A bánsági harctér volt azonkívül a legkegyetlenebb. Egyik az, hogy itt el-lenséges indulatú nép között voltunk, ahol, míg a felsőtáborbeli honvéd jó puha cipót, lelkes házigazdát és gazdasszonyt kapott, mi ehelyett kővel, méreggel, alattomból ellőtt golyóval találkoztunk. Aztán a rendes hadsereg habár durván, de mégiscsak fogolyként bánt a sebesültekkel vagy elfogottak-kal. Itt azonban hallatlan kínzások közt végezték ki a foglyul esett honvédet.
Példának okáért: fölmetszették az élő honvéd hasát, szalmát tettek belé s azt meggyújtották. Egyiknek lábát térdig megnyúzták, aztán a nyúzott lábainál fogva a napra kiakasztották. Másokat elevenen eltemettek stb. Mondhatnék még többet, de elég ebből ennyi is.
Hogyan vetődtem éppen ide, holott tetszésem szerint választhattam volna a legkedvezőbb csatatért, elmondom, nem dicsekvésképpen, de csupán azért, mert jellemző az akkori ifjúság hangulatára nézve.
Jellasics elűzése után nagyban, valódi forradalmi gyorsasággal alakultak a honvédzászlóaljak. Az al-dunai táborból, hol mint saját költségemen ön-kéntes egy szabadcsapattal az aug. 19-i sikertelen ostromban az első ágyú-tüzet álltak ki, hazatérve azon célból, hogy rendes honvédzászlóaljba álljak, otthon Fehér megyében nagy betegségbe estem, melyből éppen lábadoztam, midőn lakásunktól kétórányira a pákozdi csata vívatott. Hallottam az ágyú-zást egy erdős domboldalról, és rettenetesen irtóztam a gondolattól, mint fogok találkozni azon barátaimmal, akik ama csatában részt vettek! Fogják-e azok majd hinni, hogy én valóban bFogják-etFogják-eg voltam? MilyFogják-en büszkék lFogják-esznFogják-ek majd azok és méltán!
Amint egészségem helyreállt, azonnal Pestre jöttem, de úgy intéztem, hogy sötét este érkezzem be. Azt hittem, minden ember arról beszél most Pesten, hogy én voltam jelen a pákozdi csatában!
Másnap jókor reggel siettem a Károly-kaszárnyába, hol alig lehetett a so-rozóasztalhoz férni.
– Mi akar ön lenni? – kérdé Pándi ezredes, a sorozási elnök.
Ez annyit jelentett, hogy fő- vagy legalábbis altiszt akarok-e lenni?
Abban senki sem ütközött volna meg, ha egyszerre tisztnek állok be, mi-után annak az akkori igényekhez képest megfelelni volt egy kis gyakorlatom
– ellenkezőleg az volt meglepő, midőn másnap közember öltözetben láttak –, de én, mintegy példaadásképp, mégis közember akartam lenni. Közember-ből, pártfogás nélkül, hadjáratban tisztté lenni, ez volt büszkeségem tárgya.
– Ön rosszul fogja föl hazafi kötelességét – jegyzé meg röviden Pándi ez-redes. – Ha ön lehet jó tiszt, pedig úgy hiszem, lehetne egyike a jobbaknak, akkor valóságos veszteséget okoz, midőn csak közembernek áll be.
De én csak megmaradtam föltételem mellett.
– Melyik táborba akar menni?
– Mindegy nekem – mondtam –, akárhová, csak minél előbb kapjak egy sipkát és egy köpenyt, hogy az utcára kimehessek.
Így soroztattam a 24. zászlóaljba, mely nehány nap múlva elindult az alsó táborba.
Nagy-Becskereken esküdtünk föl a zászlóra.
A tamasováci ostrom s apróbb előőrsi csatározások után Zichyfalvára vo-nultunk, hol nehány jó napunk volt az ottani jó magyar érzelmű németség között.
December 31-én Szilveszter napján kora reggel megindultunk a végzetes járatra. Késő estig megállapodás nélkül egyre marsoltunk, s a már fölégetett, földúlt Szt. János, Alibunár falvakon át Petrovoszello alá értünk. Nappal egy kis hó esett, de éjjelre beállt amaz iszonyatos hideg, melynek emléke feledhet-len marad mindazok előtt, kik amaz évek hadjárataiban részt vettek.
