végleg, de hosszú időre lemondani az alapindíttatásról, vagyis a gyógyításról?
A század második felétől kezdve felkeltette a szociológusok figyelmét az orvosi társadalomban megnyilvánuló sajátos mortalitási ráta. A negyven éven aluli orvosok körében nem tapasztaltak jelentős eltérést az átlagpopulációtól, viszont a negyven éven felülieknél a halálozási ráta jelentősen felülmúlja a lakosság mutatóit. Számos nemzetközi és hazai kutatás eredményei tanúskodnak az orvosi társadalomban fokozottan jelen lévő pszichés megbetegedésekről, alkoholizmusról, gyakran kábítószer-függőségről és öngyilkosságról. Az utóbbi különösen jellemző az orvostanhallgatók és a pszichiáterek körében.9
Egy, az 1980-as évek közepén készült tanulmány szerint „az Egyesült Államokban évente annyi orvos dobja el magától az életet, amennyi megfelel egy orvosi egyetem teljes végzős évfolyamlétszámának.”10 Igen megdöbbentő ez a tény, mivel az orvosi hivatás elsődleges célja az élet megmentése, a testi-lelki egészség megőrzése, ám képviselői mégis jelentős mértékben önpusztító tevékenységet folytatnak.
8 Győrffy–Ádám, 2004: 111-112.
9 Fekete, 1991: 5.
10 Simon W., idézi Győrffy–Ádám, 2004: 107.
Ezen tünetegyüttes, amely a szakirodalomban a kiégés (burn out) nevet viseli, a munkához kapcsolódó környezetben fellépő stressz kumulatív hatásának eredménye.
A krónikus érzelmi és interperszonális stresszfolyamatokra adott válaszreakció, amely érzelmi kimerültséggel, energiavesztéssel, elszemélytelenedéssel, a munkába vetett hit megrendülésével, cinizmussal, dehumanizálódással, alacsony önértékeléssel és depresszióval jár. „Hangsúlyozandó ugyanakkor az is, hogy a kiégés, mint a foglalkozási stressz egyik lehetséges következménye, jelentősen különbözik a klinikai értelemben vett depressziótól. A kiégettség olyan állandó kimerültség, amelyet az érintettek már nem tudnak a szokásos módon megszüntetni. A kimerültség okai pedig legtöbb esetben, a külső munkakörnyezetben keresendők.”11
„A jelenlegi munkámat nagymértékben gátolják kollégáim ellenséges-kedései. Nem túl jó a kapcsolatom velük, nem beszéljük meg a problémákat.
Érdekes ugyanakkor, hogy a betegeim problémái viszont fárasztanak. Szinte már nem is tudok rájuk hangolódni. Rám telepednek sokszor a személyes gondjaik. Foglalkoztat a pálya elhagyásának gondolata. Főként a magasabb jövedelem reményében, másrészről a kórház bizonytalan sorsa és az elbocsátások miatt. Gyógyszergyári ügynöki állásban gondolkodom. Sok évfolyamtársam hagyta el a pályát. Szinte mindig az anyagiak adták meg a döntéshez a fő lökést. Sokan azonban nem bírják az iramot, a túlterhelést, esetleg megromlott az egészségi állapotuk.”(46 éves reumatológusnő)12 A burn out szindróma kialakulásának általános okai:
– a nagyszámú beteg ellátásából fakadó megterhelés
– képtelenség a minőségi betegellátás biztosítására (költségvetési megszorítások, munkaerő-hiány)
– a halállal való mindennapos szembesülés13
– az idő rövidsége miatt fokozott nyomás a feladatok elvégzésére – rutin és egyhangú munka, a vér és egyéb testalvadékok látványa – a betegek megbecsülésének hiánya
– az eljárások és berendezések gyors ütemű technológiai fejlődése – a többműszakos éjszakai munka
– folyamatos szervezési-szervezeti változások – csekély befolyás a munkaszervezésre – alá-fölérendeltségi problémák
11 Győrffy–Ádám, 2004: 113.
12 Győrffy–Ádám, 2004: 113.
13 „Az egyetem alatt nem készítettek fel arra, hogy hogyan kell bánni a haldoklókkal. Ez számomra rendkívül sok problémát okozott. Egyre több minden zavart: ha éjszakai ügyeletben felébresztettek, a nagy távolság a munkahelyem és a lakásom között, valamint az állandó pénztelenség. Amikor még dolgoztam, már akkor is a férjem keresetéből éltünk, mivel például egy órai éjszakai ügyelet által keresett pénz nem fedezte egy guriga wc-papír árát. Azt hiszem, ekkor dőlt el, hogy befejezem az orvosi pályát.” (51 éves szemorvosnő) Győrffy–Ádám, 2004: 114.
