Bűnügyi hír mint erkölcsi példázat – a 18-ik század bűnügyi hírei

Bár a kiemelkedően súlyos, életellenes bűncselekmények nyílt vagy burkolt elítélése mind a mai napig él a sajtószövegekben, a 18-19. század fordulóján, a referáló sajtó

127

korszakában, kizárólag ilyenekkel találkozunk. Az általam elemzett lapokban, a Pozsonyban kiadott Magyar Hírmondóban és későbbi laptársaiban a bűntény leírása mellett mindig ott találjuk a szigorú, határozott erkölcsi ítéletet is a szövegben.

Általában keretes szerkezetben elrendezve: a bevezetésben elmondják, hogy most egy szörnyű eset leírása következik, ez után jön a bűntény leírása időrendben, majd zárásként az erkölcsi ítélet a szörnyű tett felett. Ennek a prezentációs módnak egyik összetevője, hogy az adott időszakban, tehát 1780–1810 között főleg teológiát végzett lelkészek vagy papok voltak a lapok szerkesztői, akik egyben a felvilágosodás korának emberei voltak. Nem meglepő, ha egy bűnügyi hír elején ezt olvassuk:

„A történetírásokban, a mi részünkről, akik azokat olvassuk, az esetek azért vagynak feljegyezve, hogy ami jó és szép bennek, azt kövessük, ami pedig gonosz, attól irtózva távozzunk. Azoknak részükről pedig, akikről írnak, azért írnak, hogy a jó dicső jutalmát vegye nemes cselekedetének még a később nyomnál is, a gonosz pedig méltó gyalázattal büntetődjék.” (Magyar Hírmondó 1784. január 17.)

Vagyis a gonosztettet csak erkölcsi következményeivel együtt lehetett bemutatni, anélkül nem. Magukról a bűnügyekről a szerkesztők több forrásból szereztek tudomást.

Egyrészt a vármegyei bíróságok ülései többnyire nyilvánosak voltak, másrészt a büntetések végrehajtása is, legyen az kivégzés, botütés¹ vagy pellengérre állítás. Ezek mindig a heti vagy országos vásárok idején történtek, mintegy látványosságként voltak előadva. Dobszóval vezették elő az elítéltet, elmondták a bűnét, a büntetését és a bíróság indoklását is, majd felszólították a körülötte lévőket, a „közönséget”, hogy éljenek becsületes életet, ha nem akarnak ők is hasonló sorsra jutni.

Szinte lépésről lépésre követi ezt az eseménymenetet egy 1787-ből való hír.

Kiegészítve persze az erkölcsi ítélettel és figyelmeztetéssel is.

A nem ember

Írtózik a pennánk, de kötelessége, hogy mind a kedves, mind a kedvetlen dolgokat megírja. Itt Posonban ma vala egy irtóztató tragédia, a theátrom volt egy álláson a Sz.

Mihály piacán, és a fő aktorok egy asszony és két hóhérinas valának. Ez az asszony apját, anyját és ártatlan fiacskáját méreggel elvesztvén és utoljára férjét is megfojtván, arra ítéltetett, hogy három nap egymás után 50, 50 pálcát vágván fenekére, ha megél utána, az alsó tömlöcben vason, száraz kenyéren és vizen haláláig raboskodjék.

Kikérem kedves olvasómtól, hogy minekutána elolvasták ezen emberi természet ellen való hallatlan cselekedeteket, azon igyekezzenek, hogy róla többé meg ne emlékezzenek. Mert ennek iszonyúsága a csendes, annyival inkább a gyenge asszonyi érzékenységeknek könnyen ártalmat szülhetne. N. B. a legelső aktor vala ezen

1 Előfordultak persze olyanok is, melyeket a nyilvánosság kizárásával végeztek, az egyik irat úgy emlékezik meg erről, hogy a botütéseket a bíróság udvarán „mintegy atyailag” kapta az elítélt.

128

asszonynak a szeretője, ki az asszony férjének halálában részes lévén, az asszony előtt 50 pálcát szenvede. ²

A morális igazság hangsúlyozása annyira kiemelkedő, hogy több olyan hír is megjelent a Magyar Hírmondóban, amikor jogilag nem lehetett elítélni a bűnöst, de erkölcsileg mindenképpen elmarasztalható volt. Például egy 1784-es levél beszámol arról, hogy egy udvarbíró a kemény télben egy cigányt arra utasított, hogy Debrecenbe vigyen levelet, a cigány útközben megfagyott, a felesége, kit magával vitt éppenhogy megmenekült.

