Április 2-án hozzánk jött egy zsidó küldöttség Fejérből, mely sok szóval és sírással elpanaszolta, hogy népgyűlés volt Fejérvárott, petíciót adtak be a tanácshoz a zsidók ellen, s ez rögtön elhatározta, hogy a zsidók kiűzendők a város területéről, sőt tüstént becsukatta boltjaikat, őket pedig kikerget-tette.
Szemere felfogta az eset komolyságát, de rögtöni orvosságtól irtózott, hitte, hogy rendszeres vizsgálattal el lehet napolni a határozatot mindaddig, míg a minisztérium Pozsonyból leérkezik, Klauzál ellenben szükségesnek tartotta tekintélyünk rögtöni helyreállítását, én felajánlkoztam, hogy a dol-got jó móddal rendbe hozom, ha Fejérvárra teljhatalommal leküldenek s ren-delkezésemre egy század lovasságot bocsátanak. Felmentünk tehát Budára a főparancsnoksághoz, s Lederer tüstént kiadta a rendeletet, hogy a lovasság Mórról harmadnapra reggel Fejérvárott legyen, de megjegyezte, hogy szoros rendelete van, minden összeütközést a néppel kikerülni.
Másnap déltájban a városba érkeztem, a megyeházhoz szálltam, hol a me-gyei tisztviselők illően fogadtak, a városiak a háttérben várták a történendő-ket. Én a polgármesternek s tanácsnak nem is engedtem meg, hogy szóljanak, hidegen rájuk förmedtem, várjanak, míg előhívatom.
A megyei urakkal jókedvűen ebédeltünk, báró Horváth Józsiné, a ház-nagy leánya vitte igen kedvesen a háziasszony szerepét, s én megtudtam, hogy a zsidóüldözés főapostola egy itteni kereskedő. Ebéd után egyenként kihall-gattam a polgármestert s tanácsosokat, s mindjárt megláttam, hogy ezek közt csak a főjegyző, Lórody üti meg a mértéket, művelt hazafi érzelmű fiatalem-ber, ki később a honvédekhez állt be, kitüntette magát.
Evvel beszéltem meg tervemet, s elhívattam az izgató kereskedőt, kinek hat óra hosszat kellett az előszobában várni. A polgármesternek kiadtam a rendeletet, hogy a megyeház terére hirdessen népgyűlést másnapra, a nem-zetőrség foglalja el a tér egyik oldalát. A befolyásosabb polgárokat egymás után magamhoz rendeltem, s rideg szavakkal, komolyan figyelmeztettem, hogy a közcsendbizottság nem tűrheti az engedelmesség megtagadását, s hogy a legszigorúbb eszközöktől sem retten vissza, ha a holnapi népgyűlés nem semmisíti meg minden ellenmondás nélkül, az elébbi népgyűlés
határo-zatát, s vissza nem hívja a zsidókat. Bízom egyébiránt hazafiságunkban, hogy ők is e célra közreműködnek s az ingerült kedélyeket lecsillapítják.
Végre tíz órakor behívattam a már türelméből kifogyott főizgatót, valósá-gos német nyárspolgárt, ki ma talán évek óta először mulasztotta el rendsze-res vacsoraóráját. Ennek szárazon megmondtam, tudom, hogy ő izgatta fel a népet a zsidók ellen, mire mentegetőzni kezdett, hogy a zsidók március óta szemtelenebbek, mint valaha, hogy csalják a népet, uzsorások stb.
Én e kérdéssel vágtam szavába:
– Van-e családja?
– Feleségem s három gyermekem.
– Sajnálom őket, mert látom, hogy önt sokáig fogják nélkülözni. Önt nem sajnálom, de őket igen, mert önt elfogatom, vasra veretem s Pestre vitetem, mint ki az állam ellen feltámad – s e szavaknál felütöttem a corpus jurist s megmagyaráztam neki az 1723-i felségsértési és hazaárulási törvényt, qui se contra statum publicum erigunt.* A szegény kereskedő roppantul megijedt, arca elhalaványult, fogai vacogtak, egész testében remegett, mire említém, hogy ha a népgyűlés megsemmisíti elébbi határozatát, ha jól viseli magát, ha visszahívja a zsidókat, meglehet, hogy a feledés fátyolát borítom az egész esetre. Megtörve távozott el.