Künn a sík havon „állj gúlába” vezényeltetett, azután ki lőn adva a parancs, hogy – „levetkőzni nem szabad, s aki fát lop, az főbe lövetik.” Ez valóságos csúfolódásnak tetszett, éspedig mégis komolyan volt kiadva. Éhesek is vol-tunk, pedig az, hogy kapunk valamit, még csak ábrándnak sem járta meg.
Járatlan úton, ingoványon, göröngyön legalábbis négy-öt mérföldet tevén, szörnyen el voltunk fáradva, és mégsem lehete pihenni, mert az iszonyú hi-degben a megfagyás elől csak mozgással lehete menekülni.
De még így is aligha mind meg nem fagyunk, hanem végre a szükség tör-vényt ronta; honvédjeink nekiestek a környéknek, s ami fát leltek, azt bizony elhozták és tüzeket raktunk. Egy ily tűz mellett húztam ki az éjszakát olykép-pen, hogy minden tíz percben egyet fordultam, mert míg a hátam melege-dett, azalatt a mellemet éreztem fagytól gémberedni. Aludni nem lehetett.
A fiatal 19 éves legénység, azzal mulatott, hogy egymást hajigálta a tűzbe, az al- és főtisztek kardlapozásai, káromkodásai dacára.
Az új év napja még föl se kelt, máris sűrű csatártüzelés keletkezett előt-tünk, melyet nemsokára kölcsönös ágyúzás követett.
Tömegben mindig előre és előbbre haladva, midőn a köd is fölszállott, Neudorf ágyúi előtt álltunk, alig pár száz lépésnyire, elannyira, hogy köz-tünk, s az ellen közt kölcsönös „párszitkozódás” fejlett ki. Elkezdtünk lár-mázni, hogy bocsássanak rohamra bennünket, s oly fenyegetőleg követeltük ezt, hogy – talán, mert különben is parancsa volt – őrnagyunk rohamot ve-zényelt, s mi éktelen lárma közt rohantunk a falunak.
Meg kell említenem, hogy közvetlen a roham előtt megint egy hadsereg-parancs olvastatott föl egész hivatalos komolysággal. Eszerint aki az elfogla-landó faluban bármely tárgyat, habár csak egy tűt is, magával vinne, illetőleg – ellopna, az a helyszínén főbe lövetik. Azonképp hasonló büntetés terhe alatt tiltatik az egyes házakba behatolni, habár onnan ránk lődöznének is, hanem kötelességül szabatott a falun gyorsan átvonulni.
Az ellenfél nem várta be a rohamot, és kirohant a faluból, hol aztán mu-latságos jelenetek fejlődtek ki. A szigorú parancs dacára fiatal pajkos köz-honvédjeink meg nem állhatták, hogy a házakat sorra ne járják, s azokból egyet-mást ki ne hordjanak. Az egyetlen, aminek értéke leende reánk néz-ve, az ennivaló lett volna, ha ugyan lett volna, az egy óriási fazék töpörtűnél egyebet nem leltek, azt az egyik hátára akasztotta, s marokkal szedték belőle a kövér tartalmat, a fő- és altisztek atyafiságos kardlapozásai közben. De a többiek zsákmányain már még jobban látszott, hogy gyermekes tréfa, komé-diacsinálás volt a cél az egészben. Egyik egy széket hozott ki az utcára, s egy percig rá is ült, mintha pihenni akart volna. A másik egy asztalt cipelt ki és tette elébe, míg a tizedes puskatussal mind a kettőt oldalba lökte, szörnyen káromkodva, hogy siessenek előre. A harmadik valamely cifra szőnyeget te-rített a hátára, vagy egy bográcsot nyomott a fejébe, melyet aztán a földhöz vágott stb. Ezalatt pedig egyre sütögeték puskáikat a futó ellen felé, honnan azonképp valamint a házakhoz, a benn rekedt kétségbeesett lakók – sűrűen lövöldöztek reánk. Közben az ágyú egy-egy embert, állatot, fát elsodort, há-zat felgyújtott.
