1. Szokásomtól eltérően engedtessék meg, hogy ezúttal bizonyos fokig szubjektív legyek. Legelőször ugyanis – a tudománytörténetet mintegy kiegészítve – arra utalok, hogy több renden is „bábáskodtam” annak idején a magyar szövegtan megszületésénél.
Mint a Magyar Nyelvtudományi Társaság akkori főtitkárának, nekem jutott eszembe, hogy rendezzünk szövegtani konferenciát. Elnökünk, Benkő Loránd a javaslatot elfogadta, és így született meg A szövegtan a kutatásban és az oktatásban című vándorgyűlés Kaposváron, a tanács és a főiskola, közelebbről Várkonyi Imre barátunk támogatásával, 1978. április 6-án, 7-én és 8-án, majd az előadásokat tartalmazó kötet: az MNyTK. 154. számaként (Szathmári–Várkonyi szerk. 1979). Olyan kiváló előadókat sikerült megnyernünk, mint Balázs János, Károly Sándor, Deme László, Antal László, Adamik Tamás, és még sorolhatnám tovább. Érthető, hogy a magyar szövegtan indulását innen számíthatjuk.
Aztán közöm volt a szövegtan elnevezés elfogadásához is. A konferencián ekkor – és még később is – természetesen több név elhangzott, a zárószóban azonban kimondtam, hogy a hangtan, szófajtan, alaktan, mondattan sort folytatva és mintegy lezárva, az új diszciplína neve szövegtan legyen. Ez azóta jobbára el is terjedt.
Végül pedig a konferenciához képest már négy év múlva, 1983-ban megjelentettük Rácz Endre barátommal a Tanulmányok a mai magyar nyelv köréből sorozat negyedik, szövegtani kötetét (Rácz–Szathmári szerk. 1983). Méghozzá benne az én Beszélhetünk-e szövBeszélhetünk-egstilisztikáról? című dolgozatommal (Szathmári 1983), mBeszélhetünk-elybBeszélhetünk-en részlBeszélhetünk-etBeszélhetünk-es kifejtéssel igyekeztem az „igen” válasz mellett kardoskodni.
A kaposvári konferencia óta csaknem három évtized telt el. Eközben a nyelvtudomány és a hozzá közel álló diszciplínák valóságos forradalmon estek át, aztán többek között megjelent és hódít a kognitív nyelvszemlélet és módszer, és a stilisztika is igazi önálló tudományággá vált. Kérdés tehát, hogy beszélhetünk-e ma is szövegstilisztikáról. A továbbiakban ezt a kérdéskört kívánom megvilágítani a rendelkezésre álló időben.
2. Induljunk ki abból a kérdésből, hogy a stilisztika miért nem tudott a XX. század hetvenes-nyolcvanas éveiig önálló tudományággá lenni. Elsősorban azért, mert nem a saját problematikájából nőtt ki – azaz nem a stílusnak a kommunikációban betöltött funkciója, illetve a stílusérték, továbbá a stílusrétegek és stílusárnyalatok elkülönítése és jellemzése játszotta benne a főszerepet –, hanem az ókori és középkori retorikákból,
38
poétikákból, illetve a XII. század második felétől ezeket részben felváltó ars dictandikból. A másik ok az volt, hogy a stilisztika mindig a nyelvtudománytól, ritkábban az irodalomtudománytól kapott indíttatásokat. Nálunk, a magyar stilisztika alakulásában az is negatívan hatott, hogy művelői között nem támadt olyan nagy egyéniség, mint például Simonyi Zsigmond vagy Bárczi Géza. (Csak zárójelben jegyzem meg, hogy ilyen lehetett volna Zolnai Béla, de a fő területe neki sem a stilisztika volt, és iskolát sem tudott teremteni.)
