Kossuthot már nem találom Pesten
A Honvédelmi Bizottmány elnöke rám írt Győrbe, hogy ezt a várost legalább még tíz napig föl ne adjam. E kívánságával ugyancsak rossz helyen kopogtatott.
Az, hogy meddig maradjon Győr a mi birtokunkban – az osztrák haderő túlnyo-mó voltánál fogva – egyes-egyedül Windisch-Grätz herceg belátásától függött.
Ez utóbbinak tetszett Győr megtámadását december 27-ig halasztani: és így Kos-suth óhajtása, említett levelének keltét tekintve, történetesen beteljesedett.
December 26-án este a Szigetközi éjszaki őrsöktől az a jelentés érkezett győri főhadiszállásomba, hogy Zámoly felől a nagy Duna mentén egy ellen-séges kerülőcsapat annyira előre nyomult már, hogy a legközelből a győr-gönyői utat (hátrálási vonalaink egyikét) fenyegeti. Hasonlótól tarthattam Győr déli oldalán is.
Valóban legfőbb ideje volt, hogy Győrből kivonuljak, ha ugyan hadi erőn-ket egy Buda előtt vívandó elhatározó ütközetre fenn akartam tartani.
Az elébb említett elhatározásra engem a kormánynak azon hősies kijelen-tése késztetett, hogy Buda romjai alá fog temetkezni! Sikerült volt ugyan már egyízben Győr romjaira való hasonló vágyódását a kormánynak azon szeren-csés ellenvetéssel lecsillapítanom, hogy hiszen Győr még nem Magyarország.
De az a szívósság, mellyel Kossuth már ezen eszméjéhez is ragaszkodni lát-szott, jogot adott feltennem, hogy a kormány most a Buda alatti végeldöntő harcra csakugyan komolyan el van szánva.
Főhadoszlopunknak első menetállomása Bábolna és környéke volt.
Másnap virradatkor (dec. 28-án) a visszavonulást folytatandók voltunk.
De a hadintézkedések szigorú megtartása oly seregnél, mely legnagyobbrészt még fiatal, fegyelmezetlen csapatokból áll, vajmi ritka dolog. Így 28-án is nem tartották meg a kora reggeli indulást. Az utóvéd kénytelen volt Bábolna előtt a had zöméhez tartozó néhány elkésett osztag elindulására várakozni s ezenközben maga egy ellenséges üldöző csapat által utoléretett.
Ezen a szerencsétlen napon még az egyébként vitéz huszárok sem tették meg kötelességüket. Az ellenségnek rohamát be sem várva megfordultak és általános rémületet terjesztettek az utóvédhad valamennyi osztagai közt.
Még mielőtt az osztrák lovasság Bábolnából elővágtatott volna, a gyalog zászlóaljak minden magatartást elvesztettek; kettő közülük eszeveszett
futás-sal árokpartos terepen keresett menedéket; a harmadikat az ellenséges lova-sok utolérvén és körülkerítvén, részint felkoncolták, részint fogollyá ejteték.
A huszárok megállapodás nélkül egészen a Nagy-Igmánd melletti Concó-ig vágtattak el.
A had zöme a főhadiszállással aznap Felső-Gállát érte el – az utóhad pedig Bánhidát, északnyugati lejtőjén annak a hegyláncnak, mely mint a Bakony folytatása a „Vértesi hegyek” nevezete alatt ismeretes.
„Itt fogják a haza ellenségei a sírjokat lelni!” így járta eddig széltire a be-széd. „A Mészáros út* Bánhida és Bicske között hegyszoroson visz keresztül;
szintúgy a Kis-Bérről Moórra vivő út Sárkánynál. Mindkét ponton egy-egy elszánt csapat egész hadsereget bír feltartóztatni!”
Az időközben tábornokká előléptetett Perczel Mór, ki magát a feldunai hadsereg vezényletének alárendelni egyátalján nem akarta és teljesen önálló maradt, arra vállalkozott, hogy ő a sárkányi szorost egy kis állócsapattal és az innen a Balaton taváig elnyúló területet száguldó csapatokkal megvédelmezi.
