A szocialista humanizmus

59 amely nem minden esetben erősíti a szocialista öntudatot, vagy jön ~ mindenféle családi beszélgetést kizáró, egyre inkább a krimi felé orientálódó tv-műsor, amely nem formálja, hanem deformálja a fiatalok lelkét. Sajnos, a tanterv nemes gondolatokkal telített "tevékeny közösség élete" egy-egy esetben értelmetlen nyüzsgéssé, ímmel-ámmal letudott", "kipipált"

programmá silányul a mindennapok gyakorlatában.”²¹⁷

Az értékrend-változások bemutatásának végére érve érdemes fordulópontot is kijelölnünk. Ez a nyolcvanas évek elejére datálható, amikor egy „új dolgozói eszmény”

megfogalmazására tett kísérlet keretein belül az OPI közoktatás fejlesztéséről szóló koncepciója (1983) is már olyan emberi „önértékről” beszélt, mint az önállóság, az önellenőrzés, a kezdeményezőkészség, a rizikó- és felelősségvállalás, a kreativitás. A pedagógusok nagy része pedig valószínűleg sohasem tévesztette össze a politikai-ideológiai célok és a humanista célok két rétegét: a deklarált célokat és a rejtett célokat.²¹⁸ Egy hetvenes évek végi vizsgálatból például kiderült, hogy az ideológiát és a gyakorlatot, igaz, többnyire látens módon, a pedagógusok elválasztották egymástól. Így lehetett a munkaszeretet, a becsületesség, a közösségi érzés, az őszinteség, a humanizmus, a segítőkészség, a műveltség és a lelkiismeretesség - s nem pedig a szocialista embertípusra jellemző vonások - az a nyolc tulajdonság, melyeket a megkérdezett pedagógusok a leggyakrabban említettek.²¹⁹ És mindennél többet mond, hogy a még a hetvenes évek közepén is többen sürgették, hogy „a filozófusok és más szakemberek dolgozzák ki végre a szocialista etikát”.²²⁰

60 példával élve a korszak szakírói szerint a szocialista humanizmust a polgári humanizmustól az különböztette meg, ami az erkölcsiség belső lényegét a magatartás külső formáival konzisztens módon kifejező szocialista erkölcsöt a valláserkölcstől: a „valláserkölcs szeretetre buzdítja a kizsákmányolt munkást, parasztot kizsákmányolói iránt, mondván, hogy mindnyájan isten gyermekei, embertestvérek vagyunk. […] A marxista humanista […]

gyűlölettel fordul szembe a kizsákmányolás védelmezőivel, a társadalmi fejlődés akadályozóival, harcol ellenük.”²²¹ A valláserkölcs egyetemes kategóriáival történő birkózás eredménye tehát szükségszerűen az abban meglévő humanitás, igazságosság és az elesettek gyámolítása meghaladhatatlan voltának történeti szempontból megvalósított relativizálása volt arra hivatkozva, hogy „az osztálytársadalmakban nem lehet örökérvényű, korok és társadalmak, osztályok felett álló erkölcs.” Mint ahogy nem valósítható meg a szeretet parancsa sem, mert „a történelem arról tanúskodik, hogy az „ellenségszeretés” csak a burzsoázia számára jelenthet diadalt, viszont az ellenséggel szembeni kérlelhetetlen harc az elnyomottak diadalát hozza meg elnyomóik felett.”²²² Az osztálytársadalmak individualista erkölcsének elvetése persze ebben a gondolkodásban nem az erkölcs tagadását, hanem a társadalmi terméknek tartott erkölcsi kategóriák „új, az individualizmussal szembeni tartalommal” való megtöltését jelentette. Ennek megfelelően a kommunista erkölcsi eszmény középpontjában a „közösségi ember és annak a kommunizmus megszilárdításáért és betetőzéséért folytatott harc” állt.²²³

A szocialista humanizmus fogalma sokszor mintegy a csak a válságkorszakokban megjelenő, a „fasiszta jogtiprással, nyílt agresszióval” szavát felemelő, de egyébként babitsi

„szigetembert” állító, „múltba vágyó, absztrakt, polgári humanizmus” ellentételezéseként fogalmazódott meg.²²⁴ A „pártos” humanizmus „szocialista közösségi embert” akart formálni, mely szemben állt a hagyományos humanista értékrendet képviselő emberrel, aki „nem esküdhet fel egyetlen ideológia mellé sem, mert akaratánál fogva mindegyik egyeduralomra tör, és nem csatlakozhat egyetlen párthoz sem, mert a pártember kötelessége, hogy elfogultan lásson, érezzen és gondolkozzék.”²²⁵ A nevelés nyelvére lefordítva, a szembeállítás lényege az, hogy a polgári humanista nevelés az értékrendek tolerálása miatt lényegében önmagát megszüntető liberális neveléssé lesz, míg a szocialista humanizmus nevelése megtalálja a

221 ÁGOSTON György: Jegyzetek a világnézetről. Köznevelés, 1958. november 18. 491.

