Már helytállnak a honvédek
Harsányon, Mező-Keresztesen át febr. 21-én már Makláron telepedtünk meg, de csak azért, hogy onnan 23-án és 24-én is kirándulásokat tegyünk Kápolna felé, mely kirándulásokból éjszakára még visszatértünk szállásaink-ra. 25-én azonban már végképp elhagytuk Maklárt, s késő este Kaál alatt szál-lottunk táborba. Másnap a mi félütegünk fedezet kíséretében Kápolna elé vezényeltetett. Közvetlenül a falu nyugoti oldalán folyik észak-déli irányban a Tarna patak, s ezt a patakot keresztezi egy hídon át a Miskolcról Gyöngyös-nek vivő országút, mely a hídon túl gyors emelkedéssel egyszerre beláthatat-lan messzeségbe nyúló síkságra vezet, mely síkságot azonban tőlünk jobbra a Mátra felé emelkedő debrői halmok és erdők határolták, s tőlünk balra erdő (kompolti) szakított meg.
Dél elmúlt, mikor mi e síkságra érkeztünk, s az úttól balra harci rendbe sorakozva lassú léptetéssel haladtunk az út irányával párhuzamosan előre. Ek-kor láttuk, hogy előttünk több ezer lépésnyire már egy dandár csatarendben áll, s egyszerre távoli ágyúdörgés hangzott föl Debrő felől, mit csakhamar hasonló ágyúzás követett az előttünk állott dandárnál. Mi semmi utasítással sem bírván, megállapodtunk, amikor elragadtatással szemléltük azt az előt-tünk kifejlődött jelenetet, amint egy csapat a magyar gyalogságból négyszög-gé alakul egy reárohanó ellenséges lovas csapat előtt és sortüzével azt kétszer is visszaveri, s eltávolítja magától, majd magyar lovasság is közbecsap, sőt a velünk együtt tartalékban levő lovasságból is fölkerekedik egy csapat huszár, s vágtatva elegyedik a tusába, melyet porfelleg vesz körül, kevés percek múl-tával azután azt láttuk, hogy a gyalogcsapat szilárdul áll helyén, lovasaink pedig helyeikre szállingóztak vissza.
Ezalatt tőlünk balra is, az erdőn túl, megszólaltak az ágyúk. Parancsno-kunk habozni látszott, hogy mitévő legyen; végre jobbnak találta balra az erdő felé húzódni.
Már akkor az első sorbeli dandár csapatai vonultak vissza rendes menettel és rendes tömegekben, de út nélkül és nem rendes hadsorokban, s az ellen-ség ágyúgolyói fejünk fölött is süvöltöztek – s ezen ide-oda mozgás közben a mi lőszerkocsiaink a lövegektől messze elszakadtak, tőlünk a mi mozgási irányunkat keresztező csapatszakaszok által is elválasztva. Ezt észrevéve
si-ettem értük, hogy helyrevezessem őket, ami időbe került és már bealkonyo-dott. Mikor azután a lejtőhöz értem, mely a hídhoz ereszkedik, meglepetve láttam, hogy a mi ütegparancsnokunk a híd előtt egy főtiszttel felesel, akit több tiszt és huszár vesz körül, s aki haraggal parancsolni látszik. Egyszerre két huszár csak kardot ránt és fejbe vagdalja a mi parancsnokunkat, aki le is bukik a lováról. Ekkorra már én is odaérkeztem, a főtiszt Máriássy alezredes dandárparancsnok volt, s azt rendelte, hogy a félüteg fedezze a visszatérő pa-rancsoknak a hídon való átvonulását, mely rendeletnek a mi parancsnokunk ellene szegült, mondván, hogy a nehéz lövegeket nem lehet leghátul hagyva kockára tenni. Néhány perc múlva a mi négy lövegünk a parton kiszögezve állott az út mellett, annak irányában, a lőszerkocsik pedig megfelelően a lejtő alján. Itt vártuk be, míg a csapatok mind elvonultak, amikor mi is parancsot kaptunk, hogy vonuljunk vissza. Éjszakára pedig a falu mögött ugyancsak az országút és azon magas domb között szállottunk meg, amely dombon a ven-dégfogadó volt. Út és domb között ezen a helyen van ma a kápolnai csaták emlékoszlopa.
Az üteg elhelyezkedése után késő estve kerestem föl a dandárparancsnok-ságot, mely fenn a vendégfogadóban szállásolt, hogy jelentést tegyek félüte-günk állapotáról és arról, hogy egy elég tűzpróbát kiállott parancsnokra van szükségünk, egyszersmind megkaptam a másnapra szóló utasítást, mely nap ismét ütközés napja lesz.
Az országút a falu mögött, elhagyván a jobb felől némi távolságot hirtelen emelkedő dombot a vendéglővel, szintén emelkedni kezd. Ezen nyugot-ke-leti irányban vonuló útnak északi oldalánál a déli irányból idáig érő hegyhát egy meredek lejtővel hirtelen vége szakad, s a lejtő aljánál abban az időben mocsár terült el.
Ezen hegyháton, az út mellett dél felől állítottuk föl a mi félütegünket arccal a debrői dombok felé, mely irányban tehát a mocsár és a meredek lej-tő igen jó védelmünkre szolgált, aminthogy az ezen oldalról nekünk szánt ellenséges golyók nagyobb része itt akadt és feneklett meg. Előttünk, távol észak felé, a mi ütegünk jobbszárnyán (Verpelétnél) reggel mindjárt meg-kezdődött az ágyúzás, mégis, talán amannak eredményét várva, középen a mi megtámadtatásunk késett, s ennek megfelelően a mi tüzelésünk később következett be, mely azután annál hevesebb lett. Közben annak a szép jele-netnek voltunk tanúi, amint előttünk az úton elöl egy pap, abban a díszben, amellyel gyónni óhajtó betegekhez szoktak menni, kezében az ezüst feszület-tel, mögötte egy őrnagy lóháton, s ennek mögötte a Zánini zászlóalj vonult
el gyors léptekkel, erősítésére a falut megszállva tartott magyar honvédsereg-nek. Tüzéreink lelkesülten üdvözölték e vértanúságra indult papot és ezeket az olaszokat, mint a világszabadság hőseit; s azt az illúziónkat csak idővel rontotta el a hír, melyből megtudtuk, hogy ezek a hősöknek vélt olaszok né-hány óra múlva átmentek ellenségeinkhez.
Ezalatt érkezett hozzánk új parancsnokunk, százados a legkorábban beál-lott honvéd-tüzérek közül, ügyvéd ember, aki mindvégig megálbeál-lotta és betöl-tötte helyét.
Délután seregünk balszárnyán, a mi állásunkhoz képest balra mögöttünk szintén megdördültek az ágyúk, s nemsokára ez irányból (Kompolt felől) is repültek hozzánk golyók és gránátok, de az már nem sokáig tartott, mert naplemente előtt az egész vonalon megszűnt az ágyúzás, a mieink mindenütt visszavonulnak, sehol sem üldöztetve ellenségtől, s végre mi is parancsot kap-tunk a visszavonulásra Kerecsend felé.
Ez alkalommal nekünk is volt veszteségünk: egy tüzér altisztnek a térd-csontját szakította ki egy gránátdarab, egy szekerészt pedig a nyeregből ki-emelt és holtan a földre ejtett egy golyó.