A XX. század eleji általános nyelvészeti indíttatás vezetett el aztán a funkcionális stilisztika megalapozásához. Ennek a stilisztikai irányzatnak az elindítója a genfi Charles Bally az egész nyelvtudománynak új irányt adó Ferdinand de Saussure tanítványa volt. Sokban követte mesterét, de ő a parole-nak és benne a különböző érzelmeket kifejező, idegen szóval: affektív eszközöknek a vizsgálatát állította középpontba. Az ő szemléletében és gyakorlatában fontos szerepet kapott aztán a nyelvi eszközöknek stílusérték szerinti összevetése, illetve a lexikai és grammatikai szinonimákat vizsgáló szinonimika. Össze is állította a XX. század eleji beszélt francia nyelv kifejező eszközeinek a – stílusértéket megjelölő stílusminősítéssel ellátott – gyűjteményét (Bally 1909). Tanítványai, elsősorban J. Marouzeau és M. Cressot a XX.
század közepére még teljesebbé tették a stilisztikát: az érzelmek mellett teret adtak az értelmi oldalnak is; utat nyitottak mesterükkel szemben a történeti stíluskutatásnak, és vizsgálódásaikba bevonták a szépirodalmi művek stílusát is. Kiemelem még, hogy a stílus létrejöttében az eszközök közötti választás, válogatás fontosságát hangsúlyozták.
Ezzel megvetették a funkcionális stilisztika alapját. Közben, a húszas évektől a Prágai Nyelvészkör és mások építették tovább ezt a stilisztikát.
És mi történt a XX. század második felében? Az újabb elméleti és gyakorlati kutatások ellenére (pl. R. Jakobson stilisztikát is érintő munkássága, a liege-i iskola kísérlete az alakzatokkal, nálunk Balázs János és mások idevágó munkái stb.) a hatvanas évek vége felé többen úgy látták, hogy továbbra is hiányzik a stilisztika elméleti háttere, és nem alakultak ki a megfelelő kutató módszerei sem. Mint ismeretes, Michel Arrivé a Langue francaise című folyóirat 1969-es stilisztikai számában ki is jelentette, hogy a stilisztikát nagyjából halottnak tekinthetjük. Ezt idézte és hasonló szellemben nyilatkozott nálunk Vígh Árpád is a Helikon 1988/3–4. számában A stilisztika útjai és lehetőségei című orientáló tanulmányában (Vígh 1988). Nem feledkezhetünk azonban meg arról, hogy már a hetvenes évek elejétől megváltozott a stilisztika státusza. Egyfelől számomra a Helikon idézett 1988-as számában közölt 13 tanulmány – amely nyelvterületenként mutatja be az akkori idők stilisztikai jellegű kutatásait – nem a „halált” jelezte, hanem éppen a fellendülést, azt persze elismerve, hogy ezek a kutatások akkoriban gyakran nem a stilisztika, hanem például a poétika, a szövegtan, a pragmatika, a szociolingvisztika stb. címén és keretében folytak. Másfelől hasonlókat jelez például az 1994-ben Párizsban megjelent Quest-ce que le style? című kiadvány (Molinié–Cahné szerk. 1994), amely egy 1991 vége felé a Sorbonne-on megrendezett stilisztikai konferenciának az előadásait tartalmazza. A kötet bevezetőjében P. Larthemas egyenesen megállapítja, hogy a stílussal kapcsolatos kutatások az utolsó húsz évben megsokszorozódtak, és hogy a „halott” elég jó
39
egészségnek örvend. Továbbá azt is megállapítja, hogy a stilisztika immár teljesen külön tudomány, és hogy Ch. Bally, a funkcionális stilisztika megalapozója szinte reneszánszát élte a konferencián.
És a stilisztika azóta is fellendülésben van, két formában is. Először részben vagy szinte teljesen új szemlélet és megközelítési módszerek születtek és születnek, amelyek nagyon is megtermékenyítették a funkcionális stilisztikát (ilyen pl. a szövegtani, a pragmatikai, a szociolingvisztikai és újabban a kognitív eljárásmód).
Másodszor: kiszélesedett a stilisztika területe. Az idevágó kutatás immár inter- és multidiszciplinárissá vált, azaz ezek csak az új nyelvészeti, irodalomelméleti, esztétikai, poétikai, retorikai, filozófiai, pszichológiai eredményeknek a megfelelő felhasználásával lehetnek sikeresek.
