Lapok a Naplóból Jún. 22. Reggel 7 órakor Salzburg.
– Úrnapi körmenet. Eltört a kocsim. Szerencsére: mert megtudtam Zichy-től (Kolowart) a Károly főhercegben, hogy a császár aligha van már Innsb-ruckban etc. Iderohantam tehát! ok nélkül. Ki a szakács most, ki a pincér.
Ki kormányoz: most kezdődik csak igazán a zűrzavar! Nagyon csalódottnak érzem magam…; nagy az Isten; – ki tudja, mire lesz ez még jó. – De én mit csináljak? Efelől is felelősségre fognak vonni; ám legyen!
Megérkezett Eötvös! A császár Innsbruckban! Tehát felesleges gondok! – Együtt utazunk.
Jún. 23.
Reggel 11 órakor megérkeztünk Inssbruckba. Lánchíd, körülbelül 44 ölnyi hosszú. Ügetésben haladunk át rajta… Egyáltalán nem inog.
Esterházy herceg nagyon lesújtva – és egy kelés. – Halk szemrehányásokat tesz nekem – „Igen, követtem a tanácsot…!” Fájt nekem. Senkinek sem ad-hatok semmilyen más tanácsot, mint hogy most maradjon a helyén! És vajon hol másutt volna Esterházy hercegé, ha nem a minisztériumban!
Audenciát kérünk és kapunk a császárnénál, Zsófia főhercegnőnél és Fe-renc Károly főhercegnél. Én és Eötvös. Eget-földet megmozgatunk, hogy rábírjuk a császárt, jöjjön Budára. – Saguna nálam, én őnála. Ő: Erdélyben nincs senki, aki oly népszerű volna, mint én… jöjjek hát! – Én: Nos igen, ha megyek, önnek kell a vezetőmnek lennie etc.
Jún. 24.
Rossz, nyirkos szoba… Konferencie Ferenc Károly főhercegnél. Elébb gyalo-gosan Büchsenhausenbe.
Jún. 25.
Májam erősen megtámadva! – Szemrehányásokkal illetem magam! Földi és örök életemet eljátszottam! Hamari iszonyú finálét sejtek.
Eötvös: „Szerencsés vagy: ha jól végződik ez az egész Magyarország szá-mára… a te érdemed… neked fogják tulajdonítani, mert te kezdted el; – ha rosszul üt ki – Kossuthra háramlik!”
Gyakorta gondolom magamban, hogy én vagyok az oka ennek az egész zűrzavarnak; ilyenkor aztán fel kell nevetnem e hiúságon.
Magyarország az egyetlen nép s én az egyetlen ember, ki testestül-lelkestül tönkre fog menni! Ilyen álmok szorongatnak!
Eötvössel és Esterházyval a császárhoz. Mindent megpróbálunk. – Akar jönni, de később (!?). Fog ez menni? – Soha többé! Mert amit pillanatnyilag elhárít az ember etc.
Jegyzőkönyv-aláírás Ferenc Károly főhercegnél. – Diákok jönnek trófeák-kal Itáliából. – Az udvarnál eszünk. – Zsófia főhercegnővel nyíltan, köntör-falazás nélkül beszélek!
Eötvössel Amrasba, ahol Philippene? Nem túl érdekes. Whistezem István főherceggel és Pál herceggel. Ez utóbbi nem akar az országgyűlésre jönni; – nem nyilatkozott erről, – de meg akar békülni a horvátokkal. Szaván kell fog-ni. Ha B[atthyány] Lajos és Kossuth belemennek, hajlandó vagyok Erdélybe menni, de csak Sagunával! Este 10 órakor el.
Jún. 26.
Este 6-kor Salzburgban. Itt van Z[ichy] Valerie…; mindjárt utazom tovább.
Jún. 27.
11 órakor megszállok Linzben a Károly főherceg vendégfogadóban. Megfür-döm. – Remények dagasztják a keblemet! Milyen alapon?? Semmi egyében, mint a szép idő, a gyönyörű táj, a kellemes közérzet alapján!
„Becsülettel békességet”… a horvátokkal szemben… mondja Deák. Mit je-lent ez? A politikában a becsület nagyon meghatározatlan valami.
Vajda János
„Megadjuk!”
