Egerből Gyöngyösre mentem, hol Kiss Ernő tábornokkal, a hatvani ütkö-zetről visszajövővel, találkozám. A hatvani ütközettel kezdődék azon sora a győzelmeknek, melyek április havát 1849-ben örökké dicső emlékezetűvé te-vék a magyar történetben. Hatvan, Bicske, Isaszeg, Vác, Salló és Szőny neveik jegyezve vannak e hónap haditörténeteinek lapjára, melynél ragyogóbb sem azelőtt, sem azután a szabadságharc folytatásában nincs.
Gyöngyösről Árokszállásra mentem. Az elnök már előbb utazott el onnét Jászberénybe. Árokszálláson beszélte a lelkes pap, kinél szállva valék, minő hazafi kitöréssel fogadta e helység népe Kossuthot. A németek járatáról is be-szélt, mily félelemben voltak ottlétük alatt – folyton kellett a tornyon őröknek állni s vigyázni, hogy nem közelednek-é a magyarok. A várost azzal fenyeget-ték, hogy ha míg ott vannak, a magyarok találnak jönni, a várost felgyújtják, mit mentegetéssel viszonzott az elöljáróság, hogy ők nem tehetnek arról, ha jönni találnak. Egyébiránt a magyar sereg közeledése előtt már a németek to-vábblódultak. Magyar katonát e városban most láttak legelőször, s leírhatatlan azon barátság és szolgálatkészség, mellyel a nép honvédeinket fogadta. Sem-miért sem akartak pénzt tőlük elvenni, a legszegényebb ház megvendégel-ni igyekezett a nála szállásoltat. A németekről szólva házigazdám, Schliket leghumánusabbnak jellemzé. Midőn házába lépett, ezen szavakkal üdvözlé:
– Ha mint ellenséget is, remélem, szívesen fog látni.
Másnap – április 5-én – Jászberénybe mentem, hol az elnököt találtam.
Míg Jászberényben voltunk, a bicskei ütközet történt meg. Előbb mostoha hírek érkeztek, hogy a mieinket visszaverték, és sok megsebesültet hoztak, kik az első tűz áldozatjai voltak, de nemsokára győzelmes tudósítások válták fel a csatatér első hírnökeit.
Eleinte csakugyan Klapka hadtestét, mely első volt, ki a nem sejtett ellen-ségre reábukkant, a németek visszariasztották, a mieink hét ágyút vesztettek.
De ekkor Damjanich nyomult előre, s azonnal nemcsak a vesztettekből két ágyút visszafoglalt, hanem hadtestével valóságos futamodásnak indította meg Jellacicot, ki e csatában az ellenséget vezénylé.
Jászberényből Nagykátára menénk, hova a bicskei sebesültek egy részét hozták. Minden hatósági tisztviselők hiányában alig tudtam néhány
egyén-ből oly hivatalt összeállítani, mely a sebesültek és betegek elhelyezéséről és gyógyításáról gondoskodjék. A szobákban, gróf Keglevich Gábor kastélyá-ban, padolaton feküdtek a sebeiktől jajgatók. Az egyik szobában vagy hét halva behozott tiszt feküdt – ruháik már el voltak hordva –, némelyiknek képe s feje egészen össze volt a kartácstól zúzva. Borzasztó látvány vala nézni, a haza áldozatjai miként lesznek a közönyösség tárgyává, mihelyt holttestté válnak. Szalmán voltak lerakva – s eltemettettek azután csak az illető elöljá-róság által, minden katonai dísz nélkül. Köztük egy Máriássy nevű volt. Mi-dőn megilletődéssel szóltunk rólok, Görgey az edzett hadfi keménységével mondá:
– Minek mentek a csatába!
Nagykátáról Szentmártonkátára mentünk. Az elnök szállása Batta Samu-elnél volt. Ez egykor Pest megyében, jelesen a követválasztásnál, a Kossuth elleni párthoz tartozott, az új időszakban azonban buzgalmas ragaszkodást tanúsított a haza ügyéhez, s ez alkalommal élénk örömet mutatott a magyar fegyverek előhaladásán. Ezen körülmények határozták Kossuthot arra, hogy házigazdáját Pest megyei kormánybiztosnak nevezze ki.
Szentmártonkátán létünk alatt Várszeghy, az elnök iroda igazgatója, Deb-recenből futárképpen jött el, hírül hozni Nyáry Pálnak a honvédelmi bizott-mánybani kitörését az elnök azon cselekvése ellen, miszerint Mészáros által a foglyok kicserélése ügyében Windisch-Grätzhez intézett, s őáltala lágynak, alázatosnak talált levelet nem rendeltetése helyére, hanem vissza Debrecen-be küldte. Görgey is odajött, s a levelet ő is rosszallotta s elküldhetetlennek mondotta. Ő azon tájban a németek irányában legkeményebb visszatorlást követelt a foglyokkali bánásmódra nézve. Kossuth tehát azon elhatározással vetett véget a dolognak, hogy a hadügyminisztérium részéről ne írassék sem-mi, hanem Görgey mint főhadvezér küldje a felszólítást Windisch-Grätzhez.
