Egyszerre csak való lett a sokáig álhírként jelzett tény, hogy Jellasich bán ren-des hadseregbeli csapatokkal és tüzérséggel és emellett összeszedett rendetlen népfelkelési csordákkal átlépte a Dunát, és dacára annak, hogy a király által lázadónak jelentetett ki, a király nevében lépett fel. Főserege mellett, mely Somogy megyében haladt előre, a Balaton irányába, Baranya megyében Roth és Phillipovich tábornokok állítólag 12 000 ember élén törtek be és haladtak éjszak felé.
Mélyen megdöbbentett a hír mindenkit, és az izgalom terjedt mindenfe-lé. A kormány rendes csapatokat küldött Jellasich ellen, és aggódva kérdezte mindenki, hogy mily viseletet fognak ezek tanúsítani.
Mikor Jellasich első ízben huszárezred elé került, felszólította az ezredet a „császár” nevében csatlakozásra. A tisztikar két meghatalmazottat küldött hozzája, kik követelték, hogy mutassa elő a megbízó császári, illetőleg királyi iratot, miután ilyen nem volt, az ezred nevében kijelentették neki, hogy ők a vett törvényes parancsolathoz képest, sajnálva bár, de ellene harcolni fognak.
Az ezred erre Fehérvár felé visszahúzódott.
Más eljárást követett a Hardegg vasasnémet ezred Fejérváry ezredes alatt, amint később egy tiszttől hallottam; Jellasich, midőn előrenyomulva So-mogy megyéből haladt, egy síkon felállítva látja az ezredet, melynek ezredese egynehány tiszttel feléje tartott. Dobogó szívvel várta Jellasich közeledésü-ket, mert ha ez az ezred is a magyar kormányhoz tart, vesztettnek tarthatta a játszmát, annál inkább, mert lovassága nem volt. Fejérváry azonban azzal köszöntött be: az ezredem Excellenciád rendelkezésére bocsátja magát.
Jellasich közeledett a Balaton mentén, a magyar rendes csapatok – ameny-nyire ilyeneknek lehetett nevezni az illető kétségeskedő ezredeket – vissza-húzódtak. Roth és Phillipovich is közeledtek Tolna felé, erre nagy sietség-ben szervezkedtek a mozgó nemzetőrség zászlóaljai is. Sok reményt fűztünk István nádor elutazásához, ki elindult Jellasichcsal személyesen találkozni a Balaton gőzösén, annál nagyobb volt a rémület, mikor elterjedt a valóságnak megfelelő hír, hogy az összejövetelnek nem volt eredménye, István nádor le-mondott és Bécs felé elutazott, Jellasich pedig Fejér megye határát átlépte.
E gyászhírek másrészt azonban felkeltették a lelkesedést és mindenki, aki jó hazafi volt, a védelemre gondolt, a kislelkűek legalább meghunyászkod-va hallgattak. Kossuth Kecskemétre, Ceglédre és a többi Duna-Tisza közti helyre utazott a népet fegyver ragadásra buzdítani, és nagy sikerrel. Ezerek és ezerek gyűltek össze, bár csak kaszával felfegyverkezve, és habár rendes auk-cióra semmit sem használtak volna – a meglévő körülmények közt impozáns számuk által hatottak. Jelen voltam a képviselőház ülésén, melyen Kossuth buzdító útja után először megjelent. Honvédegyenruhát viselt, és beszédét szószékről úgy kezdette: fegyveresen jelenek meg a tisztelt ház előtt etc. Elő-adta ezután a dolgok állását – elég levert hangulatban mondatott és fogElő-adta- fogadta-tott a beszéd. Senki nem tudta, mit rejt mármost a legközelebbi jövő is.
E napokban, de még a nádor elutazása előtti időben, Guyon, ki csatai bér-letén építkezésekkel foglalkozott, Pestre jött épületfát vásárolni. Az utcán találkozik Batthyány Lajossal, ki megszólítja őt: jó, hogy találkozunk, nem tudtam volna kinevezésedet hamarjában hová küldeni.
– Micsoda kinevezés?
– Őrnaggyá vagy kinevezve, a Pest megyei 2. számú mozgó nemzetőrségi zászlóalj parancsnokává, a Nádor tegnap este írta alá kinevezésedet, holnap kell átvenned zászlóaljadat és rögtön vele indulni Jellasich ellen.