Az úgynevezett gerillaharcnak kell vala itt a legnagyobb mérvekben érvény-re jutnia, hogy annak védőszárnyai alatt a fővárosok környékén hevenyészve összehúzandó, mentül tekintélyesb tartalék haderőt szervezni lehessen.
Annál meglepőbb volt azonban rám nézve azon szemle eredménye, mely-re mindjárt a bábolnai baleset utáni napon az oly igen járhatlannak kihímely-resz- kihíresz-telt hegységben tett kémlovaglás alkalmával a Vértes valódi sajátságairól és a Honvédelmi Bizottmány tudósításaiban oly nagyra tartott védmunkálatok-ról szereztem. Találtunk olyan erdei torlaszokat, melyeknek célszerűségéről kedélyes honvédeink gyermeki naivságukban a legtalálóbb bizonyítványt ak-kor állították ki, miak-kor felgyújtották, hogy lobogó lángjoknál melegedjenek.
De azt a helyét a Vértesnek, melyet valamely kormánybiztos hegyszorosnak minősített – azt ugyan hiába kerestük!
Ehhez képest seregemnek azt a részét, melyet Győrből Gönyőn át Tatára irányítottam, most Zsámbékig vontam vissza, míg ugyanakkor gróf Guyon ezredes most a Dunán átkelvén, a postaúton Vörösvárig hátrált.
A többi magyar csapatok, melyek december 16-án a Duna bal partján vol-tak széthelyezve, részint várőrségnek Komáromban maradvol-tak, részint még Győrött csatlakoztak hozzám.
* Mészáros útnak nevezték közönségesen 1848-ban azt a Budáról Győrbe vivő utat, melyen a Bécs élelmezésére szánt ökröket felhajtották
December 29-én este Bicskére érvén, megtudtam azt, hogy e helység és Alsó-Gálla közt van egy szekérút, eléggé járható avégre, hogy rajta az ellenség még tüzérséggel is – minden felállításomat könnyen megkerülheti, melyet a most nevezett két helység közt a Mészáros úton elfoglaltam. Erről tehát bizonyosság kellett. Ezért december 30-át arra szántam, hogy a helyszínen személyesen megggyőződjem a dologról s evégre korán reggel elhagyván fő-hadiszállásomat, csak estefelé tértem oda vissza, mikor éppen Perczel had-testének részei rajszámra, bomlott állapotban odaértek azon szomorú hírrel, hogy Perczel tábornok Moór és Sárkány közt megtámadtatván, tökéletes ve-reséget szenvedett.
Azon gyülevész csoportokban, melyek Perczel hadtestéből egész Bicskéig menekültek, őneki csaknem minden zászlóalja volt nagy számban képvisel-ve, miből azt lehetett következtetni, hogy Perczel hadereje közel jutott a fel-oszláshoz és hogy ő azzal aligha lesz többé képes az ellenség jobbszárnyának diadalmas előnyomulását a fő városoknál erébb eső bármely ponton megaka-dályozni.
Perczel tábornok veresége egyszerre megtörte a Honvédelmi Bizottmány római elszántságát.
1848. december 31-én korán reggel kivételesen németül szerkesztett ren-deletet kaptam Kossuth aláírásával, mely rám parancsolt, hogy hadtestemmel haladéktalanul az úgynevezett Buda előtti első védvonalba, azaz Tétény, Bu-da-Örs, Budakeszi és Hidegkút színvonalára húzódjam vissza.
1849. évi január 1-én hadtestem főereje tág ívben Érdtől Biáig volt felállít-va. Én főhadiszállásomból még pirkadó reggel eltávoztam, hogy személyesen meggyőződjem, pontosan követte-e minden dandár az este kiadott rendelke-zéseimet. A Tétény és Érd közötti úton előbb Perczel hadteste foszlányaival, végre magával Perczellel találkoztam. Ő lovával közel szekeremhez állván, meglepetésemre azt erősítette, hogy ő feladta ugyan Mórnál a csataért, de ez nem jogosít fel senkit azt tenni fel róla, hogy legyőzték volna; mert az ő veszteségét – amint a gyülevész csoportok bevonulásából kiviláglik – az ellenségé jóval fölülmúlta.