– kényszerű és hibás bürokrácia
– rossz munkahelyi kommunikáció (személytelen, embertelen, intrikákkal terhelt munkahelyi légkör)14
A műtőben előforduló fő stresszhordozók:
– hatalmukkal visszaélő orvosok – nem működő berendezések
– rendelkezésre nem álló anyagok (hiányzó törlők és egyéb alapvető eszközök) – szívleállás
– több sürgősségi helyzet azonos időben
Mindezen szituációk és behatások a fizikai, érzelmi és szellemi kimerülés hármas hangzatát idézik elő. Fizikai következmények a gyengeség, a levertség, a krónikus fáradság, a kimerültség, az alvászavarok, a gyakori fejfájások és a testsúlyváltozás. Érzelmi téren a depresszió, a magára maradottság érzése, a reménytelenség, a krónikus szorongás, a levertség, gyámoltalanság, kiúttalanság, az érzelmi távolságtartás válnak jellemzővé.
A szellemi kimerültség negatív attitűdökben nyilvánul meg, kedvezőtlen beállítódások alakulnak ki önmagukkal, a munkával és általában az élettel szemben; általánossá válik a céltalanság érzete. Az orvosok dehumanizáló magatartást alakítanak ki azokkal szemben, akiken segíteniük kellene. Teljesítőképességük csökken, a szakmai elégedetlenség érzete állandósul.15
A kiégés nem egy statikus jelenség, hanem folyamat, amely ciklikusan ismétlődik.
Négy fázisból áll: Az első a lelkesedés fázisa, az idealizmus szakasza, amikor az ember még hatalmas energiával, nagy reményekkel, nagyfokú elkötelezettséggel, talán irreális elvárásokkal rendelkezik; itt még felléphet a betegekkel való túlazonosulás veszélye is. A második a stagnálás, a riadalom stádiuma, melyet a realitásokkal való szembesülés jellemez.
Csökken a teljesítőképesség, az érdeklődés, a nyitottság. Az egyén még mindig végzi a dolgát, de a hangsúly már saját személyes igényeinek kielégítésére esik. A kiégés csökkenti a kritikus gondolkodásra, problémamegoldásra és döntéshozatalra való alkalmasságot.
A harmadik a frusztráció, az ellenállás szakasza, a hivatás hatékonyságának, értékének megkérdőjeleződése. A beteggel való kapcsolat a legszükségesebbekre korlátozódik, cinikusság és merevség válik jellemzővé.16 A negyedik a kimerülés, visszavonulás
14 Győrffy – Ádám, 2004: 117.
15 „65 éves vagyok, és tisztiorvosként dolgozom, munkaköröm a munkaegészségügy területén van. Munkámban nem sok jó található, amiért dolgozom, az a jövedelem és a magány elkerülése. Tönkretett az elviselhetetlen bürokrácia, ami 1990 óta tendenciózusan nő. Egyre kevesebb türelmem van a papírmunkához és az üresjáratokhoz. Szakmai perspektívát ebben a munkakörben nemigen látok, pedig amikor idekerültem, még fiatal voltam. Eddigi életemmel úgy vagyok elégedett, mint az ember a fizetésével. Lehet sok, lehet kevés, de elég soha. Voltak szép pillanatok, de azt hiszem túl sok idő ment el a nyüglődésekkel. Az a kérdés, hogy melyikre emlékszünk többet…” (65 éves tisztiorvos)
16 „Jelenlegi munkámra az elmúlt évek nehézségei bizony rányomták a bélyegüket. Monotonnak, egyhangúnak érzem a mindennapjaimat. A körülmények mindenképpen rendezést, javítást igényelnének. Elsősorban a szűkös anyagi lehetőségekre
stádiuma, amelyet a kihívások kerülése, a páciensekkel való kontaktus minimalizálására való törekvés, a hideg és közönyös betegellátás, valamint a fokozott alkohol-, nikotin- és kábítószer-fogyasztás jellemez.