SZÖVEGTÍPUS ÉS MŰVELETI SZERKEZET
2.2. Az Arany és kék szavakkal című álarcos szonettet az elemzők többsége szerelmes versnek tekinti, holott az Ómagyar Mária-siralomra és más jól ismert vallásos
énekekre, de a költeményt tartalmazó Angyalok citeráján című Dsida-kötet több más darabjára is intertextuálisan utaló szavak, motívumok bizonyítják, hogy a költő itt nem mindennapi értelemben felfogott szerelmi érzést, hanem istenszeretetét fogalmazza meg. A megszólított ugyanis a világ legszebb virága. Az aposztrophé alakzata a jól ismert figura etimologica révén bomlik ki, és nyeri el igazi jelentését. A szöveg komplex alakzata tehát csak intertextuális beágyazódásában értelmezhető. A versben fellelhető irodalmi allúzió: a világ legszebb virága egyértelműen az Ómagyar Mária-siralom című, legkorábbi verses emlékünket juttatja eszünkbe, amelynek ötödik szakaszában Mária fiát, Jézust szólítja meg a következő módon: Világ világa/ virágnak virága. A Bibliából sokszorosan visszacsengő lux mundi, azaz világnak világa figura etimologica a fordítás feltételezhető alapjául szolgáló latin szövegben nincs meg, a korai magyar bibliafordításokból viszont jól ismert. A második figura etimologica, a virágnak virága a latin szövegben is megtalálható, bár ott a birtokost jelölő szó többes számban szerepel: flos florum, azaz virágok virága, ’virágok legszebbike’ jelentésben (vö. Vízkelety 1986: 34). Ilyen értelemben találjuk a Dsida-versben is a világ legszebb virága összevont figura etimologicát. A verszárlat irodalmi allúziója tehát felülírja a szöveget.
2.3. A Psalmus Hungaricus című költeményben az ötször visszatérő refrén a 137.
zsoltár parafrázisát hozza. Míg a zsoltáros üldözőire idézi Isten átkát, Dsida Jenő az Újszövetség fényében ezt nem teheti. Ő feltételes önátkot fogalmaz meg, ha népét elfelejtené. A panaszdalt bűnbánati imává alakító változtatásban érhetjük tetten tehát a költemény forgatókönyvét.
2.4. A Kóborló délután kedves kutyámmal című versnek, amellyel a továbbiakban részletesebben kívánok foglalkozni, már a címe kijelöli azt a konceptuális teret, azt a sajátos szövegvilágot, amellyel az olvasó kapcsolatba lép. A cím az olvasó tudatában aktivizálja a kóborlás, az úton levés forgatókönyvét, és jelzi a történet időkeretét is. A forgatókönyvet egy narratív szövegszerkezet valósítja meg, amelyet egyébként az alcím is sugall: Lírai riport öt fejezetben. A történet tehát fejezetekben tárul az olvasó elé, ezek a következők: 1. Útnak eredünk és szeretjük egymást, 2. Visszapillantunk a múltra s az rendkívül mulatságos, 3. Őszintén megdicsérjük az egész világot, 4.
Eközben a világ elalszik körülöttünk, 5. A macska fut, mi pedig futunk utána. A narrátor maga a költő, aki hol többes szám első személyben, hol pedig egyes szám első személyben adja elő a történetet, miközben a történet egyik főszereplője is ő maga, a másik pedig kedves kutyája, Tinti. Ez már önmagában is nézőpontváltást eredményez,
161
hiszen a költő hol a mindentudó narrátor, hol pedig a történet szereplője perspektívájából láttatja a történetet, illetőleg egyfajta párbeszédet folytat a kutyával.
De további nézőpontváltásra is sor kerül, ugyanis a vers valóban egy kora őszi, szeptemberi séta történeteként indul, de ezt szinte kezdettől átszövi két elvontabb jelentéssík, az egyik az emberi életút, a másik pedig az evangéliumi üdvösség útjának jelentéssíkja.