Kiérve a faluból, sorakoznunk kellett. Ez is egy igen cifra mulatság. Ezeröt-száz ember kiabál egyszerre egymást híva, mint a szétrobbantott fogolyfalka:
1. század 3. szakasz, 6. század század 1. szakasz, 3. század 2. szakasz, 4. század 5. szakasz! stb. mindaddig, míg a kertekből, házakból összekiabálják egymást.
Jó félóra múlva együtt állt sorban a zászlóalj, s akkor jó tova előttünk, a lovasság attakra indult, melyet mi nyugodtan sorba állva szemléltünk. Ez volt
az első lovasroham, melyet láttam. Mondhatom, hogy abban valami rendkí-vül lelkesítő van. Valóban, a gyalogság úgy aránylik a lovassághoz, mint a pró-za a költészethez. A fegyelem, a parancs a földhöz ragasztott bennünket, de hasonlítottunk egy erős széllel küzdő szálas erdőhöz, alig tudtuk magunkat visszatartani, s a huszárok éljenzésébe leheltük türelmetlenségünket.
A legszorosabb csatarendben haladtunk el a huszárok által levágott ellen-séges hullák mellett. Többnyire mind meztelen, véresen feküdtek a földön, izmos, hősies alakok. Egynémelyiknek füstölt a szája körül valami… Szom-szédjaim nevetve mondták, hogy a hullák milyen vígan „szivaroznak…”
Jellemző sajátsága a magyar katonának, hogy ő sohasem lesz komoly, a legádázabb jelenet közben is vad tréfákat követ el, s csúfot űz magából a ha-lálból is…
Valami Franczfeld nevű faluba értünk estére, illetőleg értünk volna, ha en-gem ki nem rendelnek tiszti előőrsre, a szőlőkbe, ahol éjfélben föl kellett volna mások által váltatnom. Azonban éjfél elmúlt, és senki nem érkezett.
Elmúlt egy, két, három óra, és semmi jele, hogy a környéken élő emberek lakoznának. A hideg iszonyú fokra hágott, a fák durrogva hasadoztak; valami kunyhóromban tüzet raktunk, s lábainkat a lángban forgattuk, hogy el ne fagyjanak.
Mint őrmester, a hadnagyot helyettesítve az őrségen, mintegy nyolc em-berem lehete, kik közül egyet beküldhettem volna a parancsnoksághoz, de hát a sötét éjben, ismeretlen tájon eltalált volna-e a kellő helyre? Mikor friss hó esik, köd is van, tudjuk, hogy olyan ember is eltéved, ki saját határán min-den bokrot ismer. De még attól is kelle tartani, hogy megfagy az úton, amint-hogy mi magunk is úgy magyaráztuk a fölváltatás kimaradását, amint-hogy az őrs vagy eltévedt, vagy megfagyott, vagy elfogatott.
Midőn kivilágosodott, egy kis buckó tetejéről láttuk a távolban, hogy egy hadsereg vonul azon irányban, mely Pancsova felé vezet. Ebből azt okoskod-tuk ki, hogy az a mi seregünk lehet. Tudokoskod-tuk, hogy Pancsova elfoglalása a cél, és ezzel az egész Bánságból ki lettek volna szorítva a föllázadt rácok. Arra, hogy mi ott meg fogunk veretni, nem gondoltunk.
Bizonyosan nem tudnám megmondani, kaptunk-e valami üzenetet vagy parancsot, csupán arra emlékszem, hogy az elfeledett őrshelyet elhagytuk, s a sereg hátába értünk, mikor már a rövid, de igen heves ágyúzás után kezdett rendetlen, apró csapatokban vissza, velünk szembe iramodni. Ez egy való-ságos „ki merre lát” jelszavú, igazán rút futássá fajult. Lovasság, gyalogság,
tüzérség, szekerészet, minden összekeverve, fölbomolva, ki erre, ki arra, me-nekülni igyekezett, amint csak fáradt lábai bírták. Itt voltam először tanúja annak, hogy az ijedség is ragadós, mint a lelkesedés. Egy mély útba értünk, midőn annak széltében sűrű, futó tömeg jött velünk szembe, mint az ár. Elöl-jött egy közember, akinek arcába pillantottam, és szeretném, ha ez arcot egy ügyes csatafestő látta volna, hogy megörökítse a rémület eszményét. Részem-ről el nem feledém azóta. Láttam haldokló, halott, siralomházba kitett, föl-akasztott, vízbe fúlt, megfagyott, megölt ember arcát, de soha ily borzasztó képet nem láttam. Vonásai el voltak torzulva, színe a zöld, kék, sárga különös vegyüléke volt, s láthatólag kiáltani akart, de a hang a torkába fagyott. Meg-vallom, hogy ez arc láttára összeborzadtam.