222 FARAGÓ Jenő: Valláserkölcs – kommunista erkölcs. Köznevelés, 1959. május 2. 217-218.

223 U. o. 218.

224 Dr. ZRINSZKY László: Kétféle humanizmus. A szocialista humanizmusra nevelésről. Pedagógiai Szemle, 1965.

4. szám 389. (A továbbiakban: Dr. ZRINSZKY, 1965)

225 ZWEIG, Stefan: Rotterdami Erasmus diadala és bukása. Rózsavölgyi, Budapest, én. 112. Idézi: Dr. ZRINSZKY, 1965. 390.

61 modus vivendit a „szabadság és engedelmesség” rousseau-i dilemmája közt. S épp itt a lényeg: a szocialista nevelés nem individualista, hanem „közösségi” nevelés, amely találja meg az összhangot szabadság és engedelmesség között, mert szabadsága – Makarenko gondolata szerint – az engedelmességben valósul meg. A szocializmus tehát olyan humanizáció, mely az iskolában, nevelőotthonban a közösség és az egyéniség dialektikus egységében ölt testet és része a kommunista embereszmény erkölcsiségének. Tehát ebben az értelmezésben a szocialista humanizmus egyetemes, az ember „nembeliségét”, önmagára találását kifejező embereszményt feltételezett,²²⁶ s ennek megfelelően ezt az embereszményt a kultúrában saját, „államszocialista édenében” idealizálva ábrázolták az aczéli kultúrpolitika emblematikus alkotói.²²⁷ Milyen messze került a humanizmus fogalma attól az egyszerűségtől, ahogy Déry Tibor kifejezte: „írói feladatom ma is az embernek ember által való szenvedtetését csillapítani.”

A szocialista humanizmus összetevőit a Pedagógiai Szemlében a szerkesztőség vitaindító felhívására Borbély András, a szegedi egyetem docense vázolta fel hozzászólásában egy erről a kérdéskörről szóló cikksorozat részeként, az által inspirálva, hogy egy maga által végzett vizsgálaton a megkérdezett igazgatók háromnegyede nem tudott vagy nem akart arra a kérdésre válaszolni, hogy „mi is az a szocialista humanizmus?”.²²⁸ Borbély definíciója így hangzott: „A szocialista humanizmus, mint a kommunista erkölcs alapvető része társadalmi tudatforma és magatartás, a dolgozó embertársakhoz való viszony, a társadalmi haladást szolgáló ember szeretete és megbecsülése. Aktív jellemzője a segíteni akarás, a valóra váltott segítés ténye. Pártos és kritikus a hibák elleni harcban, a munka és munka termékeinek megbecsülésében. rendkívül bonyolult és sokrétű dialektikus ötvözete a szocialista magatartást szabályozó ilyen irányú normáknak.” ²²⁹

A már érintett Zrinszky-cikk nyomvonalán haladva a marxizmus klasszikusait hívva segítségül, a szerző abból indult ki, hogy mint minden tudatforma a marxizmus szerint, az erkölcs is társadalmi jelenség, tehát létezik „kapitalista” és „szocialista” erkölcs. Sőt, kapitalista erkölcsről tulajdonképpen nem is lehet beszélni, hisz a kapitalizmus a kizsákmányolásra épít, a kizsákmányolás pedig a „munka elidegenedése”, az elidegenedés

226 A fogalom kultúrpolitikai-művészeti összefüggéseiről lásd: GYÖRGY Péter: Apám helyett. Magvető, Budapest, 2010. illetve GYÖRGY PÉTER: Az Apám helyett –Az emberiség nevében. Alföld 61. évf. 10. sz. 2010.

október 5 48-58.

227 Gondoljunk csak az üres eszméket ábrázoló képzőművészeti vagy irodalmi alkotásokra, vagy az ehhez kapcsolódó, Déry Tibort, Sarkadi Imrét vagy Kondor Bélát érintő diskurzusokra.

228 Dr. BORBÉLY András: A szocialista társadalom humanizmusa a nevelésben. Pedagógiai Szemle, 1965. 12.

szám 1163-1171. (A továbbiakban: Dr. BORBÉLY, 1965)

229 u. o. 1168.

