Schwechat után
Windischgrätz időt enged
A schwechati csata elveszett a magyar sereg késlekedése miatt. Elesett Bécs, a szabadság mentsvára is. Mindez sok egyébbel együtt, ami még Bécs bevé-tele előtt történt, intő például szolgálhatott volna Magyarországnak, hogy mennyiben hihet az osztrákoknak, akarom mondani: a császáriaknak, hogy mit várhat tőlük, ha alulmarad. Bécset nemcsak bevették, de ki is fosztották a horvátok, mégpedig a dragonyosok segítségével. Aztán jött a számtalan ki-végzés. Azokat nem is említem, amelyeket titkon hajtottak végre, mert eze-ket sohasem lehetett pontosan kinyomozni.
A schwechati csata idején a Mészáros gőzösnek voltam parancsnoka. Al-ezredessé neveztek ki, hogy a hadigőzös korábbi parancsnoka, Palóczy őr-nagy, engedelmeskedjék nekem. A hajóval nem sokra mentünk. A víz any-nyira sekély volt, hogy csak nagy fáradsággal bírtam Fischamendig följutni.
Ott a csata közben átadtam a parancsnokságot egy alám rendelt tisztnek, Leutner tüzérhadnagynak, és magam is az ütközetbe vegyültem. Ez volt az első, amelyben részt vettem. Meg kell vallanom, hogy egyáltalán semmit sem láttam mindazon szörnyűségből, amit azóta róla összeírtak, szóba mesél-tek és képben festetmesél-tek. Nem láttam kézitusát, sem ágyúgolyók okozta tö-meges emberhalált, nem hallottam a sebesültek nyögését, a halálhörgést, a diadalordítást. Egy-egy ágyúlövést hallottam csupán, puskatűzzel keverten.
A harc meglehetősen soká tartott, délelőtt tíz órától délután fél négyig. Ak-kor láttam, hogy a mieink menekülnek. De az ellenség nem üldözte őket.
Egész nyugodtan vissza tudtam menni a hajóra. Másnap reggel az egész ma-gyar hadsereg, minden nagyobb veszteség nélkül, újra Pozsonyban volt.
Rögtön megérkezésem után letettem tisztemet. Nem akartam olyan he-lyet betölteni, amehe-lyet csak alkalmas egyén hiányában adtak nekem.
Közben letették Mogát a magyar csapatok éléről, és helyére Görgey ezre-dest nevezték ki, ugyanazt, aki Csepel szigetén gr. Zichy Ödönt fölakasztatta.
Hogy ez a kinevezés előnyös volt-e a hazának, megmutatta a jövendő. Gör-geynek meglehetős szervező tehetsége volt, hadvezérnek is ügyes, embernek azonban szívtelen, igazi embergyűlölő. Szeretete igen szűk körre szorítko-zott, önmagán kívül szinte mindent kizárt.
A másfél hónapot, amíg Görgey a fel-dunai sereggel Pozsonyban maradt, maradéktalanul igénybe vette a szervezés és a csapatok begyakorlása. Én is kaptam parancsnokságot, egy lövészcsapatét, amelynek tagjait Ujházy-vadá-szoknak nevezték. Csak ideiglenes megbízatás volt, mert Csányi és Ujházy kormánybiztosok arra kérték Görgeyt, hogy osszon be melléjük harmadik kormánybiztosnak, miután jól ismerem Pozsonyt, és tevékenységemtől sokat várnak.
Laura unokahúgom férje, Schulz Róbert, mint tüzér százados szintén beállt a magyar seregbe. Már a schwechati csatában is részt vett. Görgey is felfigyelt rá. Schulz nagyon elfogult volt Görgey javára. Hangoztatta, hogy Görgey az egyetlen igazi katona, a többiek többé-kevésbé hanyagok a szol-gálatban, és vagy a régi copf emberei, vagy teljesen tudatlanok a katonai dol-gokban. Görgey, mielőtt fővezérré lett volna, szerette, ha forradalmárnak tartják. De amint tábornok lett, megvetett mindent, amit forradalminak le-hetett mondani, csak a hajdani osztrák-magyar hadsereg régi tisztjeivel vette magát körül, és zseniális emberek képességeit is kétségbe vonta, ha csak most lettek katonák. Már akkor, abban az időben is megvolt a maga külön kama-rillája, amely megvetéssel nézett mindenkit, aki nem katona volt.