Semmitől nem irtóztam annyira, mint a nagy marsoktól. Most már harmad-nap szünetlen talpon, két éjjel egy percnyi álom nélküli virrasztás, koplalás után annyira ki valék merülve, hogy elképzelve, miszerint egész Zichyfalváig, körülbelül 7-8 mérföldig semmi esetre sem lehet megállapodás, mert odáig minden falu, város föl van égetve – teljes lehetetlenségnek tartottam, hogy kibírjam e fáradságot. A sereg múlt éjjel Franczfelden kipihente magát, el-foglalva szobákat, padlást, pincét, félszereket, istállókat, s kialudták magu-kat, s még azok is, kik éjfélig előőrsön voltak, legalább fél éjen át pihentek.
Legsze-rencsésebbek mi voltunk, kik az egész éjet fázlódva, a megfagyás elől folytonos mozgással töltöttük.
Az 1849-i január első napjaiban beállott rendkívüli hideget máig is emle-geti az élő nemzedék. A móri csatában Perczel hadának csúfos szétveretése is ez időre esik. De azok veszedelme, sanyara, ínsége a miénkhez nem is ha-sonlítható. Azok egy népes, művelt vidéken vonultak át, hol egymást érték a faluk, városok, mégpedig barátságos, hazafias lakossággal. Megpihenhettek, megmelegedhettek, kaphattak eleséget, bort, pálinkát, s csakhamar kívül vol-tak az üldözés veszélyén.
A nagyobb veszedelem legyőzi a kisebbet. E zavart vad futásban egyébkint még dicső halálra sem, csak elgázoltatásra lehete kilátás. Futottam a többivel, noha tisztában voltam aziránt, hogy futni legföllebb egy negyedóráig, s mar-solni tán egy-két óráig, de tovább semmi esetre se tudok.
De az elmaradás a csapattól egy volt a halállal, az elfogatás a legirtóztatóbb kínoztatás közti kimúlással.
Pancsova és Franczfeld közt a területnek volt még némi csekély változatos-sága, a vidék csak azon túl változott egyhangú, egyalakú zordon pusztasággá.
E csekély változatosság okozhatá, hogy a sereg, melyet többé a fegyelem össze nem tartott, úgy szétszóródott, hogy senki sem tudná megmondani, hány csapatra oszlott az. Annyi tény, hogy mire az előtte való napon huszáraink által levágott hullák mellett elhaladtunk, a csapat, melyhez tartoztam, alig állt húsz fegyveres emberből.
A fáradtság végre annyira kimerített, hogy már nem voltam képes lépést tartani társaimmal, kik egyébként is idegenek, különféle csapatokból valók voltak. Butykosomból az utolsó korty pálinkát kihúzva, ledőltem pihenni, s menthetetlenül elveszek, ha egy csapat poggyászszekérrel nem találkozom, melyet vagy két-három Hunyadi-huszár visszavezényelt, erélyesen kardlapoz-va az engedelmeskedni nem akarókat. A zichyfalvi kocsisok egyébként jó érzelműek voltak, s nem lehete félni, hogy az ellenséghez mennek; ellenke-zőleg, ezek jobban irtóztak a rácoktól, mint maga a magyarság.
Egy zichifalvi kocsira fölkapva, itt sem volt irigylendő a sors. Félóránkint a megfagyás elől le kelle szállni, s egy kicsit szaladni a kocsi mellett, míg a mozgás kissé fölmelegített. De csak ilyenkor éreztem, mennyire odavannak lábaim. A kocsi saraglyájába kapaszkodva inkább csak vonszoltatám magam.
Éjfél utáni két óra lehetett, midőn Zichyfalvára megérkeztünk, s előbbi gazdámhoz betérve, födél alá, ágyba kerültem. Úgy aludni, mint akkor én aludtam, úgy hiszem, csak a halottak tudnak.