Guyonban szembeszállt egymással családjának szeretete a katonai ambíci-óval, és nyugodt és családias életének örökre vége lett. Írt Mimie-nek, hogy a gyermekekkel lejöjjön rögtön, ő pedig másnap táborba szállt, még köpenyege sem volt és Festetich Ágostontól vett kölcsön bundát. Mikor Mimie Pátyra jött, Guyon Vácon átvett zászlóaljával menet közben Fehérvár felé Törökbá-linton nyugvónapot tartott. Az egész család meglátogatta Pátyról (én nem vol-tam akkor ott), velük Redwitz Sándor cousinunk,* aki éppen látogatóban volt ott. Mikor ez a táborban látta az összeszedett, csak most csizmával, egyenru-hával ellátandó népet, azt mondta Guyonnak: én nem mernék ezen emberek társaságában egy éjjelt is eltölteni, hiszen ez egy zsiványbandához hasonlít, hi-szen ezek szétfutnak, ha messzirül látják az ellenséget. – Pedig ugyancsak nem futottak szét sem az első találkozáskor az ellenséggel, sem későbben. Guyon rögtön tudott magának tekintélyt szerezni náluk és a fegyelmet fenntartani.
Az bántotta leginkább, hogy gyalogsági parancsnokságot kapott.
* unokatestvér
Anyám még mindig meglehetős schwarzgelb* volt, Jellasich közeledtének hírére még azt mondá: „ez majd ráncba szed titeket”. Nemsokára azonban véleménye gyökeresen megváltozott, melynek indítóoka, mint ő mondá, a következő volt. Nővéreim és anyám, nem tudom, hogy hol, megismerked-tek egy fiatal olasz nővel, Lahner tüzér ezredes nejével, Luciával és bensőbb viszonyban, levelezésben is voltak vele. Egyszer férjével meglátogatta anyá-mat, ki egy österreichischen Militärt [osztrák katonát] vélt benne feltalálni, ő azonban határozottan magyar érzelműnek vallotta magát. (Mint tábornok, egyike lett az aradi vértanúknak.) „Én is – mondá – pártoltam az osztrák katonai pártot, és határozottan tiltakoztam azon feltevés ellen, hogy az össze-játszik a szerb lázadókkal, de midőn Szt. Tamás ellen rendeltettem, és a reánk hulló ágyúgolyókban felismertem saját gyártmányomat, átláttam a kétszínű játékot, és nem állhattam az árulás pártjára.” Ez, mondá anyám, őket is kiáb-rándította.
A pátyiak is felhívattak táborba szállni, és sokan engedtek a felhívásnak; a gyülekezőket a földesuraságok megvendégelték a község felhívására; mi is tíz birkával járultunk hozzá. Anyámnak tanácsolták, hogy e napon távozzék (ő éppen magányosan volt Pátyon), és mivel késő volt már Budára indulni, Biára kocsizott át könnyű, nyílt kocsiban, és az atyja hajdani, most testvérei kasté-lyában Boros tiszttartóhoz szállt. És csakugyan volt valami a hírben, hogy ellene mint schwarz gelbre valamit forralhattak, mert legalábbis az üresen visszatérő kocsijába golyót lőttek.
Mi ezen dolgot Budán este hallottuk meg, és én másnap reggel kimen-tem Biára anyámhoz. Ott a kastélyt nagy sürgés-forgásban találtam, és tele mindenféle vendégekkel, nemzetőrségi tisztekkel, helybeli honoráciorokkal, az udvaron gyülekező önkéntes nemzetőrökkel sat. Hírül volt egyszer smind adva, hogy még délelőtt megérkezik egy zászlóalj kecskemét-ceglédi kaszás, Katona őrnagy parancsnoksága alatt.
Meg is érkeztek nemsokára jó rendben, mind életerős legények, könnyű öltözetben, jókedvben. Hazafias érzelemmel nyilatkoztak, egyik kérdezte tőlem: ugye, nincs még elveszve minden? Csak azt sajnálták, hogy olyan hitvány fegyverük van, puhafából készült, hosszú dorongra hosszában felil-lesztett kaszapenge. „Hiszen – mondá az egyik – amint erre karddal rále-gyintenek, eltörik.” Szép idő volt, a legénység tehát az udvaron étkezett, a
* fekete-sárga = császárpárti
tisztek és vendégek benn az étteremben, hosszú asztalnál. Anyám elnökölt az ebédnél, melynél a társalgás természetesen a folyó események és a fennforgó súlyos viszonyok körül forogtak, több-kevesebb értelműséggel és tárgyilagos-sággal.
Este anyámmal együtt hazatértünk Budára. Pátyra Franz inasom tétetett mint ispán, engem pedig Posch József szolgált ezentúl, az egykori pénzeskúti tanító és ispáni disznóetető, ki inas volt anyámnál, felesége pedig szakácsné.