Másnap reggel bejött a lovasság s elfoglalta a megyeháztér egyik oldalát, a másikra a nemzetőrséget állítottam fel. A megyeház elébe a nagy zöld asztalt tétettem ki, erre állíttattam az alispán karszékét s elébe tegnapi háziasszo-nyunk toilette-asztalkáját. Tíz órakor ott volt már a város összes lakossága, én díszmagyar ruhában, kalpaggal fejemen, karddal oldalomon felhágtam az asztalra, hová Lórody követett, leültem s fennhangon meghagytam neki, ol-vassa fel megbízólevelemet. Amint ez olvasni kezdett:
„Mi Szemere Bertalan, Klauzál Gábor, Pulszky Ferenc, a királyi teljhata-lommal felruházott nádor István főherceg Őfensége által a közcsend s rend fenntartására kinevezett országos biztosok.”
-Egy hang hallatszott: „Nem ismerjük el!” A nép mozogni kezdett, Lórody megijedt s leugrott az asztalról, én pedig előrelépvén, dörgő hangon kérdeztem:
„Ki a merész, ki el nem ismeri az ország legfelsőbb törvényes hatóságát?
Álljon elő, nevezze meg magát, mutassa, hogy van bátorsága véleményeért szenvedni, mert lakolni fog, mint mindenki, aki ellentállni mer a
kormány-* akik felkelnek a közhatalom ellen
nak; ez el tud s el fog tiporni mindenkit, ki a közrendet megzavarni merész-kedék – ne gondolják, hogy a szabadság időszaka a csendbontás aerája.*
Mély csend követte szavaimat, senki sem mert moccanni.
Erre elmondtam nekik, hogy a szabadság nem kiváltság, hogy ez olyan, mint az égő gyertya, mely nem veszt semmit világából, ha más gyertyát gyúj-tanak meg rajta, hogy a zsidók is úgy fiai hazánknak, mint mi magunk; elő-adtam, mily dicsőség az a magyar nemzetre, hogy mit más nemzetek vérök árán tudtak csak szerezni, mi azt békés úton vívtuk ki, s mily szégyen volna az, ha köztünk meghasonlás állna be, ha rendbontás szennyezné be a nemze-ti dicsőség napjait; figyelmeztettem végre arra is, hogy mi rendbontást nem tűrhetünk, s meg tudjuk azt torolni; említettem Székesfejérvár dicső múltját, felszólítottam a népet, ne homályosítsa azt el vallásos és nemzetiségi türel-metlenséggel, s így szónokoltam másfél óra hosszat mindig melegebben, de a nép hallgatott, s csak a végén hallatszott nehány éljen-szó.
Feltettem most a kérdést, akarják-e megsemmisíteni előbbi határozatukat s visszahívni a zsidókat?
Egy pár szó hallattszott: – Akarjuk.
– Szóljanak azok, kik nem akarják!
Mély hallgatás – mire kimondtam a végzést, hogy az elébbi népgyűlés határozata, mely a zsidók kiűzetését követelte a tanácstól, egyhangúlag visz-szavétetett, s hogy én ennélfogva a tanács végzését megsemmisítem, s hogy e végzés ne szennyezze be a jegyzőkönyvet, azt ünnepélyesen saját kezemmel a jegyzőkönyvből kitéptem, az egész eljárásról Lórody által készült jegyző-könyvet felolvastam, hitelesítettem, s a gyűlést feloszlattam. A nép csendesen ment haza, a polgármester pedig a megyeházba kísért, hogy a végzés végre-hajtására nézve vegye rendeletemet. Meghagytam neki, közölje a határozatot hivatalosan a zsidó elöljáróval, ki a szomszéd faluban várakozik, s hívja vissza a zsidókat, különben felelőssé teszem minden további zsidóüldözésért.
A püspök nagy ebédet adott tiszteletemre, gratulált, hogy e csiklandós ügyet oly szerencsésen oldottam meg, a pezsgő folyt, körmönfont tósztok hangzot-tak, midőn a huszár jelentette, hogy egy polgárküldöttség szólni kíván velem.
Bevezettettem, elmondták, hogy a lakosság belenyugodik ugyan a vég-zésbe s rendeletembe; de mégis megkér, ne szégyenítsem meg a várost, ne
* időszak, korszak
hívassam a zsidókat hivatalosan vissza, ne kívánjam, hogy a polgármester a rabbinusnak írjon; a zsidók úgyis tudják már, mi történt a városban, térjenek vissza éjjel minden demonstráció nélkül, holnap reggel rendben lesz minden, ne követeljem, hogy a város szégyenben maradjon.
Természetes, hogy e kérelemnek engedtem, a zsidók éjjel visszatértek a vá-rosba, én pedig a közcsend- s rendbizottság tekintélyének békés úton történt ilyetén helyreállításával visszamentem Pestre.