Udvarbírói keménység

[…] Visszafordult, embertelen vad erkölcstelenség az, csak színre, ruhára, nemzetségre tekéntve tenni a különbséget. De az udvarbíró király a faluban: szabad néki a természeten is keménykedve keresztüljárni. Hanem minékünk is szabad az ilyen fekete léleknek vadsága következését néki ugyan szégyenére büntetésül lefesteni, másoknak pedig oktatásokra, hogy emberül tanuljanak érezni.

Az is jellegzetessége a referáló sajtó korának, hogy amikor a bűnös nem nyerte el méltó büntetését, vagy nem teljesen, valami furcsaság esett közben, akkor azt a karneválhoz, a farsang idejéhez, szokásaihoz hasonlították. Röviden utalnék csak arra, hogy Bahtyin karnevál elemzésére, aki ennek a ceremóniának a lényegét éppen abban ragadta meg, hogy a karnevál a fonákjáról veszi a világot, nem pusztán tagad, de új életre is kelt (Bahtyin 1982). A Magyar Hírmondó 1783-as februári számában ír egy esetről, Gömör vármegyében egy férfi és egy nő, kiket gyilkosságért halálra ítéltek, majd a királytól felmentést kaptak, később a börtönben házasságot kötöttek. „Nem de nem farsangi dolog e történetnek vége? Csak azt sajnálom, s valóban kár is, hogy menyegzőtartásuknak módját meg nem tudhattam.”³

Még egy altípust találhatunk a bűnügyi hírek között a hírlapírás ezen korszakában, ezek pedig szikár jelentések a büntetőjog változásairól. Például 1781. június 6-án arról ír a lap, hogy Erdélyben a nőket, ha arra ítéltettek, már nem szabad kétágú, csak egyágú korbáccsal verni. Az 1785 október 1-i újság pedig közli, egy bécsi lapra hivatkozva, hogy II. József eltörölte az úriszéket, akinek peres ügye volt, az átkerül a vármegye ítélőszékéhez.

2.3. Megjelenik a betyár – pandúr motívum: a 19. század eleje

A 19. század elejéről származó, általam elemzett hírek a Hazai és Külföldi Tudósítások című lapból származnak, melyet Kultsár István szerkesztett. A korszak sajtójának jellemzője a politikai oldalon rendkívül erős cenzúra, mely a hírlapírókat arra ösztönözte, hogy a hazai irodalom vonalát erősítsék. Ez a szerzőgárdán is tükröződött,

2 Magyar Hírmondó 1787. aug. 7. (Kókay szerk. 1981: 196).

3 Magyar Hírmondó 1783. febr. 22.

129

a korszak jeles írói küldtek híreket, egyéb írásokat a lapba. A bűnügyi hírek tekintetében a legnagyobb változás egy új „szereplő” színrelépése, a pandúré.

Betyárokról szóló hírekkel ugyanis az előző korszakban is találkozunk⁴. Ezekben leírták a betyár viselt dolgait, kegyetlenkedéseit, s hozzáírták hogy ez mennyire erkölcstelen. A 19. század elején nem a bűn és az ítélet, hanem inkább a jó és a rossz (jog képviselője és a bűnöző) harca jelenik meg, természetesen a jó győz, a pandúr elfogja a betyárt. Az újságszövegekből ekkoriban egyáltalán nem egy romantikus betyárkép bontható ki, az valamivel később, filléres-fikciós regényekben jelent meg.

Ezt a váltást, a negatívból pozitívvá váló betyárkép megjelenését a magyar szakirodalomban Csepeli–Mátay szerzőpár két elemmel magyarázza, az egyik: Sobri Jóskát kalandjai, élettörténete, rejtélyes halála miatt könnyen lehetett romantikus módon, romantikus stílus-eszközökkel ábrázolni. S erre kaphatóak is voltak azok a ponyvaszerzők, akik a nemzeti ébredést akarták Sobri sorsán keresztül ábrázolni (Csepeli–Mátay 2001). Ám az eredeti sajtószövegekben még a pandúr a hős, ezekben a történetekben ő a bátor, a pozitív figura. Lássunk néhány példát:

