Damjanics serege Szolnoktól mintegy két óra járásnyira ütött éjjeli tanyát.
Csatarendben, őrtüzek nélkül várták ott a jelt, melyre ismét meg kell indul-niok.
E jelt a Tiszán túl megdördülő ágyúk szavának kelle adni.
A magyar tábornok sok csatát vívott már, sok győzelmet szerze, sok zász-lót elfoglalt.
Mikor csatát kezde, kiállt a sereg élére, megnézve, hol legerősebb az ellen-ség, akkor elkiáltá magát: „utánam”, s tört, zúzott, amit elöl-utol talált. Neki ez volt a szokása.
Voltak, kik nem elégedtek meg a rendszerrel, kik váltig bizonyíták a tábor-noknak, miszerint arra, hogy az ember híres hadvezér legyen, nem elég az, hogy csatákat nyerjen meg, annak dikciókat kell tartani, proklamációkat kell kibocsátani stb.
Így történt, hogy a bánáti csatatért elhagyva, ottani ellenfeleihez egy fa-mózus* proklamációt bocsátá ki, mely így hangzik szórul szóra eképpen:
„Ti kutyák!
Én elmegyek. De visszajövök.
Ha ti azalatt meg mertek moccanni, kiirtalak benneteket a föld színéről, s hogy magva szakadjon a rácnak, utoljára magamat is főbe lövöm, mint az utolsó rácot.”
Egyszer azonban egyik törzstisztje figyelmezteti rá, hogy holnap csata lesz, hát azután halljuk azt a szép dikciót!
– Hogy a tatár vigye el! – kiált fel a tábornok. Ez volt az, amitől én úgy féltem, hogy szökhetném volt a bőrömből, de ne féljetek, meglesz, nem ma-rad el, megbirkózom vele.
A haditervvel egy óranegyed alatt készen volt a vezér, a dikcióval még késő reggelig sem.
Fölállítá seregét csatarendben s végig lovagolt előtte.
* nevezetes
Megállt a kilencedik zászlóalj lobogója előtt, kalapját megemelte, elhalvá-nyult és szólt:
– Bajtársak!
E percben megdördültek a Tiszán túl az ágyúk…
A tábornok arca kigyúlladt, elfeledett dikciót, frázisokat, kirántá kardját, csákóját fejébe csapta, „ott az ellenség, utánam!” kiáltá dörgő hangon, mire a sereg viharos éljenzéssel felelt, s megindult vezére után a hívogató ágyúk ismert menny dörgése felé.
Ezalatt Vécsey hadteste a Tiszán túli sáncokat ostromlá.
De az ostrom csak látszólagos volt. Mindkét ellenfél manővereivel látszott egymást csalogatni.
A császári seregek lovassági rohamokkal iparkodtak a magyar seregeket ágyúik veszélyes kereszttüzébe csalni; össze-összecsaptak a huszárokkal s az-után hirtelen megfordúltak, látszólagos futamodással csábítva elleneiket az üldözésre.
Majd a magyarok intéztek rohamot a sáncok ellen, s mikor már a zász-lóaljak szintén lőtávolságnyira voltak az ágyúktól, ott megállították őket, ágyúkat vontattak elő s minden eredmény nélkül lövették a földből hányt sáncokat.
Ez így folyt egész délig.
Az egész még egy eleven harcjátékhoz hasonlít. A trombita harsog – a do-bok recsegnek – a rohanó paripák patkói alatt dübörög a föld – az ágyú böm-böl, csak emberi jajszó nem vegyül még a zajba. A halál még éhen, szomjan nézi az ütközetet.
A percben hirtelen megdördültek a túlsó parton az ágyúk!
Gyorsan, véletlenül, mint a felhőtlen égből lecsapó villám rohanta meg Dam-janics Szolnokot.
Egy rettenetes halálhirdető „éljen”! hangzék a támadó sereg ajkairól. Él-jenkiáltás a halál szemébe!
S azután megdördültek az ágyúk…
A császáriakat nem találta a roham készületlenül, mindamellett, hogy vá-ratlanul jött, az ez oldalróli sáncok nem voltak ugyan a seregek száma, de annál inkább ágyúk által védve.
Félkörben jött rohanva a forradalmi sereg e sáncok ellen, mint egy acélív, a szélnek eresztett lobogók a csapatok fölött.
Középütt jött a szegedi zászlóalj, többnyire kaszákkal fegyverzett újonc-had. A Tisza felől a vörössipkások s a kápolna felől a huszárság egész tömeg-ben.Az ágyúk pusztítva szórják reájuk minden oldalról öldöklő tekéiket.
Rohannak a csapatok – az öldöklő golyó egész utcákat vág magának köz-tük, jobbra-balra elhullott jó fiúk maradnak el tőlük, el-eldűlve mély sebben a kemény, véres földön.
Leghamarabb jut ellenével össze a szegedi zászlóalj. Sietniök kellett, kaszá-ikat csak elleneikkel szemtől szemben használhatják.