– „Kivált – vágtam szavába – ha Ön azokat az ezeret meghaladó szál-lingókat is levonja, kiket én Bicskén egyenkint tereltettem össze és Budára kísértettem, hol most a Vérmezőn az Ön parancsaira várnak. Tábornok úr hihetőleg Pestre teszi át főhadiszállását?”
– „Oda – felelte –, mert személyes jelenlétemre a kormánynál a legköze-lebbi napokban múlhatatlan szükség van; de csapataimnak nehány pihenő
napot engedek s ezért Budán szállásolom el őket. Az ellenség sokára fogja kiheverni a kemény csapást, melyet Mórnál rámértem; azért Önnek nincs mitől félnie. Annak idejében megint helyemen leszek.”
Még akkor Perczel kérkedésein szánakozva, mosolyogni tudtam.
Estefelé visszatérvén budaörsi főhadiszállásomra, arról értesültem, hogy azalatt az országgyűlésnek herceg Windisch-Grätz ellenséges főtábornokhoz indított küldöttsége járt ott és biztos kíséretet kért, mely aztán az érdi dan-dárból számára ki is rendeltetett.
Egyszersmind számomra levelet is hoztak e követek Kossuthtól.
Mintha csak az égből cseppentem volna, oly érzéssel értesültem e levélből a kormánynak és az országgyűlésnek előtte való napon hozott abbeli határoza-táról, hogy:
még egyszer az egyezkedés útjára lépnek, s egyszersmind:
székhelyöket Pestről Debrecenbe teszik át; s ez alatt én:
a Buda előtti vonalban az ellenséggel döntő csatát vívjak; úgy azonban, hogy:
a sereg megmentését – át a Duna bal partjára – s a fővárosok lehető kímé-lését tartsam szem előtt!
Kossuth, ki az utóbbi két hónap alatt az én többször ismételt tanácsomat:
hogy a kormány székhelyét a Tiszántúlra kell áttenni, folyvást annak erősíté-sével utasítá vissza, hogy a kormány – előbb Győrnél, azután Budánál – meg-halni kész, most egyszerre elérkezettnek hitte az időt: belátnia, hogy Buda és Pest éppoly kevéssé Magyarország, amint nem az Győr sem – és hogy a kormány szükség esetén, ha meg akar halni, ezt Debrecenben, vagy akárhol másutt is megteheti.
Különben akármint volt is a dolog, oly feladatot, minőt Kossuth nekem adott, csakis olyan hadvezér adhatott, mint Kossuth.
A Lánchíd – akkor az egyetlen közlekedési pont az alig befagyott Dunán – még csak végső szükségből volt járható és csak nagy óvatossággal lehetett azt igénybe venni; – nagy óvatosság pedig az idő bőségét föltételezi; de ép-pen ez (bőséges idő) szokott a legnagyobb mértékben hiányozni egy döntő és vesztett csata utáni hátráláskor; hacsak a vert hadnak egy része fel nem áldozza magát arra, hogy egy makacs utóvédharc által biztosítsa a hadsereg zömének azt az elégséges időt, mely alatt az visszavonulhasson.
De az ilyen makacs utóvédharcot csak úgy lehet vívni, hogy a hátrálási vonal útjában kínálkozó védelmi előnyöket valamennyit felhasználjuk. Ily előnyöket nyújtanak például a házak és házsorok.
A kívánt Duna jobb-parti végső döntő ütközetnek a terepviszonyok által kijelölt harcmezeje Budához és a Lánchídhoz oly csekély távolságban terült el, hogy odáig – vesztett csata esetén – a győztes ellenség a leghanyagabb ül-dözéssel is utolérhetett bennünket.
Hogyan bírjon már most amaz utóvédhad ennek az üldözésnek határt vetni – mikor sem Buda külvárosait, sem magát a várost nem volt szabad megszállva tartanunk és védelmeznünk?
Január 2-én korán reggel Pestre siettem, hogy Kossuthtól mindezt meg-kérdezzem és őt felszólítsam, hogy vagy a csatáról, vagy a hadsereg megmen-téséről, vagy legalább a fővárosok kíméléséről s a „háziurak” rokonszenvéről mondjon le. Ha pedig ő ezen módosítások egyikére sem lenne hajlandó: az esetben el voltam határozva állásomról önként leköszönni.
De mikor 1849. január 2-án odaértem, az elnök nem volt többé Pesten.