Mint már említettem, még másfél hónapig Pozsonyban maradtunk.
A magyar hadsereg középső része magában a városban, a szigeten és a Duna déli partjának falvaiban állomásozott. A jobbszárny a Morva mentén egészen Nagyszombatig, Lieszkóig és Nádasig kinyúlt. A balszárny viszont Sopronig.
Ezt a hallatlanul hosszú vonalat alig több mint huszonnégyezer ember tar-totta. E fölállítás igen vakmerő volt és helytelen. Az ellenség, ha úgy akarja, bármely pillanatban áttörhette volna, széttépte az arcvonalat, szétválasztva egymástól a csapatokat. Szerencsénk volt azonban, hogy Windischgrätz időt engedett, hogy kipihenjük magunkat.
A Lajtafalunál és a pozsonyi Duna-szigeten végbement jelentéktelen csa-tározásokon kívül semmi nem történt, ami háborúra emlékeztetett volna.
Olyan volt ez, mintha embereink szórakozásból vagy gyakorlatként vonultak volna táborba. December elején Simunich osztrák tábornok megpróbálta egyszer átlépni a Morvát. Magyarliget és Angern között összecsapásra került a sor, amelynek során Kosztolányi ezredes dandárja, nevezetesen a tiroli ön-kéntes vadászcsapat nagyon jól megállta helyét az osztrákokkal szemben, és végül vissza is szorította őket. E kisebb harcoknál az ellenség száma mindig legalábbis kétszeres fölényben volt a mieinkkel szemben.
Nekem magamnak bőségesen volt teendőm. Mindenki hozzám jött, a ci-vilek éppúgy, mint a katonák, örökösen súrlódások voltak a városi hatóságok és a főparancsnokság között. Görgey parancsokat osztogatott, a városi urak pedig nem akarták ezeket végrehajtani. Erre ő mindig Csányihoz és Ujhá-zyhoz fordult, ezek viszont nem akarták a lakosságot a haza ügyétől önké-nyeskedéssel elidegeníteni. Görgey a Honvédelmi Bizottmánynál panaszolta be őket. Azt mondta, hogy már napokkal ezelőtt meghagyta Ujházynak:
rendeljen több csónakot a sziget és a Duna-part közé, a szigeten állomáso-zó csapatokkal való összeköttetés megteremtése érdekében. Ujházy azonban nem intézkedett. Azt feleltem Görgeynek, hogy az erre vonatkozó parancsot igenis továbbadták a városi kapitányságnak.
– Ej, parancs, eredmény nélkül! A városi urak nagyon jól tudják, hogy a kormánybiztos urak, ha adnak is ki ilyen parancsot, meg is maradnak ennyi-ben. Azzal már keveset törődnek, végrehajtják-e vagy sem.
– Hány ilyen ladikra van szükségünk? – kérdeztem Görgeytől.
– Legalább húsz-huszonnégy darabra – mondta Görgey. Nem szóltam többet, hanem elmentem Vecsera városi kapitányhoz, leszidtam az engedet-lensége miatt, és megparancsoltam neki, hogy a kívánt ladikokat még ma vitesse a helyszínre. Azt felelte, hogy ez lehetetlen, nincsenek még készen, néhányat előbb ki kell javítani.
– Városkapitány úr – kiáltottam haragosan –, most délelőtt fél tíz van. Ha a járművek délután fél négyig, mégpedig jegyezze meg, számszerint harminc-hat darab, nincsenek ott a helyszínen, én önt fölakasztatom.
Meg sem hallgattam ezután, hanem távoztam. Délután két órára a helyü-kön voltak a dereglyék.
Így múlt el az idő egészen december 15-ig. Minden pillanatban vártuk az ellenség előrenyomulását. Több ízben riadóztattak. De nem történt semmi december 15-ig, amikor aztán Magyarországot egyszerre kilenc oldalról ro-hanták meg. Most kezdődött csak igazán a tulajdonképpeni háború.