Budán falragaszok és házibemondás alapján felszólíttatott mindenki, hogy ha nincs is a nemzetőrségbe beosztva, ha fegyverfogható, tartsa magát ké-szenlétben Jellasich elleni védekezési szolgálatot tenni. Egyszersmind a mai napra fegyveres összejövetelre voltunk felhíva.
A mi kerületünk a tabáni Szarvas téren gyülekezett. Nem túl sokan je-lentünk ott meg, a többiek között ott láttam báró Jósikát, a regényírót is, ki szidta a kormányt, hogy politikája iránytalan és ily katonásdi játékkal a polgárokat zaklatja. Jellasich ekkor már megszállotta volt kardcsapás nélkül Székesfehérvárt, rendetlen csordái, melyeket a rendes seregei támogatására magával hordozott, falukon, pusztákon rablottak és garázdálkodtak. Gróf Zichy veszprémi püspököt is megtámadták, egyik horvát levette a keresztet a nyakárul és zsebre tette, ekkor azonban, mintha megbánta volna, néme-tül kérdezte a püspököt: „Ist das Krezu gewiht?” […Meg van szentelve a ke-reszt?”] Az igenlő feleletre azután leszakította a keresztet, és azt visszaadta, s csak az aranyláncot rakta zsebre. Hogy tehát ilyen portyázók netalán a fővá-ros közelébe is jöjjenek, meghagyatott nekünk, nemzetőröknek, hogy kisebb csoportokban hárman-négyen cirkáljunk a város körül egy-két mérföldnyi kerületben. Mi hárman álltunk össze erre a célra, Szlávy, Fuchs Vilmos taná-csos a pénzügyminisztériumból és én.
Előbb azonban nagy események történtek Budapesten. Már szeptember 25-én híre keringett, hogy Lamberg tábornok a király által katonai és pol-gári főkormányzónak lett kinevezve, és mint ilyen, az országgyűlést szükség esetén karhatalommal is feloszlatni, vagy amint a kárörvendő schwarzgelb érzelműek azt kifejezni szerették: szétkergetni; hogy továbbá Vácon is már gőzhajóval partra szállott 7000 gránátos Lamberg támogatására. Ez utóbbi hír megcáfolódott, szeptember 27-én azonban villámgyorsan elterjedt a [má-sik] hír, hogy Lamberg megérkezett Budára. Ez való volt, és kimondhatatlan izgalomba hozta az egész lakosságot. A nemzetőrség parancsot vett Lamberg felkeresésére és elfogatására, megtudták Lamberg szállását Budán, és egy nemzetőrségi szakasz oda rendeltetett.
Ezen szakaszhoz Szlávy is tartozott, nem találták otthon Lamberget, és lefoglalták irományait. Ezek egy nagy csomó nyomtatott proklamációból állottak Ferdinánd aláírásával, mely proklamáció Lamberg kinevezését tar-talmazta. Amint később kiderült, Lamberg teljes tudatlanságában volt a fennforgó és misszióját könnyűnek tartatták vele, nem bírt sejtelemmel az uralkodó izgatottságról és egy minisztert indult felkeresni, ki a proklamációt aláírja. Az utcákon különben már láthatta a hangulatot és veszélyét; nemcsak fegyveres nemzetőrök voltak mindenütt láthatók, de egy sereg paraszt is ka-szákkal, dorongokkal; mindenütt a jelszó hangzott – hol van Lamberg, el kell fogni, különben végünk.
Két óra tájban Pestre akartam menni, az Angol királynénál ebédelni és valami biztosabbat hallani. Amint a Vízi – most Ferenc József – kapuhoz értem, azt kaszások által megszállva találtam, akik senkit ki nem eresztettek a Várbul. Ott maradtam a nép között, soká azonban nem kellett várnom.
Egy fiáker jött a meredek lejtőn a Vízivárosbul, a kocsiban négy úr ült, vagy inkább állt, köztük egy selmeci ismerősöm, a kocsin egy nemzeti zászló volt kitűzve. Ez urak felszólították a kaszásokat, hagyják szabadra a kaput, nincs többé szükség az elzárásra, mert Lamberget épp most megölték a hajó-hídon, és holttestét Pestre hurcolták.
