Zendülők a falunkban
Mikor a 48-iki törvényeket Pozsonyban meghozták s különösen az úrbéri szolgálmányokat eltörölték, s a jobbágyságot felszabadították, a nemesség nálunk Veszprém vármegyében is aggodalommal volt eltelve: vajon a szabad-ság nem idéz-e elő pórlázadást?
Voltaképpen nem az új törvényektől s nem is a szabadságtól félt a mi ne-mességünk. Hanem még nem volt távol az idő, amikor Galíciában a kormány által fellázított tudatlan nép rettenetes vérengzést követett el a lengyel neme-sek ellen. E vérengzés egyes részleteiről iszonyú színekben, túlozva beszéltek minálunk is, s itt is eszébe jutott sok embernek, hogy ugyanazon osztrák kor-mány nálunk is megkísérthetné ugyanazt, ami oly jól sikerült Galíciában: az ellenzék leöltetését vagy megrémítését…
Egy szép, napfényes, áprilisi vasárnap reggelen egy nemes atyafi léleksza-kadva átizen apámhoz, hogy a nép kocsma előtt, házak előtt, templom előtt gyanúsan csoportosul, s különösen apám nevét gyakran emlegeti; vigyázni kell, mert különben baj lehet.
Apám átmegy a nemes atyafihoz, s ott megtudja, hogy cselédek hozták a kósza hírt. Apám valami családi tisztviselője volt a nemességnek, s a hírre rögtön összehívja a falu házához az összes nemeseket.
Mire ezek összegyülekeztek a falu házánál, akkorra a jobbágyok is össze-gyűltek a templom előtt. Egyik vezetőjük, a hosszú nyakú Szente Péter, nagy tűzzel magyarázott nekik valamit, s gyakran mutogatott a falu háza felé, hol a nemesség nem ugyan megrettenve, hanem azért egész komolysággal tanács-kozott a netaláni összeütközés esélyei felett. Fegyvereik ugyan voltak, de ép-pen arról volt a szó, hogy baj esetén miként lehetne a fegyver használatát elkerülni.
Tanácskozás közben gyakran ki-kimentek a falu háza felé, nézték a cso-portosulást, s hallgatták az odavetődő hangokat. A templom a falu házától alig volt kétszáz ölnyire, a hang tehát áthallatszott. De az áthallatszó hangból leginkább apám nevét lehetett kivenni.
Apám elgondolkodott. Végiggondolt a múlt napokon és éveken, s keresett valamely esetet, hogy egyik vagy másik jobbágyot mikor, mivel bánthatta meg, s esetleg miként haragíthatta magára. Olyan esetet nem talált.
Az ugyan eszébe jutott, hogy Szalay János nevű jobbágyának fülét hosz-szú fuvar alkalmával gyakran megráncigálta, mert annak az a furcsa szokása volt, hogy úton lovait megitatni nem szerette, s a nyomorult pára lovak majd eldőltek a szomjúságtól, s gyakran, ha kutat láttak úton vagy útfélen, még a kocsit is készek voltak feldönteni, hogy odarohanjanak. Egy alkalommal apá-mat csakugyan fel is döntötték. Ezért és ilyenért szokta fülét megráncigálni.
És Szalay János uram szintén a templom előtt, a zendülők közt volt, és szinte nagy hangon beszélgetett.
De apám azért nem ijedt meg, sőt inkább azt mondá a nemes atyafiaknak, hogy ő egyedül, egymaga odamegy a tömegbe a templom elé; ha az ő nevét emlegetik, ő majd megkérdi, kinek mi baja van vele. A nemes atyafiak aztán ám segítsék, ha netalán baj lesz.
Az atyafiak istenre és mindenre kérték, ne menjen a tömegbe, s utóbb azt is kijelenték, hogy ők ugyan még segítségére sem mennek, nehogy a falu el-pusztuljon.
Apám gondolkodott. Java idejebeli, erős férfi volt. Azt az engedményt azonban megadta magának is, a nemes atyafiaknak is, hogy kézi fokosát le-tette kezéből, és puszta kézzel indult el a „zendülők” felé.
A „zendülők” lehettek vagy háromszázan, s midőn látták, hogy apám felé-jük megy, valamennyi arra nézett, s a tanakodást is abbahagyták.
Apám bátran, de nemkihívólag közelített feléjük, s midőn két lépésre volt már, szokott hangján mondá:
– Jó reggelt és jó munkát kívánok, atyafiak!
– Adjon isten az úrnak is! – Így fogadták el a köszönést egész tisztességgel.
De aztán kiugrott a tömegből saját jobbágya, Szalay János uram, s odaállva orra elé, nagy önérzettel elkiáltá:
– Tudja-e az úr, hogy most szabadság van?
– Tudom ám, hejh, te nem is tanítasz engem arra.
– Tudja-e az úr, hogy az úr nekem nem parancsol?
– Azt is tudom, János, mi kifogásod ellene?
– De hát azt tudja-e az úr, hogy most már akkor itatom meg a lovaimat, mikor nekem tetszik?
– Tudom ám, de azt is látom, hogy te, János, most is csak olyan bolond ember vagy, mint eddig voltál.
– De az már igaz! – szólt közbe a hosszú nyakú Szente Péter, s megfogván Szalay János uram dolmányának gallérját, elhúzta őt apám elől.
De ekkor már hangosan nevetett az egész zendülő tömeg. A nemes atyafi-ak csatyafi-ak ekkor vettek nyugodt lélegzetet a falu házánál.
Azonban Szente Péter állt apám elé, s komoly, erős hangon mondá:
– Hanem nekünk van egy szavunk az úrhoz.
– Meghallgatom, Szente Péter, mi lesz az?
– Odaadja-e nekünk az úr azt a zászlót békességgel?
– Micsoda zászlót?
– Azt a zászlót, ami ott van az úrnál az első szobában, amit Kossuth Lajos küldött, de nem az úrnak, hanem nekünk.
Csakugyan volt a házunkban egy zászló. Gyönyörű fehér atlaszselyem, vastag aranybetűkkel ráhímezve: „Ipar: Nemzeti Jóllét: Szabadság.” Ez a zászló védegyleti zászló volt, nem is volt benne nemzeti szín több, csakis két bojtja. Ez volt házunknál, mert apám vidéki kis védegyletet akart alapítani, ezért szerzé a zászlót.
– Hallja, kend, Szente Péter, azt a zászlót nem Kossuth Lajos küldte kel-meteknek, hanem magam szereztem harminc ezüst forinton. Mit akarnak azzal a zászlóval?
– Ki akarjuk tűzni a toronyba, mert most szabadság van!
– No, ezért odaadom, jöjjenek kendtek velem!
Elindult az egész zendülő tömeg. Az öregek komoly arccal, a fiatalok éltet-ve Kossuth Lajost és a szabadságot. Odajöttek udvarunkra, anyámnak egyik-másik fiatalember kezet is csókolt; néhány perc alatt odahívták a muzsikus cigányokat, s zeneszóval elvitték a zászlót, s kitűzték a torony ablakába.