Egy kartács tizenegyet söpör le közülük egyszerre, s utánok jövők átlépik a holttesteket s még sebesebben rohannak.
Az ágyúkat fedező csapatok egy perc alatt szét vannak szórva.
Még azután dühös tüzelés fogadja az épületek ablakaiból, a torlaszok mö-gül a támadókat, sokáig tart a zaj, sokáig tart a verekedés, míg az épület egyik ablakából kitűzött háromszínű zászló végül hírül adja, hogy az ellentállás le-küzdetett.
A szegedi zászlóaljnak ez volt a legelső csatája. Százaknak belőle ez volt a legutolsó.
Szilárd, bátor léptekkel közelíte ezalatt a vörössipkás ezred a futó-sáncokhoz.
A futó-sáncokat vadászcsapatok tartják elfoglalva, tartós, irtó tüzet intézve a feléjük közeledőkre.
Hirtelen megritkítják azok soraikat, csatárláncot alakítnak s egy vezény-szóra elkezdenek futni a sáncok felé, a ropogó puskatűz nem tartja vissza őket.
A sáncot elérték, egymás vállaira ugrálva másznak fel reá, már pengnek az összeütköző szuronyok, csattog a megfordított puskaagy. A rohamtól neki-pirult arcok szemben állanak elleneik meglepett képeivel. Egy óra alatt övék a vitatott sánc, a vad ostromtól fölülmúlt ellen kényszerülten vonul vissza a hídfőig, hol a túlpartról érkező segédcsapatok veszik fedezet alá megbomlott sorait.
A vörössipkások az új csapatokkal is csatába keverednek s már hallik a csa-taordítás a túlsó parton is. Vécsey seregei rögtöni rohammal fordulnak a csil-lagsáncnak, melyből a véderő egy része Szolnok felé sietett s ott is bomlásba kezd jönni a csatarend.
De amott a kápolna felől foly a legiszonyúbb hévvel az ütközet. Négy-szögben áll ki a síkra egy ezred határvadász, mit szilaj rohammal támad meg
a huszárság egész tömegével, kétszer visszaverik, harmadszor megtörik a négyszög, a paripák a szuronyok közé rohannak s egy perc alatt szétszórva, elgázolva rohan a kápolna sáncainak a rendvesztett csapat. El vannak vágva a városba visszavonulhatástól, rendetlenül felbomolva rohannak azután, merre még utat látnak, üldöztetve egész a Zagyva partjáig… Messze, messze üres csákókat visz alá a vérrel vegyült hullám.
E percben trombitaharsogás hallik – a harc új arcot ölt – a túlpartról se-gélyül érkező vasas ezred látszik száguldva közelíteni a csatatérre.
A huszárok rögtön tömeget formálnak s arccal fordúlva az érkező ellenek, nem várják be annak támadását, hanem nyargalva rohannak vele szemközt.
Kardok csattogása, lovak dobogása, diadalkiáltás és halálhör gés hangzik mindenünnen.
E roham által a szép vértes-ezred el lőn vágva a fősereggeli egyesülhetés-től. Nyomva a túlpartról Vécsey által, sebesen áthúzódott az Szolnokra, annyi ideje sem maradván, hogy ágyúit megmentse s a hidat elrontsa maga mögött.
Az ágyúkat a Tiszába hányták s nyomban utánuk a hídon átrohant Vécsey hadteste.
Az osztrák haderő ekként két tűz közé szorítva, kénytelen volt Szolnokot elhagyni s a Zagyva mocsárai között felfelé vonulni.
A vértes-ezred, miután a derékseregtől elvágtatott, a túlnan érkező új hu-szárezred által túlszárnyalva, tömegestől nekivágtatott a Zagyvának. A kifá-radt csatamének közül sok nem bírt átvergődni a túlpartra, a nehéz fegyver-zet nem hagyta a lovagokat úszni, sokan odavesztek.
Az este közel volt, midőn a csatának vége lőn; egy-egy gazdátlan paripa nyargalt még föl s alá a csatamezőn, egy-egy sebesült mén hánykolódott a földön, föl-fölemelkedve s szomorúan végignyerítve a vérlepte mezőn.
Szerte feldöntött lőporos szekerek és leszerelt ágyúk hevertek a földön s mindenfelé elhunyt jó vitézek, nagy nehéz sebekkel, sóhajtalanul fekvék a szomorú ágyon.
A trombiták a takarodót fújták. A huszárok gyülekeztek mindenünnen össze, táncoltatva az utcán lovaikat.
Egy óra múlva minden csapszékben harsogott a zene, a vidám cimbalom és klarinét hangjánál pengett a huszárok tarajos sarkantyúja s víg tányércsap-kodás mellett járta a jókedvű legénység a kufferes táncot, mintha nem is em-lékeznék nehéz munkájára, s hogy e nehéz munka embervérontás volt.