Ezt a két újabb jelentéssíkot a költő végig bizonyos lexémák, mondatok, szövegrészek jelentése révén aktivizálja. Általuk olyan újabb tudáselemek vonódnak be a szövegvilágba, amelyek mozgósítják az olvasó, az elemző konceptuális rendszerének újabb és újabb kognitív modelljeit. A lexikális adatok formálják az olvasó tudatában megnyíló konceptuális teret. Az olvasó ugyanis sémákba rendezett tudáselemek felhasználásával értelmezi a szöveget.
A két jelentéssík újabb szövegrendezési, szövegtipológiai, műfaji elvek érvényesítését is magával hozza. Ezek a narratív szöveget hol játékosan moralizáló tankölteménnyé, hol himnusszá, hol pedig ars poeticává avatják. A délutáni séta, a kóborlás történetét időről időre megszakítják a moralizáló, himnikus vagy ars poetica jellegű részek.
A versszöveg műveleti szerkezetét csakis az említettek együttesében mérhetjük fel.
A szövegvilág idő- és térjelölései is elárulják a különböző jelentéssíkok meglétét. A séta, a kóborlás időkeretét, mint láttuk, már maga a cím is kijelöli: Kóborló délután kedves kutyámmal. A séta tehát egyetlen délutánt ölel fel, amelynek kezdetét pontosan nem tudjuk, csak azt, hogy a kóborlók nagy örömmel indulnak útnak:
Szép farkaskutya, Tinti, örülj! Leakasztom a szegről csörgő láncodat. Ujjongón az ölembe ficánkolsz, […]
mindez a séta előjele, izgalom és gyönyörűség.
A séta végéről viszont hírt kapunk:
Alkonyodik már. Lanyhul a fény és enyhül a hőség.
A térkijelölő elemek a költő lakóhelyének, Kolozsvárnak a környékét villantják fel, a város környéki mezőt és erdőrészletet, az ottani kirándulók számára jól ismert kirándulóhelyek pontos megnevezésével:
… Rövid úton elérjük a városi aszfalt
végét, messze maradnak a házak, a kertek, az autók […]
Kéklik az Árpád-csúcs, ott jártunk tegnapelőtt és túl amaz erdőn, lent van a völgyben a csörgedező kis sziklai forrás, Szent János kristályvizü kútja.
162
Ezt a behatárolt időben és térben folyó barangolást tágítják az olyan idő- és térjelölő szerkezetek, mint életem útján, menni örökké, átnyargaltuk az életet, illetőleg a múlt és a jövő egybevillantása, amelyek az emberi életút forgatókönyvét aktivizálják az olvasóban.
Ezekből a szerkezetekből idézek:
hűszivü társ, aki pajkos, fürge, acélos inakkal kísérsz engem, amerre dobál a szeszély: kusza ösvény zegzugain, hegyeken, pipacsos, zizegő buzaföldön, könnyelmű, fiatal csacsi életem édeni útján,
A tér is egyre tágul a város környéki erdőtől a messze hegyekig, majd az egész földkerekségig:
mert tágas a föld és/ tiszta kelettől napnyugatig
Az életút egyben az üdvösség útja is lehet. A Dsida-vers tanúsága szerint az üdvösség ugyanis az életút mikéntjétől és annak finalitásától függ. Erről kapunk szép példázatot a vers további részeiben, illetőleg különösen a verszárlatban. Az idő- és térkijelölés a végtelenbe, az örök, a transzcendens felé tágul:
Zengd bele bátran a térbe, csahold fel a csillagokig, mit csillámló-szemü gazdád is zeng, hirdet örökké:
[…]
Szép dolog átszökkenni az életen, átkarikázni, átviharozni az ifju mezőkön, az ösztönök útján, így szabadon, felelőtlenül. Itt van az árok, előre, mélybe le, dombon fel s ujujuj, fel a hegyre, a hegyre s túl a hegyen a gyémántporral teleszórt levegőben rajta, gyerünk, alakunk megnőtt a sötét horizonton, fénylik az arcunk, szép kutya-homlokodat ragyogó láng íveli körbe, zuhogva sugárzik a mennyei kékfény, felkacagó fuvolák, mély kürtök, aranyhegedük víg hangjai mellett porzunk át a mezőn, a vakító angyali őrség kettős sorfala közt, csak előre… –
A költemény első részében az útnak indulás pillanatát az örömszerzés gesztusa hatja át, majd ehhez az áldozatos szeretetről közbeiktatott rövid példázat társul. A túlzás retorikai alakzata válik itt mezoszintű szövegszervezővé. A költő legnagyobb értékeitől, gonddal gyűjtött kis könyvtárának darabjaitól is szívesen megválna, ha kutyája bajba kerülne. A kedves kísérőhöz intézett szavak szerint ugyanis:
Drágább vagy te nekem, hidd el, valamennyi regénynél,
163 India szobrainál s Hokusai túsrajzainál is, […]
mert hiszen élsz s zuhogó, tüzesáramu vér fut eredben.