3. A funkcionális stilisztika tehát – amely a funkcionális szemléletű nyelvtudományi irányzatokból nőtt ki – a nyelvi-stilisztikai és a nyelven kívüli, ún. extralingvális eszközöknek mint variánsoknak a kialakult szerepét, továbbá a mondanivaló kifejezésében és az alkotás egészében betöltött kommunikatív funkcióját, funkcióit, valamint azt vizsgálja, hogy a jelzett stílusjelenségek milyen beszédmódban otthonosak. Eszerint stíluson egyrészt a hangoztatásban, a lexikális és a grammatikai síkon, valamint a szöveg megszerkesztésében jelentkező többletet, járulékos közleményt értjük. Másrészt a stílust úgy tekintjük, mint a tudatunkban meglévő nyelvi anyagraktárnak és nyelvhasználati szabályoknak, röviden a nyelvi lehetőségeknek mint variánsoknak a felhasználását, közelebbről ezek meghatározott célú kiválasztásának, majd elrendezésének az eredményét. A stílus tehát az a mód, ahogyan a közlés – más szempontból a szöveg – meg van szerkesztve. Más megfogalmazásban: a kommunikációs helyzetnek és célnak megfelelő beszéd-, illetve szövegváltozat. A mondanivaló minden tekintetben pontos, azaz adekvát kifejezését, a gyakorlatban az odaillő stilisztikai variáns kiválasztását az teszi lehetővé, hogy a nyelvi-stilisztikai jelenségeknek részben kialakult, de mindig alakítható és alakuló stílusértékük, vagyis funkciójuk van. Vajon miért élt Babits az elsurran, elsittyen, ellép, meglép, elszelel, elillan, meglóg, elinal, kámfort játszik, olajra lép, elhúzza a csíkot sorból az elszelel igével, amikor a Jónás könyvében a „lotykos, rongyos, ragadós ruhában” megjelenő és hangosan prédikáló Jónást az árusok kórusban kinevették: „s Jónás elszelel búsan és riadtan | az áporodott olaj- s dinnyeszagban”? Nyilván azért, mert az elszelel igében – mint a szél főnév származékában – nem csak a menekülésszerű, gyors eltűnés van benne, hanem az értelmező szótár stílusminősítésének megfelelően az is, hogy bizalmas, familiáris használatú szó, és alkalmas némi gúny megéreztetésére is. Más szóval: a költő így tudta a megfelelő hatást elérni.
A stílus célját, a hatni akarást jól mutatja a következő példa is. Néhány évvel ezelőtt macikiállítást rendeztek Budapesten, de nem ezt a kifejezést írták ki címként, hanem azt hogy Ezer bocs. Ezzel az alkalmi szójátékkal egyszerre utalva a ’kis medve’ jelentésű, kedves bocs szóra és az ezer bocsánat kifejezésnek – érthetően megrövidült – ezer bocs beszélt nyelvi változatára. Ilyenformán érdekessé,
40
humorossá, francia eredetű szóval evokatívvá és egyben vonzóvá, azaz hatásossá tették a megjelölést, illetve magát a kiállítást.
4. Mint láttuk, a funkcionális stilisztikának – egy kissé leegyszerűsítve – két fő jellemző vonása van: alapja a szinonimitás, célja a megfelelő hatás elérése.
Már Bally megkülönböztette a lexikai és a grammatikai szinonimákat, és a lexikaiakat így határozta meg: olyan szavak és kifejezések, amelyeknek a denotatív jelentése ugyanaz, a konnotatív jelentésük viszont különböző. Erre láttunk példát. A grammatikai szinonimák (pl. az általános alany öt-hat kifejezésbeli lehetősége vagy az olvass és olvassál típus) ugyanazt a funkciót jelöli, de árnyalati különbséggel.