A Lambergtől való félelem megkönnyebbült ugyan, de emellett általános megdöbbenést keltett a hír, nem fogadtatott örömkiáltásokkal a kétes kül-sejű összecsoportosult fegyveres és fegyvertelen nép által sem. Én már most Pest felé folytattam utamat, a híd közepe táján megláttam a vértócsát és on-nan folytonosan erős vérnyomokat az úton, melyen a holttestet hurcolták, nemcsak a híd faburkolatán, hanem Pesten a kövezeten is a Károly-kaszárnya felé. Lárma vagy erős csoportosulások már nem voltak, nem forradalmi, in-kább csendes képe volt a fővárosnak. Az ismerősökkel, kikkel találkoztunk, kölcsönösen aggódva kérdeztük: mi lesz ebbül? Különösen mit mond ehhez a Jellasich ellen álló hadsereg?
Magára Lamberg meggyilkolására nézve a következő részleteket hallottam:
Lamberg meggyőződve az itteni ismerőseitől hallottak és látottaktul, hogy missziójának semmi kilátása sincs érvényesülésre, és a talajt inogni érezvén talpa alatt, megdöbbent és Pestre szándékozott [menni], hogy a kormány egy tagjával vagy a képviselőház elnökével találkozzék, hogy ennek kijelentse a missziójárul való lemondását és ha szükséges, személyét rendelkezésre bocsássa. Kocsijával a budai hídfőhöz érvén, a nép által felismertetett, rossztul tartván: a hídőrséget képező nemzetőrségi kapitánytul, úgy emlékezem, Stern budai könyvkötőtül
letartóztatását kvánta. A kapitány azonban akár deferenciábul [tiszteletből], akár más ok miatt azt teljesíteni nem akarta, és így Lamberg kénytelen volt továbbhajtatni. A felbőszült nép követte őt a hídra, és a híd közepén a kocsi a tömegben felakadván, Lamberget kirántották az kocsibul, és kard- és kaszadö-fésekkel megölték. Az áldozat elesvén, és miután még holttestén kitombolta bosszúját a nép, lecsendesedett, és valóban csodálatos, hogy annyi vidéki pa-raszt jelenléte, a nép alsó osztályainak csoportosulása mellett semmi kihágásról nem volt hallani, és nem félt ilyentül senki. Így én este tíz óra körül lementem Pestre az Ellipsen, mely nappal tele volt, anélkül hogy gyanús elemekkel talál-koztam volna, nem azért, hogy vakmerőnek mutatkozzam, hanem az uralkodó hangulatnak megfelelően, mely azt tartotta, hogy a betódult nép a vadságnak jelét adta ugyan, de nem azért tódult be, hogy raboljon, hanem engedve a vett felszólításnak, hogy hazája védekezésében részt vegyen.
Szeptember 30-án indultunk hárman, hogy vett cirkálási feladatunkat betöltsük, én vadász duplapuskával, a többiek nemzetőri fegyverzetökkel az úgynevezett Kamarawald [Kamaraerdő] felé, egész nap az erdőt jártuk, de semmi gyanúsat nem észleltünk. Estefelé Téténytül félórányira, a Marton-vásár felé eső érdi magányos nagy fogadóba értünk, mely meglehetősen tele volt. Itt hallottuk első hírét a tegnapi pákozdi ütközetnek, anélkül azonban, hogy a hallottakon eligazodni tudtunk volna. Annyit megértettünk, hogy Jellasich nem győzött és előre nem hatolt Buda felé, sőt úgy látszott, hogy mi győztünk, de evvel bajos volt összeegyeztetni a számos mindenféle csapatok-beli, Buda felé induló maraudeuröket [csellengőket], melyeket láttunk és kik mégsem voltak győzelmi hangulatban.
Vacsoráltunk és napi hőstetteink babérjain a fogadó igen jó ágyain jól el-aludtunk. Másnap újra cirkálni indultunk a hegységbe, vagy inkább erdős dombokon, valamivel inkább nyugat felé, és este Törökbálintra értünk, ahol megháltunk.
Midőn október 2-án Buda felé vissza vettük utunkat, itt már hallottuk a Jellasichcsal kötött háromnapi fegyverszünet hírét is, és hogy ennek oltalma alatt ő, ki megígérte, hogy e három nap alatt sem előre nem nyomul, sem nem hátrál, oldalvást szökik csapataival Győr és Bécs felé. Sok kisebb hátraha-gyott csapatocskákat a nép lefegyverzett, egyes portyázó horvátokat agyon is ütött: láttam ily fogoly horvátokat, akik szánalmas benyomást tettek, úgy rongyos kinézésük, mint az arcukon letükröződő halálfélelem által.