„Veszprémből 1837 januárius 7-én: Minekutána a folyvásti üldözés alatt lévő zsiványcsapatok, magok közötti végzés szerént, hogy bujkálások által a megfogástól mentesek lehessenek, széllyel oszoltak, csak ugyan közülük januárius 1ső napján Mogor vagy Nagy Jancsi Nagy Szőllősi születésű 22 esztendős, Király János nevű szökött katona társával ugyan Nagy Szőllősben Szőke Péter oda való jobbágy házánál Paál Dániel pandúr strázsamester s legényei bátor rajtokütése által elfogattattak januárius 4-én Veszprémbe be is hozattattak.”⁵

Még egy fontos elem kiolvasható ezekből az újsághírekből. A szerkesztőknek beszámoló levelező partnerek merítettek a különféle rendőrségi, bírósági iratokból is.

Bizonyos pontokon (bűnöző életkorának, születési helyének megjelölése) rendkívül precíz, ugyanakkor magának a bűnténynek vagy a rajtaütésnek a leírása az az élőbeszéd élményszerűségét, történetmesélési struktúráját továbbra is magán viseli.

Lássuk a Sobri-féle banda felszámolásának az utolsó történetét:

„Zala vármegyéből írják, miképpen m. h. 17kén a padári vágásban Sobri Józsi három cimborájára, kik esőtül átázva egy kis tűznél ruháikat szárítgaták az ottani gyalogság közül öt legény egy megyei pandúr vezérlete alatt, rábukkant. A csavargók, név szerint Recze Marci, másképp Fűmag vagy Kalarábi, Csuha Anti s egy Laczi nevű szökevény katona felugráltak, midőn üldözőiket észrevették, s futásnak eredtek. A pandúr Karalábira lőtt s fejét találta ugyan, de az visszafordult, s ennek karját lőtte

4 „Kecskeméten … egy odavaló, de Jászberényből származott betyár hat órakor tartatni szokott mise hallására a franciskánus barátok templomába menvén ott eleinte veszteg vala, de kevés idő vártatva a székiből felugrik, s a misemondó páter ministerjét bottal egynéhányszor főbe s vállba üti: annak utána misemondó páterrel is ölbe kap. … ” In: Magyar Hírmondó 1782. nov. 16.

5 Hazai és Külföldi Tudósítások 1837. 4. szám

130

keresztül, mit azonban az fel sem igen vevén, utána iramultak Kalarábinak, elérvén földhez sujtotta s a katonák segítségével megközözte. Két társa elillant a sűrű vágásban, de 24én Csuha Anti is kézre került egy malom padlásán, hova éjjelre vonult, s egy megyei pandúr által álmában elnyomatva. Recze Marci vallomásábul, mellyet tőn, az sült ki, hogy ő Sobrival jelen volt Lápafőnél is, hol őket az üldöző katonaság megtámadta, s hogy ő szemtanúja volt, midőn Sobri Józsi, elfogatástul tartva magát egy pisztollyal szívbe lőtte s hogy a prágai csűrben elveszett két cimbora Peti vagy Czifra Miska, és Pista nevű Torna megyei szökevény katona volt. Illy formán nyilatkozék a m. h. 29kén rögtönbíróság elibe állított Csuha Anti is.”⁶ (kiemelés A. M.)

Eddig három forrására mutattam rá a rendőrségi híreknek, az egyik ezek közül a szóbeli elmondás, a második a rendőrségi iratok voltak, a harmadik pedig a büntetőjoggal, büntetés-végrehajtással kapcsolatos királyi rendelkezések ismertetése.

Ez utóbbira is akad példa, 1806 szeptemberében arról ír a lap, hogy a király elrendelte, építsenek Jobbítóházakat Szegeden és egy Dolgozóházat Pesten.⁷ Új elem volt, hogy a szereplők közül a19. század elején megjelenő pandúr, a rend képviselője még határozottan pozitív alakként szerepelt. Nem sokáig tartott ez, az 1840-es években, mely egyben korszakváltást is jelent a hazai sajtó történetében, megszaporodnak a kritikák a rendőrséggel szemben, s inkább tehetetlenségüket hangsúlyozzák.

2.4. Bűnügyi hírek az eszmehirdető sajtó szolgálatában – Kossuth gyakorlata