A július 11-i beszéd
E szónoklatnak s hatásának tanúja voltam. Petőfi, Vasvári s több ily népvezéri egyéniség közt a képviselőház baloldalán (a redut teremben) jó helyre ver-gődtem. Kossuth éppen súlyos betegségből lábadt föl, s oly gyönge volt, hogy úgy vezeték föl barátai az ülésterembe. Híre volt, hogy beszélni fog, ha „bír”.
Hosszabb s nagyobbszerű szónoklatra részéről senki sem volt elkészülve.
A betegség igen észrevehető nyomaival arcán s alakján, halványan lépett a szószékre. Az ember szinte féltette, és mondani szerette volna neki: „Ne erőltesd s kíméld magad; várj, míg helyreállsz, hisz téged senki sem pótol.”
Ő valóban igen gyönge, halk hangon kezdé beszédét, engedelmet kérve a hallgatóságtól, hogy hangosabban nem bír szólni; de oly csönd volt a terem-ben, hogy még susogó hangját is meg lehete hallani.
A haza állapotának föstésén kezdette, előadván, hogy kívülről nincs mit remélnünk, s magunkon magunknak kell segítenünk. Ezalatt a hangja min-degyre erősbült, mozdulatai élénkültek, s úgy tetszék, mintha a lelkesedés előbbi egész erejét visszaadná.
Midőn már vagy fél óráig beszélt, nemcsak ő maga, de a hallgatóság is elfe-ledkezett testi betegségéről, s a szónoklás állott előttünk, ereje egész nagysá-gában. A lelkesedés egyre fokozódott. Már minden egymásra következő mon-data gyújtott, elragadt, meghatott, a közönség mintegy fuldokolt a hatás alatt, mert lelkesedése küzdött a figyelemmel, s elnyomta tetszése kitöréseit, hogy meg ne zavarja a szólót, s nehogy a zajban egyetlen szótag rá nézve értetlen maradjon. Midőn szónoklatában odáig ért, hogy a haza megmentése kétszáz-ezer katonát kíván, a képviselőház nem állhatta ki tovább: nem várhatta, hogy beszédét, vagy bár e mondatot bevégezze, közbekiáltva: „megadjuk!”, mint egy test fölállott, a karzat éljen-viharba tört ki, s néhány percig tartott a lázas jelenet, mely a magyar országgyűlések történetében a legritkábban egyikének s a forradalom egyik legnevezetesebb mozzanatának mondható.
A nemzeti egyetértés e nagyszerű nyilvánulása mindenkit átvillanyozott, örömkönnyek csillogtak a szemekben, képviselők, hallgatók egymást átölel-ték, mintegy bizonyosnak tartva, hogy a haza meg lesz mentve.
Azt hívők, hogy a szónoki hatást ennél magasabbra vinni lehetetlen. De csalódtunk. Kossuth szónoki ereje határtalan volt.
Nagy sokára a zaj lecsillapulván, a mély csöndben Kossuth a meghatottság lágy hangján, minthogy elfordítva magától az őt illető kitüntetést, szerényen meghajtotta magát, mondván, hogy ezennel meghajlik a nemzet nagysága előtt!
A hallgatóság e ponton valóban nem tudta, mit csináljon. Érezte, hogy bármit cselekszik, már külső jelekkel ki nem fejezheti megindulását. E szó-noki fogás váratlan és kétségkívül rögtönzött volt, mint általában Kossuth minden beszéde, és mégis a szónoklat történetében alig találhatnánk ehhez zsenialitásra foghatót.
A lelkesedés zaja újólag kitört és nem szűnt meg többé.
E hosszan tartó zaj alatt Kossuth a lángoló szónokból lassankint a beteg emberré változott át, s egyszerre hozzárohanó barátai karjai közé hanyatlott.
Egészen kimerült arca ismét elhalványult, szemei lecsukódtak. Sokan meg-döbbentek s a legrosszabbtól kezdettek tartani.
A közönség a legrendkívülibb fölindulásban, aggodalom, lelkesedés ér-zelmei közt tolult kifelé, szemeit az alélt szónokra függesztve, kit barátjai karjaikon inkább vittek, mint vezettek ki és le a gyűlésteremből. Még a lép-csőn is kísértem őt szemeimmel s láttam, mint lógtak karjai s lábai s arcának sárgasága tanúskodott, hogy elgyöngülése nem csupán szellemi lázasság, de valósággal testi kimerültség következménye is.
Az egész jelenet rajza hűtlen lenne, ha meg nem említeném, hogy a tömeg-ben nagy volt azok száma, akik a jelenet hősét félistennek nevezték.