62 pedig egyben embertelenséget is jelent – tehát hogyan lehetne emberség (humanizmus) az embertelenségben? Az „igazi” humanizmus a maga társadalmi méretűre fejlesztett humanizmusával a tőkés társadalom tagadását jelenti, világméretű, s „ideálja a totális, minden lényegszerű képességét és erejét kibontakoztató ember”.²³⁰ A szocialista humanizmus és a kollektivizmus az a két alappillér, amelyeken a kommunista erkölcs nyugszik, sőt a marxizmus sem más, mint „konkretizált humanizmus”. Ezen a logikai soron továbbhaladva, megfordítva is áll az axiomatikus igazság: aki marxizmusra nevel, az humanizmusra nevel. A korai kádárizmus optimizmusára vonatkoztatva még konkrétabb analógiához jutunk: az igazi humanizmus csak a szocializmusban lehet, mert itt vannak meg a „legemberségesebb élet feltételei” és a „határtalan fejlődés” lehetőségei.²³¹

Nyilvánvaló, hogy ez az elméleti fejtegetés nem képezhetett a tanártársadalmat humanizmus ügyben cselekvésre sarkalló programot, így a szerző a „mindennapok humanitásának” példáival igyekezett a fogalmat plasztikussá tenni. Részben az oktatásban a diáktól és tanártól elvárt normákat jelenítette meg – fegyelem és önfegyelem, tisztelet stb. -, részben pedig e humanizmus irányát jelölte ki azzal, hogy elkülönítve az „álhumanizmustól”, a liberalizmustól, hangsúlyozta a humanizmus közösségellenes magatartás és az embertelenség elleni gyűlöletét. Az iskolai gyakorlat mindennapjaiban a tanár ás a tanuló kapcsolatában a humanizmus a közösség szeretetében és a kötelességek betartásában realizálódik. A tanár tanít, és nem teheti, hogy nem büntet, ha kell, a tanuló pedig tanulással teljesíti kötelességét. E kapcsolatban mindkét fél kritikus és önkritikus magatartást kell, hogy tanúsítson.

A szocialista humanizmus tanítható, normáinak elsajátítása pedig tudatformálást – ezen a szerző meggyőződés alakítást értett - igényel. Módszere elsősorban jó példákkal²³² a

„magatartás szokásainak kiformálása” volt, mely példákban mindig az aktivitást, kezdeményezőkészséget és a közösség szolgálatát hangsúlyozták. A fogalom kigondolói töretlen optimizmussal hittek abban a nevelési tervekben leírt tudományos alapokon, a fokozatosság elvét betartva haladnak, akkor a szocialista humanizmusra nevelés hozzájárul a

230 u. o. 1164.

231 u. o. 1165.

232 Ilyenekről több igazgató, művelődési osztályvezető is beszámolt. A humanista cselekedetek alapvetően az úttörők 12 pontja kívánalmainak feleltek meg, és egy sajátos koreográfiát - önálló kezdeményezés,

segítőkészség, a jótevő hatalom együttműködése, követendő példa a közösség számára - követtek. Íme a

„mintatörténet”: „A VIII. osztály hat tagú örsének egyik tagja észrevette, mikor naponta iskolába jött, hogy a város szélén két öreg elhagyatottan él. […] Attól kezdve naponta ketten kitakarítottak és meg is főztek.[…] A szociális osztály segítségét kértük, és a két öreg problémája kedvezően megoldódott. […] Ez az eset az iskola tanulóira is hatott.” Kozma Györgyné beszámolója Egerből. Idézi: Dr. BORBÉLY, 1965. 1169.

63 kádárizmus számos utópiája egyikének, a szocialista, majd a kommunista embernek a megvalósításához.

A társadalmi valóságot azonban hamarosan rácáfolt az illuzórikus várakozásokra. Már a kádárista konszolidáció legsikeresebb éveiben is nyilvánvaló volt, hogy a nemzetközi és hazai társadalmi-politikai folyamatok a realitásokhoz közelebb álló oktatáspolitikai célok megfogalmazását igényelnék. Ennek látható jeleként a szocialista hazafiságra és humanizmusra való nevelés épp e fogalmak tartalomnélkülisége okán nem helyettesíthette a nevelés hagyományos értékeit is magába foglaló „szocialista embereszményhez” szükséges összetevők kialakítását, így a szakemberek számára már az évtized végére világossá vált, hogy „jelentős hiányosságok vannak a mindenoldalúan képzett szocialista embereszményéhez képest az érzelmi, az esztétikai, a testi nevelésben és a fizikai munkára való felkészítésben.”²³³