1848. december 14. és 15-én támadta meg Simunich altábornagy Nádas és Jablonca közt álló dandárunkat és visszaszorította azt Nagy-Szombat felé.
Mielőtt magamat rászántam volna, hogy e baleset következtében feladjam Pozsonyt, még előbb kísérletet akartam tenni, hogy az ellenséget még egyszer visszanyomjam, át a Fejérhegyeken: s e végből gróf Guyon ezredest és Pusz-telnik alezredest segédcsapattal Nagy-Szombatba küldtem.
De már december 16-án következett be az osztrák főhadsereg egyetemes előnyomulása az általunk megrakott Parendorf, Újfalu, Gáta, Körtvélyes és Köpcsény ellen.
Az osztrák nagy túlerővel szemben ellenszegülésünk a kiterjedt vonal egész hosszában, ha tönkremenni nem akarunk, csak rövid ideig tartó lehe-tett. Parancsot adtam a Parendorf és Pozsony közti egész vonal odahagyására s a rendezett visszavonulás megkezdésére az előre kiadott intézkedés szerint Magyar-Óvár és Mosony felé. Pozsonyt magát ellenben még másnapon is tar-tani akartam, a Morva folyó mentén kiállított őrseink bevonulásáig. A po-zsonyi hajóhíd a Dunán kioldatván, martalékul a folyam árjának engedtetett át. Az utolsó őrsnek bevonultával az egész pozsonyi helyőrség haladék nélkül Komáromvárra volt visszaindulandó.
Személyes jelenlétemre a Duna jobb partján volt szükség. Ezért Pozsony-ból még december 16. és 17-ike közti éjjel a csallóközi Somorján át Magyar-Óvárra indulván, 17-én korán reggel Csölesztő és Kiliti közt átkeltem a nagy Dunán és néhány kísérővel még aznap délelőtt Óvárra és Mosonyba értem.
Úgy látszott, egyetlen ágyúszó is elegendő arra, hogy a bátortalanság, kivált a gyalogságnál, minden mértéken fölül fokozódjék. Nekem legalább a legrosszabbra el kellett készülve lennem s azért az összes gyalogságot a gyalogütegekkel együtt a győri úton hátra indítottam, mielőtt még az el-lenség újabb támadást intézhetne ellenünk. A lovassággal a nevezett két város előtti táborban december 18-ika delét szándékoztam bevárni, hogy az ellenségnek netaláni gyors utánnyomulását az országúton, ha kell, meg-akadályozzam.
Miután december 18-án dél is elmúlt anélkül, hogy az ellenség mutatko-zott volna: lovasságomnak is a felét útnak indítottam, folytatni a
visszavonu-lást Győr felé. De ez még félórát sem menetelt, mikor lovasságom megmaradt másik felét egy nyugat felől közelítő osztrák lovas hadoszlop nyeregbe ültette.
Most mindenekelőtt az ellenséget határozottan vissza kellett utasítanom, hogy azután visszavonulásomat háborítatlanul folytathassam. A már elindí-tott felerész lovasságot is azonnal visszaparancsoltam, hogy a készülő ütkö-zetben tartalékul szolgáljon.
Magyar-Óvárt és Mosonyt nyugat és dél felől csatorna övedzi körül. Mi közte és a két város közt táboroztunk. Az ellenség a csatornán túl közeledett.
A csatorna valamennyi hídja el volt bontva, egyet kivéve, mely táborunktól kelet felé a győri országútra szolgált.
Könnyű lett volna ekkor a kurtább vonalon, az említett híd segítségével a Győrbe vivő országúton oly tetemes idővel elibe vágni az ellenségnek, hogy az bennünket se utol ne érhessen, se ütközet elfogadására ne kényszeríthes-sen. De én elhatároztam, hogy itt most mindenesetre megállom a harcot.
Ezért átkelvén a mondott hídon a csatorna innenső patjára, itt az ellenségnek elébe indultam.
Mosonytól délirányban találkoztunk össze: ő az ellenség bal szárnyával, mi a jobbal a csatornához támaszkodva.
Kezdetben ugyancsak komolynak mutatta ütköző szándékát. Erejének egy részét balszárnyunk bekerítésére délnek indította; hadállása homlokából pedig a mi előbbre nyomuló ágyúink tüzét, veszteg állva, élénken viszonozta.
De midőn balszárnyunk huszársága az ellenséges bekerítő csapat irányában, lépcsősen megtöredezve, rohamra megindult: akkor az ellenségnek harcvá-gya hirtelen lohadni látszott. Anélkül, hogy lovasságát az ütközetbe bevonta volna, egyik hadállását a másik után feladta és további támadásaink elől Levél helység felé vett irányban még naplemente előtt végképp eltűnt oly sebes fu-tással, hogy szélső szárnyunktól érkezett jelentés szerint még csak arra sem ért rá, hogy minden sebesültjét biztonságba helyezze.
A Honvédelmi Bizottmány még mielőtt én Mosonyba érkeztem volna, úgy intézkedett volt, hogy mindazokat a takarmány- és gabonakészleteket, mik-nek Komáromba szállítását az idő már ki nem adta, tűz által el kell pusztítani.
