Jelasich a vesztett csata után háromnapi fegyverszünetet kért, mit meg is ka-pott, de az időt arra használta fel, hogy Fehérváron át, Mór, Győr és Moso-nyon át tovább, Bécs alá szökött, hol Auersberg seregével egyesült, és Bécs városát ostromolták, mit a polgárok védtek.
Mikor Jelasich szökését a táborban megtudtuk, nagy volt az elkeseredés, rögtön utánamentünk, de utolérni többé nem lehetett. Mikor mi Mosonyba értünk, a horvátok már Bécs alatt voltak.
E nagy útban kifáradva, Mosonyon kívül megpihentünk, s kétnapi nyug-vás után kaptuk a parancsot, hogy Bruck alá menjünk.
Bruck alá érve több napot a táborban tétlenül töltöttünk. Az időben Moga és Holcse*, e két német generális, kik a magyar hadsereg parancsnokai voltak, úgy akarták, hogy megkésve induljunk Bécs felmentésére, mi nekünk sikerült is.
Még Bruckban a két német generális, úgy az ott lévő magyar főtisztek – talán velük Kossuth is – afelett tanácskoztak, hogy átlépjék-e az osztrák határt, ezalatt a táborban türelmetlenül vártuk az indulási parancsot, már azért is, mert Bécs felől mindég jobban hallatszott az ágyúk dörgése; de a várva várt parancs még mindég késett; végre az egész tábor zúgolódott. A tisztek szidták a késedelem okozóit, s hangosan követelték az indulást. Ennek híre eljutott a ravasz német generálisok süket fülükhez; ekkor Pilátus-pofá-val dörzsölték kezüket, hogy a következésekért jót nem állnak, a felelősséget azokra hárítják, kik a határ átlépését követelik és sürgetik. Ez utolsó értekez-leten el lett határozva, hogy át kell lépni a határt.
Végre megkaptuk az indulási parancsot, s nemsokára átléptük az osztrák határt, és mentünk Bécs felé; de a hadseregben nem volt többé meg az a lel-kesedés, mint két-három nap előtt – most lehangolva, egykedvűen folytattuk utunkat, mintha előérzet vagy rossz szellem szállta volna meg a hadsereget.
Egy napi menet után mindjobban kezdtük hinni azt, mitől féltünk, hogy Bécs felmentésére későn megyünk. Gyanúnkat igazolta az, hogy Bécs felől
* Holtshe
mind ritkábban lehetett hallani az ágyúk dörgését – végre csend állt be –, s ez rossz jel volt. Erre figyelmeztettük is egymást, de a szomorú valót hinni nem akartuk. Így gyanús sejtelmek közt mentünk Svechát* felé, bár még jó távol volt tőlünk, midőn derék huszáraink messze előrelovagoltak, hogy az ellent kutassák. – Nemsokára láttak is német cirkáló lovasokat, kik elbiza-kodva jöttek feléjük. De huszáraink meg nem ijedtek a kétszer annyi német-től, s bevárták őket; mikor közel voltak, hirtelen szétváltak, és sebes vágtatva kerültek a német lovasok háta mögé, hogy bekerítsék; de a németek ezt be nem várták, hirtelen megfordultak, és kitörtek a kevés számú huszárok közt.
Így csakis egyet fogtak el közülük lovastól, s ezt a tisztikar elé vezették, s ott megbámultuk, mintha soha németet nem láttunk volna.
Ekkor a tábor csatavonalba fejlődve – így értünk Svechát alá, hol előőrse-ink az ellenséggel találkoztak, s kezdődött a csata, hol Kossuth is jelen volt, s látta, mint küzdenek a honvédek a régi katonák mellett, és mint nyomulnak előre a szélső jobbszárnyon és mint verik ki a németeket erős állásukból, az ott lévő malomból, úgy a kissé távolabb lévő gazdasági épületekből, mit a németek fejére gyújtottak, honnan szaladva menekültek Svechát felé, maguk után hagyva a sok sebesültet és halottat. Ekkor ágyúink erős tüzelése közt seregünk középpontja is előrenyomult.
Kossuth, látva, hogy eddig minden jól megy, így 9-10 óra közt kocsira ült, és távozott; hihető[leg] a tábor balszárnyához ment, hol folyton erős ágyú-zást lehetett hallani.
Délután 2-3 óra közt, erős küzdelem után, már oly közel voltunk Svechát-hoz, hogy csakis a rohamparancsot vártuk, de – ez elmaradt, mert a német generális úgy akarta, hogy csakis a németek ágyúi torkába vezessen. Midőn ez is sikerült, a németek elrejtett sok ágyúi egyszerre eldördültek, s borzasztó golyó-, gránát- és kartácszápor közt találtuk magunkat, s ez az előrenyomuló tömegben nagy pusztítást tett. E nem várt eset nagy zavart okozott, a hon-védek gyorsan hátráltak, az önkéntesek és nemzetőrök megfutottak, kiket a huszárok kardlappal vertek vissza. – Ezt a nagy zavart a németek felhasznál-va, Svechátban lévő összes gyalog és lovassága kitört, és ágyúink felé vágtatva jöttek, hogy elvegyék; de a fedezeten lévő derék huszáraink visszaverték, s ezalatt tüzéreink gyorsan felmozdonyoztak, és vágtatva vonultak vissza kis távolban, hol ismét megálltak, és gyorsan tüzeltek az utánunk nyomuló
el-* Schwechat
lenre. Így sikerült őket megállítani addig, míg a hátramaradt, bátor gyalog-ság ágyúinkkal egyvonalba ért. De a már előbb megrémült s fegyelmet nem ismerő önkéntesek és nemzetőrök a gyors visszavonulást úgy vélték, hogy most minden veszve van, így tömegesen futottak.
Ez az érthetetlen ijedtség átragadt a honvédekre, s ezek is szaladni kezd-tek; ekkor tetőpontját érte a zavar, így kénytelen volt az egész jobbszárny visz-szavonulni.
A futásban menekvést kereső önkéntesek és nemzetőrök nagy része el-hányta fegyverét s tarisznyáját, mindent, mi terhükre volt, és a futásban aka-dályozta. A huszárok vágtatva mentek a menekvők után, de hasztalan kiál-ták, hogy térjenek vissza, nincs veszély – de ki futásban volt, azt megállítani többé nem lehetett. Így történt, hogy másnap messze vidéken már tudták a svecháti csata szomorú végét.
Ha a svecháti csata oly csúnya futással nem végződik, úgy az ott történtek felett valóban nevetni kellene. Itt igazolva láttuk Nagy János kapitányunk Győrben tartott beszédjét, hogy fegyelmezetlen néppel csatázni nem lehet.
De a magyar főtisztek is tanulhattak ebből, mint kell hinni és bízni a német generálisokban; hisz nem mi – de ők veszíték el a csatát, mert így akarták, hogy megkésve érjünk Svechát vagy esetleg Bécs alá, hova 4-5 nappal előbb kellett volna mennünk. – E vesztett csata után a két német generálist többé nem láttam; hogy hová mentek, arról tudomásom nincs.