Mészáros levele igaz, gyengédséggel, mely nem annyira szándékos, mint az ő természetének sajátja volt, s majdnem kérve szerkesztve vala. Mondá, hogy Windisch-Grätz a vele született nemeslelkűséggel fontolja meg, miképp a magyar katonák hazájokért harcolnak, ők ezt legbensőbb meggyőződésből hiszik, bánjék velük tehát a hadifoglyok irányában szokásban levő szabályok-hoz képest, mert igen természetesnek fogja találni, hogy amiképpen ő a mi foglyainkkal, úgy fogunk mi is bánni az ő foglyaikkal, kik máris sok ezerre menő számmal vannak kezeink alatt. S ha más okból nem, fogadja el legalább saját katonáinak javáért a méltányos viszonosságot. – Görgey levele kitűnő
német tollal írva, s hangulata büszke s öntudatteljes volt. A címben s a fel-szólításokban Windisch-Grätzet nem hívá fel nevénél, hanem e kifejezéssel élt: an den kommandirenden General der österreichschen Invasions Armeen.* Azon kívül, hogy az osztrák részről foglyaink iránt követendő bánásmódot viszonozandónak, még azt is kijelenté, hogy minden magyarért, kit Win-disch-Grätz kivégeztet, három osztrák fog általunk agyonlövetni.
Szentmártonkátán létünk alatt a hadtestével előrehaladó Damjanich két katolikus plébánost – az egyiket Mericzaynak hívták – a falu népe feladá-sára mint hazaárulót minden forma nélküli rövid eljárással főbe lövette. A feljebb érdeklett két eset, melyek Kókán és Isaszegen történtek, minden gondolkodóbb emberre rossz hatást tett, mert rémülést és idegenséget ter-jesztett előttünk szíves fogadás helyett. Megmondám Kossuthnak, hogy ez állapot egyenesen a honvédelmi bizottmány hibájának következménye, mert határozata következtében nekem nem lévén törvényszerű bíróságom, hova a vádlottakat állíthatnám, azokat a katonai parancsnokoktól át nem vehetem, az pedig, hogy a táborból messze földre, a rendes vésztörvényszékek helyeire szállíttassanak a vádlottak, képtelenség. Kossuth osztozott rosszallásomban, s azt mondá, írjam meg a honvédelmi bizottmánynak rendelete következmé-nyeit. Ezentúl a katonai főnökök hazaárulási vádak elítélésbe nem bocsátkoz-tak – csak a tetten kapott kémeket ők büntették meg.
Szentmártonkátáról Kókára tevénk kirándulást, s onnan gyalog mentünk egy magos dombra, mely félórányi távolságra a bokrokkal benőtt vidéken emelkedik, s a legszebb kilátást nyújt a számos dombokkal és kicsiny terü-letű erdőkkel sűrűn díszesített rónaságra. Fent a dombon meglepetésünkre Görgeyt találtuk, Ármin bátyjával és gróf Andrássy Aladárral. Kossuthtal Horváth csanádi püspök, ki az elnök másodszori jövetele óta a táborban nála maradt, én, Ragályi borsodi alispán s néhányan az elnöki kíséretből valának.
Görgey aludt, s jövetelünk által felköltve beszélte, hogy a múlt éjszakát ál-matlanul tölté. Egy óránál tovább maradtunk a gyönyörű kilátást adó helyen.
Görgey igen jókedvű volt, beszélgetése enyelgésig vonzó volt, általában in-kább kedvderítő tárgyakban, mint komolyakban folyt a társalgás. A falu né-péből is lassan nagyobb számra növekedék az odajövő, s a társaság két fő em-berének szemléletén éldelgő férfiak és hölgyek száma. Egy csinos menyecske
* Az osztrák inváziós hadseregek vezénylő tábornokának
vízzel szolgált mindnyájunknak. Kossuth és Görgey kölcsönösen mutaták be magukat neki.
Kossuth mondá előbb:
– Tudja-é, hogy e magyar seregek fővezére ivott korsójából.
Ez megint:
– Látta-e már Kossuth Lajost, s ha nem, most nézze őt.
Mindannyiszor a hozzánk csatlakozott nép éljent rivalgott. Azon időben Kossuthot és Görgeyt a legmelegebb vonzalom köté egymáshoz. Gödöllő-ben láttam őket e viszonyban, még jobban fejlett mértékGödöllő-ben. Gödöllőn szó-lítá meg Kossuth Görgeyt az egymás tegezésére. Azóta, hogy Kossuth Deb-recenbe visszatért, Görgey Komárom s onnan Buda alá haladott, az őszinte szívesség rajtok nem láttatott többé egymás irányában soha.
Míg mi a dombon mulatozánk, folyt az isaszegi ütközet, április 6-án, melynek előbb ágyúdörgéseit hallók, majd füstjét látók. Görgey lóra ült, s elrobbant a csatatérre. E csatában Windisch-Grätz fő serege vívott a magyar sereg szinte legnagyobb részével. A mieink eleinte némi zavarba jöttek, de Damjanich a maga hadtestével ismét kedvező fordulatot ada az ütközetnek. Midőn hát-rálni kezdtek, Damjanich megállott egy magasabb ponton, s elkiáltá magát:
– Innen már egy talpnyit sem hátrább.
A zavar egy ideig olyan volt, hogy tüzéreink saját huszárjainkra tettek néhány lövést. Midőn Görgey odajött, személyesen vezetett több csapatot előre. A győzelem részünkre hajlott, s a csatát seregeink nyerék meg. Ezen ütközet után Aulich a maga hadtestével elvált a többi seregtől, s Pest felé tar-tott, melynek pár hét múlvai bevétele az ő nevének emlékét örökíti.