Még állt az ütközet, mikor már Mosonynak délkeleti alvégéban az asztagok s egy magtár égése tűnt szemembe. De a lánggal égő magtártól nem messze ha-talmas szénakazlak hosszú kettős sora még bántatlan ott állt; és ugyanekkor a csatornán belül, amint saját szemeinkkel láttuk, még egy osztrák lovascsapat észak felől Óvárba benyomulván, éppen a közeli Mosony felé közeledett.
Me-rész vállalkozás kellett hozzá, hogy valaki ezen roppant szénakészletet is az ellenség hátrányára az orra előtt elpusztítsa. Tizenkét huszár önként vállalko-zott erre; életveszéllyel átkeltek a csatornán és a közel ellenség szeme láttára a kazlakat sorban felgyújtották. Hasonló történt, még mielőtt a csatatérről elvonultunk, a Hanság felé fekvő néhány tanyán.
December 18-án reggel seregem még a legnagyobb mérvben levert han-gulatban volt; az est már vidám kedvében találta. Láttak futó ellenséget s a győztesen megtartott csatatérről a további visszavonulást Győr felé a legjobb hangulatban folytatták.
A járó őreink által az országút mentében felfedezett takarmány- és gabo-nakészleteket menetközben szintén feltüzeltük, hogy ezáltal az ellenség a legsürgősb szükségletét mindég távol vidékről fedezni kényszerülvén, azzal is folytonosan föl-föl legyen tartóztatva előrenyomulásában.
De komolyan meggondolván, hogy mily roppant nagy a lakosságot sújtó kár és ezzel szemben mily aránytalanul csekély az a haszon, mely a honvéde-lemre nézve ezen kemény rendszabályból származik: csakhamar felhagytunk a további pusztítással.
Azalatt az az örvendetes hír érkezett Győrbe, hogy a december 16-a óta hiányzó parendorfi gyalogság és tüzér csapatoknak is sikerült a pomogyi töltés számos lerombolt hídjának hevenyészett helyreállítása után a sopron-győri országútra átvergődni.
Major István
„Nem kell honvéd!”
Beállt a szigorú tél és a nagy havazás. Komáromba mentünk a térden felöl érő hóban és csikorgó hidegben, s ott a városház előtt megálltunk, és dideregve vártuk a városkapitány intézkedését, hogy hol és merre leszünk elszállásolva.
Nagy sokára előjött két városhajdú, ezek elvezettek az úgynevezett „Rozália térre”, ott a kápolnán túl lévő házsorok előtt megálltunk, hol kettesével lettünk volna elszállásolva; de ez nem ment oly könnyen, mert a nagy hóban kifáradt és a nagy hidegtől elfázott emberek be nem várták a hajdúk lassú intézkedését, ha-nem lárma és dulakodás közt rohantak az előttük lévő házakba, hol mindenik első akart lenni, hogy letehesse fegyverét, mihez keze hozzáfagyott. S így nem törődtek azzal, hogy hányan férnek meg egy kis szobába – ki be nem fért, ment tovább, a jó komáromiak szívesen fogadták az elfázott katonát.
Mikor a zavart és rendetlenséget, úgy a városhajdúk tehetetlenségét lát-tam, egy jó barátommal az előttünk lévő csinos házba mi is bementünk, azon reményben, hogy bárhová menjünk, mindenhol szívesen fogadnak. – De csalatkoztunk, mert alig nyitottam be az udvar ajtaját, midőn egy jó elhízott, vörös képű ember jött hozzánk, előtte véres kötény, kezében nagy kés, mivel folyton hadonászott, és mérgesen kiabálta ékes német nyelven, hogy „nem kell honvéd”. Én bámultam a szemtelen német hentes (mert az volt) maga-viseletét, hogy merészel velünk így bánni; de barátom sem vette tréfának a dolgot – különben akkor, midőn az ajtón kifelé kezdte tolni – kirántá kardját és fokával úgy ütött kezére, hogy a nagy kést elejté és ráadásul jól elkardla-pozta. A köztünk történt lármára a még kint lévő bajtársak, úgy az ott lévő városhajdúk is bejöttek, s látták a dühös ellentálló németet, ki folyton azt kiabálta: „Nem kell honvéd, nur hinaus, kifelé.” Ekkor a segélyünkre jött baj-társak, úgy a hajdúk, türelmüket vesztve, jól ellátták a megvadult németet.
De ezalatt nők sikoltása és sírása hallatszott ki a szobából, hová már több bajtárs betolakodott, s az ott készletben lévő húst, szalonnát, kalbászt össze-szedték és vitték a prédát magukkal – ezt védték és siratták a szobában lévő háziasszony és nőcselédek. De az éhes bajtársak szívét a nők sírása meg nem hatotta, sőt nevettek a jó fogás felett és mentek tovább. Így bosszulták meg a németet, ki sírva nézett a távozó honvédek után. Ekkor mi is elhagytuk a német házát, kinek nem kellett a honvéd.