Mimie nővérem a fegyverszünet hírére rögtön Fehérvár felé utazott, fér-jével – mielőtt továbbindulna – találkozandó. Tőle és később Guyontól
ma-gától hallottam a pákozdi ütközet részleteit: ő azt állította, hogy ha fegyver-szünet nem köttetik, Jellasich megsemmisül, mert már egészen a Velencei-tó felé voltak nyomva seregei. Nem is kételkedem, hogy inkább politikai, mint katonai indokok vezérelték a fegyverszünet megkötésében a magyar főve-zényletet; nemigen tudta még, hányadán vannak a saját seregünk tisztjeivel;
sokan, a fővezér Móga tábornok is csak kényszerhelyzetben harcoltak, és még mindig reméltek kiegyezést.
Guyon az ütközet reggelén Pákozd fölött egy magaslatra lovagolt, és on-nan nézte át Jellasich gyaloglását, mely a Buda felé vezető országúton hosszú colonne-ban [sorban] előrenyomult. A zászlók számából megbecsülte a zász-lóaljak számát, és erről jelentést tett. Az ő zászlóaljához, mielőtt tűzbe vezet-te, beszédet mondott, és valóban meg volt lepetve a különféle elemekből csak imént szervezett csapatok bátor magatartása által.
Az ütközet vége felé zászlóaljával szemben, a tóval háta megett hátrált egy horvát zászlóalj, melyhez szerezsánok (veres köpenyű, horvát katonai csend-őrfélék) is voltak csatolva. Szuronytámadást intézett ellenük Guyon, és mi-dőn lóháton zászlóalja élén reájuk csapott, egy szerezsán megfogta bal kezén;
Guyon azt vélvén, hogy az le akarja őt rántani lováról éppen le akarta vágni, midőn nagy meglepetésére a szerezsán megcsókolta kezét.
A horvátok éppen meg akarták magukat adni, mikor a megkötött fegyver-szünet folytán a parancs az ellenségeskedések megszüntetésére megérkezett.
Guyonnak eddig tapasztalatai alapján az volt a meggyőződése, hogy a horvá-tok éppen nem kedvvel mentek el a Jellasich által reájuk erőszakolt „nemze-tiségi” harcba; érezték ők, hogy nekik nincs keresnivalójuk Magyarországon.
Budán és Pesten Jellasich sikerült megszökése nagy ingerültséget keltett.
Azon tapasztalásnál fogva, hogy a hadsereg csakugyan harcol, hogy Lamberg esete nem idézet elő a jövendölt felbomlást, mindenkinek hangulatát és re-ményeit emelte.
Minő megerősödést nyert volna ügyünk, ha Jellasich fegyverletételre kény-szerül! Minisztérium tulajdonképpen de jure [jogilag] igen, hanem de facto [tényleg] csak részben létezett; Batthyány a Lamberg-eset után visszavonult a miniszteri tevékenységtől; Eötvös, mint önmagától később hallottam, annyi-ra megrémült az eseten, hogy a józan ítéletét elvesztette, képzelődése 1793-at mutatott be Magyarországon, minek folytán családjával külföldre utazott.
Az országgyűlés által kinevezett Honvédelmi Bizottmány Kossuth elnök-lete alatt és melyben Nyáry Pál volt a legbuzgóbb tag, kormányzott.
Ezen napok voltak érlelő és szülő napjai a magyar önvédelmi szabadsági harcnak és ez Magyarországnak megmentését, és jövendőjének alapját ké-pezte. Mert ha akkor gyáván megadjuk magunkat, nem következtek volna ugyan be a legyőzetésünkkel járt vérengzések és utána a tehetetlen beolvasz-tási kísérletek – sőt alkotmányunk is színleg figyelembe vétetett volna –, de azon meggyőződés vert volna gyökeret, hogy könnyű velünk elbánni. És a nemsokára bekövetkező kedvező európai konstelláció meghozta volna az alkalmat alkotmányunk végleges elkobzására. Hiszen a tapasztalás mutatta volna, hogy ezt kockáztatni lehet, belenyugszunk majd ebbe is, mint meg-másíthatatlanba – reánk pedig többé nem hederített volna senki sem. Így ellenben leteríttettünk, de feltámadtunk; maga Eötvös József, ki pedig a vész idejében csakugyan nem tartozott a merész ellenállás pártolóihoz, 1867-ben azt mondta Guyonné nővéreinek: „Ha Guyon és hasonlói nem harcolnak 1848-49-ben, nincs 1867-ben minisztérium és alkotmány.” Hogy pedig az ellenállás foganatosíttatott, ez Kossuth elvitathatatlan érdeme marad.