Perspektívaváltás után a második részben a farkaskutya felidézett élettörténete egyfajta illemtant is tartalmaz:
Nőttél, mind növögettél s lassanként kitanultad, hogy mi szabad, mi tilos, mit kell cselekedned, az illem összekuszált törvényeit …
A költemény harmadik része valóságos élethimnusszá magasztosul. Szép a világ, gyönyörű a világ és nincs hiba benne, hangzik a szövegrész első és utolsó sora, s az ismétléssel kialakított keretben az öt érzék gyönyörűségeinek hódol a költő:
Nézd, a színek, diadalzászlók, a szemünkbe lobognak, kék, zöld, barna, piros, bíborlila, sárga, narancsszín, lelkesek és tüzesek, meghányva ezüsttel, arannyal, […]
Ó, finom illatok áldott, enyhe taván lebegők, mi!
Jó a tapintás is, puha csiklandó tenyerünket Végighúzni a pázsiton,
[…]
Édes az íz is, az ajknak, a nyelvnek, az ínynek elomló ingere,
[…]
Áldom a hang szent élvezetét is…
Majd az életút szépségének és nagyszerűségének himnikus dicsérete következik:
Szép dolog élni, kutyuskám. Szembe haladni a széllel, ázni, ha bús zivatar vág, megszáradni, ha nap süt, szánon siklani, míg a pihék csillogva csapongnak s vattacsomóként ülnek vállamon és a fenyőkön.
Nagyszerü elcsavarogni, bolyongani, menni örökké, így lézengeni, mint most, gondtalanul fütyörészve, így ballagni, kutyástul, erős nagy örömmel a szívben, s mondani himnikusan: Csodaszép, csodaszép ez az élet,
Ám az üdvösség útja szempontjából a legfontosabb az élethivatás, a küldetés felismerése:
… Nincs, kis kutya, más hivatásunk,
164 mint macskára vadászni, vidáman inalni utána, meg-megfogni, ereszteni, játszani véle, magasra tartani felnevetőn, komor emberek arca elébe villogtatni: kacagjon a lelkük, látva, milyen szép, mily kecses állat a Szépség, hó-cica, furcsa bohó Vers.
Ez a rész a költemény kulcsmondata, ugyanis itt fut össze a három jelentéssík, és itt vált át a vers ars poeticába. A költő hivatása a szépség versbeli megragadása, az üdvtörténet szempontjából pedig a másoknak használni tudás, a lelkek felemelése a krisztusi tanítványság jegyében.
Nem véletlen tehát, hogy itt szövődik egybe a séta története a transzcendens világgal, mintegy behozva a transzcendenst a konkrét térbe és időbe, ezzel is jelezve, hogy a kettő nem választható el egymástól:
Megmutogatnak az emberek: itt megyen Ő a kutyával!
Tapsol a Kisjézus Szűzmária kedves ölében, boldog az Isten ránkpillantva derűs magasából, sírni szeretne igaz gyönyörében, ilyennek akarta látni az embert és a kutyát, mielőtt e világot megformálta…
Szinte észrevétlenül azonosul a költő-narrátor az üres-zsebű, de telt szívű csavargókkal, vándorokkal, remetékkel. Csak a megváltozott birtokos személyjel utal erre az átváltozásra:
[…] Nem bízol erős szavaikban?