Magam azonban kiterjeszteném a szinonimitás fogalmát mindazon jelenségekre – mondhatnánk: lehetőségekre –, amelyek a mondanivaló megfogalmazásában, megszerkesztésében szerepet játszanak, de amelyek többféle (árnyalati) megoldást, lehetőséget kínálnak, így választani kell, illetve lehet közöttük. Logikus ugyanis, hogy a beszélő vagy író mondanivalójának a közlése érdekében mindenekelőtt – sok tényezőtől függően – válogat a rendelkezésre álló nyelvi elemek, formák között. A válogatást egyébként sokan ma is olyan fontosnak tartják, hogy azonosítják magával a stílussal. Tzvetan Todorov például ezt írja egyik munkájában: „Nous définirons… le style comme le choix que tout texte doit opérer parmi un certain nombre de disponibilités contenues dans la langue” (Ducrot–Todorov 1972: 383).
Ilyen, tágabb értelemben vett szinonimáknak tekinthető: a téma, a műfaj (szövegfajta), a cselekmény, a szereplők, a helyek és helyzetek stb., továbbá a makroszerkezet (bevezetés, tárgyalás, befejezés) és a mikroszerkezet (mondattömb, bekezdés, fejezet stb.).
És immár nagyon is a szövegnél vagyunk. Egyébként ismeretes, hogy ha a nyelvi-stilisztikai eszközöket közlésre akarjuk felhasználni, leegyszerűsítve beszédet kapunk.
A beszéd hogyanja pedig a stílus. Viszont mind a beszéd, mind a stílus csak szövegben létezhet. A szöveg a nyelvi egységek betetőzése.
5. 1983-as tanulmányomban számba vettem és rendszereztem azokat a nyelvi-stilisztikai jelenségeket, amelyek a „szövegség” céljait szolgálják, és alkalmat adnak a válogatásra, tehát a szélesebb értelemben vett szinonimák körébe tartoznak (Szathmári 1983: 342–355). Az idevágó, elsősorban nyelvi-stilisztikai jelenségeket két csoportban tárgyalom: 1) a mondaton túlmutató nyelvi-stilisztikai eszközök (I.) és 2) a szöveg egészére kiható jelenségek (II.). Az előzőn belül – hogy egy-egy példával éljek – a hangzási szint (A pont) keretében például beszélek a hangszimbolikáról; a szó- és kifejezéskészlet (B pont) keretében a konnektorokról; az alak- és mondattani jelenségek során (C pont) a mondat aktuális tagolásáról, illetve az idézésről; a képi szint (D pont) kapcsán a szóképekről, amelyek rendszerbe állhatnak össze egy-egy szépirodalmi műben; az ún. extralingvális eszközök szintjén (E pont) bizonyos helyesírási jelenségekről és az alakzatok körében (F pont) például az ismétlésről, a fokozásról stb. – A szöveg egészére kiható jelenségeken belül meg a hangzási szinten (A pont) szó van például a szövegfonetikai eszközökről; a szó- és kifejezéskészlet
41
szintjén (B pont) az izotópiáról; az alak- és mondattani szinten (C pont) a mondatsorrendről; a képi szinten (D pont) a képrendszerről; a szintekbe be nem sorolható jelenségek között a címről; az egész szöveget közvetlenül érintő jelenségek között például a műfajról.
Összefoglalva az elmondottakat, úgy gondolom, ma is beszélhetünk szövegstilisztikáról.
Irodalom
Bally, Charles 1909. Traité de stylistique francaise I–II. Paris: Klincksieck.
Ducrot, Oswald – Todorov, Tzvetan szerk. 1972. Dictionnaire encyclopédique des sciences du langage. Paris: Seuil.
Molinié, Gerorges – Cahné, Pierre szerk. 1994. Quest-ce que le style? Paris: Presses Universitaires de France.
Rácz Endre – Szathmári István szerk. 1983. Tanulmányok a mai magyar nyelv szövegtana köréből. Budapest: Tankönyvkiadó.
Szathmári István – Várkonyi Imre szerk. 1979. A szövegtan az oktatásban és a kutatásban.
Magyar Nyelvtudományi Társaság. Budapest.
Szathmári István 1983. Beszélhetünk-e szövegstilisztikáról? In: Rácz Endre – Szathmári István (szerk.): Tanulmányok a mai magyar nyelv szövegtana köréből. Budapest: Tankönyvkiadó.
320–355.
Vígh Árpád 1988. A stilisztika útjai és lehetőségei. Helikon 288–308.
42
TOLCSVAI NAGY GÁBOR