Próbáld meg, no, eredj csak utánuk a tarka hegyekbe, jöjj csak utánam,
majd az egyes szám második személyű igei személyrag többes második személyűvé változtatásával, illetőleg az általános névmás hangsúlyos helyen valós kiemelésével immár minden rászoruló emberhez fordul:
– mindnyájan, kiket öldös az élet, gyertek utánam,
Itt válik Krisztust követővé, azonosul a viator (úton lévő), a lélekgyógyító Krisztussal.
Ebből a perspektívából megszűnik az idő, csak örök jelen létezik. Az esti harangkondulás jelenvalóvá varázsolja Szent Ferenc múltbeli alakját. Ezt a most időhatározó-szó hangsúlyos helyen történő megismétlése is jelzi:
Francesco Testvér most indul el esteli útra, most megy a szörnyű farkas elé, –
165
Majd visszavált a délutáni meghitt séta pillanataiba: a te ősöd elébe,/ Tinti barátom… Aztán ismét Ferenc alakját láttatja a jelenben:
Fekszik a farkas a jó Szent lábainál, mialatt ő barna kezével a bundás oldalakat simogatja.
A következő sorokban három jelentéssík olvad egybe:
Alszik a farkas, amarra derűsen füstöl a kémény, nézd csak, a csillagok is felnyitnak imitt is, amott is, csillognak, pislognak, aranybolhák a hatalmas mennyei kék kutya szőrén […]
A költői és emberi küldetését felismerő költő immár boldogan futhat versenyt kutyájával. Természetes, hogy nemcsak az idő, hanem az erdő, a tér határait is átlépik:
Szép dolog átszökkenni az életen […]
A leírás egyre valószerűtlenebb szépséghatásokkal egészül ki: gyémántporral teleszórva a levegő, a költőre és kutyájára zuhogva sugárzik a mennyei kékfény, felkacagó fuvolák, mély kürtök, aranyhegedűk víg hangjai mellett folyik tovább a boldog hajsza, vakító angyali őrség sorfala közt,
mígnem a Márvány-Trónus elé dobbanva jelentjük:
– „Ifjan tértünk színed elé, örök isteni Felség.
Átnyargaltuk az életet. És megfogtuk a macskát!”
3. Összegzésképpen a kognitív szövegelméleti módszerek alkalmazásának tanulságait mérlegelve elmondható tehát, hogy egy szövegtípushoz tartozó szövegek műveleti szerkezetének – a fenti versek esetében az átlényegítés, a felülírás, az imává alakítás, a jelentéssíkok egybejátszatása alapján az immanens–transzcendens ívére feszülő szerkezetnek – a feltárása a forgatókönyveknek mint dinamikus modelleknek a felismerése nélkül aligha lehetséges.
Irodalom
Anderson, John R. 1996. Kognitive Psychologie. Heidelberg: Spektrum Akademischer Verlag.
Beaugrande, Robert-Alan de – Dressler, Wolfgang 1981. Einführung in die Textlinguistik.
Tübingen: Max Niemeyer Verlag.
166
Kabán Annamária 2007. Dsida Jenő Psalmus Hungaricusának előzményei és helye a költő életművében. In: Kabán Annamária: Lét és nyelv. Tanulmányok a nyelvtudomány és nyelvhasználat történetéből. 2. kiad. Miskolc: Bíbor Kiadó. 125–132.
Kabán Annamária – Mózes Huba2007. Vers és lélek. Dsida Jenő és költészete. Miskolc: Bíbor Kiadó.
Langacker, Roland W. 1987. Foundations of cognitive grammar. Vol. 1. California: Stanford.
Langacker, Roland W. 1991. Foundations of cognitive grammar. Vol. 2. California: Stanford.
Tolcsvai Nagy Gábor 2001. A magyar nyelv szövegtana. Budapest: Nemzeti Tankönyvkiadó.
Vízkelety András 1986. „Világ világa, virágnak virága…” Budapest: Európa Könyvkiadó.
167 NAGY L.JÁNOS